Térsovinizmus helyett majdnem örökkévaló civilizációk

Jelenleg – mondhatni – térsovoniszták vagyunk, pedig elképzelhetőek más megoldások is.
Az 1960-as években Nyikolaj Kardasov szovjet csillagász bevezette az ún. Kardasov-skálát, amely a civilizációkat az alapján sorolja be, hogy mennyi energiát képesek felhasználni, és eközben mekkora a térbeli kiterjedésük (a Kardasov I. egy egész bolygó, a II. egy egész naprendszer energiájával gazdálkodik, és így tovább). De – mondhatnánk – legalább ugyanilyen használható lenne egy olyan tipológia is, amely azon alapul, hogy az adott civilizáció mekkora távolságokon belül van tisztában a különböző, ható és jelen lévő erőkkel. Sir Martin Rees brit királyi csillagász egy alkalommal azt kérdezte, hogy mint ahogy egy, a galaxisok közötti térben lebegő laboratóriumban nem tudnánk kimutatni a gravitációt, nem lehetséges-e, hogy léteznek olyan erők/fizikai jelenségek is, melyek észleléséhez a Föld (vagy akár a Naprendszer is) túlságosan kicsi? És erre persze az a válasz, hogy de igen.

Az ún. Pioneer-anomália többek között azért lett volna olyan izgalmas, mert esetleg módot adhatott volna egy, a földi léptékek mellett érzékelhetetlen erő létének kimutatására. De a lehetőség, hogy ilyesmire bukkanjunk, azért továbbra is fennáll (és még az is lehet, hogy nem is egy ilyen van). Ugyanekkor már nem gondoljuk úgy, hogy a fejlődés szükségképpen jár együtt energiafogyasztásának növekedésével (viszont nagyon is ismerjük a túlzott energiafogyasztás hátulütőit), tehát a Kardasov-skála nem tűnik igazán jó választásnak. Amellett viszont érvelhetünk, hogy egy civilizáció nem lehet igazán hosszú életű, ha nem ismeri kellő mélységben a fizikai törvényeket. Azaz: az ilyen jellegű tudás jobb mérőszám lehet az energiafogyasztásnál.
De más is szóba jöhet.
Már csak azért is, mert – az óriási távolságok miatt – egy egész tejútrendszert uraló Kardasov-III. civilizáció (hacsak fel nem találunk valamiféle, egyelőre nem létező Warp-hajtóművet) sosem fog létrejönni, ám elvileg fennmaradhat nem csupán néhány ezer, hanem akár millió, sőt, milliárd évekig is. Meg persze annál sokkal-sokkal tovább – és a hosszú távú fennmaradás mind az energiafogyasztásnál, mind a természettörvények ismereténél jobb indikátora a társadalom „fejlettségének” és működőképességének.
bevethetünk tehát egy olyan skálát, ahol az
I. szintű civilizáció ezer éves nagyságrendben marad fent (miként a jelenlegi földi civilizációk is);
II. szint: százezer év (amely minden bizonnyal minőségileg más lenne, mint egy mostani vagy akár egy 10 ezer évig létező, amit még tudunk viszonyítani az általunk ismert példákhoz)
III. szint: 1 millió éves élettartam (ennyi idővel ezelőtt még nem voltunk mai értelemben vett emberek, és ennél a léptéknél a homo sapiens mint biológiai faj már nem maradna változatlan)
IV. szint: 1 milliárd év: nagyságrendileg ilyen hosszú ideig létezhetünk, mielőtt a Nap felmelegedése miatt lakhatatlanná válna a Föld. Egy civilizáció akkor érné el ezt a szintet, ha „folyamatos” lenne abban az értelemben, hogy képes ilyen hosszú időn át fennmaradni még akkor is, ha ez már geológiai korszakokat átívelő időtartam, ahol az alapítók és a kései leszármazottak között nagyobb lehet a biológiai távolság, mint egy trilobita és egy mai ember között.
És aztán jöhetnének az igazán kozmikus szintek. A Fred Adams- Greg Laughin szerző páros The Five Ages of the Universe című könyvében az olvasható, hogy „világmindenségünk jelenleg alig 10 milliárd éves, ami 10 a 10-en évet jelent vagy éta=10-et. Amikor az univerzum 100 milliárd éves lesz, akkor beszélhetünk majd éta=11 kozmológiai dekádról”.
