Fenntartható vagy moduláris városok

Jacques Attali francia gondolkodó szerint „a letelepedés csupán múló közjáték”, és a nomádok voltak „a tűztől a művészetig.... a kohászatig, a mezőgazdaságtól a zenéig” minden fontos dolog megalkotói. Amiből persze – még ha így lenne is – nem következne szükségképpen, hogy a jövőben nomadizálni fogunk: elvégre bár az emberiség a múlt nagy részében kőeszközökkel vadászott, ebből sem következik szükségképpen, hogy vissza fogunk térni hozzá.
Másfelől viszont Attalinak ettől akár még igaza is lehet. Illetve az is elképzelhető,hogy teljesen más irányba indulunk tovább. Elvégre az emberi letelepedés letelepedés jövője még tartogathat meglepetéseket. Ennek megfelelően bár ma szeretjük azt gondolni, hogy a a hosszú távú megoldást a fenntartható városok jelentik, a kérdés egyáltalán nem ilyen egyszerű.

Ugyanis ha végignézzük a történelmet, akkor azt látjuk, hogy
1. az első korszakot az jellemezte,hogy a város semmilyen tekintetben nem volt fenntartható. London például olyan sebességgel növekedett 1500 után, hogy egy történész szerint „nekiállt felfalni egész Angliát”; I. James angol uralkodó pedig azt mondta, hogy „idővel egész Anglia Londonná fog válni”, és északon Skóciától délen a csatornáig terjedt a „szívóereje”. De nem csak élelmiszerrel és egyéb árukkal nem tudta ellátni magát, de a 18. században még évente 6 ezerrel többen haltak meg Londonban, mint ahányan születtek, tehát egy évszázad alatt 600 ezer bevándorlóra volt szükség. Értsd: populációsan is fenntarthatatlan volt.
2. A második korszak azzal vette kezdetét, hogy miután megjelent a kolera Európában, a brit Parlament 1848-ban létrehozta a Központi Egészségbizottságot, amely eltávolíttatta a szennyeződéseket és hulladékot a városokból, és ivóvíz-, illetve szennyvízrendszert kezdtek kiépíteni. És mivel az itt alkalmazott módszerek hamarosan az egész nyugati világban elterjedtek, a század végére a városi születések száma – a történelem folyamán először – immár felülmúlta a halálozásokét.
3. A harmadik korszak pedig az ökológiailag és minden más szempontból is fenntartható város lenne – és ilyenre már vannak is tervek, még ha megvalósult példák nincsenek is. Csak éppen elgondolkoztató, hogy maga az ökováros fogalma is új keletű: a kifejezést először egy Richard Register nevű kutató használta 1987-ben. És ez azért elgondolkoztató, mert azok a városok, melyekben élünk (és mint amilyen például Budapest is) leginkább a második korszakban épültek ki, és bár az akkori igényeknek tökéletesen megfelelnek (vagyis „kolerabiztosak” és populációs szempontból fenntarthatóak), ám nem csupán nehéz, de gyakorlatilag lehetetlen is ökovárossá alakítani őket. Példának okáért túlságosan nagyok bennük a távolságok ahhoz, hogy „besétálhatóak” (vagy akár bebiciklizhetőek) legyenek, tehát maradnak a többé-kevésbé környezetszennyező megoldások.
Vagyis a várostervezés kissé olyan, mintha ötven évre vagy még hosszabb időre előre akarnánk a számítógép-hardvert konstruálni. Jaron Lanier amerikai számítógéptudós úgy fogalmaz, hogy „A ma könnyű szívvel leírt számítógépprogram az elkövetkező évszázadok mélyen beágyazódott szabványa lehet”, és bár ez persze túlzás, azt állítani minden bizonnyal nem az, hogy ma még sejtelmünk sincs, hogy a fenntarthatóság újabb hulláma (ha ugyan tényleg újabb hullám következik), mit fog jelenteni és milyen igényeket fog támasztani a városokkal szemben a jövőben. Ennek megfelelően a legtöbb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk a lehető legrugalmasabbra és később is a lehető legkönnyebben módosíthatóra tervezni – ami viszont gyökeres szakítást jelentene a jelenlegi építészeti koncepcióval, amely szerint szilárdan és ha nem is egyszer és mindenkorra, de legalábbis hosszú időre építkezünk.
És innentől kezdve például kérdés lehet, hogy nem valamiféle moduláris építkezésben kellene-e gondolkoznunk: míg korábban a tégla vagy az ablakkeret meg a betonpanel, a cső, az elektromos vezeték meg néhány további elem volt az „alapmodul”, most inkább nem bizonyos értelemben univerzális, a lehetőségek határain belül bármilyen funkciót ellátni képes elemekre lenne-e szükség. Azaz, lehet, hogy el kellene vetni a jelenlegi, állandóságra épülő koncepciót – mivel az talán nem lesz fenntartható. És ez legalább akkora váltás lenne, mintha visszatérnénk a vándorló és nomadizáló életmódhoz.