harmadik magyar jövőkutatás meetup

Hely és idő:

BME Q épület B. 105. (Magyar Tudósok Körútja 2.)

2011. február 14., hétfő, 19:00

A 10 perces előadásokat vita követi.
Moderátor: Bacsárdi László, a Magyar Asztronautikai Társaság (MANT) főtitkára és a Jövőobszervatórium Kutatócsoport alapító tagja.

Minden érdeklődőt szeretettel látunk!

Részletes program:

1. Fekete Zsombor: Hogyan változtathatná meg a videojáték a világot, és miért nem teszi?

Az előadásról:

2010 legfelkavaróbb egyénisége Jane McGonigal volt a játékiparban. Állítja, hogy az online multiplayer játékokban szabadulnak fel olyan energiák, amelyek hosszú távon képesek lehetnek megoldani az emberiség problémáit. Egy ilyen pozitív, előremutató hipotézist cáfolni hálátlan feladat, hacsak nem egy másik pozitív forgatókönyv segítségével tesszük azt.

Az előadóról:

Fekete Zsombor szociológus, játékkutató, 1999 óta foglalkozik e-learniggel, ezen belül edutainmenttel. 2002-2006 között a ludologia.hu blogoldal szerkesztője, 2004 és 2008 között a level up videojátékokkal foglalkozó tudományos és kulturális magazinműsor szerkesztő-műsorvezetője a fix.tv-n, 2009-től az Egyszervolt.hu játéktervezője.

Főbb munkái:

Erőszak(ok) a videojátékokban. In: Stachó László, Molnár Bálint: A médiaerőszak. Századvég Kiadó. 2009

Világjáró oktatójáték:

http://egyszervolt.hu/jatek/content/vilagjaro.html (2009)

Tengernyi Kaland ARG:

http://www.tengernyikaland.hu/ (2010)

"Amit szülőként feltétlenül tudnod kell a videojátékokról" című könyvét 2007 óta írja, és valószínűleg sosem fejezi be :)

2. Bodó Balázs: Wikileaks, szabadság, szuverenitás

Az előadásról:

A wikileaks több kérdést is felvet, így például a cybertér szuverenitásának kérdését. Ebben a pillanatban úgy tűnhet, hogy a wikileaks ugyanolyan immunis az ellenőrzését célzó erőfeszítésekkel szemben, ahogy a fájlcserélő hálózatok. Hogy ez meddig maradhat így, nem tudni, de ez a tétje az elkövetkező néhány év cyber-háborújának. Ha ebből a küzdelemből a wikileaks kerül ki győztesen, akkor viszont szembe kell néznünk egy új, szuverén hatalommal, mely a Foucault-i panopticon logikáját alkalmazza a hatalommal kapcsolatban. Lesz-e ebből jobb világ, ahogy Julian Assange reméli? Vagy csak a panoptikusság beteljesedéséről van szó? Az előadásból minden kiderül.

Az előadóról:

Bodó Balázs (1975) közgazdász, médiakutató, a Stanford University Center for Internet and Society Non-residential Fellow-ja, a Szerzői Jogi Szakértő testület tagja.

2004-től a BME főállású oktatója. Alapító tagja az új média kortárs kultúrára, társadalomra gyakorolt hatásait kutató Média Oktató és Kutató Központnak (MOKK). A MOKK keretében számos e témában rendezett nemzetközi kongresszus előadója, illetve főszervezője volt a 2005-ben megrendezett RE: Acvivism konferenciának. 2006-2007-ben Fulbright ösztöndíjasként vendégkutató volt a Stanford Egyetemen, azóta a Stanford Center for Internet and Society Non-residential Fellow-ja.

Vezetője a 2005-ben itthon is útjára indított Creative Commons mozgalom magyarországi csoportjának.

Internetmédiával, az online világ gazdaságtanával kapcsolatos tárgyakat oktatott a BME mellett a Corvinus Egyetemen és az ELTE-n is. Számos nemzetközi konferencia résztvevője, plenáris előadója, panelistája, több tucat hazai szakmai fórumon szerepelt mint meghívott szakértő, előadó. Számos, nagy vitát kiváltott közéleti cikk szerzője.

Az évek során számos, a kulturális közkinccsel, a remix-kultúrával, az online kooperációval és kollaborációval foglalkozó nemzetközi kutatás-fejlesztési projekt tagja vagy vezetője volt.

Szakterülete a szerzői jogi kalózkodás, online feketepiacok, online társas termelő hálózatok, digitális közjavak.

