Az információs tájkép 2011-ben

Noha Randy Johnston technológiai szakértő úgy fogalmaz, hogy ami jövőre ránk vár, az „nem revolúció, hanem evolúció“, azért minden bizonnyal sok minden meg fog majd változni. Talán még az is, hogy mit értünk internet alatt.

A felhasználók felől nézve ez többek között azt jelenti, hogy a a „nagy“ böngészők (Internet Explorer, Mozilla, Chrome; meg persze a Safari és az Opera is) új verziói már html5 támogatással jönnek majd ki, és az élesedő versenynek köszönhetően valójában egyre kevésbé lesz lényegi különbség közöttük a tudásukat és teljesítményüket tekintve. És mivel a html5 egyben a RIA-t (Rich Internet Applications) is jelenti, ezért amikor  elkezdik  web lapokat html5-re átírni, akkor az internet minden korábbinál „alkalmazás gazdagabbá" és multimédiásabbá válik. Innentől kezdve viszont az eddigi „szöveg alapú internettől“ egyre inkább elmozdulunk a „multimédia internet“ felé, és ez azt a kérdést is felveti, hogy a keresőkkel mi lesz. Ezek ugyanis az alapelveket/alaptechnikát tekintve a Google megjelenése óta (vagyis a 90-es évek vége óta) nem változtak meg igazán.
A számítástechnikában több, mint egy évtized persze óriási idő, és ez a változatlanság minden bizonnyal ara vezethető vissza, hogy nem lehet (vagy legalábbis egyszerűen nem lehet) jobban csinálni a keresést - legalábbis addig, amíg szövegekben keresünk. A tartalom jellegének megváltozása azonban azonban szükségessé fogja tenni új keresési módszerek alkalmazását is, bár arra nem igazán számíthatunk, hogy néhány év múlva ugyanúgy egy ma még névtelen garázscég fogja a piacot uralni, mint ahogy annak idején a Google meg a Facebook is mintegy a semmiből bukkant elő. Ugyanis ők még egy-egy kialakulóban lévő területeken váltak meghatározóvá, most viszont például a keresőgépek piacára való belépés is kimondottan tőkeigényes a dolog (nem véletlen, hogy a Google mintegy 70 százalékos részesedése mellett lényegében csak a Yahho! meg a Bing van jelen a nyugati piacon). Mondhatni, a keresést tekintve az információs vadnyugat kora vége tért.
A másik, témánk szempontjából alapvető jelentőségű (és egyáltalán nem mellékesen az előzőt erősítő) tendencia eközben az, hogy az emberek egyre inkább okos telefonokat és tábla gépeket fognak használni az internet elérésére, és mivel az eszköz visszahat a célra, ezért ez is komoly mértékben fogja befolyásolni a felhasználói szokásokat. Például egy okos telefonon nem írunk meg szívesen egy olyan hosszú bejegyzést, mint amilyen ez is. Sőt, megkockáztatom, hogy egy alapvetően multimédiára kihegyezett tábla gépen sem, és így ez a felhasználók által előállított szöveges tartalmak csökkenését fogja eredményezni - miközben a beépített web kameráknak köszönhetően egyszerűbb lesz egy videó bejegyzést közzé tenni, és ez ismét csak az internet multimédiás felfogását fogja erősíteni. És bár nem gondolom, hogy a hagyományos, számítógépen keresztül történő internetezés az egyik napról a másikra megszűnne (sőt, az egyik évről a másikra sem), távlatilag azért arra számíthatunk, hogy a hagyományos „számítástechnikai számítástechnika“ egyre inkább el fog válni a „felhasználói számítástechnikától“, és a két terület egyre inkább különböző lesz.
Mármint ha igazam van, mert ez természetesen egyáltalán nem biztos. Az viszont igen, hogy a számítástechnikai tájkép 2011-ben (meg meg még sokáig azután is) eléggé változékony lesz ahhoz, hogy érdemes legyen odafigyelni rá; illetve az is, hogy jósolgatni mindig szórakoztató dolog.
A többi pedig előbb-utóbb majd úgyis kiderül.

