Moby Dicktől a gépi megértésig

Az első információkezelési forradalomra akkor került sor, amikor – még a földművelésre valóáttérés előtt – az emberek átlagéletkora eléggé megnőtt ahhoz, hogy az utódaik számára átadható mennyiségű tudást gyűjtsenek össze. A másodikra pedig akkor, amikor az írásnak köszönhetően az  információkat képesek voltunk a biológiai entitástól (értsd: az embertől) függetlenül rögzíteni.

Ami az elsőt illeti a kőkorszakban az átlagéletkor 20 év körül volt, és ez azt jelentette, hogy a nők csupán 5-8 éven keresztül szülhettek. Tehát ez egy olyan kor volt, amikor „a demográfiai feltételek nem kedveznek a szellemi felfedezések generációk közötti továbbadásának”, mondja Herwig Birg német demográfus. Ugyanis a szülők és gyerekek túlságosan rövid ideig éltek egymás mellett.
A második nagy váltás, az írás jelentőségét valószínűleg nem kell hosszan taglalni, úgyhogy ehelyett tegyük is fel azt a kérdést, hogy mi lesz a harmadik információkezelési forradalom. Az írás megjelenése óta persze sor került előrelépésekre: például a könyvtárak létrejöttére (amelyek a történelem folyamán először gyűjtöttek össze nagyobb mennyiségű tudást, mint amit egy ember nem hogy felhalmozni, de akár csak befogadni képes). Illetve a 18. sz. közepére megjelentek az enciklopédiák is, melyeknek az volt a célja, hogy mintegy  „szupersűrű könyvtárként” szolgálva gondoskodjanak róla, hogy „az elmúlt évszázadok erőfeszítései ne vesszenek kárba”, de ez persze nem változtatott meg mindent, és ha a „hogyan tovább”-ra keressük a választ, akkor valószínűleg Borges Bábeli Könyvtárából érdemes kiindulni. Ebben olyan rendszerrel van szó, ahol minden, meghatározott terjedelmű (vagyis esetünkben mintegy négyszáz oldalas) könyvet megalkotnak - ez a filozófus Quine megfogalmazásával élve „hipercsillagászati számosságú” művet jelent. A továbbadandó információk létrehozásánál eddig az „előbb szűrd meg, utána tedd közzé elvet” alkalmaztuk: az ember kiválasztotta, hogy akár szóban, akár pedig írásban továbbadott. A jövőben azonban elvileg miért is ne tehetnénk meg, hogy megpróbálunk legenerálni egy adott szabályrendszer és nyelv figyelembe vételével minden, meghatározott terjedelmű könyvet, majd pedig megpróbáljuk kiszűrni azokat, amelyek használhatóak? Ezzel az eddigieket megfordítva az „előbb tedd közzé, aztán szűrd meg” elvet alkalmaznánk – valahogy úgy, mint ma az interneten, ahová leginkább bárki és bármit feltehet.
Gondot fog jelenteni persze, hogy viszonylag alacsonyan tartsuk a létrehozott verziók számát: a Moby Dick-nek például mintegy száz millió olyan változata van, amely csupán egyetlen karakterben különbözik az eredetitől. És persze – mint ahogy a mai internetes keresőknél is ez az egyik központi kérdés - gondot fog jelenteni az is, hogy a látszólag érdekes és használható információk közül kiszűrjük azokat, amelyek valóban használhatóak, relevánsak és újak, de innentől kezdve az adatbányászat egy egészen új válfaja is kialakulhat, és a tudományos (méghozzá természettudományos) kutatás egyik formájává válhat a szövegek Bábeli Könyvtárában (vagy ha úgy jobban tetszik: fázisterében) való keresgélés.
Amihez minden bizonnyal valamiféle gépi megértésre lesz szükség – de végső soron miért is ne próbálnánk meg?

Ami az anomáliák tudománya után következik

A kvantumelmélet annak idején, az 1920-as években olyannyira érthetetlennek tűnt, hogy „Bohr úgy vélte, ez azt jelenti, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyekre a tudomány nem képes választ találni. Einstein számára pedig azt jelentette, hogy valami nem stimmel az elmélettel” - írja Michael Brooks a 13 rejtély című könyvben. Számunkra viszont jelentheti akár azt is, hogy hamarosan talán egy teljesen új korszak fog kezdődni a világ megismerésében. Hacsak el nem kezdődött máris.

