A jövő tőzsdeuniverzuma

Sir Martin Rees brit királyi csillagász egy helyütt úgy fogalmaz, hogy „a dolgokat nem az teszi nehezen érthetővé, hogy milyen nagyok, hanem az, hogy mennyire bonyolultak”, és ennek megfelelően „az élelmezéstudomány a gyakorlati értelemben nehezebb..., mint a kozmológia”, ugyanis nagyságrendekkel bonyolultabb kölcsönhatásokkal foglalkozik. Azt persze senki sem állítja, hogy nincs különbség az időjárásra meg az égitestek mozgásaira vonatkozó előrejelzések között; illetve, hogy mindegy lenne,hogy egy napra vagy egy milliárd évre előre próbálunk kiszámolni valamit, de azért mindegyik esetben a természettudományokhoz tartozó kérdésekről van szó; vannak valószínűségek, törvények, és így tovább.

A társadalomtudományok esetében viszont bonyolultabb a helyzet. Soros György megfogalmazásával élve „a társadalmi események szerkezete eltér a természeti jelenségek szerkezetétől”, és amikor a 20. század első felében elkezdett kialakulni a jövőkutatás, akkor azért nem kezeltük mégsem másként őket, mert a felvilágosodás óta szokás volt úgy gondolni az értelemre, mint afféle lámpásra, amely mintegy megvilágítja a valóságot. Vagyis megmutatja ugyan, hogy „mi az igazság”, de független attól, és nincs is rá hatással. Ma viszont úgy gondoljuk, hogy az emberre kétféle funkció jellemző: a kognitív (megismerő) és a manipulatív (végrehajtó). Ez utóbbinál a történéseket befolyásolják a szereplők döntései is, és innentől kezdve ha emberek is szerepelnek a történetben, úgy nem vagyunk képesek a jövővel kapcsolatban biztos következtetésekre jutni. A társadalom nem olyan, mint egy reflektor által megvilágított, mozdulatlan tárgy, hanem mint a részvénypiacok, ahol a meggyőződések meg feltételezések hatással vannak az árfolyamokra, és nagyon is számít, hogy mit gondolunk vagy akarunk.
Ennek megfelelően érdemes abból kiindulnunk, hogy a jövőkutatás két, alapvetően különböző területre terjedhet ki. Egyfelől arra, ahol a természeti törvények a meghatározóak: ott van például a Világmindenség nagyon távoli jövőjével foglalkozó fizikai eszkatológia vagy éppen a Hargitai Henrik magyar csillagász által művelt „természetföldrajzi jövőkutatás”. A társadalom esetében viszont egyszerűen nem használható az a logika, maely ezeknél beválik. Ráadásul, hogy még bonyolultabb legyen az egész, a 20. század folyamán az emberiség egyre inkább képessé vált befolyásolni a természeti eseményeket, miként a felmelegedés példája is mutatja, ahol a mi döntésünktől függ, hogy hogyan tovább (még akkor is, ha egyes döntéseknek nem szándékolt következményei is lehetnek). Vagyis a jövőben sem lesz egyszerűbb a társadalom működése, és ennek megfelelően előre láthatóbb sem. Sőt: elvileg nem elképzelhetetlen, hogy ismét csak a jövőben a mostaninál sokkal nagyobb léptékű környezetátalakításra is képesek leszünk. Úgyhogy a legjobb ha felkészülünk rá, hogy még inkább holmi tőzsdére fog hasonlítani az egész.

Személyre szabott jövők

Eric Schmidt (Google CEO) azt vetette fel, hogy mi lenne, ha a jövőben a felnőtté váláshoz az is hozzá tartozna, hogy nevet változtatunk – így szabadulván meg gyermek- és tinédzser korunkban elkövetett digitális botlásaink internetes nyomaitól. Ami persze nem biztos, hogy használható ötlet, de kiindulási pontnak tökéletesen megfelel, amennyiben azt akarjuk körüljárni, hogy a jövőben milyen új lehetőségeink nyílhatnak előttünk. Elvégre ha azt gondoljuk, hogy a jövő a testre szabott számítástechnikai kütyüké és szolgáltatásoké, akkor miért kellene a társadalmi szabályozásoknak merevnek és mindenki számára ugyanolyanoknak maradniuk? Sőt, akár ennél tovább is mehetünk.