Polikróm időben írni

Stephen Colbert amerikai humorista szerint „a USA Today-t inkább USA Yesterday-nek kellene hívni“. Ami alatt az értendő, hogy az eddigi, szakaszos működésű sajtótermékeket az internetnek köszönhetően folyamatos működésű hír site-ok váltották fel, és ennek nagyon is komoly következmények vannak. A dologban az a legironikusabb, hogy amikor a USA Today 1982-ben megindult, akkor a technikai haladás zászlóshajójának számított: műholdon keresztül sugározták szét, hogy egyszerre 17 városban lehessen kinyomtatni.

Amikor a Google elkezdte a hagyományos könyvek millióit bedigitalizálni, akkor ezzel mintegy azt sugallta, hogy „a könyv örök“, és tíz vagy kétszáz év múlva is ugyanazok a formák és tartalmak lesznek érdekesek a számunkra, mint most (vagy - mondaná Colbert - mint tegnap). Valójában azonban ilyesmiről szó sincs, és azok a formák a modern értelemben vett regénytől az enciklopédiáig bezárólag, melyek a nyomtatás elterjedésével emelkedtek fel, a nyomtatás visszaszorulásával együtt minden bizonnyal ugyanúgy el fogják veszíteni a jelentőségüket, mint ahogy a klasszikus görög tragédiával meg a hősénekkel is történt. A hagyományos megoldás mellett például már itt van a Wikipedia, amely nem jobb vagy rosszabb mondjuk egy akadémiai lexikonnál, hanem teljesen más. De ugyanez a helyzet a hírekkel is: az online megjelenés minden korábbinál inkább a folyamatos frissülés felé való eltolódást jelenti, cserébe pedig azért, hogy percekkel az esemény után már olvashatjuk a róla szóló beszámolót (majd pedig a folyamatos frissítéseket), mind a terjedelemmel, mind pedig a részletességgel, pontossággal stb. kapcsolatos elvárásokat egyre inkább fel kell adnunk. Ami persze nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne maradna hely a komoly elemzéseknek: azt viszont igen, hogy szükségképpen a rövid formák fognak dominánssá válni - annak minden lehetséges előnyével és hátrányával együtt.
És ehhez járul az is, hogy az interneten máshogy olvasunk és dolgozzuk fel az információt, mintha papír alapon olvasnánk.
Cory Doctrow egy 2007-es, az olvasásról szóló írásában (You Do Like Reading off a Computer Screen) többek között arról is beszámol, hogy miközben elvileg éppen az adott esszéjén dolgozott volna, aközben alig tíz perc alatt megnézte a leveleit; törölt két spam-et; letöltött egy Sptephen Colbert-videót a Youtube-ról - és így tovább. Aki szokott hálózatba kötött számítógéppel dolgozni, az pontosan ismeri ezt a jelenséget, és a következtetés olyan kézenfekvő, hogy majdhogynem fölösleges leírni: „nem szeretünk hosszú szövegeket olvasni a monitoron“, mondja Doctrow. Ugyanis egy ilyen sok lehetőséget (és sok választást) kínáló környezetben miért is korlátoznánk magunkat egyetlen témára. Korábban, az „olvasás korában“ valójában persze nem nagyon volt más lehetőségünk, mint az asztalnál üldögélni egy könyvvel a kezünkben - ma viszont nem ez a helyzet.
