Mi jön a számítástudomány után?

A Science 2020 Group néhány éve közzétett előrejelzésében az olvasható, hogy a számítástechnika mára elválaszthatatlanná vált a természettudományoktól, és ha az elméleti meg a kísérleti tudományok mellett eddig a számítástudomány volt a tudomány „harmadik oszlopa”, akkor ennek most vége. Ugyanis mint ahogy Newton után a matematika épült be mindenhová a különböző tudományterületek átjárhatóságát is biztosítva, most a számítástudomány épül be mindenhová. És persze mindent meg is változtat. Egyfelől ugyanis mintha az emberiség története három nagy korszakra lenne osztható. Az

• első a polihisztorok kora, amikor akadnak, akik képesek lényegében a teljes emberi tudásanyagot átfogni – méghozzá leginkább saját erőből.
• A második korszak az, amikor az ipari forradalom kezdete után megjelentek azok a modern értelemben vett oktatási intézmények, melyek egy-egy szakterület tudásának elsajátítását tették lehetővé. Az addigi módszerekkel ugyanis már nem lehetett a megnövekedett mennyiségű információt kezelni, és így szükség volt valamiféle tudásfeldolgozó augmentációra – amit nem gépekkel, hanem társadalmi intézmények kiépítésével oldottak meg.
• Most pedig számítástechnikai augmentációkat kezdünk használni, és hamarosan ugyanúgy lehetetlen lesz megfelelő számítástechnikai eszközök/tudás nélkül bármilyen tudományos kutatást végezni, mint ahogy korábban a matematikai ismeretek voltak elengedhetetlenek.

Amivel kapcsolatban viszont azt érdemes kiemelni, hogy a számítástechnika bizonyos értelemben a matematika gépesítése, és így nincs is semmi meglepő abban, hogy az újkori tudományt jellemző matematizálás meg az ipari forradalom óta jellemző mechanizálási hullám találkozása ide vezetett.
A nagy kérdés pedig az, a következő váltásra mikor fog sor kerülni – és hogy az is a matematikai vonalat viszi-e tovább? Ugyanúgy még egy szint fog a számítástechnikára épülni, mint ahogy a számítástechnika a matematikáéra épült?
Az legalábbis elképzelhető például, hogy a jelenlegi tendencia folytatódásával a ma „humánnak” tartott tudományok is számítógépes megalapozottságúvá válnak (a culturomics pl. mintha egy errefelé tett lépés lenne), és az átalakulás még annál is sokkal több területre fog kiterjedni, mint ahogy azt a science 2020 kutatói gondolták. És persze az is lehetséges, hogy a 21. század második felében vagy a 22. század elején valami olyan fog a matematika és a számítástechnika mellé (esetleg helyett) beépülni a tudományok alapjaiba, amire ma még eszünkbe sem gondolni.

Fizikai etika helyett valami más?