Továbbiak:

http://www.warsystems.hu/hu/bio/bio/

3. Dombi Ákos: A magyar gazdaságpolitika sarokpontjai: közelmúlt és közeljövő
Az előadásról:
Az előadás a magyar gazdaságpolitika elmúlt 20 és következő 20 évének fontosabb sarokpontjaival foglalkozik. A „Jelen a jövő múltja” fogalmaz találóan Muraközy László. És valóban, mennyire igaz ez Magyarországra… Az elmúlt két évtized gazdaságpolitikai hibái ugyanis súlyosan determinálták a gazdaságpolitika következő két évtizedét, persze csak ha az – szakítva a magyar virtussal – nem hajlandó végre felelősen és legalább középtávra előretekintve hajlandó cselekedni.
Az előadás első részében áttekintem azokat a történéseket, melyek nehéz terhet raktak az országra – legalább is egyesek szerint. Ezen belül is elsősorban két időszakra, a rendszerváltás gazdaságpolitikájára és a 2001-2006 –os időszakra fókuszálok. Előbbi kapcsán sok a kérdőjel, a valós vagy vélt baklövés. A main stream gondolkodók szerint ha nem is minden lépés, de a fő irány legalább helyes volt ekkoriban. A nem main stream megközelítés szerint viszont az utóbbi sem igaz.
A 21. század eddigi történéseinek megítélése kevésbé ellentmondásos, hiszen, mint azt Veress József megfogalmazta: 2001-2006 között a gazdaságpolitika megszűnt létezni Magyarországon. Ez súlyos, de összességében igaz megállapítás.
Az előadás második része a napjainkra felgyülemlett, és részben vagy egészben
a közelmúltnak is köszönhető problémákat (államadósság, duális gazdaság, nagy elosztórendszerek fenntarthatósága) mutatja be, illetve ezekkel kapcsoltban fogalmaz meg ajánlásokat a következő két évtized magyar kormányainak.
Az előadóról:
Dombi Ákos 2003-ban diplomázott a Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi karán, majd ezt követően 2006-ig a BME GTK doktori iskolájának PhD hallgatója volt. 2006-tól egyetemi tanársegéd a BME Pénzügyek Tanszéken. A doktori képzés alatt 5 hónapot töltött Olaszországban (Universita di Pisa) és 3 hónapot Bécsben (Universitaet Wien) egy-egy kutatási ösztöndíj keretében. 2005-ben a megtakarítások és a gazdasági növekedés kapcsolatáról szóló pályamunkájával elnyerte az Erős Gyula díjat.
Főbb kutatási és oktatási területei: gazdaságpolitika, ökonometria, gazdasági
növekedés. Disszertációját a közép-kelet-európai országok feltételes konvergenciájának empirikus vizsgálatából írja. Több, gazdaságpolitikával foglalkozó könyvrészlet mellett fontosabb publikációi a Közgazdasági Szemle, a Külgazdaság és a Pénzügyi Szemle hasábjain jelentek meg.

4. Mink András: A Nyugat alkonya?
Az elődásról: 
A nyugati civilizáció hanyatlását és elkerülhetetlen bukását az elmúlt bő évszázadban legalább tucatszor megjósoltak. A jóslatok hátterében olyan eszmerendszerek és filozófiák állnak, amelyek így vagy úgy kétségbe vonják a nyugati civilizáció alapjainak tekintett erkölcsi és politikai képzetek koherenciáját és őszinteséget. A Nyugat alkonya ma ismét divatos jelszó vagy kétségbeesett vészkiáltás. Vajon igaz-e?
 Az előadóról: 
Mink András (1965) történész, újságíró, az OSA Archivum munkatársa, a Beszélő szerkesztője (egy időben főszerkesztője). 1989-ben az ELTE Bölcsészkarán diplomázott, 1992-93-ban a Közép-Europai Egyetemen tanult alkotmányjogot. Tagja a Magyar Helsinki Bizottságnak. (Könyvei jelentek meg Petriről, a helsinki mozgalom tortenetéről, az 1956-os tanúvallomásokról, a Kádár korszak éveiről). PhD-jét történelemből védte meg 2003-ban „Kopjások: az ellenforradalom kultúrája" címmel a CEU-n.

5. Kánai András: Csillogó metropolisz vagy átokverte pusztaság?

A Golden Age és a modern sci-fi jövőképe

Az előadásról:

Kánai András előadása azt vizsgálja, hogyan változott az emberiség jövőjével, sorsával, szerepével kapcsolatban a science fiction irodalom látásmódja. Az előadás első részében rövid sci-fi irodalomtörténettel találkozhatunk, bemutatva a Golden Age esztétikáját. Ezután megismerkedünk az idáig legnagyobb hatású mozgalommal, az 1960-as években kibontakozott New Wave-vel. Ezután a cyberpunk irányzat ismertetése következik, végül az előadó kísérletet tesz a napjainkra szinte átláthatatlanul gazdag tematikájú science fiction irodalom jövőképének vázlatos áttekintésére.

Az előadóról:

Kánai András számítástechnikai programozóként végezte el a középiskolát, majd az ELTE BTK magyar nyelv és irodalom szakát abszolválta. Egyetemi évei óta reklámszövegíróként dolgozik. Hobbija a sci-fi irodalom, több előadást is tartott ebben a témában, mellette pedig az ismét megjelenő Galaktika magazin közölte novelláit, szám szerint kilencet. Szabadidejében első regényén dolgozik, illetve többedmagával megalapította az ún. speculative fiction-nel foglalkozó SFmag.hu weboldalt.

