A newtonitól a linnéi fizikáig

„A II. Világháború után a tudomány arcfelvarráson esett át. Márka lett belőle”, írja Michael Brooks  A tudomány titkos anarchiája című könyvében, és a fizikusok lettek „a Hideghábrú Merlinjei”.
De nem csak a tudósokról kialakított kép nem ugyanaz, mint néhány évtizeddel ezelőtt, amikor még nem fejlesztették ki az atombombát, a radart meg néhány hasonló eszközt, és juttatták el az embert a Holdra. Emellett elképzelhető, hogy az általuk művelt fizika mint tudomány természete is változóban van.
Nagyon leegyszerűsítve ugyanis valójában kétféle funkcióról beszélhetünk. Az egyik a leíró, a másik pedig a magyarázó. Az előbbire jó példa a Linné-féle kettős nevezéktan, amely eszközt ad a kezünkbe ahhoz, hogy minden élőlényt felcímkézzünk; a másikra a newtoni fizika a klasszikus példa, amely viszont azt mondja meg, hogy miért úgy mozognak a bolygók, ahogy.
A dolog a valóságban ennél persze jóval bonyolultabb, elvégre minden megfigyelés egyben szelekció is, és egyáltalán nem mindegy, hogy mi alapján válogatjuk ki, hogy mit tartunk fontosnak és mit nem. A középkorban ugyan szokás volt a „létezők nagy láncolatát”" emlegetni, amely egyfajta hierarchikus rendszerbe foglalt minden létezőt az ásványoktól az alsóbbrendű élőlényeken át az emberig és az angyalokig, Franz Brentano német filozófus viszont már a 19. században rámutatott, hogy az emberek a világon mindenütt két nagy kategóriába sorolják a dolgokat: élőkre és élettelenekre. Ma pedig már az is világos, hogy ennek evolúciós okai vannak, ugyanis ez a két kategória a természetben feltűnően különbözőképpen viselkedik, és ennek megfelelően különböző feltételezésekkel kell élnünk velük kapcsolatban, amennyiben fel akarunk készülni arra, hogy mi fog történni. A jövőkutatásról könyvet író kanadai matematikus, David Orrell szerint már csak azért is szükségszerű a különbségtétel, mert az az élőlény, amely kiszámíthatóan viselkedik, nem sokáig fog életben maradni – a csillagok mozgása viszont szabályosnak látszik. Tehát minden bizonnyal ugyanerre a két kategóriára osztaná a világot egy értelmes földönkívüli is. Legalábbis kezdetben, mert hosszabb távon, egy technicizált környezetben már nem lesz szükség efféle különbségtételre. Különösen, hogy esetleg a környezet nem csak technicizált, de interaktív is lesz, és nem is nagyon fogunk nem „élőlényként”, a viselkedésünkre reagáló, hanem matematikai szabályszerűségeknek engedelmeskedő jelenséggel találkozni.
De hogy visszatérjünk tulajdonképpeni történetünkhöz: Newton után az a klasszikus fizika vált modellé, amely szabályokból (értsd: természeti törvényekből) vezeti le az egyes eseményeket és például a bolygók mozgását is. Illetve nem csak azokat. Orell egy szerint ugyan Newton zsenialitása nem kis részben abban állt, hogy megtalálta azt a területet, ahol jól lehet alkalmazni az általa használt matematikai módszereket, de a későbbiekben mégis ezeket próbálták kiterjeszteni (amelyből következne az előre jelezhetőség is) a közgazdaságtantól a biológiáig mindenütt. Eközben – nem különösebben meglepő módon – a tudományon belül mind erősebbé vált a katalogizáló helyett a magyarázó funkció: az arra való törekvés, hogy megmondjuk, mi miért történik éppen úgy, ahogy.
Most, 2011-ben azonban az úgynevezett sötét energia felfedezéséért adtak fizikai Nobel-díjat, és ez azért elgondolkoztató, mert itt nem egy újabb magyarázatról, hanem egy olyan, újabb megfigyelésről van szó, amelyhez nem társul használható értelmezés. Lee Smolin egyenesen azt állítja, hogy a korábbi évtizedekkel (sőt, évszázadokkal) ellentétben hosszú ideje nem történt a fizikában jelentős áttörés, és „pontosan ugyanannyit tudunk... a törvényekről, mint az 1970-es években”.