„Kant szerint egy tett csak akkor fogadható el erkölcsileg, ha univerzalizálható, vagyis ha a mögötte álló elv (maxima) széles körű elterjedése (általános törvénnyé válása) ellentmondás nélkül elgondolható és akarható lenne”, írja Kovács József A modern orvosi etika alapjai című könyvében. Valójában azonban a helyzet korántsem ilyen egyszerű, és még az a kérdés is felvethető, hogy mennyire korfüggő az etika, és mennyire lehetne máshogy gondolkozni az effajta kérdésekről.
A kanti elképzelésekkel kapcsolatban ugyanis nem csupán (sőt, talán alapvetően nem is az) a probléma, hogy ismét csak Kovács József megfogalmazásával élve „ami nem univerzalizálható, az biztosan immorális, de ami univerzalizálható, az még nem feltétlenül morális kötelesség”, hanem az, hogy ez egyáltalán nem az egyetlen lehetséges megközelítés. Kant a felvilágosodás (és egyben minden idők) egyik legnagyobb filozófusa volt ugyan, ám eközben nem tudta függetleníteni magát attól az elképzeléstől, mely szerint az emberi viselkedésnek is ugyanolyan univerzális szabályoknak kell engedelmeskedniük, mint a természeti törvényeknek. Értsd: a természettudományok (és ezen belül is a fizika) az a modell, amely alapján a világot elképzelnünk és értelmeznünk kell – ez azonban több kérdést is felvet.
Az egyik az, hogy miért léteznek egyáltalán természeti törvények – és erre nyilvánvalóan nem az a válasz, hogy ha nem léteznének, akkor a világ olyan kaotikus lenne, ahol egyszerűen nem jelenhetne meg az őt körülvevő (kaotikus) valóságot észlelni képes értelem. Ez ugyanis mindössze annyit mond, hogy egy kaotikus világban nem jöhetnének léte értelmes lények – de azt nem mondja meg, hogy a világ miért nem merő zűrzavar.
A másik pedig az, hogy még ha a természeti világot kikezdhetetlen törvények irányítják is, miért is gondolnánk úgy, hogy a társadalomban is így kellene lennie? Azaz érdemes eljátszani azzal a gondolattal, hogy miként fejlődött volna az etika (és általában véve az emberi gondolkodás), amennyiben nem az egzaktnak és matematizálhatónak tűnő fizika válik a 18. századra az alapmodellé, hanem valami más? Illetve: most, hogy már átláttuk, hogy legalábbis nem szükségszerű, hogy a társadalmi jelenségeket/folyamatokat/eseményeket is egzakt és „univerzalizálható” szabályok írják le, vajon hogyan máshogyan lehetne a jövőben elképzelni őket, és vajon működőképes maradna-e az az etika, amely nem kanti jellegű, „univerzális" törvényeket próbál megalkotni? Vagy pedig ez ugyanolyan képtelenség, mint egy nem egzakt szabályok alapján működő matematika - bár ahogy most jobban meggondolom, talán azt sem kellene azonnal elutasítani.

Tárgykönyvtár a jövőnek

Kevin Kelly a Long Now Foundationtől azt veti fel, hogy a hagyományos könyvtárakban rendszerint vajmi kevés olyan tudás található, amelyre szükségünk lehetne a civilizáció újraépítéséhez. Ilyen tudás mondjuk az, hogy miként kell a vasércből vasat csinálni. Ezért aztán érdemes egy speciális, még csak nem is különösebben nagy könyvtárat létrehozni kimondottan erre a célra. És szerintem még ennél is érdemesebb lenne több szempontból is továbbgondolni a dogot.
Egy Mad Max jellegű teljes társadalmi összeomlás után még csak nem is az lenne az elsődleges, hogy fennmaradjon egy tízezer kötetes gyűjtemény az alapinformációkkal. Az írás és olvasás története eddig meglehetősen rövid, és egyáltalán nem vehetjük biztosra, hogy még sokáig fog tartani, tehát hiba lenne kizárólag könyvekre támaszkodni. És különben is fontosabb lenne, hogy rendelkezésünkre álljanak bizonyos konkrét tárgyak/eszközök. A Svalbard Magbank sem mezőgazdasági művek, hanem magvak gyűjteménye, és ennek analógiájára érdemes lenne tárgyűjteményeket vagy ha úgy jobban tetszik: tárgykönyvtárakat létrehozni, amelyek egyes darabjai megkönnyítik az újrakezdést, mivel a benne található eszközök rögtön fel is használhatóak; mások pedig megkönnyítik az újak előállítását (afféle eszközök az eszközök készítéséhez ugyanis).
Arra persze esélyünk sem lenne, hogy elegendő ilyet állítsunk elő ahhoz, hogy az akár tizedére csökkent földi lakosságot el tudjuk látni vele, de alig néhány túlélő megsegítése még mindig jobb, mintha mindenkit magára hagyunk.
Eközben azonban kérdéses, hogy mik legyenek ezek a bizonyos tárgyak. Ugyanis nem csak az probléma, hogy mennyi ideig képesek fennmaradni/működőképesek maradni, és ez erősen behatárolja a szóba jöhető eszközök listáját, miközben valószínűleg az a legszerencsésebb megoldás, ha az azonnal használatba vehető fémtárgyak mellé mondjuk egyszerűen működtethető vaskohót is mellékelünk – és persze kiegészítjük az egészet a közeli vasárlelőhelyeket mutató térképekkel is, melyekkel aztán vagy elboldogulnak az akkoriak, vagy nem. De biztosan nem kevésbé, mint egy könyvtárral.
Persze az sem mindegy, hogy milyen szintről kell majd újraindítani a civilizációt. Vadászó-gyűjtögetőről-e; amikor egy fémpenge is felbecsülhetetlen érték, vagy ennél azért jobb lesz a helyzet. Vagyis: mennyire esik vissza a civilizáció, és bár a „klasszikus” forgatókönyvek a teljes összeomlással szoktak számolni 8ahol ember voltunkon kívül nem sok minden marad meg), én ezt azért nem venném biztosra. Már csak azért sem, mert ismerünk ugyan esetet, amikor egy törzsközösségi szinten álló kultúra omlott össze: gondoljunk csak arra, ami a Húsvét-szigeten történt; sőt arra, is, hogy egy feudális rendszer omlik össze (lásd a vikingek grönlandi kihalását). Arra azonban nem sikerült példát találnom, hogy egy modern társadalom omlott volna össze és zuhant volna vissza egy előző szintre, és innentől kezdve nem tudhatjuk, hogy ha egy ilyen bekövetkezne, akkor az eredmény „új középkor” vagy éppen „új ősközösség” lenne-e. Tehát célszerű a tárgykönyvtárat különböző eszközkészletekből úgy összeállítani, hogy bármelyik forgatókönyv is valósuljon meg, segítséget jelentsen a túlélőknek. És közben akár a tárgykönyvtár kiépítését is elkezdhetnénk biztos ami biztos.