Ami beleillene abba a tendenciába, hogy a történelemben előre haladva mind több választási lehetőségünk lesz: száz évvel ezelőtt nem csak a válás számított ritkaságnak (mondhatni, a házasság leginkább egyirányú folyamat volt), de sok országban például a fogamzásgátlást is bűncselekménynek tekintették (és így a nők nem dönthettek sem arról, hogy hány gyereket akarnak, sem pedig arról, hogy ennek függvényében hogyan alakul az életük). A jövőben viszont fennáll a lehetősége, hogy a Schmidt-féle névcsere mellett megváltozzanak az egyelőre szilárdan rögzített életkori határok is. Hiszen miért is egy szigorúan rögzített életkortól számítana valaki felnőttnek? Mondjuk ha a fiúk 18, akkor a lányok miért nem 17 vagy 16 évesen? Vagy miért is ne vennénk majd figyelembe az egyedi különbségeket annak eldöntésekor, hogy mikor számít valaki nagykorúnak? Ugyanígy lenne a legalsó házasodási életkorral is – mint ahogy az is „személyre szóló” lehet, hogy kinek hány évig kötelező iskolába járni (a mai felsőfokú oktatásban a kreditrendszer egyébként ebbe a z irányba mutat, hiszen bizonyos korlátok között csak a hallgatón múlik, hogy számára hány évig tart az egyetem).
A következő lépés pedig esetleg az lesz, hogy nem csak a társadalmi szabályozás válik majd képlékennyé, hanem a ma megváltoztathatatlannak tekintett „biológiai összetevők” is. A jövőben  nem csak a férfiak nővé operálása válhat elterjedt gyakorlattá, illetve esetleg az ellenkező irányú átalakítás is (és így az, hogy valaki „férfi” vagy „nő”, nem lesz olyan állandó, a személyi igazolványunkban szereplő paraméter, mint ma), de például megszűnhet majd az is, hogy az idős kor nem a szaporodás kora, és az unoka meg a nagyanya esetleg egyszerre fog szülni, mondja Susan Greenfield angol agykutató. Vagy éppen a neurofarmakológia segítségével a korábban állandónak tekintett emberi jellemet is célzottan módosítani tudjuk majd – és így tovább.
Ezek a a biológiai változások pedig minden bizonnyal visszahatnának a személyre szabott társadalmi szabályozásokra is. A jövő tehát feltehetően nem lesz éppen egyszerű. De persze akkor sem lesz egyszerű, ha teljesen máshogy alakul.

http://www.readwriteweb.com/archives/google_ceo_suggests_you_change_your_name_to_escape.php

Kétszáz éve kutató egyetem

A modern értelemben vett felsőoktatás intézményrendszer létrejöttét 1810-hez szoktuk kötni, amikor Wilhelm von Humboldt német történész elképzelései alapján  megalapították a Berlini Egyetemet. Itt a kutatók egyben oktatók is voltak, és ez valójában nem is meglepő, hiszen a nagyobb német intézmények már a 18. században átvették a „kutatás ethoszát”, írja a Lewis Pyenson – Susan Sheets-Pyenson szerzőpáros a természet szolgálóiról szóló könyvükben, és azt a célt tűzték maguk elé, hogy első lépésben „mindenről” megtudják az igazságot; a másodikban pedig meg is tanítsák azt.

