Tudomány, szappanopera, jövő

„Valami csak akkor lehet áltudomány – mutat rá Damian Thompson brit szakíró Counterknowledge című könyvében –, ha igazi tudomány állítható vele szembe”. Vagyis mivel az akadémikus kutatási módszerek csupán a 20. századra váltak elterjedtté, a korábbiakkal kapcsolatban anakronizmus lenne ilyesmiről beszélni. Faraday például még meg volt győződve róla, hogy „a mozgás, a mágnesség és az elektromosság a Szentháromságot tükrözi”, írja Michael Brooks A tudomány anarchiáját tárgyalva.
Kérdés viszont, hogy a jövőben miként fog alakulni a dolog.
Amivel kapcsolatban először is azon érdemes eltűnődnünk, hogy vajon vannak-e még olyan területek, ahol nem lehetséges áltudományról beszélni, mert a tudomány még nem terjedt ki rájuk. A válasz pedig valószínűleg az, hogy a modern természettudomány, ha nem is teljes, de jelenleg úgy tűnik, hogy mindent átfogó, és nincs olyan létező jelenség, kérdés, probléma, amely ne lenne az egyik vagy másik szakterület része. Értsd: a tudomány, ha nem is bejezettnek, de teljesnek tekinti magát.
Ami meglehetősen új fejlemény: A fajok eredete megjelenésekor, 1859-ben érkezett el az a pillanat, amikor a biológia (illetve általában véve: a természettudomány) az addig a valláshoz tartozó kérdést: az életet és eredetét is a saját illetékességébe sorolta. Ez persze egy meglehetősen hosszú folyamat eredménye volt: a tudománytörténész John Henry úgy fogalmaz, hogy „az ókori civilizációk a dolgokat egy szappanopera, nem pedig a tudomány eszközeivel magyarázták”, és a világot perlekedő meg egymást megcsaló istenek szándékai és érzelmei ráncigálnak ebbe vagy abba az irányba.
A második fázist –némiképp leegyszerűsítve – az az óraműszerű univerzum jelentette, ahol ugyan egy teremtő alkotta meg a szabályokat, ám ezek ugyanúgy tőle függetlenül működnekt, mint ahogy a felhúzott órát sem befolyásolják az órakészítő szándékai. A harmadik pedig az, amikor (és ezzel el is jutottunk a modern tudományos felfogáshoz) immár nem tételezzük fel, hogy szükség volt valakire, aki létrehozta az általunk tanulmányozott szabályszerűségeket. Ebben a történetben a” teremtő általi” és a „magától létező” a két szélső pont, és az egész mögött az húzódik meg, amit antropomorfizmusnak szokás nevezni. Vagyis az, hogy az ember, illetve az emberi társadalom analógiájára képzeljük el a minket körülvevő, nem emberi jelenségeket is az állatoktól a időjárásig (meg nagyjából minden másig) bezárólag.
A magyarázat pedig minden bizonnyal az, hogy evolúciósan valószínűleg egyfelől hasznos az állatoknak a miénkhez hasonló érzéseket/motivációkat tulajdonítani még akkor is, ha ez valójában „percepciós hiba”. Ugyanis ez lehetővé teszi a viselkedésük jobb előrejelzését: Jane Goodall főemlőskutató még azt is megfigyelte, hogy a csimpánzok „fenyegetik” a viharfelhőket. Értsd: a számukra riasztó természeti jelenséggel szemben egyszerűen ugyanazt a megoldást alkalmazzák, mintha egy fajtársukkal szemben, és ez alapján talán nem is vakmerőség megkockáztatni, hogy egy társadalomban élő, értelmes idegen faj hozzánk hasonlóan egyfajta „nem humán antropomorfizmustól” – meg a szappanopera-világlátástól indulhatna a tudomány felé.
Az viszont nyitott kérdés, hogy merre tartanának – mint ahogy a mi esetünkben is. A 20. század története első ránézésre mintha arról szólt volna, hogy demokrácia=tudományosság; míg diktatúra=áltudomány (gondoljunk csak a „náci tudományokra” a fajelmélettől kezdve a világjég-elméletig vagy éppen a liszenkoizmusra a Szovjetunióban). Timothy Ferris amerikai science writer egy egész könyvet szentelt annak bizonygatására, hogy hogy a társadalmi szabadság meg a modern kutatás sikerei nem véletlenül járnak kéz a kézben, hanem azért, mert annak idején az egyenlőségen, önkorrekción és elfogulatlanságon alapuló tudomány szolgált mintául a demokrácia létrejöttéhez egy olyan, feudális világban, ahol a tekintélyelv és a merev hierarchia volt a meghatározó.