http://blog.longnow.org/2011/04/25/the-library-of-utility/

http://www.regjeringen.no/en/dep/lmd/campain/svalbard-global-seed-vault.html

Könyvtár 2.0

A jelenleg létező közkönyvtárak több szempontból is magukon viselik annak a kornak a lenyomatát, amikor létrejöttek.
Így például ha minden igaz, akkor az USA-ban az első valódi, mai értelemben vett effajta könyvtár csupán 1833-ban, a New Hamshire-i Peterborough-ban jött létre, és három, korábbi könyvtártípus elemeit olvasztotta magába.
Egyfelől a „társadalmi könyvtárét”, ahonnét a könyvek megosztásának a gondolata meg a minőségre való koncentrálás származott - az egyik legkorábbi ilyet Benjamin Franklin hozta létre a 18. században. Itt ahhoz, hogy tag lehessél, vásárolnod kellett a részvényekből.
Másfelől a Maryland-i Peterborough „kölcsönző könyvtárából” azt vették át 1762-ből, hogy az olvasóknak népszerű (értsd: szórakoztató) művekre is igényük van.
Harmadrészt az iskolai könyvtárakból (melyek az 1830-as években jelentek meg az USA-ban) az a gondolat származott, hogy a rendszert közösségi finanszírozással kell működtetni.
A mai értelemben vett közkönyvtárak elterjedésére pedig a 19. század második feléig kellett várni, és innentől kezdve egyfelől az lehet kérdés számunkra, hogy vajon milyen új funkciókkal lehetne vagy lenne érdemes a a maiakat bővíteni még akkor is, ha esetleg nem foglalkozunk az e-könyv jelentette kihívásokkal. Ugyanis természetszerűleg egyik, fentebb felsorolt elem megjelenése sem szükségszerű önmagában, hanem történeti okai vannak. Az például, hogy a populáris irodalom hozzáférhetővé tételét is fontosnak tartjuk, arra vezethető vissza, hogy a az ipari forradalom és a drága gyári gépek miatt kialakult a munkaidő fogalma. Ami viszont egyben azt is jelentette, hogy innentől kezdve létezett az ettől jól megkülönböztethető szabadidő is, és ezzel párhuzamosan megjelent as fizetőképes kereslet is a szabadidős szórakozásokra – legyen az lóverseny, színház, foci meccs vagy éppen szórakoztató irodalom.
És miért is ne tételeznénk fel, hogy az azóta eltelt időben újabb lehetőségek nyílhattak meg, melyekre mindeddig nem figyeltünk fel?
Továbbá: a könyvek tárolása és visszakereshetősége ismét csak mindeddig nem azon alapult, hogy hol találhatóak meg, illetve mi  tartalmuk, hanem azon, hogy hol kellene lenniük, illetve mi a címük/szerzőjük.  Az előbbinek megfelelően hozzárendeltünk egy tárolási szisztémát a könyvekhez – és ha a könyvtáros (olvasó) rossz polcra tette vissza, akkor az adott mű hozzáférhetetlenné vált, mert innentől kezdve senki sem volt képes megtalálni.
De keresni sem az alapján kerestük őket, hogy miről szólnak, milyen kulcsszavak és milyen fogalmak szerepelnek bennük/jellemzőek rájuk, hanem az alapján, hogy ki írta őket vagy mi a címük, illetve a fizikai tárolás során a 19. század végi Dewey-féle rendszer (ETO) alapján melyik polchoz rendeltük hozzá őket. Érdemes megnézni, hogy mennyire másként jutunk el egy műhöz mondjuk a Google Books-ban, illetve a helyi közkönyvtárban, ahol nem tehetjük meg, hogy a könyv tartalmára keresünk rá, vagyis ahol a tartalom, nem pedig az előzetes besorolás a meghatározó.
Végezetül pedig ha már a modern könyvtár korlátairól beszélünk, akkor ott van az is, hogy már az alexandriai könyvtárat is azért hozták volna létre valamikor az időszámításunk előtti 3. században, hogy minden létező emberi tudást összegyűjtsön. Ekkoriban úgy becsülték, hogy ez mintegy ötszázezer papirusz tekercsnyi információt jelent (és mivel egy tekercs kb. egy mai könyvfejezetnek felel meg, ezért összesen úgy ötven ezer kötetnyi információról lehet szó, ami kb. egy közepes vidéki könyvtárnak felel meg). Ehhez képest egy minden emberi tudást átfogó könyvtár máig sem jött létre.
Méghozzá minden bizonnyal azért nem, mert a könyvtár modern formájában mintegy összenőtt a nemzetállammal (lásd a nemzeti könyvtár fogalmát), és így nem alakultak ki igazán nagy nemeztek feletti gyűjtemények sem.
Úgyhogy igencsak jó kérdés, hogy mi fog ezen a területen megváltozni a 21. században, amikor már felismertük, hogy (a felmelegedéséig bezárólag) igenis léteznek olyan problémák, melyeket nem tudnak az egyes országok önmagukban megoldani. Mint ahogy ilyen a teljes egyetemes emberi tudás összegyűjtése és megőrzése is, ha jól gondolom.