A 19. század elején logikusnak tűnt abból kiindulni, hogy mivel számos, az oktatás számára fontos, egyelőre megválaszolatlan kérdés van, illetve mivel az értesül első kézből az eredményekről, aki a kutatásokat is végzi, ezért kutatóknak kell az egyetemi oktatásban dolgozniuk. Így lehetett a legegyszerűbben biztosítani, hogy a hallgatók a legfrissebb és legmegbízhatóbb tudományos ismeretekhez juthassanak hozzá. Tehát innentől kezdve az egyetemi oktatóval szemben elvárás volt, hogy jól képzett tudományos szakember is legyen, és ezzel: létrejött a „kutató egyetem”, noha a különböző tudományos társaságok ekkoriban még kimondottan szerették volna megakadályozni, hogy ne csak náluk, hanem másutt is legyen tudományos kutatás.
Az új oktatási rendszert az tette teljessé, hogy átvették a hollandok által a 17. században „feltalált” doktorit, amely megszerzése aztán máig az előfeltétele annak, hogy valaki tudományos kutatónak számíthasson,
Csak éppen az azóta eltelt kétszáz évben kialakult az oktatás modern módszertana, és immár nem szükséges ahhoz kiemelkedően jó kutatónak lennünk, hogy kiemelkedően jó oktatók is legyünk. Ehhez képest viszont jelenleg bármiféle pedagógiai háttér nélkül is lehet az ember egyetemi tanár. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy az egyre tömegesebbé váló felsőoktatás (legalábbis nálunk, Magyarországon) egyre több terhet ró az egyetemi oktatókra, és így egyre nehezebbé teszi a tudományos kutatást. Viszont az egyetemi oktatásban való hosszabb távú részvételnek még ma is a PhD megszerzése az elsődleges feltétele, amely még a legjobb esetben sem azt méri, hogy valaki mennyire képes átadni a tudományos ismereteket. A doktorinál ugyanis a tudományt előre vivő új eredmény: a „novum” az elsődleges nem pedig az, hogy milyen jó oktatók vagyunk. Vagyis egyfajta képességet mérünk (vagy legalább próbálunk mérni) a PhD révén, és egy teljesen másik fajtára lenne szükségünk az oktatáshoz. Ezért aztán ideje lenne legalábbis alaposan átgondolni a dolgot. Majd pedig keresni valamilyen új megoldást.

Egy nagyon távoli jövő joga

H. G. Wells angol író és gondolkodó 1902-ben azt mondta, hogy „mindaz, amit az emberi elme eddig beteljesített, nem más, mint ébredés előtti álom.” Majd azt is hozzátette, hogy másfelől viszont „bizonyos dolgok [és történések] miért ne rombolnának le mindent, és miért ne vetnének véget az emebri fajnak és történelemnek: miért ne szállna le ránk az éjszaka.” Martin Rees brit csillagász a 21. század kihívásairól írva pedig egyenesen azt állítja, hogy „térben és időben (az ősrobbanástól eltekintve) a helyzet itt és most a legkritikusabb”, és most fog eldőlni, hogy az élet esetleg örökké (vagy legalábbis nagyon sokáig) fennmarad-e, vagy a technika még a lehetőségét is megszüntetni.