Ebben az is szerepet játszik, hogy az ember számára - evolúciós múltjából kifolyólag - nem az egyetlen tevékenységnek szentelt, ún. monokróm idő a természetes: ez csak nagyjából az ipari forradalommal (és egyáltalán nem mellékesen a modern olvasási szokások kialakulása idején) párhuzamosan jelent meg, amikor a gyárak szükségessé tették, hogy ne a saját, hanem a gépek által megkívánt ritmusban dolgozzunk. A polikróm időben viszont éppen úgy élünk, mint ahogy egy vadászó-gyűjtögető (később pedig többek között Doctrow is) töltötte napjait, vagyis: többé-kevésbé ötletszerűen váltogatva, hogy éppen mit csinálunk, és egy adott tevékenység - ellentétben a gyári munkával - nem sajátítja ki teljesen az adott időtartamot.
Ehhez a Penguin szakembere, Jeff Gomez Print is Dead című könyvélben (amit persze nyomtatott formában olvastam:-) azt teszi hozzá, hogy teljesen „mindegy, hogy az emberek mennyire »szeretik a könyvet«, [már ma is] a számítógépek világában élünk“. És ez bizony polikróm időt jelent.
És bár nem arról van szó, hogy ez „jobb“ a monokróm időnél, az azért egészen biztos, hogy „természetesebb“ az ember számára, tehát könnyen átállunk rá, és nem nehéz megjósolni, hogy egyre inkább ez válik majd meghatározóvá. Viszont sem a polikróm időben való létezéssel, sem pedig a polikróm időben való olvasással nincs összhangban a hagyományos regény, elvégre nagyon hosszú időt és kizárólagos figyelmet követel. A Háború és békét nem lehet úgy olvasni, mint ahogy az interneten kattintatunk, és ebből akár az is következhet, hogy a hagyományos regény napjai meg vannak számlálva (legyen az klasszikus mű, krimi vagy éppen science-fiction). Továbbá az is, hogy a viszonylag közeli jövő a rövid, önmagukban is gyorsan elolvasható, különálló egységekből felépülő narratíváé lesz. Mármint ha egyáltalán megmarad az igény a hagyományos történetmesélésre, mert ismét csak Gomez szerint „a televíziós valóságshow felemelkedése megmutatja, hogy az embereknek immár nincs türelmük a cselekményszálakhoz, karakterekhez és plotokhoz“. És akkor viszont ki tudja, mi jön.
De én azért inkább kíváncsian, mint aggodalommal figyelem, hogy mi történik, és titokban (vagy nem is annyira titokban) arról is meg vagyok győződve, hogy most lesz csak igazán izgalmas és kihívást jelentő dolog „írónak“ lenni. Most ugyanis bátran nekiállhatunk a kísérletezésnek. Bátrabban, mint eddig bármikor.