http://www.straightdope.com/columns/read/2236/how-did-public-libraries-get-started

G50: a Gagarin-naptár

Számomra, mint jövőkutató számára az egyik érdekes kérdés az, hogy ezer vagy éppen tízezer év múlva hogyan fogjuk leírni az aktuális dátumot (mármint ha használunk még majd ilyet egyáltalán).

Ennek persze nagyon is sok köze van – ismét csak számomra – Gagarin ötven évvel ezelőtti űrrepüléséhez. Isaac Asimov amerikai sci-fi író A Hold tragédiájában egyfajta Évszakos Világnaptár bevezetését javasolta, amely a mostaninál jóval egyszerűbb időszámítást tenne lehetővé. Eközben azonban érintetlenül hagyta a kezdőpont kérdését, vagyis azt, hogy honnantól számoljuk az éveket. Ezzel kapcsolatban persze többféle megoldás is elképzelhető, és korántsem mindegyik egyformán jó.
Asimov is említi, hogy például Jospeh Justus Scalinger francia tudós a 16. században a napok megszámozásánál az i. e. 4713. január 1-jét választotta nulla pontnak, mivel akkor több fontos csillagászati ciklus is kezdődött (az így kapott dátumokat nevezzük ma julián dátumnak). Vagyis Scalinger a kezdőpontot az egyik nagy világvallás által meghatározott, „vallási megalapozottságú” időpontról egy csillagászatilag fontosra cserélte le.
Ehhez képest a Long Now Foundation által javasolt megoldás, ahol a 2011-et 02011-ként írnánk – azt érzékeltetendő, hogy nem csupán évezredekben, de év-tízezredekben mérhető az emberi civilizációra váró jövő –, nem is olyan radikális. Viszont felveti egyfelől azt a kérdést, hogy miért csak 10 ezer év: miért nem egymillió vagy éppen egymilliárd (amikor persze az idei évet meglehetősen nehézkes módon úgy kellene leírnunk, hogy 0 000 002 011). Másfelől (és ez talán még fontosabb): miért Krisztus születésével akarjuk kezdeni a 10 ezer éves időszámítást? A keresztény naptár nulla pontja olyan eseményt jelöl, amelynek a világ nem keresztény – vagyis túlnyomó – többsége számára még akkor sincs különösebb jelentősége, ha jelenleg a nyugati civilizáció sikeressége miatt kénytelenek is használni. Túlságosan is kultúrafüggő, és persze mi lesz, ha esetleg a nyugati fölény kora véget ér: átvesszük az indiai, kínai vagy éppen az iszlám naptárat? Általában véve pedig: mindig megmaradnak a helyi megoldások vagy egyszer majd lesz egy egyetemes és mindenki által elfogadott időszámítási rendszer?
Lévén ezen bejegyzés apropója április 12., az emberes űrrepülés ötvenedik évfordulója, ezen a ponton valószínűleg már sejteni lehet, hogy azt szeretném felvetni: a nulla pontot mostantól kezdve rögzítsük ahhoz az alkalomhoz, amikor először kiléptünk a világűrbe. Innentől kezdve 1960 lenne a G0, 2011 a G50 – és így tovább. Azt gondolom ugyanis, hogy Gagarin útjának jelentősége hosszú távon – ha jól élünk a rendelkezésünkre álló lehetőségekkel – bármi mást felülmúlhat, ami eddig az emberiséggel történt viszonylag rövid története folyamán.