Az emberi faj kihalása  persze nem szükségképen jelenti az itteni élet végét vagy akár csak általában véve az értelmes földi fajokét. Ugyanis még mintegy 800 millió évünk van addig, amíg a Föld átlaghőmérséklete 30 fokkal megemelkedik, és a magasabb rendű élőlények számára elviselhetetlenné válnak a körülmények. Vagyis ha az emberiség eltűnne, de nem pusztítaná ki az életet, akkor ilyen hosszú idő alatt legalábbis lehetséges, hogy újabb intelligens faj (sőt, esetleg egymás után többi is) megjelenjen.
Ebben persze nem lehetünk biztosak, hiszen az alapkérdés az, hogy az értelem törvényszerűen kialakul-e, ha az élet létrejön, és erre egyelőre senki sem tudja a választ. Az 1990-es évek közepén Chris McKay a NASA-tól mindenesetre felvetette, hogy az esetleg valaha létezett intelligens dinoszauruszok nyomait nem itt lent, hanem a Holdon kellene keresni, ott ugyanis amennyiben képesek voltak űrhajót építeni, fennmaradhattak a z általuk készített tárgyak – a Földön azonban egészen biztosan nem. Ha ezeket a nyomokat megtalálnánk, akkor az eddiginél több okunk lenne feltételezni, hogy utánunk, a távoli jövőben is megjelenhetnek más értelmes fajok. Amúgy pedig mivel az értelem létrejöttéhez bizonyos komplexitásra van szükség, ezért a múltban „csak” néhány száz millió évvel érdemes visszamenni, és ez arra is ráirányítja a figyelmünket, hogy az összetett szervezetek csupán a Föld történetének késői szakaszában jelentek meg: ebből a szempontból bolygónk a keletkezése óta eltelt 4 és fél milliárd évből kb. 4 milliárd évig üres volt. Az értelem pedig tényleg csak az utolsó pillanatban tűnt fel.
Megváltozik viszont a perspektíva, ha azt nézzük, hogy ennyi van még hátra addig, amíg az utolsó csillagok is ki nem hunynak. A Fred Adams – Greg Laughin csillagász szerzőpáros szerint „az univerzum jelenleg kamaszkorát éli a maga tíz vagy tizenöt milliárd évével. Amiből az következik, hogy közelről sem telt még el elég idő ahhoz, hogy számos érdekes csillagászati esemény bekövetkezzen”. Ahhoz képest, amennyi még hátra van, csupán a kezdetén vagyunk az egésznek, és „amikor az utolsó csillag is megszűnik ragyogni, a kozmosz száztrillió éves lesz”. Amennyiben akkor még létezik majd gondolkodó lény, számára úgy fog tűnni, mintha az értelem szinte rögtön megjelent volna.
Abban persze – miként fentebb már utaltam rá – nem lehetünk biztosak, hogy tényleg lesz ilyen, hiszen nem tudjuk, hogy egyfajta törvényszerűség van az értelem kialakulása mögött. Amennyiben viszont sikerülne megbizonyosodni róla, hogy rajtunk kívül is léteznek értelmes lények a Világmindenségben, úgy védhetőbbnek tűnne, hogy az ember utáni jövőben is megjelenhetnek értelmes fajok a Földön. És akkor azon is érdemes lenne elgondolkodni, hogy a környezetrombolás hosszú távú hatásai ellen azért próbálunk fellépni (Magyarországon ennek még külön biztosa is van jövő nemzedékek országgyűlési biztosa néven), mert úgy gondoljuk, hogy az embereket ugyanazok a jogok illetik meg – függetlenül attól, hogy mikor születnek meg. És ha nekünk jár az élhető környezethez való jog, akkor miért ne járna nekik is.
Egy lépéssel továbbmenve pedig az is felvethető, hogy milyen erkölcsi kötelezettségeink lehetnének egy a távoli jövőben élő, intelligens, de nem humán földi fajjal is. Néhány évvel ezelőtt azt vetettem fel, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában ne „férfiakról” és „nőkről”, hanem „értelmes lényekről” beszéljünk (és az „emberi jogok helyett” is az „értelmes lények jogairól” beszéljünk). Elvégre ideje felkészülni rá, hogy a talán nem is olyan távoli jövőben más értelmes lények is lesznek rajtunk kívül a Földön (akár AI-k, akár pedig genetikailag „felemelt” élőlények formájában – az effélékkel járó minden lehetséges kérdéssel és problémával együtt). A nem olyan nagyon közeli (sőt, éppen ellenkezőleg: kimondottan távoli) jövőben pedig talán majd más, tőlünk teljesen független intelligenciák is, akikek – ha egyszer minden értelmes lénynek ugyanolyan jogokat szánunk, akkor – ugyanolyan jogaik kell, hogy legyenek, mint ma nekünk. Még általánosabban fogalmazva: nem tehetjük tönkre az esélyeiket. Csak éppen ha már most felprédáljuk a meg nem újuló erőforrásokat (mint ahogy éppen ezt tesszük), akkor ők igencsak nehezen fognak boldogulni, ha esetleg technikai civilizációt szeretnének létrehozni. Mert a meg nem újuló erőforrások ismételt létrejötte még jobb esetben is eltart egy ideig.
Mármint ha egyáltalán.

Örökké akarok élni!