Túllépni az íráson

Az emberiség a beszéddel feltalálta‭ „‬a folyamatos társadalmi emlékezést‭“‬,‭ ‬írja a filozófus F.‭ ‬C.‭ ‬S.‭ ‬Schiller Tantalus vagy az ember jövője című tanulmányában az‭ ‬1920-as években,‭ ‬majd pedig azzal folytatja,‭ ‬hogy erre a találmányra épült aztán rá‭ „‬az írás,‭ ‬amely a társadalmat arra képesíti,‭ ‬hogy mindent feljegyezhet,‭ ‬amit értékesnek tart‭“‬.‭ ‬Amely kijelentés talán nem tűnik nagyon meghökkenőnek,‭ ‬viszont mégis érdemes végiggondolni,‭ ‬mert több kérdést is felvet.

Így például az,‭ ‬hogy ha a beszéd volt az első lépcsőfok,‭ ‬akkor vajon szükségképpen az írás Kellett-e, hogy a második legyen.‭ ‬A modern értelemben vett szóbeli kommunikáció talán már‭ ‬100,‭ ‬de‭ ‬40‭ ‬ezer éve egészen biztosan megjelent,‭ ‬az írás viszont csupán‭ ‬5‭ ‬ezer éve‭; ‬és az,‭ ‬hogy lényegében mindannyiunk életéhez hozzátartozik,‭ ‬csupán a‭ ‬20.‭ ‬századra vált jellemzővé (és nem is mindig volt népszerű: Szókratész például még egyszerűen egy,‭ ‬az emlékezetet gyengítő technikát látott benne).
Az írott nyelv persze nem pontosan fedi le a beszéltet‭ (‬kezdetben valószínűleg nem is beszédet,‭ ‬hanem fogalmakat rögzítettek vele‭)‬,‭ ‬és‭ „‬erényei‭" ‬közé tartozik amellett,‭ ‬hogy később is hozzáférhető,‭ ‬az is,‭ ‬hogy rendszerint jobban megszerkesztett,‭ ‬tömörebb és magasabb információ tartalmú a szóbeli közlésnél‭; ‬ráadásul olyan vizuális megoldásokat is használ,‭ ‬melyeknek nincs szóbeli megfelelője‭ – ‬és így tovább.
Ezek a‭ „‬jó tulajdonságok‭" ‬viszont legalább részben abból fakadnak,‭ ‬hogy írni bizony nehézkes és lassú folyamat,‭ ‬teljes odafigyelést és minden más szempontból is nagyon sokat követel tőlünk‭ ‬-‭ ‬mondhatni,‭ ‬egyáltalán nem felhasználóbarát.‭ ‬De még ha azt gondoljuk is,‭ ‬hogy a beszédet követően csakis ebbe az irányba lehetett továbblépni,‭ ‬mert‭ ‬-‭ ‬mintegy cserébe a nehézkes használhatóságért‭ ‬-‭ ‬a gondolatok ilyen módon történő rögzítésére technikailag meglehetősen egyszerű,‭ ‬ebből nem következik,‭ ‬hogy örökre meg kell ragadnunk ebben az állapotban.
A jelek szerint írás nélkül nem lehet igazán komplex dolgokat létrehozni:‭ ‬egyetlen olyan vadászó-gyűjtögető társadalmat sem ismerünk,‭ ‬amelynek ez sikerült volna.‭ ‬Mára viszont eljutottunk arra a technikai szintre,‭ ‬hogy akár ki is válthatjuk valamivel.‭ ‬Elvégre eddig sem azért használtunk,‭ ‬mert ez volt a legjobb,‭ ‬hanem azért,‭ ‬mert nem volt más.‭ ‬Most viszont könnyen lehet,‭ ‬hogy már nincs is szükségünk rá, mert az új technikai megoldások kényelmesebben és kézhez állóbban helyettesítik.‭ ‬Valahogy úgy,‭ ‬mint amikor a ház felépítése után sincs szükség az állványzatra.
Bár persze az is igaz, hogy eközben az új megoldások teljesen másra tesznek majd képessé minket:‭ valahogy úgy, ‬mint ahogy az állványzat is másra való,‭ ‬mint a már megépített házban működő lift.