Személyre szabhatóság: Az utazógépektől a párválasztásig

Néhány évvel ezelőtt Jonathan Zittrain internetjogász azt mondta, hogy az internet rosszabb esetben ugyanúgy fogja végezni, mint annak idején a CB-rádió. Vagyis: miután váratlanul előre tört, eljelentéktelenedik, és valami egészen más veszi át a helyét. Az érvelése kimondottan meggyőző volt (számomra is); mostanra azonban  egyre inkább úgy tűnik (ismét csak számomra is), hogy nem volt igaza, és az internet a jövőben a különböző számítástechnikai kütyükkel együtt egyáltalán nem az „utazógépnek” tekinthető autóra fog emlékeztetni. És ennek talán még a párválasztásra is hatása lesz.

Zittrain azt írja, hogy a CB rádióból 1959-től 1974-ig egymillió darabot adtak el az USA-ban; a következő egymillióhoz már csak 8 hónapra volt szükség, a harmadikhoz pedig mindössze háromra – és így tovább. 1977-ben már 25 millió ember, vagyis kb. a lakosság egytizede használta, és a hagyományos rádió adók már azon aggódtak, hogy mi lesz a reklámbevételükkel. De aztán persze nem így történt, és Zittrain nagyon is elképzelhetőnek tartja azt a forgatókönyvet, ahol az internet is hasonlóképpen fogja végezni, mivel a biztonságtechnikai megfontolások (a spam, a botnetek, a különböző cybertámadások stb.) miatt egyre elfogadhatóbbnak gondolhatjuk az eddigi „generatív” felfogás feladását. Vagyis azt, hogy az eddigi rendszert, amely rugalmasan alakítható operációs rendszereken és hasonlóképpen rugalmasan bővíthető hálózaton alapul, „alkalmazások hálózata” váltná fel, ahol a választásokat illetően kb. annyi szabadsággal rendelkezünk majd, mint egy kábeltévé-előfizetésnél.
Még szerencse, hogy a jelek szerint nem így lesz. Egyfelől a biztonságtechnikai fejlesztéseknél nagyobb súllyal esnek latba a felhasználók elvárásai, és ez nem is különösebben meglepő. Egy autót el lehet azzal adni, hogy mennyire biztonságos – egy operációs rendszernél viszont bár ez is számít, a kézhezállóság és felhasználóbarátság az elsődleges (a biztonságtechnikai megoldások pedig persze jó, ha ott vannak a háttérben, de úgy alapvetően ki kíváncsi rájuk).
Másfelől egy komplexebb rendszert mindig is kétféleképpen lehetett létrehozni: vagy úgy, mint egy autót, amit elkészítenek az autógyárban, és utána persze még lehet a motort bütykölni egy kicsit (vagy legalábbis régebben lehetett), de azért általában az autót mint „utazógépet” készen vettük. Elvégre az ipari forradalommal többek között az a gondolat is elterjedt, hogy míg korábban többé-kevésbé önellátóak voltunk, most az eszközöket (gépeket) egyre inkább erre specializálódott rendszerekben állították elő, és nekünk mindössze az volt a dolgunk, hogy használjuk őket.
A számítógép ehhez képest lapvető újdonságot hozott – méghozzá talán azért, mert eredetileg általános célú (és így a mindenkori céllal összhangban rugalmasan átformálható/átprogramozható) gépnek készült, és ezt a rugalmasságát akkor is megtartotta, amikor az átlagfelhasználók otthonában is megjelent. Azaz: az ipari forradalom korszakát a „kulcsrakész” technikai megoldások jellemezték még akkor is, ha a lakógépként is felfogható lakásokat mindenki többé-kevésbé egyénien rendezte be (mondhatni teste szabta). Ezek viszont statikus rendszerek voltak: ha beállítottunk egy kanapét a fal mellé, akkor az akár évtizedekig ott maradt, és közben nem hatott a rendszer többi elemére meg azok működésére.
Az információs forradalmat azonban ettől eltérő felfogást képvisel. Amikor az ember egy okos telefont használ (amelynek Zittrain modellje szerint teljesen zártnak és rugalmatlannak kellene lennie), akkor a készen kapott szolgáltatások mellett az Apple iStore-ból vagy valami hasonló helyről a legkülönbözőbb programokat töltheti le, és ezzel persze az ízlése szerint alakíthatja a mobilját.
Illetve az internetelérés már önmagában is azt jelenti, hogy, különböző, a hálózaton lévő szolgáltatásokat is igénybe tudunk venni, még ha a készülékünk különben nem képes is rá. Értsd: a hálózat rugalmassága önmagában is rugalmassá teszi az egészet, hacsak nem valamilyen politikai rendszer megpróbálja korlátozni általában véve is a hozzáférést.
 Úgyhogy innentől kezdve az az egyik kérdés, hogy vajon csak azért van-e igényünk az okos telefon vagy bármi más átalakíthatóságára, mert  számítástechnikában ezt szoktuk meg, és miután majd felnő az első olyan nemzedék, amely hagyományos értelemben vett számítógépet csak múzeumban látott, vajon továbbra is így fogunk-e viszonyulni a dologhoz.
 Ha viszont a továbbiakban is ragaszkodni fogunk a rugalmassághoz (mint ahogyan én például erre számítok), akkor  legalább két további dolgon érdemes eltűnődni. Egyfelől, hogy milyen mértékű és mekkora testre szabhatóságra van igényünk? Itt nyilván nem annyira az jelenti a korlátot, hogy csupán véges időt szánunk a különböző applikációk közötti válogatásra: ezt a problémát egy kereső kiválóan meg tudja oldani.
Másfelől pedig azon, hogy milyen, új területeken fog megjelenni a testre szabhatóság. A mai online társkeresők sikere – ahol pontosan meg tudjuk adni, hogy milyen partnert szeretnénk az életkorától és az érdeklődési körétől kezdve a szemszínéig és a családdal kapcsolatos elvárásaiig bezárólag – jó példa az új lehetőségekre. Ha ugyanis kellőképpen nagy adatbázis alapján dolgozik, akkor ez olyan finomhangolást tesz lehetővé, amely a hagyományos, leginkább a véletlen találkozásokon lapuló társkeresésnél egyszerűen lehetetlen, és talán még azt a feltételezést is megkockáztathatjuk, hogy a jövőben a „véletlenül meglátni és megszeretni” ugyanolyan elavult lesz, mint amilyen ma az, ha nem az érintett fiatalok, hanem a családok döntenének arról, hogy ki kivel házasodjon össze. Vagy említhetnénk azokat a jövőben egyszer majd (talán) a mindennapi élethez tartozó „társrobotokat”, amelyek (vagy még inkább: akik) végig fogják kísérni az életünket, és közben tökéletesen az egyéni igényeinkhez és elvárásainkhoz fognak illeszkedni,. És – ad absurdum – talán jobban ki fogják elégíteni a társas igényeinket, mint a húsvér emberek.
És így tovább.