Az embernek három lehetősége van, ha túl akar lépni a mindössze néhány évtizedes élettartamából fakadó korlátjain (közbevetőleg: vajon ki tudunk majd találni egy újabbat is?). A legrégebbi a vallás: ez lényegében azt mondja, hogy a halállal nem érnek véget a dolgok (tehát van mit remélnünk). A második az, amikor abból indulunk ki, hogy „az egyén halandó, de az emberiség nem”, mondja Lucian Boia román tudós az életmeghosszabbítás kultúrtörténetét tárgyalva, és ebben az esetben az lenne a megoldás, hogy „a saját életünket egy nagy, közös cél elérésének szenteljük... ez nem is olyan nagyon különbözik a vallásos attitűdtől attól eltekintve, hogy az istenit az emberiséggel helyettesíti egyfajta 'szekularizált vallás' keretein belül”. A harmadik lehetőség pedig az, hogy a hagyományos biológikumunk korlátjait mintegy lerázva új és hosszú életű emberfajt hozzunk létre (miként például a transzhumanisták is szeretnék). A végső cél akár a potenciális halhatatlanság is lehetne, amelyet azonban arra hivatkozva szokás elutasítani, hogy az emberi életnek éppen a végessége, egyszerisége és megismételhetetlensége ad értelmet. Julian Baggini angol filozófus szerint „szükségünk van a halálra, hogy formát és értelmet adjon az életünknek. Halál nélkül az életet céltalannak éreznénk”.
Amivel nem is csak az a probléma, hogy a véges élet tudatában is érezhetjük kimondottan céltalannak az egészet, hanem az is, hogy közben Baggini – másokkal együtt –  elfelejtette feltenni  a kérdést, hogy legalább elvileg milyen lehetne, ha örökké (értsd: legalábbis nagyon-nagyon hosszú ideig) élnénk. És erre az a válasz, néhány alapvető fizikai és biológiai törvény korlátozná a lehetőségeinket, ugyanis „egy nagyon hosszú életű lénynek vagy fantasztikusan nagy méretű az agya (de ennek korlátot szabnak a fizikai törvények), vagy pedig nagyon szelektív az emlékezete” (hogy egy saját, néhány évvel korábbi írásomat idézzem). Érdemesebb tehát úgy elgondolunk a „halhatatlan” ember tudatát, mint valamiféle reflektor fénycsóváját, amely egy egyenes mentén mozog a múltból a jövő felé, és mindig csupán egy bizonyos kiterjedésű területet képes megvilágítani. Azaz: csak a múlt korlátozott mennyiségű eseményre emlékeznénk még akkor is, ha nagyon sokáig élnénk, nem pedig mindenre, és így képesek lennének mindig újnak tűnő dolgokat átélni.
És bár eljátszhatunk mondjuk egy olyan nyilvántartás létrehozásának a gondolatával, amelyben az szerepelne, hogy az utóbbi ezer vagy száz ezer évben milyen könyveket olvastunk és kikkel találkoztunk, ez azért nem lenne azonos azzal, mintha valóban emlékeznénk. Persze eljátszhatnánk valamiféle „emlékezet-implantátum” gondolatával is: Martin Rees brit királyi csillagász azt veti fel, hogy a jövőben esetleg képesek leszünk valamiféle „külön memória” beiktatására (akármit is jelentsen ez a gyakorlatban). Ám feltéve, de meg nem engedve, hogy tényleg meg tudnánk ezt csinálni, nyugodtan feltételezhetjük azt is, hogy képesek lennénk valamiféle módon úgy filterezni is az agyunk tartalmait, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki a helyzetből. Arról már nem is beszélve, hogy vannak dolgok, amelyek az előzetes tapasztattól függetlenül is „újak” (vagy legalább kívánatosak) a számunkra: nehezen tudom például elképzelni, hogy valaki azt mondaná, hogy „voltam már szerelmes, tehát a következőt már unni fogom”.
De mindez csak gondolati játék. Nem amellett akarok érvelni, hogy belátható időn belül számolni lehetne a megvalósulásával, hanem csupán amellett, hogy elhibázott az az okoskodás, amely az emberi élt véges időtartamát előnyként próbálja feltüntetni.
Én például az utóbbi időben igenis szeretnék örökké élni, mert – bármennyire logikai ellentmondásként hangozzék is az eddigiek fényében – úgy érzem, hogy vannak olyan emberek az életemben, aki miatt megérné. És nem kétlem, hogy mások életében is szoktak lenni ilyen emberek.

