Ipari forradalom nélkül?

Amikor az ezredfordulón Paul Crutzen Nobel-díjas kémikus bevezette az antropocén fogalmát, akkor abból indult ki, hogy az ipari forradalom alapvetően változtatta meg az ember és a környezet közötti viszonyt. A helyzet azonban feltehetően bonyolultabb ennél.
Az ipari forradalom Fernand Braudel francia történész terminológiáját használva arról szól, hogy elhagyjuk a biológiai ancien regime-t, ahol minden közvetlenül a földből származik, és ahol ha egy adott területre mondjuk gabonát vetünk, akkor az másra már nem használható, (tehát nem ültethetünk rá fát, hogy legyen mivel tüzelnünk). Vagyis: a közvetlen korlátot a rendelkezésünkre álló földterületek nagysága jelenti.
Az ipari forradalmat követően viszont számos, eddig a földből származó funkciót mintegy ki tudtunk váltani. De azért továbbra is megvannak a rendelkezésünkre álló földterületek nagyságából fakadó korlátok, és az igaz áttörést hosszabb távon az jelentené, ha pl. képesek lennénk az ennivalót ugyanúgy gyárakban előállítani, mint ahogy azt az 50-es évek sci-fijei képzelték. De természetesen még ekkor sem tudnánk akárhány embert eltartani, hiszen ma ha nem is biológiai, de azért - fogalmazzunk talán így - természeti rezsimben élünk.  Az, hogy mikorra fogynak el a fosszilis tüzelőanyagok, például erről szól: bár a minden tekintetben a földtől való függés megszűnt, a természettől való függés nem, és az utóbbi évszázadokban lényegében nem történt más, mint az, hogy az ipari forradalom hatására felszabaduló földterületeknek köszönhetően a korábbinál több embert tudtunk táplálékkal ellátni.
ezeket a lehetőségeket azonban régen feléltük volna, és jelenleg kevesebb mint 3 milliárdan lehetnénk csak, ha az 1900-as évek elején a Haber-Bosch szintézis nem állított volna elő ipari mértekben nitrogént, illetve nitrogén alapú műtrágyát. Vagyis bár az ipari forradalom teremtette meg az alapokat, önmagában kevés lett volna.
Eközben azonban nem tehetünk automatikusan egyenlőségjelet a növekvő népesség és a 20. századra jellemző nagyságú környezetrombolás közé. Azt szokás mondani, hogy a fejlődő országokra a demográfiai, a fejlettekre pedig a gazdasági túlsúly jellemző: egy-egy fejlett világbeli konszern nagyobb forgalmat bonyolít le, mint amennyit egy fejlődő ország nemzeti összterméke tesz ki, és a német Észak-Rajna-Vesztfália tartományban a 2000-es évek elején ugyanannyi gépkocsi volt, mint egész Afrikában. Ennek megfelelően elképzelhető olyan forgatókönyv, hogy a Földön csupán kevesen élnek, de olyan nagy az ökológiai lábnyomuk, hogy ez is fenntarthatatlannak bizonyul; és hasonlóképpen: ott van az a lehetőség is, mely szerint nagyon sokan vagyunk, és miközben meglehetősen rosszak a körülményeink, a nagy lélekszám vezet környezeti katasztrófához. Vagyis nem csupán egyféleképpen lehet a környezetet tönkretenni, és ad analogiam: nem csupán egyféleképpen élhetünk összhangban vele.