Szerinte ennek – legalábbis a részecskefizikán belül – az lehet az oka, hogy az 1940-es évek óta a pragmatikus „kemény”, matematizáláson alapuló stílus vált meghatározóvá a korábbi évtizedek „nehéz elvi problémákon” való töprengéseivel szemben (vagyis a Newton-i vonal továbbvitele állna a háttérben), számunkra azonban most fontosabb az a probléma, amit ez a jelenség felvet. Vagyis az, hogy ez az egész értelmezhető úgy is, hogy az utóbbi időkig az elméleti eszközök elég gyorsan fejlődtek ahhoz, hogy lépést tartsanak a megfigyelésekkel és leírásokkal, és folyamatosan magyarázatokkal szolgáljanak, ám egyáltalán nem szükségszerű, hogy ez a jövőben is így legyen, és ennek megfelelően a fizika jövőjét is többféle módon képzelhetjük el.
Így példának okáért úgy, hogy a következő évtizedekben/évszázadokban az lesz a jellemző, hogy újabb területekre a megfigyelésekkel lépést tartva és az eddigiekhez hasonló hatékonysággal terjesztjük ki a magyarázatokat.
De hasonlóképpen elképzelhető, hogy a leíró és a magyarázó funkció időnként szét fog csúszni, és lesznek olyan időszakok, amikor a megfigyelés „elhúz”, és jóval több dologról lesz tudomásunk, mint amit képesek vagyunk megmagyarázni – aztán az új elméleti eszközökre építő megoldások beérik a megfigyeléseket, sőt, olyanokat is előre jeleznek, amelyek létéről/nemlétéről csak jóval később leszünk képesek megbizonyosodni, és hol az egyik, hol a másik fog előrébb járni.
És végül ott van a modell is, mely szerint lezárulóban van az a korszak, amikor a magyarázatok lépést tudtak tartani a megfigyelésekkel, és vagy az észlelési eszközök fejlődése, vagy az értelmezési eszközök korlátai miatt (vagy ezen kettő együttes hatásai következtében) a jövő fizikája egyre inkább vissza fog esni a Linné-i állapotba. A klasszikus „tudomány vége” modellek valami olyasmit szoktak állítani, mint amiről egy (amúgy nem igaz) városi legenda szerint az Amerikai Szabadalmi Hivatal vezetője, Charles H. Duell, beszélt volna az 1800-as évek végén, amikor azt hangoztatta volna, hogy már „mindent felfedeztek, amit [egyáltalán] lehet”. Viszont emellett eljátszhatunk azzal a gondolattal is, hogy mi lesz, ha a tudomány nem ér ugyan véget, de a magyarázatok kora igen, és az egyre halmozódó megfigyelések nem fognak a 20. századéhoz hasonló módon új és használható magyarázatokhoz vezetni.
Mert ugye nincs valamiféle szerződésünk a természettel, amely értelmében az általunk használt módszerek/megközelítések/bármik a jövőben is szükségképpen ugyanolyan hatékonyak lesznek, mint eddig.

A vallások jövője

A vallások jövőjével kapcsolatban nem csak arra érdemes rákérdeznünk, hogy mi lehet a jövőjük, hanem arra is, hogy milyen tényezők határozták meg a múltjukat. Ebből ugyanis sok minden kiderül még akkor is, ha eközben a vallást mint olyat létező jelenségként tárgyalom, és nem foglalkozom vele, hogy van-e isten, mivel ebben a kérdésben nem vagyok kompetens.

Abban viszont igen, hogy amikor Abraha, Felix Arabia helytartója az abesszinok ellen fellázadva és Justinianus császár támogatásával megindult a muszlim kor előtti Mekka ellen, akkor egy történeti véletlenen múlt, hogy az elefántjai elpusztultak a város előtt (talán valamilyen fertőzés végzett velük), és a támadás összeomlott. Az iszlám kultúrában 571-et máig „az elefántok évének” nevezik, és nem kétséges, hogy ha Abhara győz, akkor Mohamed vallása sosem jön létre. Mint ahogy az is fordulópont lehetett volna, ha 717-ben az araboknak sikerül bevenniük Bizáncot, és azért nem sikerült, mert a keresztényeket vezető szíriai Leó császár a szokásosnál jobb hadvezér volt, és egy váratlanul hideg tél is a segítségére sietett. Máskülönben J. J. Saunders iszlámkutató szerint az ommajidák seregei a Dunán felhajózva Európa jelentős részét is meghódíthatták volna, és ma a kereszténység talán nem nem lenne más, mint egy „obskúrus” vallás a német erdőkben. De említhetnénk az is, amikor 988-ban a kijevi Vlagyimir herceg végül a bizánci kereszténységet mellett döntött, bár korábban latolgatta mind a nyugati kereszténység, mind az iszlám felvételét.