V. Ennek megfelelően a „csillagkorszak” éta 14-ig tart, és persze ez lenne az V. szint még akkor is, ha igencsak nehéz elképzelni egy olyan civilizációt, amely trillió és trillió évekig fennmaradna.
VI. éta=39-ig tart, és ekkor már „az univerzum teljesen máshogy néz ki, mint most. A csillagokból nem származik látható sugárzás; nem ragyognak az éjszakai égen, nem melegítik a bolygókat, és nem vonnak halvány glóriát a galaxisok köré. Az univerzum hidegebb, sötétebb és diffúzabb, mint ma.”
VII. Majd pedig a fekete lyukak által meghatározott univerzum korszaka következik éta=100-ig – ekkor rajtuk kívül már nem létezik majd más csillag, és a Hawking-sugárzás hatására lassanként ezek is elpárolognak.
VIII. „Mire száz kozmológiai dekád eltelik – mondja Adams és Laughin –, addigra a protonok régen elbomlottak és nincsenek már fekete lyukak sem. Ezen folyamatok visszamaradt hulladékai léteznek csupán… nem léteznek olyan csillagszerű objektumok, melyek energiaforrásként szolgálhatnának. Ebben a hideg és távoli jövőben az univerzum egyre kevesebb esemény színhelye lesz”, és legalábbis nehezen hihető, hogy még ekkor is lenne valamiféle „folyamatos” civilizáció – de legalább a gondolattal azért eljátszhatunk.
De persze egyáltalán nem biztos, hogy „azok” mi leszünk. Sőt, én inkább azt tartom valószínűnek, hogy nem.

Erkölcs és jog: a Mátrix és a jövő

Robin Hanson amerikai filozófus azt kérdezi, hogy milyen viselkedési szabályokat lenne érdemes követnünk, ha kiderülne, hogy szimulált valóságban élünk. Erre persze nem biztos, hogy van esély, de az sem kevésbé érdekes probléma (és ráadásul bizonyos értelemben össze is függ vele), hogy a jövőben miként fogunk viselkedni. Illetve, hogy ezt a jog fogja-e szabályozni, vagy valami más.

Ami Hansont illeti, ő valami olyasmit válaszol, hogy mivel egy szimuláción alapuló világ nagyobb valószínűséggel szűnik meg egyik pillanatról a másikra, mint egy igazi (mivel bármikor kikapcsolhatják, mint egy megunt számítógépes játékot), ezért "kevésbé kell törődni a saját, illetve az emberiség jövőjével, és inkább a mának kell élni" benne. Eközben pedig érdemes szórakoztatónak lennünk, mert máskülönben a szimuláció létrehozója ugyanúgy törölhet minket az általa létrehozott valóságból, mint ahogy egy szappanoperából kiírják az érdektelen mellékszereplőt, és John D. Barrow amerikai fizikusnak A végtelen könyvében elejtett, gonoszkodó megjegyzése szerint "ha azt nézzük, hogy a hírekben szereplő személyek hogyan viselkednek, akkor arra kell következtetnünk, hogy valószínűleg szimulációban élünk".
Amihez persze ő is hozzáteszi, hogy "de ez azért nem olyan biztos". Méghozzá azért nem, mert nem tudhatjuk például, hogy a szimuláció működtetői nem éppen a "mindennapi életet" akarják-e megjeleníteni annak minden unalmas és rendszeresen ismétlődő részletével (miként a jelek szerint a mi világunk esetében is történik :); illetve, hogy eközben milyen erkölcsi megfontolások vezérlik őket, és ezzel el is jutottunk az egyik alapkérdéshez. Vagyis ahhoz, hogy akár egy szimulációban, akár pedig a jövőben mi számít majd megengedhetőnek, és mi nem.
A nyugati demokráciák felfogását jelenleg két dolog jellemzi.
Egyfelől az, hogy az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatának közzététele, vagyis a 20. század közepe óta olyan kategóriákban gondolkodunk, melyek a rasszizmussal és az etnocentrizmussal ellentétes irányba haladva minden emberre érvényesek. Amennyiben pedig az ember helyett azt mondanánk, hogy "gondolkodó lény", akkor nem is olyan nehéz elképzelni (noha nem is szükségszerű, hogy így legyen), hogy egy világmindenség-modellező úgy fogja érezni, hogy nem tehet meg bármit egy szimulált személyiséggel - mint ahogy egy "igazi" emberrel sem.
