Bioetika után fizikaetika?

A II. Világháború a tömegpusztító fegyvereket tekintve nem csak azért „emlékezetes”, mert ekkor készítették el az első atombombát. Hanem azért is, mert a japánok Mandzsúriában a Unit 731 katonai kutatás keretében a lépfene, a dizentéria, a hastífusz, a kolera és a bubópestis kórokozóiból az emberiség többszörös elpusztításához elegendő mennyiséget állítottak elő. Azaz: minden bizonnyal először fordult elő a történelem folyamán, hogy valaki képes legyen elvileg az egész emberiséget kiirtani.

A következő szint pedig az egész Föld, a harmadik pedig akár az egész ismert Univerzum megsemmisítése lenne, és ez lehet, hogy nem is annyira sci-fibe illő felvetés, mint amilyennek előszörre hangzik. Amikor Peter Michelson a Stanford Universityről a gravitációs hullámok mérésére alkalmas berendezést épített, akkor ehhez közel abszolút nulla fokra lehűtött, egy tonnás rudat használt. Erről később azt mondta, hogy „a leghidegebb tárgy nem csak a Földön, de az egész Világegyetemben” (mármint ha nem bíbelődnek hasonló dolgokkal a földönkívüliek is). Vagyis egy, a természetben különben nem létező dolgot állított elő, és ez azért fontos, mert Martin Rees brit királyi csillagász szerint „amikor az ultraalacsony hőmérsékletet először elérték... a fizikusok nem állíthatták megbízható módon, hogy a katasztrófa valószínűsége kisebb, mint egy a billióhoz”, ugyanis nem ismerték pontosan a lehetséges következményeket.
De említhetnénk mondjuk egyes, a Brrokhaven-i részecskegyorsítóval végzett kísérleteket is, mert ott is ugyanez volt a helyzet. Ráadásul az ilyen és ehhez hasonló esetekben nincs is értelme hagyományos értelemben vett valószínűségről beszélni. Ha az a kérdés, hogy egy pénzdarabbal mekkora valószínűséggel dobunk egymás után tízszer, akkor az ezzel kapcsolatos szabályszerűségeket ismerjük, és hasonlóképpen azt is meg tudjuk mondani, hogy egy adott járvány esetén mekkora valószínűséggel fogunk megbetegedni. De emellett ott van a szubjektív valószínűség is, amely viszont nem a valóságról, hanem arról szól, hogy mit gondolunk (anélkül, hogy a mögötte meghúzódó mechanizmusokat ismernénk) egy bizonyos esemény bekövetkeztéről – és ez a becslés persze vagy jónak fog bizonyulni, vagy nem. Próbálhatjuk például megbecsülni annak a valószínűségét, hogy rajtunk kívül léteznek más értelmes lények is a Világmindenségben, de mivel sejtelmünk sincs róla, hogy ez mitől függ, ezért csak találgatni tudunk, és Bucminster Fuller például arra panaszkodik, hogy „Néha azt gondolom, hogy egyedül vagyunk. Néha azt gondolom, hogy nem. Mind a két gondolat egyformán megrázó”. És eközben nem jut közelebb a megoldáshoz.
Vagyis vélhetjük ugyan úgy, hogy a természetben nem létező, ultraalacsony hőmérséklet előállítása kisebb, mint egy az egy billióhoz valószínűséggel vezet katasztrófához, ám elvileg az is elképzelhető lenne, hogy éppen ellenkezőleg: egészen biztosan tragédiát fog okozni. Sőt, elvileg az sem teljesen elképzelhetetlen, hogy egy ehhez hasonló fizikai kísérlet valamiféle „láncreakciót” kiváltva az egész Univerzumot megsemmisítené.
Tehát amikor valami olyat csinálunk, ami még nem fordult elő a természetben, és közben megbízható elmélettel sem rendelkezünk, akkor valójában nem lehet megmondani, hogy mi lesz a következménye. Ha pedig ez esetleg az egész emberiség létét is veszélyeztetheti, akkor kérdés, hogy ilyen feltétetlek mellett megkockáztatható-e a dolog. Martin Rees amellett érvel, hogy ha minden olyan kísérletet megtiltanánk, amely „újfajta mesterséges körülményeket teremt (kivéve, ha tudjuk, hogy ugyanezek a feltételek természetes úton máshol már létrejöttek”, akkor „ez... végleg megbénítaná a tudományt”.
Ezzel az érveléssel azonban két probléma is van. Egyfelől az orvosi etika tiltja a nem gyógyítási céllal emberen végzett kísérletet. Azaz tudományos célokra hivatkozva tilos az embernek kísérlettel kárt okozni. Márpedig esetünkben elvileg akár az összes embert is veszélyeztethetjük. Viszont mivel nem tudjuk, hogy ennek mekkora a valószínűsége, ezért azt sem tudjuk,hogy a kockázat elfogadhatatlanul magas-e. Vagyis a válasz minden bizonnyal az kellene,hogy legyen, hogy: nem.
Másfelől attól, hogy most nem építünk meg egy berendezést, később még kiderülhet, hogy nem jelent veszélyt. Attól pedig, hogy ez „megbénítaná” a tudományt, legfeljebb akkor kellene tartanunk, ha azt gondolnánk, hogy az olyan, mint a vasúti sín, és ha nem haladhatunk rajta az egyik irányba, akkor nem tehetünk mást, mint megállunk. De a tudomány persze nem ilyen, hanem nagyon is sok különböző irányba haladhatunk, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy egyes területeken most is tiltásokkal találkozunk: nem boncolunk például élő embereket; nem tanulmányozzuk rajtuk, hogy milyen hatásai vannak egy halálos fertőzésnek, és így tovább. De a biológia meg az orvostudomány ennek ellenére is prosperál.
Stephen Hawking szerint „azt, hogy milyen messzire jutottunk az elméleti fizika terén, az mutatja, hogy ma már hatalmas rendezésekre és rengeteg pénzre van szükség egy olyan [szubatomi részecskékkel] folytatott kísérlet elvégzéséhez, amelynek a kimenetelét nem is tudhatjuk előre”. Értsd: mivel csupán nagyon kevés helyen lehet a fizikai tudásunk határain túlmutató kísérleteket elvégezni, és ennek megfelelően könnyen ellenőrizhető a dolog.
Mindezzel természetesen természetesen nem általában véve a „tudományos kutatást” korlátozását akarom szorgalmazni. Hanem csupán úgy gondolom, hogy valamiféle, a bioetika analógiájára megalkotott „fizikaetikára” nagyon is szükségünk lenne. Amíg pedig ez létrejön (vagy nem), addig induljunk ki inkább abból, hogy amennyiben csak szubjektív valószínűségeink vannak arra nézve, hogy egy kísérletnek végzetes következményei lesznek-e, addig egyszerűen nem éri meg.