Demokráciagépet építeni

Méghozzá nem is akármilyet. Alvin Toffler azt mondja A harmadik hullámban, hogy a négyévenkénti szavazások léte „azt a gondolatot ültette az emberek fejébe, hogy mivel a választások lebonyolítása rendszeresen, gépszerű szabályossággal történt, ennélfogva azok egyben racionálisak is voltak”. Valójában azonban a rendszeres választások nem elégséges, hanem jobb esetben is csak szükséges feltételek, ha demokráciát akarunk csinálni.
Toffler szembeállítja egymással a szakaszos meg a folyamatos üzemű gépeket: az előbbire a sajtológép hozható fel példaként, amely akkor csak dolgozik, amikor éppen belepakoljuk a feldolgozandó fémlapokat és elindítjuk; a folyamatos üzemelésű gépekre pedig a folyamatosan működő olajfinomító. A választási rendszer a szakaszos üzemű gépnek feletethető meg; azok viszont, akiket megválasztunk, folyamatos üzemű gépet működtetnek, „amely párhuzamosan (bár gyakran ellentétes célokat szolgálva) működik”, mint a négy évenként bekapcsolt választási rendszer.

A kérdést tehát mintha az lenne, hogy miként lehetne egy folyamatos üzemű demokráciagépet létrehozni, és ennek korábban nyilvánvalóan technikai akadályai (is) voltak. Az ókori, korlátozott méretű (és nem mellékesen csupán viszonylag kevés kérdésben döntéseket hozó) görög városállamok esetében talán még működhetett is a dolog. De vegyük észre, hogy itt valójában két kérdésről van szó: a szavazórendszerhez való folyamatos hozzáférésről, valamint a meghozandó döntések számáról és bonyolultságáról. Az időben előre haladva a szavazásra jogosultak, illetve az eldöntendő kérdések számának párhuzamos növekedése miatt egyszerűen túlságosan nehézkes lett volna állandó lehetőséget biztosítani a folyamatos véleménynyilvánításra (miközben annak, hogy négy évenként vannak választások, egyfelől feltehetően történeti okai vannak; másfelől biztosan reflektál arra is, hogy hozzávetőleg mennyi időre van szükség ahhoz, hogy a társadalom megvalósítson vagy legalább megpróbáljon megvalósítani egyes, kívánatosnak tekintett célokat).
Ma már  a technika lehetővé tehetné, hogy ugyanúgy folyamatosan az egész társadalmakat érintő kérdésekben hozzunk döntéseket (szavazzunk), mint ahogy folyamatosan lájkoljuk a FaceBook-on az ismerőseink tevékenységét is. Csak éppen ha valakinek csupán néhány száz ismerőse van is, már akkor is olyan mennyiségű információ zúdul rá, hogy képtelen folyamatosan nyomon követni az eseményeket, és  ugyanez lenne a helyzet akkor is, ha nap mint nap, sőt, percről percre az országos, a megyei, a városi (és így tovább) kérdésekről kellene véleményt nyilvánítanunk - és akkor a szakértelem kérdésére még nem is tértünk ki. Vagyis a dolog semmiképpen sem működhetne, és ehhez képest a képviseleti demokrácia nem is tűnik olyan rossz ötletnek.
Az viszont kérdés lehet, hogy bízunk-e a „tömegek bölcsességében”. Amikor Galton 1906-ban egy ökörsúly-becslő versenyen vett részt, akkor azt figyelte meg, hogy az összesen 800 résztvevő együttesen (noha közöttük a szakértők: mészárosok mellett természetesen számos nem szakértő is volt) mindössze egyetlen font eltéréssel tudták megbecsülni a végeredményt (1197 fontra tippeltek 1198 helyett). Másfelől viszont a közelrekedési dugók azt mutatják, hogy a koordinálatlan döntéshozatal korántsem mindig hatékony, és innentől kérdés lehet, hogy a végső soron a tömegek bölcsességén alapuló demokrácia melyik modellhez áll közelebb, és egy Le bon nevű francia író A tömegek lélektana című könyvében már 1895-ben azt állította, hogy a tömegek „sohasem képesek olyan tetteket végrehajtani, amelyekhez magas fokú intelligencia szükséges”, és a tömegben lévők „mindig alacsonyabb rendűek az elkülönült egyénnel szemben”.
Kétségtelenül vannak dolgok, amire a tömegek nem képesek: amikor a Penguin kiadó néhány évvel ezelőtt wikiregényt akart íratni  az önként vállalkozókkal, akkor a dolog tökéletes kudarcba fulladt. Másfelől viszont az eddigi tapasztaltok szerint a „tömegek bölcsességén” alapuló demokráciák általában még mindig jobban működnek, mint a diktatúrák. Egy törzsi társadalomban (többé – kevésbé) működhetett az egyszemélyi döntéseken alapuló rendszer; a görög poliszok méreteinél pedig a közvetlen részvételen alapuló döntéshozatal, egy modern és kellőképpen komplex ipari társadalomban azonban nem. Ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy a képviseleti demokrácia – a modern értelemben vett politikusokkal együtt - annak az ipari forradalom utáni kornak az eredménye, amikor nem állt a rendelkezésünkre jobb megoldás.
 Viszont  érdemes különbséget tennünk két különböző dolog között. Attól, hogy tudjuk, mi a célunk (jelen esetben a demokrácia), nem biztos, hogy az oda vezető utat is meg tudjuk tervezni. Ám mint ahogy az új technológiák (értsd: az információs forradalom eszközei) lehetővé tennék a közvetlen képviseleten alapuló demokráciát (még akkor is, ha a fentebbiek értelmében ennek nem sok értelme lenne), ismét csak az új technológiák egyre inkább lehetővé tehetik majd a már kijelölt célok elérését is. Például úgy, hogy a jelenlegi döntéshozókat döntéshozó rendszerekkel helyettesítik. Ami valójában csupán az augmentáció újabb foka lenne: az ipari forradalom előtt az egyéni döntéshozók voltak a meghatározóak; második lépésben, leginkább valamikor az ipari forradalom környékén elkezdtünk olyan társadalmi eszközöket/struktúrákat létrehozni, amelyek hatékonyabbá teszik a társadalom működtetését; most pedig miért is ne használnánk fel az információs forradalom eszközeit? Elvégre mint ahogy az ipari forradalom társadalmát sem a feudalizmus eszközeivel működtettük, miért is hagyatkoznánk most az előző korszak megoldásaira.