Másfelől eközben a nyugati világ joga és erkölcse az utóbbi évtizedekben/évszázadban egyre inkább egybeesik, és lényegében az erkölcs alapozza meg a jogot is. Vagyis úgy szoktuk érezni, hogy ami nem erkölcsös, az nem lehet jogilag igazolható sem (és ez leginkább fordítva is igaz).
Ehhez képest az iszlám világ számára meghatározó érvényű Kairói Nyilatkozat 1990-ben valami olyasmit mondott, hogy az erkölcshöz képest a vallás az elsődleges: ez utóbbi határozza meg az előbbit is, és nem az erkölcs, hanem a vallás az, amelyre a jognak is épülnie kell.
Érdekes kérdés, hogy a jövőben milyen, az eddigi (erkölcsi vagy vallási) megalapozottságtól eltérő jogrendszer-felfogások jelenhetnek meg. Nekem nem igazán van ötletem - hacsak nem az, hogy egyáltalán nem szükségszerű, hogy mindig a jog maradjon elsődleges a többi, megoldáshoz viszonyítva. És ez azért vethető fel, mert miként Lawrence Lessig amerikai jogász rámutat, a szabályozásnak mai s négy alapvető (és adott esetben egymásra is ható) formája van:
a norma (pl. nem azért nem köpködünk sorban állás közben, mert tilos, hanem mert "nem illik")
a jog
a piac (amely meghatározza, hogy mennyit kell fizetni valamiért, és ezzel szabályozza a hozzáférést)
az architektúra: pl. a vasút vagy internet megléte befolyásolja, hogy milyen kapcsolatokat tudunk kiépíteni.
Kezdetben minden bizonnyal a norma volt a meghatározó, a másik három pedig csak később jelent meg. A jövőt illetően pedig az architektúra az egyik lehetséges jelölt. Lessig példájával élve: bár az Alice Csodaországban már public domain (és így elvileg szabadon terjeszthető), ha e-book reader-en keresztül olvassuk, akkor a kiadó be tudja úgy állítani, hogy a különben minket megillető jogok ellenére se legyünk képesek kinyomtatni. Egyáltalán nem tűnik elképzelhetetlennek, hogy egy, a mainál jóval technicizáltabb környezetben, ahol minden kommunikációs folyamatba és minden tevékenységbe gépek épülnek bele, az lesz jellemző, hogy a jog által biztosított ehetőségeket olykor nagyon be fogják szűkíteni az architektúra-alapú szabályozások. Ugyanis a különböző berendezések lesznek azok, melyeken mint interfészeken keresztül mintegy érintkezésbe kerülünk a joggal, és innentől kezdve az "írott szó" ugyan mondhatja azt, hogy mindenkit egyenlő jogok illetnek meg, de az fog döntőnek bizonyulni, hogy milyen szolgáltatásokat tudunk igénybe venni. Ez természetesen ugyanolyan groteszk és elfogadhatatlan helyzetet eredményezne, mintha hagynánk, hogy ezen a téren is ha nem is kizárólag, de első sorban a piac szabályozó mechanizmusai érvényesüljenek.
Viszont elképzelhető az is, hogy míg hosszú időn át a normához (szokásjoghoz) képest egyre inkább a mind több területre és részletre kiterjedő jog volt a jellemző, a jövőben ismét a norma lesz a meghatározó. Háboroghatunk ugyan azon, hogy vannak, akik a tiltás ellenére is rágyújtanak a buszmegállóban, de a túlnyomó többség nem teszi, és bármelyik modern demokrácia azonnal működésképtelenné válna, ha az embereket kívülről kellene rákényszeríteni a különböző szabályozások betartására. Ennek megfelelően élhetünk azzal a feltételezéssel is, hogy bármelyik demokratikus rendszert képes lenne megdönteni egy forradalom, ha elegen csatlakoznának hozzá, hiszen az ilyen társadalmakat első sorban nem az erő tartja működésben, hanem az, hogy az emberek működtetni akarják. Valószínűleg ezzel magyarázható az is, hogy az ebből a szempontból anomáliának minősülő adó beszedésénél - ahol a kormány mindenképpen el akarja kerülni, hogy kijátsszák - aránytalanul drága az apparátus működtetése. Méghozzá nem csak Magyarországon, hanem például az USA-ban is: itt a beszedett pénzeknek csupán mintegy harmadrésze lesz nettó állami bevétel, és a többi leginkább rámegy magára a behajtásra (az önkéntes adományok esetében viszont a rendszer működtetésének költsége az állami rendszer működtetési költségeinek alig huszadrészét teszik ki).