A valakiagytól a több dimenziós gondolkodásig

Az olvasás – és persze ezzel együtt az írás – volt az, amely létrehozta a modern értelemben vett személyiséget, mondja Susan Greenfield brit agykutató. Ha pedig az olvasás korának végéhez közeledünk, akkor a modern értelemben vett személyiségnek: a „valakiagynak” is vége lesz – ami azonban egyáltalán nem biztos, hogy baj.
Greenfield abból indul ki, hogy „ha egyéniek tapasztalataink, akkor mi magunk is egyéniek vagyunk”, és mivel „lehetséges..., hogy a gondolkodás fő megkülönböztető jegye a puszta ébrenléttel szemben az, hogy az embereket/tárgyakat/tényeket/szavakat meghatározott sorba, valamiféle időbeli narratívába rendezzük”, ezért az is lehetséges (sőt), hogy ebben az olvasás és az írás játszanak kulcsszerepet. Elvégre az agy megformálásához és „behuzalozásához” időre, illetve „vetélytárs nélküli inputra” van szükség, és az írás meg olvasás éppen erről gondoskodik. Egyiket sem lehet úgy csinálni, hogy közben mással is foglalkoznánk, illetve, hogy közben ne lineáris szekvenciákat építenénk ki (mivel mindkettő hosszú szimbólumláncok lineáris manipulációján alapul). Úgyhogy innentől kezdve nem is olyan meglepő az az állítás, hogy a modern értelemben vett emberi gondolkodás leképzelhetetlen nélkülük.
Ami viszont azt a kérdést veti fel, hogy mi lesz (vagy legalábbis mi lenne) a következménye, ha az olvasás ugyanúgy jelentéktelenné válna, mint ahogy a 18. század közepe és a mai értelemben vett individuum megjelenése előtt is volt. És minden bizonnyal az a válasz, hogy a modern fogalmi gondolkodás – és ezzel együtt a modern individuum – eltűnése lesz a következmény,  de ez könnyen elképzelhető, hogy nem egyfajta visszaesés, hanem egyfajta felemelkedés kezdetét jelenti majd.
A jelenlegi gondolkodás ugyanis kétségkívül hatékony eszköz bizonyos dolgok és fogalmak (méghozzá absztrakt fogalmak) megragadására, és az is hasonlóképpen kétségtelen, hogy ezeket máshogy nem is lehet megragadni. Viszont az egyik eszközkészlet elvetése nem szükségképpen jelenti azt, hogy nem választhatunk helyette másikat. Az írás és olvasás lényegében egydimenziós gondolkodást jelent (aki próbálta már a fejében kavargó gondolatokat leírni, az biztos tapasztalta ezt), és ennek vannak kétségtelen előnyei. De attól, hogy történetileg ez jelent meg előbb; és hogy alapvető hatással volt az egész emberi kultúrára, nem kell azt hinnünk, hogy nem létezhetnek – fogalmazzunk talán így - két, három vagy akár több dimenziós gondolkodást lehetővé tevő eszközök is. És talán még használni is tudjuk majd őket – bár ezt nem garantálja semmi. Viszont ha igen, akkor jelenlegi, egydimenziósra behuzalozott agyunk számára elképzelhetetlen lehetőségek nyílnak meg előttünk. Ha pedig nem, akkor talán majd egy jövőbeni vagy egy biológiailag módosított ember. Vagy esetleg majd egy másik értelmes lény.

Moby Dicktől a gépi megértésig

Az első információkezelési forradalomra akkor került sor, amikor – még a földművelésre valóáttérés előtt – az emberek átlagéletkora eléggé megnőtt ahhoz, hogy az utódaik számára átadható mennyiségű tudást gyűjtsenek össze. A másodikra pedig akkor, amikor az írásnak köszönhetően az  információkat képesek voltunk a biológiai entitástól (értsd: az embertől) függetlenül rögzíteni.