Még akkor is, ha  bármennyire is szeretjük az ipari forradalmat okolni, inkább a 20. századra kellene helyezni a hangsúlyt. Paul Kennedy amerikai történész szerint ugyanis ez volt az a kor, amikor a különböző mérőszámok igazán megugrottak. A lakosság „négyszeresére, a globális gazdaság tizennégyszeresére, az energiafelhasználás tizenhatszorosára, az ipari termelés pedig a negyvenszeresére nőtt... ezzel egy időben a széndioxid-kibocsátás is tizenháromszorosára, míg a vízfelhasználás kilencszeresére emelkedett”. Ráadásul a II. Világháborút követő 50 évben termelték ki az összes valaha kivágott fa 50 százalékát, és miközben a történész Michael Williams egyenesen a „Nagy Csapásról” beszél ezzel kapcsolatban, aközben általában is elmondható, hogy a II. Világháború utáni évek voltak azok, amelyek alapvető változást hoztak a környezetrombolásban. Ami mögött minden bizonnyal a három, ekkoriban megjelenő, az ember és környezete viszonyát is meghatározó gazdasági felfogás áll (konzumerizmus a kapitalista; produkcionizmus a szocialista és developmentalizmus a harmadik világ országaiban). Értsd: ismét csak az derül ki, hogy az ipari forradalom csak lehetővé tette, de önmagában nem volt elégséges a mostani környezetromboláshoz, és innentől kezdve kérdés, hogy elképzelhető-e, hogy a történelem valamikor az ipari forradalmat követően más irányt vesz, és nem jutunk el a mai állapothoz.
Ezt megválaszolandó érdemes abból kiindulnunk, hogy általában véve sem csupán egyetlen megoldás létezik. Robert Fogel amerikai közgazdász szerint amennyiben a „fejlődés motorjának” kikiáltott vasútnem létezett volna is, az 1890 január 1-i GDP-t legfeljebb néhány hónapon vagy éven belül akkor is elérik az USA-ban. Ugyanis a csatornán, illetve az állati erővel történő áruszállítás hatékonyan helyettesítette volna a mozdonyt, vagyis: nem az volt a helyzet, hogy ha ez nincs, akkor nincs semmi. „Az invenció termékenysége miatt általában vannak alternatívát jelentő megoldások”, állapítja meg ezzel összhangban David Edgerton angol történész. Rendszerint „egynél több megoldás van a macska megnyúzására; a háború megnyerésére és az energiatermelésre”, és nagyon sokféleképpen lehet távolsági kommunikációt kiépíteni: telegráffal csakúgy, mint telefonnal vagy számítógéppel.
Tehát eljátszhatunk azzal a gondolattal, hogy milyen lenne, ha nem létezne internet, nemzetközi kommunikációs hálózat viszont ennek ellenére is lenne. Csak éppen arról ne feledkezzünk el, mondja Edgerton, hogy „egy komputerek nélküli világ nem kínál alternatívát a számítógépekre, ehelyett alternatív megoldásokat használ, és másképpen csinálja a dolgokat”.  Ami megkérdőjelezi azt a felfogást, mely szerint csupán kevés olyan alapvető és „általános célú technológia” létezik, mint amilyennek az elektromosság és az infokommunikációs technológiák mellett a gőzgépet is tekinteni szokás; és hasonlóképpen megkérdőjelezi azt a felfogást is, hogy ezen innovációk megjelenése szükségképpen drámai hatással volt a történelem menetére.
Vagyis érdemes újragondolni a gőzgép jelentőségét is.
Különösen, mivel csupán az egyik tényező volt. Ahhoz ugyanis, hogy sikeres legyen, a szénbányák megfelelő elhelyezkedésére is szükség volt (közel a felszínhez és a fővároshoz hogy érdemes legyen elkezdeni a kiaknázásukat – ez Franciaországban például nem volt meg). Illetve arra is, hogy Nagy-Britannia legyen az első számú tengeri hatalom, és így ki tudja használni az újvilági „szellemhektárokat”. Robert B. Marks amerikai történész egyenesen azt állítja, hogy az ipari forradalom lényege nem a munka-, hanem a földtakarékosság volt, és a biológiai ancien regime-ből azért sikerült kitörni, mert a brit gőzgépek a más földeken megtermelt nyersanyagot dolgozták fel. Máskülönben nem állt volna rendelkezésre elegendő terület, hogy például annyi gyapotot ültessenek rajta, amely folyamatosan képes működtetni a gyárakat.