Facebook-házasság?

A házasság újkori történetének első korszaka Európában a vallásról szólt. A második a vallás szerepének visszaszorulásával párhuzamosan a világi szabályozás meghatározóvá válásától; a most következő harmadik korszakot pedig elképzelhető, hogy az fogja eredményezni, hogy az eddigi „világi szabályozást” is valami más váltja fel. A házasság – jelentős mértékben átalakulva ugyan, de – túlélte az első nagy váltást; kérdés, hogy a most következőt is túltéli-e (feltéve persze, hogy lesz ilyen), vagy pedig annyira megváltozik, hogy valójában érdemes lenne új nevet keresnünk a számára.
Az első „házasságtörténeti korszak” nagyjából a 17. századig, a reformáció kiteljesedéséig tartott. Itt egyfelől azt érdemes kiemelni, hogy – miként Roderick Phillips, az ottawai Carlton University történelemprofesszora Amit isten összekötött című könyvében hangsúlyozza – ekkoriban még nem demográfiai, gazdasági vagy bármilyen más határozta meg, hogy az emberek mit gondolnak a házasságról, illetve a válásról, hanem egyedül és kizárólag a vallási megfontolások. Másfelől azt is érdemes észrevennünk, hogy bár a reformáció per definitionem a korábbi keresztény felfogás megkérdőjelezéséről szól, a megkérdőjelezés nem azonos a szükségképpeni elutasítással, tehát elképzelhető lenne olyan forgatókönyv is, ahol pl. a szüzesség és a cölibátus házassághoz képesti magasabbrendűségét nem fogadják el (mint ahogy a reformáció valóban ezt tette), elfogadják viszont, hogy egy egyszer már érvényesen megkötött házasság nem bontható fel, és nem lehetséges a válás. De a protestánsok (Anglia kivételével) nem így gondolták, és ez azt eredményezte, hogy a házasságról folytatott vitáról hosszabb távon a formáról a tartalomra helyeződött a hangsúly.
Eközben a vallás szerepe visszaszorult, ésaz ipari forradalmat követően már döntően a világi szabályozás vált meghatározóvá. Amennyiben pedig élünk azzal a feltételezéssel, hogy ugyanúgy, mint ahogy az ipari forradalom korszakhatár volt, az lesz az információs forradalom is, akkor eljátszhatunk azzal a gondolattal is, hogy ez hasonlóképpen a jelenlegi szabályozási struktúra meggyengülését fogja eredményezni, vagyis: a világi jog szerepét többé-kevésbé valami más veszi el. Ennek talán már vannak is jelei: gondoljunk csak mondjuk a házasság nélkül tartósan együtt élőkre, akik közösen vesznek házat, vállalnak gyereket stb.
Ők persze megtehetik azt, hogy különböző, a házasságtól független polgári szerződéseket kötnek. Illetve a jövőben lehetséges (vagy legalább elképzelhető) olyan modell is, ahol erre egyre kevésbé van szükség: ma adott esetben azért kell rögzíteni, hogy kit hány százalék illet meg a közös lakásból, mert az egyszerűen túl sokat ér. Azt viszont senki nem rögzíti, hogy az evőeszközök kihez kerüljenek, és ennek megfelelően elképzelhető (ismét hangsúlyozom: elvileg) az is, hogy a GDP olyan mértékben megnő, hogy valójában nem igazán érdemes foglalkozni a közös ingatlan felosztásával: majd legfeljebb vesznek újat külön-külön. Vagy éppen valamiféle technológiai áttörés olcsóvá teszi az egészet; vagy éppen az eddigi, birtokolt lakás helyett a bérelt lakás terjed el, és akkor legfeljebb az aktuális bérleti díjról beszélhetünk, nem pedig a lakás áráról. És így tovább: ezen a ponton azt érdemes észrevenni, hogy számos különböző tényező eredményezhet változást.
Mint ahogy a házasság jelenlegi társadalmi funkciója is megváltozhat: most többek között az a szerepe, hogy a külvilág felé jelezze, hogy két ember összetartozónak tekinti magát. Eddig ezt deklarálandó el kellett menniük az anyakönyvvezetőhöz – már csak azért is, mert nem álltak a rendelkezésünkre más eszközök.
Most viszont már vannak más lehetőségeink is: én is leginkább azáltal tájékoztattam az ismerősemet eddigi, hosszú távú kapcsolatom (értsd: házasság) véget éréséről, hogy a Facebook-on megváltoztattam az adatlapomat, a jövőben legalábbis nem zárható ki, hogy ez lesz az elterjedt megoldás. Vagyis: talán a Facebook-on vagy egy más, hasonló társas site-on fogjuk bejelenteni az együttélés kezdetét és végét – különösen, hogy így (a rendszer működéséből eredően) leginkább azokhoz fog eljutni a hír, akik kapcsolatban álnak velünk (és talán majd arra is lesz módunk, hogy meghatározzuk, hogy az ismerőseink körén belül ki tudja meg és ki nem). Innentől kezdve viszont át fog értékelődni, hogy a Facebook milyen választási lehetőségeket kínál: csupán azt-e, hogy "kapcsolatban", vagy azt is, hogy „tartós kapcsolatban” vagy esetleg azt is, hogy „több partnerrel kapcsolatban”. És így tovább.
És akkor ez lesz az a pillanat, amikor az állami szabályozást és a jogot – legalább részben – egy új információs technológia váltja fel – ha ugyan tényleg így alakul.

A harmadfokú gép nyomában

Jelenleg kétféle gépet ismerünk: az egyik lényegében anyag-, a másik információmozgatást végez, és a kérdés az, hogy „vajon ez a két fogalmi szint – az anyag és az információ – minden, ami létezik?” – írja a csillagász Paul Davies A kísérteties csönd című könyvében. Vagyis nem lehetséges-e, hogy vannak „még az információnál is magasabb fogalmi szintek”, és ennek megfelelően olyan gépek is, melyek ezeken a szinteken dolgoznak?
Majd pedig azzal folytatja, hogy egy harmadik szint „soha nem fog megmutatkozni az információk szintjén végzett megfigyelésekkel”, de a helyzet még ennél is bonyolultabb lehet.