Ez alapján akár azt is feltételezhetjük, hogy a nyugati demokrácia törvényszerűen maga mögé kellett, hogy utasítsa a szovjet blokkot, a helyzet azonban bonyolultabb ennél. Pinochet az 1970-es évek első felében képes volt egyszerre egy diktatúrát meg egy, a korábbi, demokratikus államénál sokkal jobban működő gazdaságot kiépíteni Chilében, azaz a politika és a gazdaság működtetése legalábbis rövid távon elkülöníthető volt egymástól). Az autarkia nem zárja ki a GDP ugrásszerű növekedését, és ma leginkább csak amellett szoktunk érvelni, hogy a demokráciák átlagosan egyenletesebben teljesítenek, mert megvannak a szabályozó mechanizmusaik a rosszul teljesítő vezetők eltávolítására. Ez azonban nem zárja ki, hogy egyes autoriter rendszerek olykor még jobban teljesítsenek, és valószínűleg ugyanez igaz a tudomány esetében is. Vagyis – elvileg – talán még az is előfordulhat, hogy a 21. században éppenséggel egy diktatúra körözi le a demokratikus társadalmakat (például azért, mert a vezetője gátlástalanul csoportosít át pénzeket általa fontosnak tekintett kutatásokra). Abba pedig jobb nem belegondolni, hogy mi lett volna, ha mondjuk a Szovjetunió a kézi vezérlés helyett jó tudománypolitikát követett volna.
De csak talán.
A rómaiak képesek voltak „szigetinnovációkat” megvalósítani: a katonai fejlesztéseknél létrehozott bonyolult és kifinomult technológia nem terjedt át a mindennapi életre, és a „civilek” sosem használtak olyan összetett berendezéseket, mint amilyen mondjuk  a katapult volt. Az pedig, hogy az egyik helyen megvalósított fejlesztések tovagyűrűznek az egész társadalomban, csupán a középkor óta jellemző a nyugati világra, amikor a „húzóágazat”: a templomépítés eredményeit felhasználták más területeken is.
Amire viszont azt lehetne válaszolni, hogy persze ez így van, de vegyük azt is figyelembe, hogy az ókorra még nem voltak jellemzőek (sőt, még a középkorra sem) a nagy és komplex társadalmi rendszerek – ma viszont nagyon is jellemzőek. Vagyis kérdéses, hogy most (hosszabb távon is) működhetne-e egy, az elszigetelt fejlesztéseken alapuló megoldás.
Mint ahogy az is kérdés, hogy távlatilag – egy sokkal nagyobb léptéknél – merre tartunk. Ugyanis eddig nem történt más, mint hogy annak a vadászó-gyűjtögetőnek az agyát használtuk mind az antropomorf istenkép, mind pedig a tudomány létrehozásakor, amely az utóbbi év tízezredekben semmit sem változott. Ami azért érdekes a számunkra, mert egyfelől ugyanúgy nem tudjuk, hogy vannak-e még benne kihasználatlan lehetőségek, mint ahogy a „szappanopera-gondolkodás” korában sem lehetett előre látni a tudományosság felemelkedését.
Másfelől pedig azért, mint ahogy egy millió évvel ezelőtt nem voltunk emberek, és nemhogy a tudomány, de a szappanopera-magyarázat sem létezett, a jövőben még ha genetikailag vagy máshogy nem avatkozunk is be, egy millió év múlva nem kevésbé fogunk különbözni mostani magunktól, mint a csapott homlokú emberelődöktől, mondja Freeman Dyson amerikai fizikus.
Tehát az több mint valószínű, hogy akkoriban már nem a mostani „percepciós hibák” fogják meghatározni a gondolkodásunkat (hiszen hol lesz már akkor a mostani homo sapiens), azt viszont nem tudom, hogy mi lesz helyette. Ugyanis elképzelhető, hogy annyi idő alatt mindaz, amit mostanra kiépítettünk, egyszerűen eltűnik (mivel ugye megfelelően hosszú távon minden rendszer disszipatívvá válik, és akkor a nagy társadalmi visszaesésekkel – melyeket egyelőre ugyan szerencsére nem tapasztaltunk meg, de azért nem zárhatóak ki – még nem is foglalkoztunk).
Viszont ugyanígy az is elképzelhető, hogy még a távolabbi jövőben is egyfajta útfüggés fog érvényesülni, és az, hogy a jelenlegi vadászó-gyűjtögető agyunkkal merre indultunk, bizonyos értelemben kényszerpályára állít minket. Én ugyan nem ezt, hanem az előbbi verziót érzem valószínűbbek, de a megérzések persze vagy helyesek, vagy sem.Tehát mindent egybevetve nagyon is kíváncsi lennék rá, hogy mi lesz.
És akkor arról ugye arról, hogy százmilliárd évek múlva meg annál is sokkal később mi lesz, még nem is szóltunk.