Nagyjából az 1600-as évekig ugyanis nem volt modern értelemben vett természettudomány. Amikor viszont létrejött, akkor gyorsan elvezetett egy új, matematizált eszközrendszer létrejöttéhez is, amelyet lényegében „gondolatfokozásra” használtunk. Nem tudjuk ugyan enélkül kiszámítani, hogy a newtoni mechanika szerint miként mozognak a bolygók, de megfelelő képletek segítségével igen, és eközben legalább azt képesek vagyunk megérteni, hogy mire vonatkoznak a számítások. Vagyis kissé leegyszerűsítve: értjük a számítási szabályokat, és az eredményeket is össze tudjuk hasonlítani a megfigyelésekkel, tehát meg tudunk róla győződni, hogy helyesek-e. Ám eközben a megértésre valójában nincs is feltétlenül szükség: Kepler például anélkül is meg tudta fogalmazni a Kepler-törvényeket, hogy értette volna a mögöttük meghúzódó összefüggéseket.
Innentől kezdve három út képzelhető el. A hagyományos „megértem, és leírom” típusú megoldásoknak nyilvánvalóan korlátokat szab az, hogy Wigner Jenő megfogalmazásával élve „egy kutya sok mindent megtanulhat, de a szorzótáblát lehetetlen neki megtanítani”. Értsd: az emberi megértésnek is ugyanígy megvannak a korlátai, és ha esetleg most még nem is, előbb-utóbb azért biztosan el fogjuk érni ezt. És próbálkozhatunk ugyan a Kepler-féle megoldással is (vagyis azzal, hogy megértés nélkül tárjuk fel a szabályokat), ám ahogy a dolgok bonyolultabbá válnak, valószínűleg egyre kevésbé tudjuk majd, hogy egyáltalán mit kellene megfigyelni, mérni stb. Edison próba-szerencse alapon (úgy, hogy egyszerűen minden, a keze ügyébe akadó anyagot végigpróbált) meg tudta alkotni a szénszálas izzólámpát, de valamiféle atommotort – amivel szintén megpróbálkozott – már nem.
Úgyhogy – szerintem – marad a harmadik megoldás. Vagyis az, hogy az emberi megértést mással helyettesítjük: például a gépivel, és innentől kezdve majd ugyanúgy egyszerűen kérdéseket teszünk fel ennek a „gépi megértésnek” (anélkül, hogy átlátnánk a válasz mögötti logikát), mint amikor két nagy számot szorzunk össze számítógéppel, és fogalmunk sincs arról, hogy a válasz konkrétan milyen folyamatokon keresztül jön létre. Semmi okunk sincs azt képzelni, hogy az emberi megértés egyben a megértés végső határait is jelenti, és lehetetlen lenne meghaladni. Egy következő lépésben pedig talán majd eljutunk arra szintre is, ahol már a kérdések feltétele is meghaladja a képességeinket, és akkor majd azt is másokra bízzuk. Akár valamiféle mesterséges intelligenciára, akár biológiailag módosított emberekre (értelmes lényekre).
Brooks úgy fogalmaz, hogy a többi fizikai anomáliával együtt „a sötét energia [is] valójában nem óriási gond, hanem a fizika előtt álló legnagyobb lehetőség arra, hogy megvizsgáljuk [a modern tudományt megalapozó] leegyszerűsítéseket, és kijavítsuk őket, és ezáltal a tudást új szintre emeljük”. De elképzelhető egy olyan olvasat is, hogy már elértük az agyunk által nyújtott lehetőségek határait. Ez nem azt jelenti, hogy „vége van”, hanem csupán annyit, hogy a jövőben talán nem mi fogjuk csinálni a tudományt.  Ami talán nem igazán hangzik jól – egészen addig, amíg úgy nem kezdünk gondolni a dologra, mint egy beláthatatlan és a szó szoros értelmében felfoghatatlan fejlődés kezdetére.
És én személy szerint nagyon remélem, hogy tényleg ez a helyzet.