A társadalmak története a neolitikus forradalmak óta a társadalmi rétegződés és komplexebbé válás története volt, és valószínűleg nem lenne nehéz párhuzamosságokat találni eközött a folyamat meg a jog kiépülése között sem. Ám a fentebbiek értelmében akár még az is elképzelhető, hogy a mai értelemben vett jog ugyanúgy eltűnik vagy legalábbis eljelentéktelenül majd, mint a középkori céhek.
Mindenesetre nem lennék meglepve, ha hosszabb távon valóban így történne.

A szegénytechnológiáktól az embermérnökségig

A Bill and Melinda Gates Foundation új WC-technológiát akar kifejleszteni első lépésben a kenyaiak, majd pedig annak a 2,5 milliárd embernek a számára, aki jelenleg nem a modern higiéniának megfelelő körülmények között él, és ez remek kiindulási pont. Ugyanis lehetségessé tesz egy olyan értelmezést, mely szerint az úgynevezett fejlődő országoknak sokszor másmilyen technológiai megoldásokra lehet szükségük, mint nekünk.
David Edgerton angol történész említi a kenyai "repülő WC-ket" a The Shock of the Old című könyvében: ennek a technológiának az alapja "a műanyag zacskó, amely a második világháború utáni kémiai ipar mindenütt jelenvaló terméke". Az emberek éjszaka ebbe végzik szükségüket, majd pedig lezárják a zacskót, és kidobják/elszállítják. Ami több szempontból is érdekes. Egyfelől, mivel egy, a "miénktől különböző világ" igényeit elégíti ki a maga sajátos, a fejlett országok technológiáját a miénktől eltérő módon felhasználó "szegénytechnológiájával", állapítja meg Edgerton.
Azaz ugyanazok az eszközök másra szolgálhatnak a miénktől eltérő körülmények között, mint nálunk, és innentől kezdve jó kérdés, hogy az úgynevezett százdolláros laptop (meg a mostanság tervezett százdolláros iPad) valóban a lehető legjobb megoldás-e. Vagy pedig mint ahogy a fejlődő országokban másra használják a nejlon szatyrokat, a számítástechnika sem úgy lenne igazán hasznos, hogy ugyanazt csinálná, mint New York-ban vagy Budapesten, csak olcsóbban és minden bizonnyal lassabban és/vagy rosszabb minőségben. Egy fejlődő ország ugyanis nem csupán annyiban különbözik a sikeresebbektől, hogy mivel nincs mindenütt áram, ezért kurblival kell feltölteni a laptopot, hanem abban is, hogy talán nem a táblázatkezelés lenne a legfontosabb, hanem az, hogy gyorsan és hatékonyan  jussanak információhoz egy várható fertőzési hullámról vagy éppen az időjárásról. Vagy olyan dolgokról, amelyek nekünk az eszünkbe sem jutnak.
Az eddigieket általánosítva: nem szabad a "technológiai imperializmus" hibájába esni, és azt gondolni, hogy csupán egyetlen cél és egyetlen megoldás létezhet. Úgyhogy azon is érdemes eltűnődnünk, hogy vajon a jövő technológiái milyen, a maitól eltérő célokat fognak szolgálni - vagy legalábbis szolgálhatnának.