Űrimperatívusz – más léptékben és nagyon máshogyan

Kraft Ehricke német származású amerikai űrkutató 1978-ban fogalmazta meg az úgynevezett űrimperatívuszt. Eszerint előbb-utóbb mindenképpen el kell hagynunk a Földet, és mindeddig én is úgy gondoltam, hogy Ehrickének igaza van. Most azonban úgy, hogy érdemes még egyszer végiggondolni a dolgot.

Az űrimperatívusz értelmében kissé leegyszerűsítve bár, de lényegében két okunk lehet arra, hogy elhagyjuk a Földet: természetiek vagy társadalmiak. Az előbbiek alatt azt értjük, hogy egy esetleges kisbolygó-becsapódás elpusztíthatja az itteni emberi életet, de ha mondjuk a Marson is vannak emberek, akkor „nem tartunk minden tojást egy kosárban”, és ha mi nem is, de legalább az emberi faj megmenekül.
Ezzel kapcsolatban azonban többek között azon érdemes eltűnődni, hogy vajon nem olcsóbb-e „becsapódásálló” bunkereket építenünk itt lenn, és jelenleg mintha már kialakulóban is lenne egyfajta „katasztrófa-építészet”, melyre jó példa a cunamiálló bunkerek terve (de ott v annak a tornádóálló házak tervei is). Továbbá: egy marsi kolónia (vagy űrváros) csak az ott élőket védené meg egy földi katasztrófától, tehát akkor már inkább keressünk olyan megoldást, amely mindannyiunk túlélését lehetővé teszi. Amennyiben pedig a katasztrófa minden életet elpusztít (mondjuk egy közeli szupernóva-kitörés), akkor az ellen az sem védene meg, ha áttelepülnénk a Naprendszeren belül máshová.
Ami a kérdés társadalmi vetületét illeti, Ehricke annak idején abból indult ki, hogy bármennyire vigyáznánk is a földi környezetre, az itteni erőforrások előbb-utóbb ki fognak merülni. Tehát hosszú távon vagy elkezdjük a ma még „természetesnek” tekintett jogokat korlátozni: a tiszta vízhez való korlátlan hozzáférést; a tetszőleges számú gyerek vállalását (és így tovább), vagy pedig kilépünk a világűrbe, ahol gyakorlatilag korlátlan hely, energia és anyag áll a rendelkezésünkre.
Csak éppen bármennyire jól hangozzék is, ez így nem pontos. Ugyanis semmi sem garantálja, hogy ezeket a javakat egyszerűn és biztonságosan be is tudjuk majd gyűjteni. Ráadásul Ehricke idején még nem volt természetes, hogy fenntartható környezetben/fejlődésben gondolkodjunk, ma viszont már az. És ha ezt jól csináljuk, akkor teljesen felesleges belátható időn belül a kitelepedésben gondolódni – ha pedig felesleges, akkor miért is mennénk?
Ám ez még mindig nem jelenti, hogy tényleg szükségtelen ezen a kérdésen tűnődnünk – mármint egészen hosszú távon. Mintegy 800 millió év múlva ugyanis a Föld az egyre forróbbá váló Nap miatt lakhatatlan lesz. Tehát mindenképpen el kell majd költöznünk (ha még létezünk akkoriban), és ebben az esetben tényleg lesz értelme valamiféle nagy időskálájú űrimperatívuszról beszélni.
Ez persze eléggé távoli probléma ahhoz, hogy noha nem árt, ha már most a tudatában vagyunk, annak sem árt a tudatában lennünk, hogy ebben az esetben érdemesebb az „amit ma megtehetsz, halaszd el holnapra” elvet alkalmazni. Ez eredetileg a számítástechnikából származik, és azt mondja ki, hogy az exponenciális fejlődésnek köszönhetően célszerű egy számítástechnikai probléma megoldását minél tovább halogatni, mivel az időben előre haladva egyre nagyobb és nagyobb (meg persze egyre olcsóbb) számítástechnikai kapacitás áll majd a rendelkezésünkre. Ami a mi esetünkre alkalmazva valami olyasmit jelent, hogy még ha a tudomány fejlődése nem lesz is exponenciális, bízvást remélhetjük, hogy számunkra ma még elképzelhetetlen lehetőségek fognak megnyílni az utánunk jövők előtt.
De annak felismeréséhez, hogy egy olyan világmindenségben, ahol vannak változások, egy adott környezet csupán véges ideig marad eléggé állandó ahhoz, hogy például a számunkra élhető legyen, még csak különösebben sokat sem kell várnunk. Mint ahogy az is nyilvánvaló lehet már ma is, hogy a változások szempontjából csupán néhány alapvető szint létezik.
Egy nagyobb földi terület (mondjuk egy kontinens) attól függően lakható vagy nem lakható a számunkra, hogy éppen mikor nézzük (hacsak nem a jövőben nagyarányú és sikeres környezet-átalakításba kezdünk majd). Vagyis: ezen a szinten akár néhány ezer év is sokat számít. Egy bolygó esetében viszont más a helyzet, és nem tűnik valószínűnek, hogy létezése alatt sokszor átbillenhetne az egyik állapotból a másikba: a lakhatóból a lakhatatlanba vagy éppen vissza. Tehát egy bolygó nagyjából milliárd éves skálán biztosíthat a számunkra otthont, a galaxisunk pedig ennél is jóval tovább: egészen addig, amíg ki nem hunynak a csillagok. Amire viszont ez bekövetkezik, addigra viszont a Világmindenség többi részei is ugyanúgy lakhatatlanná válnak, mint a Tejútrendszer, és így nem jelenthet majd megoldást, ha tovább vándorolunk.
Persze ha csak ki nem találunk addigra valamit. És ismét csak de persze:addig még van időnk – méghozzá nem is kevés.