Elképzelhető például, hogy nincs tovább és nincsenek további szintek az információ fölött – ami persze eléggé kiábrándító lenne, de egyelőre nem zárható ki. Abból, hogy az első után felfedeztünk egy másodikat is, miért lenne szükségszerű, hogy létezik egy harmadik és egy sokadik is? Azaz az egyik lehetséges modellben csupán energiával és információval számolhatunk.
Egy másikban több, de mindenképpen véges számú réteget találunk, és ennek megfelelően véges számú különböző gép létezik: energiát feldolgozó, információt feldolgozó, valami mást feldolgozó...  és így tovább. Ezek egymásra rétegződnének, miközben legalul lenne a hagyományos energiafeldolgozó mechanizmus.
Illetve elképzelhető az is, hogy bár az információ mellett akadnak más, egyelőre számunkra még ismeretlen lehetőségek is, ezek nem valamiféle hierarchiában helyezkednek el, hanem mindegyik ugyanazon a szinten és ugyanúgy közvetlenül az energiafeldolgozó gépre épül rá, mint ahogyan a számítógép is teszi. Mivel az „energiagépnek” mindenütt ott kell lennie az alapoknál, ezért ha találnánk – a gondolatkísérlet kedvéért játszunk el ezzel a feltételezéssel – egy nem földi eredetű gépe, amely azon kívül, hogy energiát fogyaszt, látszólag nem csinál semmit, akkor okunk lenne gyanakodni.
Abból, hogy léteznek a más szintek, nem következik szükségszerűen, hogy meg is fogjuk őket találni. Ahhoz, hogy ebben biztosak lehessünk, egyrészt abban kellene biztosnak lennünk, hogy az emberi civilizáció elég ideig létezik ahhoz, hogy minden olyan lehetőséget és összefüggést felderítsünk, amit egyáltalán érdemes (eközben abból indulok ki, hogy bár esetleg nagyon nagy számú, de csupán véges számú felfedezni való van). Borges a Bábeli Könyvtárban egy olyan világot írt le, ahol minden elképzelhető, adott hosszúságú (410 oldalas) könyv megtalálható, és a könyvtárosok az értelmes szöveget tartalmazó köteteket keresik (ami nem is olyan egyszerű feladat, hiszen egy szöveg sokkal többféleképpen lehet értelmetlen, mint nem az), és ahhoz, hogy sikerrel járjanak, elegendő időre van szükségük. Egy hasonlattal élve: ha az emberiség élettartama legfeljebb ahhoz elég, hogy néhány polcot böngésszen végig, akkor semmi sem garantálja, hogy a kezünkbe fog kerülni a harmadik (vagy sokadik) szintre vonatkozó leírás.
Tovább bonyolítja a dolgot,hogy mi van, ha a könyvtáros eljut ugyan a megfelelőkötetig, de nem tudja elolvasni, mert nem ismeri a nyelvet? Wigner Jenő (miként ebben a blogban többször hivatkoztam már erre) annak idején úgy fogalmazott, hogy „egy kutya sok mindent megtanulhat, de a szorzótáblát lehetetlen neki megtanítani”, és minden bizonnyal velünk is hasonló a helyzet, vagyis: megvannak a magunk korlátai. És bár ismét csak minden bizonnyal előállíthatóak a  képességeinket és lehetőségeinket kiterjesztő eszközök (mint ahogy mondjuk a számítógép is ilyen), innentől kezdve a számomra azért legalábbis kétesélyesnek tűnik a dolog.

Gépesíteni házi kedvenceinket

Jelenleg ha egy reklámba gyereket vagy kutyát teszünk, akkor garantált a siker. A jövőben lehet, hogy ugyanez lesz a helyzet a robotokkal is – itt persze ne valamilyen zörgő fémkasznira gondoljunk.