Meg azon is, hogy milyen, a mostanitól teljesen eltérő megoldások képzelhetőek el - nem csupán a számítástechnika, hanem pl. a WC esetében is. A történelem folyamán mindeddig három megoldás létezett: vagy a szemét, ürülék stb. marad, és az ember megy (miként a nomádok csinálták); vagy együtt élünk vele (miként a premodern városokat is ez jellemezte a 19. század második feléig - 20. század elejéig, mielőtt a csatornázás bevezetésével nagyjából egy időben a városi szemétszállítás is beindult volna). Most pedig a harmadik korszakot éljük, amikor az ember marad, a felesleges anyag pedig megy elv érvényesül, és ezen lépnének túl a Gates által finanszírozott projekt által felvetett megoldások, ahol pl. baktériumok bontanák le az ürüléket és a vizeletet ivóvízzé alakítanák.
És ezzel még nincsen vége. Matthew Liao, Andres Sandberg és Rebecca Roache 2012. elején azt vetették fel, hogy mi lenne, ha a felmelegedés ellen "embermérnökséggel" próbálnánk fellépni, és pl. gondoskodnánk róla, hogy az utódaink kisebb termetűek legyenek, mert így kisebb lenne az ökológiai lábnyomuk is. Aminek az analógiájára felvethető, hogy mi lenne, ha a Gates-projekt elképzeléseit "kívülről" "belülre", közvetlenül a testbe helyeznénk, és a biológiánkat úgy változtatnánk meg, hogy a salakanyagok/szervezet által kiválasztott anyagok közvetlenül újrahasznosíthatóak/hasznosak legyenek.
Ezen a ponton akár még az úgynevezett Dyson-fa is az eszünkbe juthat. Itt az üstökösmagból kinövő, genetikailag módosított fák üreges törzsében élnének az emberek, miközben a növény által kibocsátott gázokat lélegeznék be és vice versa. Ami elsőre persze nagyon is jól hangzik.
A technika megjelenése óta mindig is környezetellenes volt abban az értelemben, hogy per difinitionem a környezet módosítására/átalakítására szolgált. Mondhatni, ez volt a technika első korszaka.
A Dyson-fávaé és a hasonló megoldásokkal azonban mintha most elkövetkezne a második korszak, amikor a technikát arra használjuk fel, hogy magát az embert alakítsuk át úgy, hogy képes legyen összhangban élni a környezetével.
Amiért viszont túlságosan nagy árat kellene fizetnünk. Túl azon, hogy az ember biológiai módosítása (legyen bár szó akár a felmelegedés korás hatásainak csökkentéséről, akár a salakanyagok "környezetbaráttá" tételéről vagy az üstököstörzsön uralkodó körülményekhez való alkalmazkodásról) nagyon is súlyos etikai problémákat vet fel, felbukkannának legalább ugyanilyen súlyos gyakorlati problémák is. Jelenleg miközben a homo sapiens biológiai értelemben változatlan fajnak számít, aközben a környezetünk - egyelőre nem éppen a jó irányba, de - a technológia hatására folyamatosan változik. Viszont ha az embert és a környezetét egymáshoz illesztenénk, akkor két lehetőségünk lenne.
Az egyik az, hogy amennyiben igényünk támad valami újra, úgy mind magunkat, mind a környezetünket (mondjuk a Dyson-fa belsejét) biomérnöki módszerek segítségével átalakítjuk, hogy a környezet és a mi biológiánk ne csússzon szét egymáshoz képest - és ez minden bizonnyal túlságosan komplikált, ha éppen egyes esetekben nem lehetetlen lenne. És meglehetősen lassú is, hiszen az emberi generációk meglehetősen lassan követik egymást ahhoz képest, amekkora sebességgel a külső körülményeket vagyunk képesek módosítani.
A másik az, hogy tudomásul vesszük, hogy itt a változások vége: a minket körülvevő világ is egyfajta stázisba kerül, és az időben előre haladva ugyanolyan marad. Ami persze egyáltalán nem biztos, hogy vállalhatatlan, és érdekes elképzelni, hogy milyen lenne az élet egy ilyen világban.
Amennyiben ez a két fentebbi megoldás nem vonzó a számunkra, úgy a Dyson-fa típusú elképzeléseket feladva megtehetjük, hogy maradunk a technológiánál - azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a továbbiakban nem környezet-átalakító, hanem olyan eszközként használjuk, amely (jobb esetben) ahelyett, hogy az embertől a természet felé irányulna, a kettő közötti változó egyensúly létrehozását célozza meg.