Hová tűntek a katonák?

A 21. században a csökkenő lélekszám miatt egyre nagyobb problémákat fog majd okozni a katonák toborzása – mondja Richard Watson amerikai jövőkutató. Méghozzá várhatóan nem is csupán az iparilag fejlett országokban, mivel az előrejelzések szerint valamikor 2050 és 2100 között mindenütt fogyni kezd majd népesség. Ez pedig többek között azt a kérdést is felveti, hogy miként képzeljünk el a jövő háborúját.

Az utóbbi ezer évben három nagy népesedési hullám is végigsöpört a Földön. Az első nagyjából az ezredfordulótól; a második az 1400-as évektől, az utolsó pedig az 1700-as évek óta tart és még mindig nem ért véget – lényegében erre reagált Malthus is népesedési törvényének megfogalmazásakor.
Ez a hullám elegendő embert eredményezett ahhoz is, hogy megjelenjenek a jól fizetett és viszonylag kis létszámú zsoldosokat felváltó, sorozáson alapuló modern tömeghadseregek. Viszont a fejlett ipari országokban a 20. században beinduló népességcsökkenéssel és a magas szintű technika megjelenésével párhuzamosan el is tűntek, és ha a jövőben lesz háború, akkor alapvetően két megoldással számolhatunk.
Az egyik szerint hagyományos, ember alapú hadseregek fennmaradása esetén az olyan országokból származó katonák rövid vagy hosszú távú „importja” jelentheti a megoldást, ahol még nem állt le a népességnövekedés (érdekes eljátszani a gondolattal,hogy a nem is olyan távoli jövőben esetleg milyen nemzetiségűek fogják őrizni a határainkat). Illetve Watson azt is felveti, hogy elképzelhető a ma még „a mindenütt oly népszerűtlen katonai szolgálat” visszaállítása is, hiszen ez „a népszerűtlenség a jövőben kevésbé esik latba, mert a választók fő tömegét az idősebbek fogják alkotni”, és ők nem lesznek annyira ellenérdekeltek. Ez azonban szerintem hibás okoskodás, ugyanis ahogy az egyre növekvő számú öreget egyre kevesebb fiatal fogja eltartani, úgy inkább arra számíthatunk, hogy felértékelődik a fontosságuk – és ebből kifolyólag esetleg arra is, hogy ez a hosszú ideig tartó közoktatás ellen fog hatni; vagy legalábbis elvárás lesz, hogy minél hamarabb elkezdjen tanulás mellett dolgozni az ember. Na persze a tanulás modern intézményrendszere is a 18. századi népesedésnövekedési hullám felfutásával együtt jelent meg, tehát nem lenne meglepő, ha – legalábbis jelenlegi formájában – annak lecsengésével együtt el is tűnne.
De hogy visszatérjünk a katonasághoz: a másik lehetőség az egyre fokozottabb gépesítés. Ma az USA-tól Magyarországig nagyjából mindenki ebbe az irányba tart, és az előbbi például még valamikor 2006-ban közzé is tett egy Future Combat Systems nevű elképzelést, ahol mindössze „3000 hálózatba kötött” katona és „10 hálózatba kötött rendszer” segítségével válik majd lehetővé az „akciók fénysebességgel” történő végrehajtását a világ bármely pontján.
Eliot Cohen katonai szakértő szerint ugyan az emberek soha nem szállhatnak ki teljesen, mivel „a csatatér biztosan utánuk fog menni”, de ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy a jövőben is katonák fognak meghalni harc közben. Elvégre a győzelmet csak akkor az ellenséges katonák harcképtelenné tétele jelenti, ha vannak olyanok. Amennyiben viszont – első körben – gépek csapnak össze (mint amikor egy interkontinentális ballisztikus rakéta ellen egy elhárító rakéta indul), úgy először a gépeket kell működésképtelenné tenni, hogy fenyegetést jelenthessünk az ellenséges országra nézve.
Az pedig egy másik, bár egyáltalán nem elhanyagolható kérdés, hogy be kell-e váltani ezt a fenyegetést. Mint ahogy azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy eközben viszont ha valakinek van atombombája, akár meg is próbálhatja azt bevetni – függetlenül attól, hogy miket gondolunk amúgy a jövő háborújáról.