Mark J. Penn statisztikus azt írja a Microtrendsben, hogy a háziállatok „kiszorítják a gyerekeket mint első számú társ az amerikai háztartásokban”. 1988-ben a háztartások 56, ma 63 százalékában, vagyis több, mint kétszer annyiban van négylábú (vagy tollas, esetleg akváriumi) kedvenc, mint ahányban gyerek. Ráadásul az utóbbi 15 év arról szólt, hogy ahány százalékkal csökkent a gyerekes, annyival nőtt a háziállatos otthonok száma, az pedig egyenesen árulkodó, hogy a legtöbb ilyen 24 – 45 éves, gyermektelen nők tulajdonában van, és persze az életkor meghosszabbodásával egyre több az olyan család is, ahol az idős pár a gyerekek felnevelése után vásárol valamilyen állatot. A piacon pedig az „emberi minőségű” állattáp és állatoknak szánt szájvíz mellett többek között megjelentek nem csak az állatékszerek, de az állati öregedés elleni krém is, miközben kedvenceink – a jobb tápláléknak és gondoskodásnak köszönhetően – akár 3-4-szer hosszabb ideig élnek, mint harminc éve. És így tovább egészen azokig a szállodákig bezárólag, melyek nem csupán megengedik, hogy magunkkal vigyük a kutyánkat, de de külön kutyaágyat is kínálnak neki. Meg addig, hogy 2004-ben egy kaliforniai bíróság 39,000 dolláros kártérítést ítélt meg egy állatorvosi műhibáért.
Vagyis a házi állatokat egyre kevésbé tekintjük tulajdonnak, és túl azon, hogy ez felveti azt a kérdést is, hogy minél kevésbé vagyontárgy, annál inkább problémás, hogy milyen alapon birtokoljuk őket, számunkra most az is érdekes, hogy miként láthattuk, a háziállatok jelenleg – mondhatni – a gyerekek rovására terjednek, és eközben képesek ha nem is ugyanazt az érzelmi kötődést kiváltani, mint a gyerek, de legalább helyettesíteni.
Amennyiben viszont ez így van, úgy a mostani történéseket mintegy annak a főpróbájának tekinthetjük, ami a komplexen viselkedő háztartási robotok elterjedésével válik majd elképzelhetővé. Ugyanis a kutyákhoz, macskákhoz és bármi egyébhez nem azért vonzódunk, mert ezek hús-vér teremtmények, hanem azért, mert a külsejük és a viselkedésük alkalmas arra, hogy bizonyos érzéseket/érzelmeket váltson ki. Annak viszont semmi elvi akadálya sincs, hogy a viszonylag közeli jövőben olyan gépeket készítsünk, melyek mind kinézetüket (vagyis: puhák, nagy szeműek stb. lesznek a mai „robotkutyákkal” ellentétben), mind egyéb tulajdonságaikat tekintve olyanok lesznek (sőt, olyanabbak), mint az „igaziak”. Elvégre akár még jobban is szerepelhetnek, hiszen amellett, hogy még inkább személyre szabottá tehetjük majd őket, mint egy igazi állatot, és még inkább hozzáigazíthatjuk a viselkedésüket az igényeinkhez, elképzelhető olyan forgatókönyv is, ahol az ember kisgyermek korában megkap egy ilyen robotot, és az – ellentétben a kutyával vagy macskával – élete végéig vele marad. Vagyis az életünknek minden más házi kedvencnél inkább folyamatosan a része marad.
Az egésznek talán az lehet a következménye, hogy – kissé leegyszerűsítve – több robot = kevesebb gyerek, de azért még ha tényleg megvalósulna is ez a forgatókönyv is, túlzás lenne arra számítani, hogy ez majd az emberiség végét jelenti. Inkább arra készülhetünk fel, hogy első lépésben a hagyományos kedvencek száma fog visszaesni, a második lépésben pedig annak sem lesz akadálya (de persze én is csak találgatok), hogy robot kedvenceink – egy hagyományos kutyával ellentétben – egyre inkább emberszerűvé váljanak, és egyszer majd – ad absurdum – majdhogynem szimbiózisban fogunk élni velük.
Ami persze további jogi és érzelmi bonyodalmakhoz vezethet. De az még odébb van, ha egyáltalán megvalósul.