A példákat még folytathatnánk, de az valószínűleg így is látszik, hogy egyes estekben a történeti helyzeteknek és a véletleneknek nagyon is alapvető szerepe volt, és alakulhatott volna úgy is, hogy nem a kereszténység meg az iszlám lesz a két legnagyobb mai vallás. Eközben azonban – véletlenek ide vagy oda – többféle szabályszerűséget is felfedezhetünk.
Először is azt, hogy miként az adherents.com összefoglalója is megjegyzi, az újabb vallások rendszerint (még ha a scientológia például kivétel is ezen szabály alól) valamelyik már létező „vallási keretrendszerből” emelkednek ki. A történelem iránya mintha a politeistától a monoteista vallások felé mutatna: az ókorban a mezopotámiaiaktól és az egyiptomiaktól a görögökig és a rómaiakig gyakorlatilag mindenki tömbistenhívő volt, ma viszont a kereszténység különböző formái és az iszlám együttesen több, mint az emberiség felét fedik le, míg a hinduk, buddhisták és a tradicionális kínai vallás követői és egyéb politesták együttesen sem tesznek ki többet egyharmadnál. Viszont a kereszténység – az akkoriban inkább kivételnek számító módon – a monoteista judaista; második lépésben pedig az iszlám pedig az Európán és egyes Közel-keleti részeken kívül hosszú időn át nem különösebben jelentősnek számító „keresztény keretrendszerből” nőtt ki. Vagyis nem arról van szó, hogy a monoteizmus per definitionem „sikeresebb” lenne, hanem arról, hogy az egyistenhit előretörésében a fentebb már emlegetett történeti okok és véletlenek játszottak meghatározó szerepet.
Eközben viszont megtévesztő lenne az aktuális sikerességből kiindulni. A bizánciak által eretneknek tekintett nesztorianizmus a 9. és a. 14. század között a legelterjedtebb keresztény vallás volt – és még olyan mongol törzs is akadt, amely áttért rá, miközben a nyugati kereszténységet (az iszlámmal ellentétben) egyszer sem választották. Értsd: egy vallás aktuális sikeressége nem biztos, hogy indikátora a későbbieknek.
Másfelől viszont a vallások ugyanúgy „nem halnak ki”, mint ahogy a nyelvek sem (amennyiben megfelelően dokumentáltak), és a jövőben visszatérhetünk hozzá. Ma nem csak a nesztorianizmusnak van web lapja az interneten (noha a 20. század elején még „halottnak” tűnt), de pl. a neopogányság is megerősödőben van.
A vallás a történelem folyamán persze mindig is jelen volt. Alexis de Tocqueville francia gondolkodó A demokrácia Amerikában című könyvében ugyan azt írta az 1830-as évek végén, hogy „az iszlám nem lesz képes hosszú távon megtartani az erejét a felvilágosodás és demokrácia korában, míg a kereszténység arra rendeltetett, hogy uralkodjon ezekben a korokban”. Azaz szerinte legalábbis a vallás egyes formái nem képesek ellenállni a racionalitás eszméinek, de ebben ugyanúgy nem lett igaza, mint ahogy azoknak sem, akik a felvilágosodástól a tartós szekularizációt várták, és innentől kezdve érdemes azzal a feltételezéssel élnünk, hogy a helyzet a belátható időn belül nem fog megváltozni. Elvégre a világtörténelem során eddig sosem szorult jelentős mértékben vissza a vallásosság.
Úgyhogy idáig érve több kérdést is feltehetünk. Az egyik arra vonatkozik, hogy vajon mennyire „bonyolult dolog” a vallás, és az egyik válasz szerint több (számos) különböző megoldás ugyanúgy kielégítheti vallásos igényeinket. Eszerint az óegyiptomi hitrendszer ugyanolyan „jó” volt, mint egy mai, és csupán történeti okai vannak, hogy az idők folyamán eltűnt.