Tűzhasználó hangyák és globális gépezetek

John D. Barrow amerikai fizikus azt írja a Lehetetlenről szóló könyvében, hogy "a hangyák nem képesek tüzet használni, mert számukra legkisebb stabil láng is túl nagy ahhoz, hogy biztonságosan megközelítsék és táplálják". A valóságban azonban bonyolultabb a helyzet.

Barrow abból indul ki, hogy a méret egyáltalán nem közömbös, és miközben mi vagyunk a legnagyobb, két lábon felegyenesedve járó földi állat, aközben elég erősek vagyunk ahhoz, hogy képesek legyünk "széttörni a molekuláris kötéseket a szilárd anyagokban". Felülről az korlátoz minket, hogy ha sokkal nagyobbak lennénk, akkor a testünk nem bírná el a saját súlyát; lefelé haladva pedig - mondja - egy idő után a hangyaproblémába ütköznénk. Vagyis: technikai civilizáció egy bizonyos mérettartomány alatt nem képzelhető el.
Legalábbis Barrow szerint. A valóságban ugyanis három különböző dolgot kell megkülönböztetnünk, ha a mostani helyzetünket meg akarjuk érteni.
Először is ott van a biológia, illetve az emberősök agyának fokozatos fejlődése. Jelenleg úgy tűnik, hogy az euszociális állatok (mondjuk a hangyák) közösségben működve messzebbre tudnak jutni, mint magányosan, de a teljesítményük nem mérhető a miénkhez, és még az is megkockáztatható, hogy ha lehetséges lenne az emberéhez fogható bolyintelligencia, akkor annak már éppen elég lehetősége lett volna megjelenni.
A történet másik fele természetesen a technológia fejlődése - ide tartozna, mondjuk, a tűzgyújtás is, és persze ahogy az ember agya egyre összetettebbé vált, úgy készítettünk mind kifinomultabb eszközöket. André Leroy-Gourhan francia őstörténész említette egy helyütt, hogy miközben az emberősök agytömege 500-ról 1000 grammra nőtt, aközben az egy kg kőeszközre eső vágóél-hossz 6-ról 100 m-re.
Végezetül pedig ott van a sztratifikáció, vagyis a társadalom rétegződése, amely a neolitikus forradalmak idején kezdődött, és azóta is tart. Méghozzá úgy, hogy ezzel párhuzamosan a technológiák is látványosan komplexebbé válnak, és Barrow kimondatlanul bár, de minden bizonnyal abból indul ki, hogy ez az egyetlen lehetséges forgatókönyv. Pedig elképzelhető olyan is, ahol a társadalom mind összetettebbé válik, ám a technológia stagnál. Ami viszont legalább elvi lehetőséget jelenthetne a hangyák "tűzgyújtási tilalmának" megkerülésére (ha valóban - miként Barrow tételezi fel - a korlátozás a "természeti törvényekből" származna). Ugyanis a hangyák megtehetnék, hogy ugyanúgy megszervezik ennek a számukra, mint egyes egyedek számára elérhetetlen célnak a megvalósítását, mint ahogy az egyes ember sem lenne képes megépíteni egy hidat (sőt, még egy kenyérpirítót sem).
Vagyis: akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a hangyákat a saját, nem kellőképpen hatékony társadalomtechnológiáik korlátozzák - és ez talán arra vezethető vissza, hogy a rendelkezésükre álló "disztributív biológiából" nem lehet többet kihozni. Ami nem jelenti azt, hogy az emberi típusú, individuális intelligencia nem csupán egyfajta lokális maximum megvalósítása, és a jövőben majd - talán az AI-nál - nem bukkanhatnak fel a miénknél hatékonyabb, párhuzamosított intelligenciák.
Másfelől pedig azért is érdekes ez az egész, mert a társadalomtechnikák fontossága ráirányíthatja a figyelmünket a hagyományos értelemben vett technológiák sajátosságaira is, illetve arra, hogy érdemes ezeken belül több szintet megkülönböztetni.
Az első minden bizonnyal az volt, amikor elkezdtünk viszonylag egyszerűen és különösebben kifinomult társadalomtechnikák nélkül is működtethető eszközöket készíteni - ilyen a kőbalta vagy éppen az eke. Ezek - nevezzük talán így - "lokális gépezetek".