A bejegyzés eredetileg az Űrvilág felkérésére íródott, és ott jelent meg.

A CB, a mobil és a kormány: az egy-a-bárholhoz forradalma

Az MIT 1991-ben kiadott egy könyvet Technológia 2001: a számítástechnika és a kommunikáció jövője címmel. A szerzői neves szakértők voltak – és még csak véletlenül sem említették meg az internetet. Ami azonban nem azt jelenti, hogy ostobák vagy tájékozatlanok lettek volna. Hanem azt, hogy valóban nem lehetett előre látni a dolgot, és ebből a példából kiindulva nem csupán a múltban esetleg elszalasztott lehetőségekkel kapcsolatban érdemes kérdéseket feltennünk magunknak. Legalább ugyanilyen érdekes az is, hogy a jövőben mire számíthatunk – vagy legalább mi lehetséges.

Kiindulási pontul pedig minden bizonnyal azt érdemes választani, hogy az internet áttörése azért nem volt előre látható, mert nem volt szükségszerű. Ennek története azzal kezdődött, hogy 1967-ben a DARPA elkezdett egy hálózatot kifejleszteni; a második korszakot 1979-től, vagyis attól számoljuk, hogy új kereskedelmi infrastruktúra épült rá. harmadik lépésben pedig – és ez változtatott aztán meg mindent – 1993-ban az USA „politikai szimbólummá” emelte az internetet. Ezzel viszont nyilvánvalóan nem lehetett számolni 1991-ben, a fentebb említet könyv megírásakor, és persze ha ebben az esetben megtörténhetett, hogy egy kormányzati döntés ekkora hatással van, akkor korábban is megtörténhetett volna valami hasonló egy másik technológiával. Ott van például a CB-rádió (amiről már egy korábbi bejegyzésben is írtam): 1959 és 1977 között 1 milliót adtak el belőle az USA-ban; a következő egy millióhoz 8, a harmadikhoz pedig mindössze 3 hónap kellett, és 1977-re 25 millióan (!) használták. A kereskedelmi rádiók már a reklámbevételeiket féltették – aztán a hullám lecsengett, és ma már csupán lelkes amatőrök hobbija.
Kérdés viszont, hogy mi történt volna, ha a politika ugyanúgy emellé a technológia mellé áll, mint az internet esetében történt.
Amire nyilván hajlamosak vagyunk azt válaszolni, hogy a CB-rádió nem képes ugyanarra, mint amire a világháló– csak éppen egyfelől kezdetben annak idején az internetben rejlő lehetőségeket sem sejtettük; másfelől pedig sohasem csupán egyetlen sikeres megoldás képzelhető el. És erre jó példa a mobiltelefon, amely a világhálóhoz képest jó néhány éves késéssel kezdett sikertörténetté válni, de ma már hiba lenne alulbecsülni a jelentőségét. Sőt.
1998-ban James A. Dewar amerikai kutató az internet várható hatásait vizsgálva abból indult ki, hogy a nyomtatás az egy-a-sokhoz kommunikációt tette minden korábbinál olcsóbbá és hatékonyabbá, és ennek olyan, előre megjósolhatatlan következményei voltak, mint a reformáció és a modern tudományosság létrejötte. A világháló viszont a sok-a-sokhoz kommunikációt teszi minden korábbinál olcsóbbá és hatékonyabbá, és ennek megfelelően arra számíthatunk, hogy a hatására újabb, forradalmi változások következnek.
Ha pedig ezzel a mobil telefont állítjuk párhuzamba, akkor azt látjuk, hogy ismét csak gyökeresen új megoldásról van szó: egy-a-bárkihez (vagy ha úgy jobban tetszik, akkor egy-a-társhoz vagy egy-a-bárholhoz), és eközben a történelem folyamán először olyan kommunikációs forma valósul meg, amely még természetes is természetes a számunkra. Ugyanis evolúciós múltunk miatt a beszélgetés egy vagy néhány ismerőssel/baráttal az; a tömegekhez intézett szónoklat; a könyvírás, a mindenkit megcélzó internetes bejegyzés viszont közelről sem az. Talán a Facebook sikere is legalább részben azon alapul, hogy nem bárkivel, hanem a kiválasztott kevesekkel tartjuk rajta keresztül a kapcsolatot. Amennyiben viszont ez így van, még az sem elképzelhetetlen, hogy a mobil telefon hatása (az előre láthatatlan következményekkel együtt) jóval nagyobb lesz, mint az interneté.