A másik válasz viszont az, hogy a különböző vallások a hívők megnyerésért egyfajta „darwini versenyfutást” folytatva egyre jobban „illeszkednek” a hívők agyához, és az időben előrehaladva ugyanúgy tökéletesednek (és ebben az esetben valóban tökéletesedésről értelmes beszélni), mint ahogy a nyelvek esetében történik. Ekkor azt lenne érdekes tudni, hogy vajon a jövőben válhatnak-e még a mostaninál is „jobbá”, és az alapján, hogy a jelenleg meghatározó vallások jelentős része „erőpozícióból” terjedt el, nem pedig azért, mert az emberek egyszerűen vonzóbbnak tartották őket, és áttértek rájuk, arra a feltételezésre hajlok, hogy az igazi „szupervallásra” még várni kell, mert eddig túlságosan kevés „valláskísérlet” történt. Amennyiben ez a forgatókönyv helyes, úgy ez a bizonyos „szupervallás” előbb-utóbb meg fog jelenni, és néhány száz, ezer vagy tízezer év múlva a maival ellentétben nem több, nagy irányzat lesz, hanem egyetlen – noha mellette persze valószínűleg mindig lesznek kis egyházak is. Elvégre mindig akadnak, akiknek eltérnek az átlagtól a preferenciái.
Még hosszabb, mondjuk millió éves távon pedig az is elképzelhető, a vallás sem marad fenn. Abból, hogy ilyen vagy olyan formában, de azóta van, hogy a homo sapiens létezik, az sejthető, hogy valamiképpen az agyfelépítésünknek is szerepe van benne: mintha csak lenne valamilyen mentális szervünk az isten/istenek elképzelésére függetlenül attól, hogy az létezik-e. Viszont mint ahogy Freeman Dyson amerikai fizikus fogalmaz: „bármelyik irányba induljunk is az időskálán, egymillió évnél távolabbra jutva többé nem tartozunk az emberi fajhoz”. Ugyanis ennyi idő alatt  – még ha nem avatkozunk is be genetikailag – biológiailag teljesen át fogunk alakulni (mint ahogy az hominidák korában is másmilyen volt a testünk és agyunk felépítése, mint most), és így lehet, hogy a ma ránk jellemző biológiai vonásainkkal együtt ez a „mentális szervünk” is el fog tűnni. Talán azért, hogy valami olyasmi jelenjen meg helyette, ami számunkra még ugyanúgy elképzelhetetlen, mint egy korai és egyáltalán nem emberszerű emberősnek a vallás.

A bejegyzés a 2011. december 8-án az SF Portál Meetup-on elhangzott előadás módosított verziója.

A válságrezsimektől a szuperválságokig

Az ipari forradalmak előtt a „gazdasági válságok” természete teljesen más volt, mint utána, és mostanra a jelek szerint ismét változás következett be.

A biológiai ancien régime-ben minden alapja a föld volt: ha egy adott területen fát ültettünk, akkor azon nem tudtunk élelmiszert termelni. Vagyis ez zéró összegű játék volt, és a populációt és a produktivitást egyaránt a rendelkezésre álló föld mennyisége korlátozta (ezért is gondolta Malthus a 18. század végén, hogy hamarosan „túl fogjuk szaporodni” a rendelkezésünkre álló területeket). Eközben a fellendülések és visszaesések értelemszerűen első sorban az időjárás ingadozásaitól függtek. A napsugárzás éves ingadozása mellett a hosszabb távú időjárási/éghajlati változások határozták meg, hogy mennyire élünk jól (és eszerint a logika szerint az sem véletlen, hogy a neolitikus forradalmakra is egy felmelegedési periódus elején került sor).
A második korszak kezdetét az ipari forradalom jelentette. Itt már nem a természet rövid távú ingadozásai, hanem az ipari termékek mennyisége és a kereslet, kínálat, túltermelés stb. határozta meg a felfutásokat és a recessziókat. Az első modern értelemben vett gazdasági válságra 1857-ben került sor, de ide sorolható az 1929-es Nagy Gazdasági Válság is, amelyet ugyan pénzügyi problémák robbantottak ki, ám az alapvető problémát az jelentette, hogy az I. Világháború mezőgazdasági és ipari túltermeléshez vezetett.