Ami az anomáliák tudománya után következik

A kvantumelmélet annak idején, az 1920-as években olyannyira érthetetlennek tűnt, hogy „Bohr úgy vélte, ez azt jelenti, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyekre a tudomány nem képes választ találni. Einstein számára pedig azt jelentette, hogy valami nem stimmel az elmélettel” - írja Michael Brooks a 13 rejtély című könyvben. Számunkra viszont jelentheti akár azt is, hogy hamarosan talán egy teljesen új korszak fog kezdődni a világ megismerésében. Hacsak el nem kezdődött máris.

Nagyjából az 1600-as évekig ugyanis nem volt modern értelemben vett természettudomány. Amikor viszont létrejött, akkor gyorsan elvezetett egy új, matematizált eszközrendszer létrejöttéhez is, amelyet lényegében „gondolatfokozásra” használtunk. Nem tudjuk ugyan enélkül kiszámítani, hogy a newtoni mechanika szerint miként mozognak a bolygók, de megfelelő képletek segítségével igen, és eközben legalább azt képesek vagyunk megérteni, hogy mire vonatkoznak a számítások. Vagyis kissé leegyszerűsítve: értjük a számítási szabályokat, és az eredményeket is össze tudjuk hasonlítani a megfigyelésekkel, tehát meg tudunk róla győződni, hogy helyesek-e. Ám eközben a megértésre valójában nincs is feltétlenül szükség: Kepler például anélkül is meg tudta fogalmazni a Kepler-törvényeket, hogy értette volna a mögöttük meghúzódó összefüggéseket.
Innentől kezdve három út képzelhető el. A hagyományos „megértem, és leírom” típusú megoldásoknak nyilvánvalóan korlátokat szab az, hogy Wigner Jenő megfogalmazásával élve „egy kutya sok mindent megtanulhat, de a szorzótáblát lehetetlen neki megtanítani”. Értsd: az emberi megértésnek is ugyanígy megvannak a korlátai, és ha esetleg most még nem is, előbb-utóbb azért biztosan el fogjuk érni ezt. És próbálkozhatunk ugyan a Kepler-féle megoldással is (vagyis azzal, hogy megértés nélkül tárjuk fel a szabályokat), ám ahogy a dolgok bonyolultabbá válnak, valószínűleg egyre kevésbé tudjuk majd, hogy egyáltalán mit kellene megfigyelni, mérni stb. Edison próba-szerencse alapon (úgy, hogy egyszerűen minden, a keze ügyébe akadó anyagot végigpróbált) meg tudta alkotni a szénszálas izzólámpát, de valamiféle atommotort – amivel szintén megpróbálkozott – már nem.
Úgyhogy – szerintem – marad a harmadik megoldás. Vagyis az, hogy az emberi megértést mással helyettesítjük: például a gépivel, és innentől kezdve majd ugyanúgy egyszerűen kérdéseket teszünk fel ennek a „gépi megértésnek” (anélkül, hogy átlátnánk a válasz mögötti logikát), mint amikor két nagy számot szorzunk össze számítógéppel, és fogalmunk sincs arról, hogy a válasz konkrétan milyen folyamatokon keresztül jön létre. Semmi okunk sincs azt képzelni, hogy az emberi megértés egyben a megértés végső határait is jelenti, és lehetetlen lenne meghaladni. Egy következő lépésben pedig talán majd eljutunk arra szintre is, ahol már a kérdések feltétele is meghaladja a képességeinket, és akkor majd azt is másokra bízzuk. Akár valamiféle mesterséges intelligenciára, akár biológiailag módosított emberekre (értelmes lényekre).
Brooks úgy fogalmaz, hogy a többi fizikai anomáliával együtt „a sötét energia [is] valójában nem óriási gond, hanem a fizika előtt álló legnagyobb lehetőség arra, hogy megvizsgáljuk [a modern tudományt megalapozó] leegyszerűsítéseket, és kijavítsuk őket, és ezáltal a tudást új szintre emeljük”. De elképzelhető egy olyan olvasat is, hogy már elértük az agyunk által nyújtott lehetőségek határait. Ez nem azt jelenti, hogy „vége van”, hanem csupán annyit, hogy a jövőben talán nem mi fogjuk csinálni a tudományt.  Ami talán nem igazán hangzik jól – egészen addig, amíg úgy nem kezdünk gondolni a dologra, mint egy beláthatatlan és a szó szoros értelmében felfoghatatlan fejlődés kezdetére.
És én személy szerint nagyon remélem, hogy tényleg ez a helyzet.