Tehát ha nincs együtt minden tényező, és nem megfelelő a szénlelőhelyek elhelyezkedése vagy nem az angolok a legerősebbek Európában, akkor az ipari forradalom nem indulhatott volna be, és akár még az is lehetséges, hogy most egy ipari forradalom nélküli világban élnénk.
Ami viszont azt jelenti, hogy az ipari forradalom nem valamiféle történeti szükségszerűség volt. A fejlődés nem feltétlenül vezetett el hozzá, és egy hipotetikus idegen civilizáció talán sosem halad keresztül ezen a fázison. Másfelől pedig mi miközben megcsináltuk a sajátunkat, talán elszalaszthattunk más, hasonlóan alapvető változáshoz vezető lehetőségeket.

A válságrezsimektől a szuperválságokig

Az ipari forradalmak előtt a „gazdasági válságok” természete teljesen más volt, mint utána, és mostanra a jelek szerint ismét változás következett be.

A biológiai ancien régime-ben minden alapja a föld volt: ha egy adott területen fát ültettünk, akkor azon nem tudtunk élelmiszert termelni. Vagyis ez zéró összegű játék volt, és a populációt és a produktivitást egyaránt a rendelkezésre álló föld mennyisége korlátozta (ezért is gondolta Malthus a 18. század végén, hogy hamarosan „túl fogjuk szaporodni” a rendelkezésünkre álló területeket). Eközben a fellendülések és visszaesések értelemszerűen első sorban az időjárás ingadozásaitól függtek. A napsugárzás éves ingadozása mellett a hosszabb távú időjárási/éghajlati változások határozták meg, hogy mennyire élünk jól (és eszerint a logika szerint az sem véletlen, hogy a neolitikus forradalmakra is egy felmelegedési periódus elején került sor).
A második korszak kezdetét az ipari forradalom jelentette. Itt már nem a természet rövid távú ingadozásai, hanem az ipari termékek mennyisége és a kereslet, kínálat, túltermelés stb. határozta meg a felfutásokat és a recessziókat. Az első modern értelemben vett gazdasági válságra 1857-ben került sor, de ide sorolható az 1929-es Nagy Gazdasági Válság is, amelyet ugyan pénzügyi problémák robbantottak ki, ám az alapvető problémát az jelentette, hogy az I. Világháború mezőgazdasági és ipari túltermeléshez vezetett.
Mostanra pedig mintha beléptünk volna a harmadik korszakba, amikor egy speciális társadalomtechnika: a pénzügyi rendszerek válnak a válságok elsődleges okává. Niall Ferguson brit történész úgy fogalmaz A pénz felemelkedése című művében, hogy „a társadalom felemelkedése szempontjából... éppen olyan fontos a hitel és az adósság fejlődése, mint bármelyik technikai újítás”, és a pénzügyi innovációk persze éppúgy nem biztos, hogy sikeresek (vagy legalábbis elsőre sikeresek) lesznek, mint ahogy egy „hagyományos” találmány esetében sincs erre garancia (sőt). A papírpénz bevezetése  Kínában először ugyanúgy kudarcnak bizonyult (és a Mingek ezért is tértek vissza az ezüstalaphoz), mint ahogy az 1300-as évek három legnagyobb itáliai bankja: a Bardi, a Peruzzi és az Acciaiuoli is megbukott. És ebbe a sorba illik az is, hogy 2008-ban pedig az „értékpapírosított hitelezés” (ahogy Ferguson fogalmaz), illetve általában véve a globális pénzpiacok nem megfelelő működés okozott (időjárástól és túltermeléstől függetlenül) globális problémákat.
Soros György szerint az az egyik fő probléma, hogy bár globális gazdaságban élünk, ennek a létét nem alapozza meg valamiféle globális társadalom; ismét csak Ferguson pedig azt mondja, hogy „a pénzügyi rendszer hibája mindig az emberi természetről árulkodik, illetve azt nagyítja fel”. Tehát érdemes lehet eltöprengeni rajta, hogy nagyon-nagyon hosszú távon ez a bizonyos „emberi természet” miként változhat meg. Elvégre ugyanúgy, mint ahogy egy millió évvel ezelőtt biológiai és mentális értelemben sem voltunk emberek, bízvást számíthatunk rá, hogy még ha nem is állunk neki az embermódosításnak, a távoli jövőben sem leszünk azok, és kérdés, hogy a vadászó-gyűjtögető korszakból örökölt, az akkori és ottani körülményekhez való alkalmazkodást segítő mentális szerveink miként fognak megváltozni/módosulni.