Ami az elsőt illeti a kőkorszakban az átlagéletkor 20 év körül volt, és ez azt jelentette, hogy a nők csupán 5-8 éven keresztül szülhettek. Tehát ez egy olyan kor volt, amikor „a demográfiai feltételek nem kedveznek a szellemi felfedezések generációk közötti továbbadásának”, mondja Herwig Birg német demográfus. Ugyanis a szülők és gyerekek túlságosan rövid ideig éltek egymás mellett.
A második nagy váltás, az írás jelentőségét valószínűleg nem kell hosszan taglalni, úgyhogy ehelyett tegyük is fel azt a kérdést, hogy mi lesz a harmadik információkezelési forradalom. Az írás megjelenése óta persze sor került előrelépésekre: például a könyvtárak létrejöttére (amelyek a történelem folyamán először gyűjtöttek össze nagyobb mennyiségű tudást, mint amit egy ember nem hogy felhalmozni, de akár csak befogadni képes). Illetve a 18. sz. közepére megjelentek az enciklopédiák is, melyeknek az volt a célja, hogy mintegy  „szupersűrű könyvtárként” szolgálva gondoskodjanak róla, hogy „az elmúlt évszázadok erőfeszítései ne vesszenek kárba”, de ez persze nem változtatott meg mindent, és ha a „hogyan tovább”-ra keressük a választ, akkor valószínűleg Borges Bábeli Könyvtárából érdemes kiindulni. Ebben olyan rendszerrel van szó, ahol minden, meghatározott terjedelmű (vagyis esetünkben mintegy négyszáz oldalas) könyvet megalkotnak - ez a filozófus Quine megfogalmazásával élve „hipercsillagászati számosságú” művet jelent. A továbbadandó információk létrehozásánál eddig az „előbb szűrd meg, utána tedd közzé elvet” alkalmaztuk: az ember kiválasztotta, hogy akár szóban, akár pedig írásban továbbadott. A jövőben azonban elvileg miért is ne tehetnénk meg, hogy megpróbálunk legenerálni egy adott szabályrendszer és nyelv figyelembe vételével minden, meghatározott terjedelmű könyvet, majd pedig megpróbáljuk kiszűrni azokat, amelyek használhatóak? Ezzel az eddigieket megfordítva az „előbb tedd közzé, aztán szűrd meg” elvet alkalmaznánk – valahogy úgy, mint ma az interneten, ahová leginkább bárki és bármit feltehet.
Gondot fog jelenteni persze, hogy viszonylag alacsonyan tartsuk a létrehozott verziók számát: a Moby Dick-nek például mintegy száz millió olyan változata van, amely csupán egyetlen karakterben különbözik az eredetitől. És persze – mint ahogy a mai internetes keresőknél is ez az egyik központi kérdés - gondot fog jelenteni az is, hogy a látszólag érdekes és használható információk közül kiszűrjük azokat, amelyek valóban használhatóak, relevánsak és újak, de innentől kezdve az adatbányászat egy egészen új válfaja is kialakulhat, és a tudományos (méghozzá természettudományos) kutatás egyik formájává válhat a szövegek Bábeli Könyvtárában (vagy ha úgy jobban tetszik: fázisterében) való keresgélés.
Amihez minden bizonnyal valamiféle gépi megértésre lesz szükség – de végső soron miért is ne próbálnánk meg?

Ami az anomáliák tudománya után következik

A kvantumelmélet annak idején, az 1920-as években olyannyira érthetetlennek tűnt, hogy „Bohr úgy vélte, ez azt jelenti, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyekre a tudomány nem képes választ találni. Einstein számára pedig azt jelentette, hogy valami nem stimmel az elmélettel” - írja Michael Brooks a 13 rejtély című könyvben. Számunkra viszont jelentheti akár azt is, hogy hamarosan talán egy teljesen új korszak fog kezdődni a világ megismerésében. Hacsak el nem kezdődött máris.