A fentebbi bejegyzés a Smartmobil '11 Konferencia (2011. április 6.) általam tartott nyitó előadása felhasználásával készült.

Negyedik Magyar Jövőkutatás Meetup

Az emberes űrrepülés jövőjéről Gagarin útjának 50. évfordulója alkalmából és a Yuri’s Night magyarországi rendezvényeként
a meetup társszervezője a Magyar Asztronautikai Társaság

helyszín: Magyar Tudósok körútja 2., BME Q. épület A szárny 2. emelet 240-es terem
időpont: 2011. április 12., 19:00 - 21:00

Megnyitja: Solymosi János, a MANT elnöke
Moderátor: Winkler-Nemes Gábor festőművész, a Jövőobszervatórium Kutatócsoport tagja

ELŐADÁSOK: 

Almár Iván: Gagarin útjának jelentősége
Hol tart ma, fél évszázaddal a kezdete után az űrhajózás? Az emberes űrrepülések eddigi csúcsteljesítményeit tíz különböző szempontból rendre egybevetjük Gagarin útjával. Milyen következtetéseket lehet levonni az összehasonlításból a jelenre és a jövőre nézve?
Az előadóról:
Almár Iván csillagász-űrkutató. Gagarin repülése idején a fizikai tud. kandidátusa, a magyar optikai műholdkövető hálózat vezetője, a MTESZ Központi Asztronautikai Szakosztályának titkára, az MTA Csillagászati Bizottságának titkára. Aktívan részt vett az űrhajózás kezdeti lépéseinek népszerűsítésében. Kozmikus társkereső című könyve a napokban kerül a könyvesboltokba.

Frey Sándor: Az emberes űrrepülés közeli (?) jövője
Mit gondolunk ma, hová jut el a nem túl távoli jövőben, az előttünk álló néhány évtizedben az űrutazás? Mi, kívülállók hajlamosak vagyunk magunkban "felgyorsítani" a folyamatokat, kivetíteni a valóságra az álmainkat, elképzeléseinket. Vajon mit gondolhattak ugyanerről a kérdésről közvetlenül a Gagarin repülése utáni években?
Az előadóról:
Frey Sándor csillagász, fő kutatási területe a távoli aktív galaxismagoknak - vagyis az akár 10 millárd évvel ezelőtti régmúlt emlékeinek - a megfigyelése rádiócsillagászati módszerekkel. (Tehát nem éppen jövőkutatás - bár ha a világegyetem jövőjéről van szó, ahhoz is van némi köze!) Emellett érdekli az űrkutatás, annak különféle alkalmazásai. Rendszeresen publikál ismeretterjesztő írásokat, szerkeszti az Űrvilág internetes hírportált (urvilag.hu), és a Magyar Asztronautikai Társaság főtitkárhelyetteseként is dolgozik.