Egyelőre azonban inkább az a kérdés, hogy a nagyon is közeli jövőben sikerül-e megfelelően kezelni a pénzügyi rendszer működéséből származó problémákat. A 21. századot ugyanis várhatóan nem annyira a számítás-, mint a társadalomtechnikák sikerei vagy kudarcai fogják meghatározni.
A ránk váró helyzetet persze nem lesz egyszerű kezelni – különösen, hogy a különböző válságrezsimek „magukban foglaló” természetűek: az ipari társadalomba való belépés nem jelenti automatikusan a biológiai ancien régime függőségeitől való hosszú távú megszabadulást (még ha a 20. században leginkább úgy tűnhetett is a fejlett országokban); és persze a 21. században is jelenthet gondot a túltermelés még akkor is, ha jelenleg leginkább a pénzügyi mechanizmusok nem megfelelő működése van reflektorfényben.
Ráadásul nem is kell különösebben pesszimistának lennünk ahhoz, hogy az úgynevezett termoglobalizációval kapcsolatban arra számítsunk, hogy ismét az eddig inkább a biológiai ancien régime-re jellemző problémákkal kell majd szembenéznünk a környezeti problémák súlyosbodásával Ad absurdum még egy olyan „szuperválság-forgatókönyv” is elképzelhető, ahol a felmelegedés okozta problémák a pénzügyi rendszerek problémáival egyszerre eszkalálódnak, és függetlenül attól, hogy ezt egy esetleges túltermelési válság is kiegészítené-e őket, ennek súlyos következményei lehetnének.
Amivel viszont még mindig nincs vége a történetnek. A pénzügyi válságok a 17. században még leginkább a gazdagokat érintették (elvégre nekik volt csak elég tőkéjük,hogy befizessék magukat mondjuk a tulipánőrületbe), és csak a 20. századra jutottunk oda, hogy a „kisember” is beszállhatott egy financiális pilótajátékba – és elveszíthette a pénzét, miközben az ebből fakadó problémák globálissá váltak. Azaz: az időnyíl irányát újabb válságtípusok megjelenése jelöli ki, és bízvást számíthatunk rá, hogy a jövőben olyan, új válságtípusokkal kell majd szembenéznünk, amire most nem is gondolunk.

Úton egy új vadászó-gyűjtögető életmód felé?

Fernand Braudel francia történész szerint az emberiség nagyjából a 18. századig az úgynevezett biológiai ancien régime-ben élt, amikor közvetve vagy közvetlenül minden a földből származott, és közben nem használtunk nem megújuló erőforrásokat. Ami azonban korántsem jelenti azt, hogy akkoriban összhangban éltünk volna a természettel, és innentől kezdve érdemes újragondolni az utóbbi idők történetét. Meg persze azt is, ami most következik.