Újratervezni a matematikát

A többek között a numerikus megismerést is tanulmányozó francia kutató, Stanislas Dehaene azt mondja A számérzékről szóló könyvében, hogy „jelenleg csak igen kevés tény támasztja alá azt a feltevést, hogy a nagy matematikusok... különleges neurológiai felépítéssel rendelkeznek“. Leginkább azért sikeresek, mert „jelentős időt szánnak erre a tevékenységre“, és innentől kezdve tulajdonképpen bárkiből matekzseni lehetne – mármint ha el tudnánk érni, hogy annyira érdekelje a dolog, hogy éjjel-nappal vele foglalkozzon. Nem nehéz tehát amellett érvelni, hogy a közoktatás ezen a területen egyszerűen siralmas teljesítményt nyújt. Nem csak nálunk, hanem nagyjából a világon mindenütt.
Aminek viszont minden bizonnyal jelentős részben az az oka, hogy - ismét csak Dehaene szerint - a matematika története nem más, mint az a folyamat, mely során „a matematikai fogalmak... egyre jobban alkalmazkodnak agyunk korlátaihoz“, és a matematikusok az időben előre haladva „munkájuk közben önkéntelenül is egyre jobban agyunk szerkezetének korlátaihoz illővé tették e [matematikai] jeleket“. Ami egyáltalán nem volt egyszerű: bár mi néhány év alatt meg tudjuk tanulni a helyi érték használatát, évszázadokig tartott, amíg kidolgoztuk.
Ez számomra legalább két, egymással is összefüggő kérdést vet fel. Egyfelől, hogy nem lehetséges-e, hogy még nagyon az elején járunk a matematikának az „agyunkhoz való igazításában”? És hogy ennek megfelelően elképzelhető-e, hogy a harmadik (vagy századik) évezred embere egy, a mostaninál mérhetetlenül kézhez állóbb matematikával fog rendelkezni? Különösen, ha a jövőben a matematikusok eddigi próba-szerencse módszeren alapuló és persze az előzmények által legalább részben korlátozott próbálkozásait szisztematikus tökéletesítés váltaná fel.
Ez átvezet minket a másik kérdéshez is, vagyis ahhoz, hogy a fentebbiek szerint az általunk használt matematika nem „természettől fogva“ adott. Az pedig, hogy látszólag meghökkentően hatékony bizonyos jelenségek (bár korántsem az összes) leírásában, arra vezethető vissza, hogy az agyunk - saját korlátai által betárolva - mind a természeti folyamatok, mind pedig a matematika esetén ugyanazokkal a feltétezésekkel él. Értsd: ezek szerint a természeti jelenségek nem matematikailag megalapozottak, hanem annyi történik csupán, hogy mi ugyanazon a szemüvegen keresztül értelmezzük őket, amelyen keresztül a matematikát is.
Amennyiben ez így van - és nekem meggyőződésem, hogy igen -, úgy érdemes lenne eltűnődni azon is, hogy milyen, másfajta agyak számára működőképes matematikák létezhetnek? A jelenlegi számítástechnika például egészen biztosan nem jó kiinduló pont, mert az emberi matematikát használja, de minden bizonnyal lehetségesek teljesen másmilyen megközelítések, amelyeket teljesen másmilyen logika szerint működő számítógépek használnának.
Még akkor is, ha mi ezt érthető módom még csak elképzelni sem tudjuk.