Ezúttal is köszönet Túri Anikónak a kérdésről folytatott, inspiráló beszélgetésért.

Ha a Wikipédia csak az első lépés

Jelenleg a hétköznapiak mellett mintha kétféle kérdés létezne: a tudományos, ami arról szól, hogy mennyi a fénysebesség vagy hogyan keletkezett az Univerzum, és a demokratikus (nevezzük talán így), ami arról, hogy ki legyen Magyarország miniszterelnöke. Ezt a kettőt teljesen különböző módokon döntjük el, és elsőre úgy tűnhet, hogy igencsak furcsa lenne, ha az egyiknél alkalmazott módszereket a másiknál alkalmazva mondjuk szavazást tartanánk arról, hogy mennyi legyen egy természeti állandó értéke; vagy ha az állampolgárok kizárásával, „tudományos alapokon” döntenénk az ország sorsáról.

A mostani helyzet persze meglehetősen új annyiban, hogy a modern értelemben vett tudomány kezdeteire egészen a 16. századig kellett várni, amikor a nyomtatás – megteremtve az úgynevezett „textuális stabilitást” – lehetővé tette az információk pontos reprodukcióját. Korábban erre nem volt mód, mert az ember túlságosan sokat hibázik (a Beowulf című középkori történetben a másoló még Káin nevét is rosszul írta le). A nyomtatás megjelenésétől kezdve viszont változatlan formában juthattak el a tudósokhoz a kísérleti adatok (is), és innentől kezdve nem volt akadálya a kísérlet megismétlésének; az adatok ellenőrzésének stb. Vagyis a nyomdatechnika megtemette a modern, méréseken és ellenőrzött kísérleteken alapuló tudomány feltételeit, és valójában semmi meglepő sincs abban, ha az interneti most lehetővé teszi, hogy az eddigi gyakorlattal ellentétben úgy döntsünk tudományos kérdésekről, mint ahogy korábban a demokratikus kérdésekről. Amiben nem is annyira az a furcsa, hogy megtehetjük, hanem az, hogy hajlandóak is vagyunk élni ezzel a lehetőséggel. A Wikipédia esetében ugyanis éppen ez történik, és Richard Watson amerikai jövőkutató egyenesen azt kérdezi, hogy „lehet, hogy kényes filozófiai kérdéseket, például azt, hogy mi az igazság, a szakmai elit helyett egy demokratikus közösség fog ezentúl szótöbbséggel eldönteni?”
Sőt, egy lépéssel tovább is mehetünk, hiszen az is lehetséges, hogy gyakorlatilag minden kérdésről (legyen az tudományos vagy sem) egy, Watson megfogalmazásával élve „névtelen on-line közösség” határoz majd. Illetve a Wikipédia esetében tulajdonképpen már ma is, és elképzelhető, hogy ez még csak a kezdet.
Persze lehetséges, hogy a Wikipédia alapú megközelítés fog eltűnni – például amennyiben megszűnik a jelenlegi internetes anonimitás, és az eddigieknél jóval megbízhatóbban azonosíthatóvá válnak a szerzők és különböző szakképzettségeik; megnő az igény a hagyományos értelemben vett megbízható tudásra, és így tovább. De persze ad absurdum az sem zárható ki, hogy éppen ellenkezőleg: a „szakemberek tudománya” lesz az, ami eltűnik majd, és a „demokratikus döntésen” alapuló modell lép a helyére. Ez sem lenne sokkal nagyobb változás, mint ami akkor játszódott le, amikor a skolasztikus tudományt kiszorította a mai értelemben vett tudományos kutatás. Én személy szerint ugyan nehezen tudom ezt elképzelni, de ez talán csupán annak a jele, hogy nagyon is radikális átalakulásról van szó.

Köszönet Túri Anikónak a kérdésről folytatott inspiráló beszélgetésért.