Ugyanis bár a biológiai ancien régime leginkább a szél-, a víz- és az állati energiára támaszkodott (vagyis megújuló erőforrásokra), és eközben korlátot jelentett, hogy azon a földterületen, amelyen élelmiszert termeltünk, nem ültethettünk mondjuk fákat, hogy aztán eltüzeljük őket. Eközben viszont – miként Kenneth Pomeranz amerikai történész említi World History and Environmental History című tanulmányában - „számos 18. századi társadalom feszegette” a környezet teherbíróképességének határait, és a híres dél-amerikai ezsüstbánya, Potosí környékén csakúgy teljesen tönkretették a környezetet, mint például a cukorszigeteken. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy Kolumbusz meg a többi felfedezők egész kontinensek biótáját alapították át azzal tökéletesen, hogy elterjesztették az eurázsiai állatokat és növényeket is. Alfred W. Crosby amerikai történész arra hívja fel a figyelmet, hogy az Európához hasonló környezeti feltételekkel rendelkező „Neo-Európák” állatvilága (gondoljunk csak a kengurukra, moákra stb.) kezdetben rendkívüli módon eltért a miénktől. De a hódítások egyben azt is eredményezték, hogy a mi növény és állatvilágunk számos helyen kiszorította az ottaniakat, és ma olyan országokból/területekről származik a gabona és a szarvasmarha túlnyomó része, ahol a megérkezésünk előtt nem ismerték őket. „Az európaiak talán azért győztek – mondja Crosby - , mert jobbak voltak a fegyvereik, a szervezettségük és mert fanatikusabbak voltak, de vajon miért nem nyugszik le soha a Nap a pitypang világbirodalma felett?” Vagyis a biológiai tényezőkről sem szabad elfeledkezni - különösen, hogy ott voltak az akaratlanul behurcolt járványok is, melyek egyes helyeken a lakosság jelentős részét kiirtották.
Innentől kezdve akár egy olyan forgatókönyvet is elképzelhetünk, ahol nem indul ugyan be az ipari forradalom, de az európaiak miután a számukra lakható helyeket kolonizálták, a biológiai ancien régime-re jellemző eszközökkel egyetlen gigászi Posívá alakítják azokat, miközben a biótát is sosem látott mértékben átformáljál, és ismét csak miközben a populációhoz mérten páratlan nagyságú – bár részben szándéktalan – genocídiumokat hajtanak végre. Nem hinném, hogy bárki arra szavazna, hogy 2011-ben egy ilyen világban éljen.
Ehhez képest az ipari forradalom két újdonságot hozott: egyfelől azt, hogy a korábban első sorban a Neo-Európákra korlátozódó hódítások (a különböző „mellékhatásokkal” együtt) minden szárazföldre kiterjedtek, és az európaiak által behurcolt marhavész miatt pl. Afrika lakosságának is egy- vagy kétharmada halt ki 1900 előtt (ezzel kapcsolatban nincsenek pontos adataink). Másfelől a technológia olyan szintű környezetrombolást tett lehetővé, amely már a biotának nem csak egyes – jelentős – részeire, hanem az egészére terjedt ki, és ezzel együtt megjelent az ember okozta felmelegedés is.
De mindez még mindig a biológiai ancien régime módszereinek továbbvitele – különösen, mivel a biológiai ancien régime arról szólt, hogy a föld révén a rendelkezésünkre ilyen vagy olyan formában rendelkezésünkre álló erőforrások (tűzi fa, megtermelhető élelmiszerek mennyisége stb.) végesek, és hiába újulhatnak meg, adott idő alatt egyszerűen nem tudunk többet felhasználni belőlük (és ez jelentette a plafont). Az ipari forradalom után pedig ugyan lényegében tetszőleges sebességgel használhattuk fel a meg nem újuló erőforrásokat, de azok – értelemszerűen – véges mennyiségűek voltak. És bár Gerard O'Neill amerikai fizikus például az 1980-as években úgy gondolta, hogy az űrvárosok gyakorlatilag korlátlan mennyiségű napenergiával lennének képesek a Földet ellátni, előbb-utóbb valójában itt is megjelennének a korlátok, ha túlságosan gyorsan növekedne az energiaigény. De ugyanez lenne a helyzet a Naprendszer „teljes energiakészletének” felhasználásakor is”, és így tovább. Azaz: vagy annyiból gazdálkodunk, amennyi a rendelkezésünkre áll, vagy pedig folyamatosan növeljük a bevont erőforrásokat – mint ahogy lényegében az ipari forradalom is erről szólt. De ekkor (miközben hamarosan jelenleg legfeljebb a sci-fi írók képzeletében létező megoldásokat kellene alkalmaznunk) néhány száz vagy akár több millió év múlva, de végül mindenképpen számunkra energiaszegény körülmények között találnánk magunkat, és ebből már egyenesen következik, hogy hosszú (esetleg nagyon hosszú) távon ez nem jelent megoldást. Persze hacsak fel nem tételezzük, hogy egyszer majd olyan megoldások lesznek a birtokunkban, melyeket gyakorlatilag sosem leszünk képesek „kinőni”.