Mostanra pedig mintha beléptünk volna a harmadik korszakba, amikor egy speciális társadalomtechnika: a pénzügyi rendszerek válnak a válságok elsődleges okává. Niall Ferguson brit történész úgy fogalmaz A pénz felemelkedése című művében, hogy „a társadalom felemelkedése szempontjából... éppen olyan fontos a hitel és az adósság fejlődése, mint bármelyik technikai újítás”, és a pénzügyi innovációk persze éppúgy nem biztos, hogy sikeresek (vagy legalábbis elsőre sikeresek) lesznek, mint ahogy egy „hagyományos” találmány esetében sincs erre garancia (sőt). A papírpénz bevezetése  Kínában először ugyanúgy kudarcnak bizonyult (és a Mingek ezért is tértek vissza az ezüstalaphoz), mint ahogy az 1300-as évek három legnagyobb itáliai bankja: a Bardi, a Peruzzi és az Acciaiuoli is megbukott. És ebbe a sorba illik az is, hogy 2008-ban pedig az „értékpapírosított hitelezés” (ahogy Ferguson fogalmaz), illetve általában véve a globális pénzpiacok nem megfelelő működés okozott (időjárástól és túltermeléstől függetlenül) globális problémákat.
Soros György szerint az az egyik fő probléma, hogy bár globális gazdaságban élünk, ennek a létét nem alapozza meg valamiféle globális társadalom; ismét csak Ferguson pedig azt mondja, hogy „a pénzügyi rendszer hibája mindig az emberi természetről árulkodik, illetve azt nagyítja fel”. Tehát érdemes lehet eltöprengeni rajta, hogy nagyon-nagyon hosszú távon ez a bizonyos „emberi természet” miként változhat meg. Elvégre ugyanúgy, mint ahogy egy millió évvel ezelőtt biológiai és mentális értelemben sem voltunk emberek, bízvást számíthatunk rá, hogy még ha nem is állunk neki az embermódosításnak, a távoli jövőben sem leszünk azok, és kérdés, hogy a vadászó-gyűjtögető korszakból örökölt, az akkori és ottani körülményekhez való alkalmazkodást segítő mentális szerveink miként fognak megváltozni/módosulni.
Egyelőre azonban inkább az a kérdés, hogy a nagyon is közeli jövőben sikerül-e megfelelően kezelni a pénzügyi rendszer működéséből származó problémákat. A 21. századot ugyanis várhatóan nem annyira a számítás-, mint a társadalomtechnikák sikerei vagy kudarcai fogják meghatározni.
A ránk váró helyzetet persze nem lesz egyszerű kezelni – különösen, hogy a különböző válságrezsimek „magukban foglaló” természetűek: az ipari társadalomba való belépés nem jelenti automatikusan a biológiai ancien régime függőségeitől való hosszú távú megszabadulást (még ha a 20. században leginkább úgy tűnhetett is a fejlett országokban); és persze a 21. században is jelenthet gondot a túltermelés még akkor is, ha jelenleg leginkább a pénzügyi mechanizmusok nem megfelelő működése van reflektorfényben.
Ráadásul nem is kell különösebben pesszimistának lennünk ahhoz, hogy az úgynevezett termoglobalizációval kapcsolatban arra számítsunk, hogy ismét az eddig inkább a biológiai ancien régime-re jellemző problémákkal kell majd szembenéznünk a környezeti problémák súlyosbodásával Ad absurdum még egy olyan „szuperválság-forgatókönyv” is elképzelhető, ahol a felmelegedés okozta problémák a pénzügyi rendszerek problémáival egyszerre eszkalálódnak, és függetlenül attól, hogy ezt egy esetleges túltermelési válság is kiegészítené-e őket, ennek súlyos következményei lehetnének.
Amivel viszont még mindig nincs vége a történetnek. A pénzügyi válságok a 17. században még leginkább a gazdagokat érintették (elvégre nekik volt csak elég tőkéjük,hogy befizessék magukat mondjuk a tulipánőrületbe), és csak a 20. századra jutottunk oda, hogy a „kisember” is beszállhatott egy financiális pilótajátékba – és elveszíthette a pénzét, miközben az ebből fakadó problémák globálissá váltak. Azaz: az időnyíl irányát újabb válságtípusok megjelenése jelöli ki, és bízvást számíthatunk rá, hogy a jövőben olyan, új válságtípusokkal kell majd szembenéznünk, amire most nem is gondolunk.