Barrow rámutat, hogy, hogy az időben előrehaladva a gépek egyfelől mind kompaktabb információtároló eszközökké válnak (lásd: számítógép), másfelől eközben mind komplexebbeké is. Azt azonban nem teszi hozzá - pedig érdemes lenne -, hogy ezzel párhuzamosan nem csupán a fizikailag létező elemek száma nő, hanem a gépezetnek egyre inkább a részévé válnak a különböző társadalomtechnikai megoldások is, és ennek messzemenő következményei vannak. Jó példa erre a vasút, hiszen nem működhetne, ha nem lenne megfelelő szabályok is mögötte az időzónáktól a vasutasok munkabeosztásának szabályozásáig. Vagyis a fizikailag létező berendezés (sínek, mozdonyok, vasúti kocsik, hidak stb.) önmagukban kevesek lenének, és egy, a vasúthoz hasonló "globális gépezetben" valójában az alkatrészek közé számíthatjuk a különböző társadalomtechnikákat is, és a gépesítés jelenleg ebbe az irányba halad.
A megastruktúra fogalma ugyan legalább az 1980-as évek óta létezik, és a Szuezi- meg a Panama-csatorna, illetve transzkontinentális kőolajvezetékek mellett egyelőre leginkább olyan, hipotetikus építmények tartoznak ebbe a kategóriába, mint amilyen az űrlift is lenne, de ezekre mindeddig úgy volt szokás tekinteni, mintha mindössze hatalmas lokális gépezetek lennének, noha azoknál valójában jóval többek.
Ennek megfelelően a felmelegedés is értelmezhető úgy, mint egy nem megfelelően használt globális gépezet működésének eredménye, és érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy milyen, hasonlóképpen globális és a technikai mellett társadalomtechnikai elemekből is felépülő globális gépezet jelenthetné a megoldást (elvégre itt már nem elég, ha van gép is meg üzemanyag is - szükség van hozzá például nemzetközi szinten összehangolt jogi szabályozásra is).
Miközben az első globális gépezetek csupán a 19. század második felére jelentek meg, aközben érdekes lenne tudni, hogy ha egyszer esetleg majd a Földet elhagyva látunk neki minden eddiginél nagyobb konstrukciók megépítéséhez, akkor ezek vajon ugyanúgy a mai globális gépezetekben még nem szereplő elemeket is tartalmazni fognak-e, mint ahogy a globális gépezetekben megtalálható társadalomtechnikai elemek a lokális gépekben még nincsenek jelen.
De persze elképzelhető, hogy más szempontból fognak különbözni a mostaniaktól. Jelenleg például a különböző gépeket (legyenek azok számítógépek vagy vonathálózatok) csupán többé-kevésbé megbízhatóan tudjuk működetni, és mindig számítanunk kell rá, hogy elromolhatnak. Még akkor is, ha a nagy New York-i áramszünetet nem követték az egész USA-t a barbárság állapotába visszavető összeomlások, és általában véve is igaz, hogy ma egy nagy és összetett rendszer sokkal biztosabban működtethető, mint a 19. század végén. A New York-i metrót például alig egy nap alatt elöntené a talajvíz, ha leállnának a szivattyúk.
Ebbe az irányba aztán tovább is haladhatunk (bár nem szükségszerű, hogy ezt tegyük). Az úgynevezett űrszökőkút például azon az elképzelésen alapul, hogy ahelyett hogy a világűrbe "felérő", stabil struktúrát hoznánk létre, mágnesek segítségével folyamatosan mozgásban tartott fémgolyók megfelelő pályán történő áramoltatásával gátoljuk meg, hogy az egész összeomoljon a saját súlya alatt. Itt persze akár csak egy rövid energia-kimaradás is katasztrofális lenne, viszont eljátszhatunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha egyszer majd olyan struktúrákat tudnánk létrehozni, amelyek - a jelenlegivel ellentétben - ugyanolyan megbízhatóak lennének, mint a "mindig érvényes" természeti törvények, és inkább lennének folyamatosan működő gépek, mintsem épületek. Ez minden bizonnyal az űrszökőkútnál is meghökkentőbb megoldásokat eredményezne, és olyan perspektívák nyílnának meg előttünk, amelyekre most nem is gondolunk.