De hogy visszakanyarodjunk az időben közelebbi problémákhoz meg a biológiai ancien régime és az ipari forradalom összehasonlításához, mindkettőre jellemző volt az általunk elfoglalt evolúciós fülkék akaratlan vagy akaratlagos módosítása. Ebbe a bióta átalakítása mellett persze beletartozik az egyes fajok megváltoztatása is, és ehhez képest - céljait tekintve - a génmódosítás sem jelent különösebb újdonságot (mint ahogy bizonyos értelemben az a darwinizmus megjelenését követően felbukkanó eugenika sem, amely „csupán” az immár az állatvilág részének tekintett emberre is ki akarta terjeszteni a már meglévő módszereket).
Ebbe a még mindig biológiai ancien régime-hez kapcsolódó, „módosító felfogásba” jól beleillik az úgynevezett geomérnökség is, amely a felmelegedés káros hatásait azzal szándékozik kivédeni, hogy különböző eszközökkel módosítaná az általunk elfoglalt, immár nem csupán egyes világrégiókra kiterjedő, hanem globális evolúciós fülkék működését. Ami viszont nem csupán azt a kérdést veti fel, hogy ez valóban jó ötlet-e, hanem azt is megmutatja, hogy még most, a 21. században is ugyanúgy gondolkodunk, mint évszázadokkal ezelőtt.
Úgyhogy innentől kezdve többféle szcenárió képzelhető el. Az egyik szerint bár mindeddig valóban súlyos következményekkel járt az ancien régime megoldásainak továbbvitele és kiterjesztése, ez a jövőben mégsem így lesz - akár mert mondjuk az AI valami leginkább csodaszerűnek tűnő módon megoldást kínál, akár valamilyen más okból. Ezt a forgatókönyvet ugyan nem tartom valószínűnek, de persze lehet, hogy tévedek.
Másfelől viszont az nagyon is elképzelhető (sőt), hogy ugyanígy folytatva az egész emberi civilizációt megrendítő (vagy akár elsöprő) környezeti katasztrófát idézünk elő.
És végül ott van a harmadik lehetőség: az, hogy felhagyunk az eddigiekkel, és valami más megoldást keresünk. A történet a neolitikus forradalmak óta arról szólt, hogy a civilizáció mintegy per definitionem környezet-átalakítást jelent, tehát a megoldást talán az jelentené, ha nem is egyszerűen „környezetbarát” módon próbálnánk élni, miközben ez értelemszerűen lehetetlen (lévén jelenleg „környezetalakítók” vagyunk), hanem egyfajta hi-tech és mesterséges intelligenciával segített „új vadászó-gyűjtögető életmódra” térnénk át?
Akár idelent a Földön, akár pedig például odakint, a világűrben. De persze nem a hely a lényeg.

Vissza a biológiai 18. századba?

Az embert nem (csak) a komplex eszközök használata, a nyelvtől a művészetig terjedő szimbólummanipulációra való képesség meg a domesztikáció, illetve ezek együttese különbözteti meg a többi állattól, hanem a többi állathoz való viszonyunk is, állítja  Pat Shipman amerikai antropológus. Az emberiség történetében az elmúlt két és fél millió évben mindig is kiemelt szerepet játszottak más állatfajok: gondoljunk csak például arra, hogy az őskori műalkotások között a termékenységi szobrok mellett leginkább állatábrázolások szerepelnek (de a lakóhely vagy éppen egy vízlelőhely képe még véletlenül sem), és az utóbbi 2,6 millió év története leírható úgy is, mint annak az „állati kapcsolatnak” (animal connection) a története, mely során mind többet és többet tanultunk meg más fajokról. Ennek az érdeklődésnek máig látható jele a hobbiállat-tartás: 2007-ben az USA-ban több, mint 70 millió kutya, több, mint 80 millió macska és tízmillió madár élt házi kedvencként (hogy a halakról, hörcsögökről,ékszerteknősökről stb. ne is beszéljünk).