Nagyjából az 1600-as évekig ugyanis nem volt modern értelemben vett természettudomány. Amikor viszont létrejött, akkor gyorsan elvezetett egy új, matematizált eszközrendszer létrejöttéhez is, amelyet lényegében „gondolatfokozásra” használtunk. Nem tudjuk ugyan enélkül kiszámítani, hogy a newtoni mechanika szerint miként mozognak a bolygók, de megfelelő képletek segítségével igen, és eközben legalább azt képesek vagyunk megérteni, hogy mire vonatkoznak a számítások. Vagyis kissé leegyszerűsítve: értjük a számítási szabályokat, és az eredményeket is össze tudjuk hasonlítani a megfigyelésekkel, tehát meg tudunk róla győződni, hogy helyesek-e. Ám eközben a megértésre valójában nincs is feltétlenül szükség: Kepler például anélkül is meg tudta fogalmazni a Kepler-törvényeket, hogy értette volna a mögöttük meghúzódó összefüggéseket.
Innentől kezdve három út képzelhető el. A hagyományos „megértem, és leírom” típusú megoldásoknak nyilvánvalóan korlátokat szab az, hogy Wigner Jenő megfogalmazásával élve „egy kutya sok mindent megtanulhat, de a szorzótáblát lehetetlen neki megtanítani”. Értsd: az emberi megértésnek is ugyanígy megvannak a korlátai, és ha esetleg most még nem is, előbb-utóbb azért biztosan el fogjuk érni ezt. És próbálkozhatunk ugyan a Kepler-féle megoldással is (vagyis azzal, hogy megértés nélkül tárjuk fel a szabályokat), ám ahogy a dolgok bonyolultabbá válnak, valószínűleg egyre kevésbé tudjuk majd, hogy egyáltalán mit kellene megfigyelni, mérni stb. Edison próba-szerencse alapon (úgy, hogy egyszerűen minden, a keze ügyébe akadó anyagot végigpróbált) meg tudta alkotni a szénszálas izzólámpát, de valamiféle atommotort – amivel szintén megpróbálkozott – már nem.
Úgyhogy – szerintem – marad a harmadik megoldás. Vagyis az, hogy az emberi megértést mással helyettesítjük: például a gépivel, és innentől kezdve majd ugyanúgy egyszerűen kérdéseket teszünk fel ennek a „gépi megértésnek” (anélkül, hogy átlátnánk a válasz mögötti logikát), mint amikor két nagy számot szorzunk össze számítógéppel, és fogalmunk sincs arról, hogy a válasz konkrétan milyen folyamatokon keresztül jön létre. Semmi okunk sincs azt képzelni, hogy az emberi megértés egyben a megértés végső határait is jelenti, és lehetetlen lenne meghaladni. Egy következő lépésben pedig talán majd eljutunk arra szintre is, ahol már a kérdések feltétele is meghaladja a képességeinket, és akkor majd azt is másokra bízzuk. Akár valamiféle mesterséges intelligenciára, akár biológiailag módosított emberekre (értelmes lényekre).
Brooks úgy fogalmaz, hogy a többi fizikai anomáliával együtt „a sötét energia [is] valójában nem óriási gond, hanem a fizika előtt álló legnagyobb lehetőség arra, hogy megvizsgáljuk [a modern tudományt megalapozó] leegyszerűsítéseket, és kijavítsuk őket, és ezáltal a tudást új szintre emeljük”. De elképzelhető egy olyan olvasat is, hogy már elértük az agyunk által nyújtott lehetőségek határait. Ez nem azt jelenti, hogy „vége van”, hanem csupán annyit, hogy a jövőben talán nem mi fogjuk csinálni a tudományt.  Ami talán nem igazán hangzik jól – egészen addig, amíg úgy nem kezdünk gondolni a dologra, mint egy beláthatatlan és a szó szoros értelmében felfoghatatlan fejlődés kezdetére.
És én személy szerint nagyon remélem, hogy tényleg ez a helyzet.

Volt-e a dínóknak űrkutatása?

Egy Chris McKay nevű NASA-kutató szerint amennyiben a dinoszauruszok fejlett technológiával rendelkeztek,  akkor ennek a nyomait a Holdon kell keresnünk. Ugyanis akár el is juthattak oda, és ott akár 65 millió éven keresztül is fennmaradhatnának egy esetleges dino-leszállóegység maradványai, míg a Földön felettébb valószínűtlen, hogy bármi hasonlót megtalálnánk.