Solymosi János: Űrkutatás, űripar - válaszút?
Az EU-ban és ezen belül az űriparban is nem az európai érzés, hanem a nemzeti érdekek mozgatják a szálakat, nekünk pedig el kell vennünk a tortából ránk jutó részt, mert maguktól nem adják - olyan pedig, hogy ingyen vacsora, nem létezik. Az előadás az űripar példájából kiindulva vizsgálja Magyarország jövőbeli lehetőségeit
Az előadóról:
Egész eddigi szakmai életét a kutatás, fejlesztés területén töltötte különféle beosztásokban.
Kronológiai sorrendben:

• Plazma és lézerfizikában használatos célműszerek fejlesztése (KFKI)
• Műholdfedélzeti és tesztelő berendezések fejlesztése (BME-MHT Űrkutató csoport)
• Meghívás Münchenbe high-rel mikrohullámú alkatrészek fejlesztésére (Bonn Elektronik GmbH)
• Cégalapítás, társtulajdonos, űrtechnológiai igazgató (BHE Bonn Hungary)

Egyéb szakmai jellegű elfoglaltságok:

• A Magyar Űrkutatási Tanács (MÜT) tagja
  A Magyar Asztronautikai Társaság (MANT) elnöke
  A Magyar Repülő és Űrtechnológiai Platform (HATP) társelnöke(space)

Balázs László – Ehmann Bea: Az emberes űrrepülés pszichológiai kérdései
Hogyan befolyásolják az űrutazás körülményei az agyműködést és a lelki egészséget? Magyar részvétellel zajló űrkisérletek Moszkvában, a Déli-sarkon és az ISS-en.
Az előadókról:
Balázs László: villamosmérnök, pszichológus, MTA Pszichológiai Intézet Űrkutató Csoportjának vezetője. Fő kutatási területe az agyműködés változásainak vizsgálata extém helyzetekben. A Neurospat és Cognipole kísérlet magyar szegmensének koordinátora.
Ehmann Bea: pszichológus, tudományos főmunkatárs, az MTA Pszichológiai Intézet Szociálpszichológiai Kutatócsoportjának tagja. Fő kutatási területe elbeszélések és más szövegek kvantitatív elemzése. A Mars500 kísérlet magyar szegmensének szakmai koordinátora.

Sík András: Emberes látogatás a Vörös Szomszédhoz
A Mars-kutatást ösztönző törekvések ismeretében szinte mindenkiben felmerül, hogy mikor és hogyan jutnak majd el az első emberek a Vörös Bolygóra? S ha már ott vannak, akkor meddig maradnak, illetve mit csinálnak majd a hazaindulás előtt? Vagy talán nem is jönnek vissza többé, hanem inkább a Marsot próbálják meg földszerűvé alakítani? Érintőlegesen mindez szóba kerül majd az előadásban!
Az előadóról:
Sik András (1979): geográfus-bolygókutató, az ELTE Planetológiai Műhelyének egyik alapítója s a Természetföldrajzi Tanszék tanársegédje, ahol elsősorban a Mars felszíni formakincsének vizsgálatával, valamint űrszonda-felvételek integrált térinformatikai feldolgozásával foglalkozik. Emellett lelkes ismeretterjesztőként járja az országot és szórakoztató előadások formájában mutat be különböző, űrkutatáshoz kapcsolódó témaköröket.

Pacher Tibor: Hosszútávú űrutazás 50 évvel Gagarin után: Ad Astra per aspera - a modern Daidalosz és Ikarosz nyomdokain.
Milyen messze van legközelebbi csillagszomszédunk? Mit találhatunk az úton, ha felkerekedünk a csillagok felé? És kivel találkozhatunk? Hogyan jussunk el oda? Miért kellene egyáltalán a csillagokhoz mennünk? Mi köze van mindezeknek mindennapi életünkhöz?
Az előadóról:
Magyarország és Németország között ingázik. 1985-ben végzett az ELTÉN fizikusként, Lukács Béla tanítványaként; 1991-ben Heidelbergben szerezte meg PhD címét. Tudományos karrierje során az általános relativitáselmélet, a kozmológia és a kvantumkémia területein tevékenykedett, és dolgozott az ESA Infrared Space Observatory (ISO) nevű missziójában is. 2006-ban megalapította a "peregrinus interstellar" nevű szervezetet, mely a csillagközi utazással foglalkozik; megálmodója és vezetője az Arcok a Földről projektnek (http://www.faces-from-earth.net), melynek célja csillagközi üzeneteket hordozó tárgyak létrehozása, melyeket a jövőbeli mélyűr-missziók magukkal vihetnek. A magyar Google Lunar X Prize csapat (Team Puli Space, http://www.pulispace.com) alapítója és vezetője.