Amennyiben ezt az állati kapcsolatot tekintjük a biológia kolonizálása felé tett első, tapogatózó lépésnek, úgy a második a neolitikus forradalmak sora volt, amikor a növényeket és az állatokat háziasítottuk. Ez természetesen a Fernand Braudel francia történész által biológiai ancien regimene-nek nevezett korhoz tartozik, amely a napenergiának a növényeken, illetve állatokon keresztül történő, közvetett felhasználásán alapult. Vagyis gyakorlatilag kizárólag megújuló erőforrásokat használtunk – ami viszont korlátozta a lehetőségeinket, hiszen a populáció fenntartásához és növeléséhez szükséges energiára gyakorlatilag kizárólag egyfajta zéró összegű játékon keresztül tehettünk szert, mivel mindenhez földre volt szükség. Amit viszont növénytermesztésre használtunk, azon nem építkezhettünk vagy nem tarthattunk állatot. Másfelől viszont ha az ipari korszak egyre fokozódó mértékben a környezetrombolásról, akkor a biológiai ancien regime arról szólt, hogy a földművelés segítségével alakítottuk át a környezetünket, és változtattuk a meglévő ökoszisztémát egy olyanná: mondjuk az esőerdőt szántófölddé, amely a korábbinál hatékonyabban állította elő az ember számára szükséges energiát.
Ehhez képest a következő lépést az ipari forradalom jelentette valamikor 1800 körül, amely viszont lehetővé tette, hogy kitörjünk a biológiai ancien regime korlátai közül, és elkezdjünk a korábbival ellentétben meg nem újuló erőforrásokat használni. Az eredmény pedig olyan szintű környezetrombolás lett, hogy amennyiben az emberiség történetét az élővilággal való viszonyunk változásaiként írjuk le, úgy alig kétszáz évvel az ipari forradalom után máris egy olyan, újabb korszak felé tatunk, ahol  ha nem is a környezetátalakítás megszüntetése a cél, de legalább a nem szándékolt és ránk nézve is káros hatásoké.
Kérdés persze, hogy ez sikerül-e, vagy pedig a modern ipari civilizáció visszaesik-e majd egyfajta korábbi, a biológiai ancien regime által meghatározott állapotba. Ráadásul ez rosszabb esetben egy egy, a 18. századnál biológiailag minden bizonnyal jóval szegényebb környezet lesz, és kérdés, hogy ez milyen hatással lesz ránk; illetve, hogy a biodiverzitás mennyi idő alatt fog helyreállni.
A másik lehetséges forgatókönyv talán az, hogy úgy kezeljük a biológiai ancien regime otthagyása óta eltelt időszakot, mint az építkezésnél az állványt, amelyet le lehet bontani, ha kész a ház. Vagyis egyes eredményeit sikerül megőriznünk, miközben már nem használjuk az eléréséhez szükséges eszközöket. Ez valószínűleg egy, a korábbinál jobban ellenőrzés alatt tartott, félig-meddig mesterséges biológia regime-et jelenteni. De így vagy úgy, a pesszimista és az optimista modellnek is az a lényege, hogy az ipari forradalomnak visszavonhatatlanul vége, és az újrakezdésére még ha elfelejtenénk is a tanulságokat, akkor sem lenne esély a következő néhány millió évben. Elvégre ahhoz meg nem újuló erőforrások kellenek, azokat pedig leginkább elhasználtuk vagy hamarosan elhasználjuk, és ezért aztán mindaz, ami a régi biológiai ancien regime meg az új között történt, csupán futó és megismételhetetlen, ám rendkívül ártalmas közjátéknak fog fog tűnni a jövő történészei előtt.

http://arstechnica.com/science/news/2010/07/animal-connection-helps-separate-humans-from-other-species.ars