Ami elsőre kétségkívül meggyőzően hangzik; a helyzet azonban – mint általában – most sem egyszerű. Bill Bryson azt írja a Majdnem minden rövid történetében, hogy állítólag „egy milliárd csont közül csak egy kövül meg. Ha ez igaz, akkor a ma élő összes amerikaiból – 270 millió ember egyenként 206 csonttal – körülbelül ötven csont marad meg, vagyis egy csontváz egynegyede”. De az, hogy fennmarad-e, csupán szükséges, de nem elégséges feltétel, hiszen még meg is kell találni, és ha 9 millió négyzetkilométeres területen kell keresnünk ezt a bizonyos egynegyed csontvázat, akkor kevés az esélyünk. Úgyhogy talán nem is olyan meglepő, hogy „becslések szerint a kihalt fajok közül csak minden tízezredikből van őskövületpéldányunk”.
Paul Crutzen Nobel-díjas légkör-kémikus viszont 2000-ben azt vetette fel, hogy egy új földtörténeti korszakot: az antropocént kellene bevezetni, mert a gőzgép elterjedése óta az ember olyan mértékben alakítja át környezetét, hogy ez akár év százmilliók múlva is kimutatható lesz. Vagyis: amennyiben a dinoszauruszok hozzánk hasonlóan egy ipari forradalmon keresztül jutottak volna el a holdutazáshoz szükséges technológiáig, akkor ha a városaik, hídjaik és gyorsforgalmi útjaik eltűntek volna is mostanra a Föld felszínéről az erózió és egyéb környezeti hatások miatt, például annak a nyomait, hogy nagy mennyiségű szenet használtak fel (és eközben erősen szennyezték a környezetet), ma is látnunk kellene. Ezért aztán abban egészen biztosak lehetünk, hogy nem volt valamiféle dino-ipari forradalom.
Abban viszont nem, hogy nem volt dino-űrkutatás sem. Ugyanis mi van akkor, ha náluk a változások nem lényegében az egyik pillanatról a másikra mentek végbe, és nem terjedtek ki az egész bolygóra, hanem mondjuk egy szigeten akár év-tíz- vagy százezeredekig kísérletezgettek hozzánk hasonlóan szén és vas alapú megoldásokat használva? Egy ilyen lokális megoldás számunkra ugyan nem tűnik valószínűnek, de mi persze csak a saját példánkból tudunk kiindulni, és bár abban biztosak lehetünk, hogy robbanásszerű fejlődést követően tényleg el lehet jutni a Holdra (hiszem a mi esetünkben ez történt), az még akkor sem elképzelhetetlen, hogy a másik modell is működőképes lehet, ha egyelőre nincs rá bizonyíték.
Sőt, egy lépéssel tovább menve akár még azzal a gondolattal is eljátszhatunk, hogy nem a 65 millió évvel ezelőtt kihalt, hipotetikusan intelligensnek tekintett dinoszauruszok voltak az egyetlen értelmes, technológiát alkalmazó faj a múltban. Elvileg létezhettek volna mondjuk 100 vagy akár 200 millió évvel ezelőtt is lokális technikai civilizációt létrehozó képviselőik, melyek szenet használtak, és melyek aztán ilyen vagy olyan okból eltűntek (nem feltétlenül kell ehhez kisbolygó-becsapódás).
Az efféle gondolatkísérleteket – merthogy ez legfeljebb annak tekinthető – persze korlátozza, hogy 500 millió vagy éppen egy milliárd évvel ezelőtt egészen biztosan nem volt kőszén, és még ennél is nagyobb súllyal esik latba, hogy magasabb rendű élet sem. Mert bár mondhatjuk azt, hogy – és itt jussanak az eszünkbe a Bill Bryson által említett adatok -, hogy a legtöbb dolog egyszerűen nem marad fenn, de azért több, mint valószínűtlen lenne, hogy egy olyan korból, amikor egyaránt élnek magasan fejlett, illetve egyszerű felépítésű állatok, kizárólag az utóbbiak maradványait találjuk meg.
Ami azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes a Holdat egy dínó-technológia maradványai után alaposabban is átfésülni, hiszen belátható időn belül esélyünk sincs arra, hogy máshol találjuk meg egy idegen civilizáció alkotásait.
Esetleg többét is egyszerre.

http://www.overcomingbias.com/2008/02/dinos-on-the-mo.html