Big science szteroidokon

Állítólag amikor Einstein feleségét körbevezették az amerikai Mount Wilson Obszervatóriumban, és elmondták neki, hogy az ottani óriástávcső segítségével meg tudták határozni az Univerzum alakját, akkor az asszony annyit válaszolt, hogy „ezt az én férjem egy használt boríték hátoldalán is megteszi”.
Ez az anekdota – függetlenül attól, hogy mennyire hiteles - jól szemléltei a nagyjából a 20. század elejéig jellemző „kis” és az azt követő „nagy tudomány”: a „small” meg a „big science” közötti különbségeket. Az előbbi leginkább egyetlen ember erőfeszítésein és ha eszközöket használt, akkor nagyjából mindenki számára megfizethető eszközökön alapult: sem Faraday, sem Mengyelejev, Darwin, Maxwell vagy Einstein kutatásaihoz nem volt szükség hatalmas összegre meg rengeteg szakember együttműködésére.

A II. Világháborúban viszont már minden korábbinál nagyobb szerepet játszottak az államilag finanszírozott, nagy léptékű, katonai célú kutatások (a német V-1 és V-2, az angol radar, az amerikai atombomba jó példa ezekre), és utána egyre meghatározóbbá váltak azok nagy költségvetésű, számos (egyre inkább network-ben dolgozó) tudományos kutató bevonásával és mások számára drágaságuknál fogva elérhetetlen berendezéseket (pl. részecskegyorsítók, Hubble Telescope) használó tudományos programok, melyek a benne résztvevők tudományos életpályája hosszával összemérhető ideig tartanak. Az afféle big science  – lévén szó akkora beruházásokról, melyek egyes esetekben a világ leggazdagabb országait is megterhelik – a kutatási lehetőségek beszűküléséhez is vezetnek, ugyanis a különböző programok ugyanazokért a véges erőforrásokért versenyeznek. Arról persze szó sincs, hogy a korábbi kis tudomány teljesen eltűnne, de vannak egyes területek, amelyek nem művelhetőek olcsón. Ebbe a képbejól beleillik a „citizen scientist”-ek feltűnése is, akik gyakorta az adat- és emberi figyelemigényes big science kutatásokat segítő, hálózatba szerveződő amatőrök.
Ami a jövőt illeti, egyfelől arra számíthatunk, hogy – legalábbis John D. Barrow amerikai fizikus szerint – a „problématudományok” fognak előre törni, és a tudományos költségvetések egyre nagyobb hányadát fogjuk azoknak a „nagy környezeti, társadalmi és orvosi problémáknak” a megoldására szánni, „amelyek az emberiség létét” fenyegetik, és ez két dolgot jelenthet. Egyfelől az eddigi megközelítés továbbvitelét: elvégre a nagy tudomány is abból nőtt ki, hogy a II. Világháború alatt felmerülő (igaz, akkoriban még csupán egy nemzetet, nem pedig az egész emberiséget) fenyegető problémákra próbáltak megoldást találni.
Másfelől ismét csak az eddigi vonalat tovább víve megtehetjük azt is, hogy a jelenleg sok embert foglalkoztató és nagy költségvetésű kutatásokat időben is minden eddiginél jobban kiterjesztjük. Elvégre ha nem csupán egy vagy néhány, egyszerre élő tudós vehet benne részt, akkor miért is ne találnánk ki olyan kutatási programokat is, amelyeket nem limitál az emberi átlagéletkor, hanem egymást követő generációk dolgoznak a megoldáson? Ez minden bizonnyal azt tenné lehetővé, hogy minden korábbinál komplexebb (vagy legalább hosszabb ideig tartó kutatást igénylő) kérdésekre tudjuk megtalálni a választ. De persze eközben a kérdésfeltevések természete is megváltozna, hiszen korántsem minden problémát érdemes ekkora léptékű vizsgálatoknak alávetni. Mint ahogy már a big science is megváltoztatta a tudományos kérdésfeltevést.