Nem élhetek irányított ökoszisztéma nélkül

Vajon miért van az, hogy miközben vannak, akik felemelik a szavukat az állatok megölése és megevése ellen, aközben senki sem tiltakozik, ha a róka széttépi a nyulat, kérdezi Paul Graham Raven, a Futurismic főszerkesztője. Ebből a problémából kiindulva  akár a világűr kolonizálására vonatkozó terveket is érdemes újragondolni.

Jeremy Bentham angol filozófus valamikor a 19. század fordulója körül úgy vélte, hogy az állatokkal kapcsolatban elsősorban nem azt kellene megválaszolnunk, hogy képesek-e beszélni vagy gondolkodni, hanem azt, hogy „tudnak-e szenvedni“. Julian Baggini mai angol filozófus viszont A tányérra kínálkozó malac című könyvében azt mondja, hogy az igazi probléma nem is annyira a pillanatnyi fájdalom (elvégre az úgyis pillanatnyi és elmúlik), hanem az, hogy emlékeznek-e rá az állatok, és „tudják-e előre, hogy be fog következni... elképzelhető-e például, hogy a horgászbot végén himbálódzó hal tulajdonképpen nem is szenved a lassú és fájdalmas haláltól, csupán egymástól független, fájdalmas pillanatok sorát éli át?“
Vagyis érdemes lehet eltérő módon kezelni az „alacsonyabb“ meg a „magasabb rendű“ életformákat, és ez akár még azt a felfogást is megalapozhatja (mármint ha egyetértünk a fentebbi megkülönböztetéssel), amely az embert az állatvilág részélnek tekinti ugyan, de egyben az összes többi állattól eltérőnek és másnak, és ennek megfelelően nem csak a szenvedésének szentel nagyobb figyelmet, hanem úgy általában is.
Ami azért nem mindegy a számunkra, mert az űr kolonizációjával kapcsolatos elképzelések mintha szándéktalanul bár, de egy olyan „nyúl és róka“ helyzetet eredményezhetnének, ahol talán nem is mi lennénk a ragadozó. Viszont a fentebbiek értelmében más súllyal esik latba egy rovar vagy egy hal, mint az emberi faj eltűnése. Egyszerűen más kategória.
Viszont ahhoz, hogy a Földön kívül bárhol tartósabban megvethessük a lábunkat, önfenntartó ökoszisztémát kellene létrehoznunk, és ez két problémát is felvet. Az egyik az, hogy nem tudjuk, hogy miként kellene ezt csinálni még akkor sem, ha az egyetlen általunk ismert önfenntartó ökoszisztéma: a Föld valóban működik (és az ember legfeljebb kisebb anomáliákat képes ugyan okozni benne, de a működését egészen biztosan nem fogja leállítani). Ebből azonban nem következik szükségképpen, hogy viszonylag kicsiben: akkorában, mint egy önfenntartó űrállomás, holdbázis vagy marsi település is megvalósítható. A zárt és önfenntartó üvegház-világként megépített Bioszféra 2 látványos kudarca a 90-es évek elején, ahol a kísérlet során a megporzó rovarok kipusztultak, és innentől a rendszer is működésképtelenné vált, mintha arra utalna, hogy nem. És még ha sikerülne is, akkor is ott van az, amit Pálfy József úgy fogalmaz meg a Kihaltak és túlélők című könyvében, hogy „szinte minden faj kihalt“. Értsd: a természetes környezet nem éppen biztonságos hely, és még ha megépítenénk is egy mesterséges bioszférát, és még ha beletörődnénk is abba, hogy a működőképes bioszféra nem feltétlenül egyenlő a kellemes bioszférával (és egyáltalán nem biztos, hogy ki tudjuk belőle hagyni a számunkra nem kívánatos elemeket, mint amilyenek a legyek meg a szúnyogok), akkor még mindig fennállna annak a lehetősége, hogy nem a nekünk kedvező irányban zajlanak benne a változások. Például az ökoszisztéma ugyan fennmarad, de mi is ugyanúgy eltűnünk, mint a Bioszféra 2-ből a méhek.
Vagyis a cél nem egyszerűen egy működőképes és kis méretű ökoszisztéma megépítése kellene, hogy legyen, ha egyszer el majd akarjuk hagyni a Földet, hanem egy olyan, amely úgy működik ugyan, mintha természetes lenne, ám eközben úgy tudjuk irányítani/szabályozni, mint egy gépet. Nem esküdnék ugyan meg rá, hogy ez lehetetlen; arra viszont igen, hogy semmiképpen sem olyan egyszerű, mint ahogyan szeretnénk.

http://futurismic.com/2010/12/14/what-could-be-worse-than-human-extinction/