Tudomány, szappanopera, jövő

„Valami csak akkor lehet áltudomány – mutat rá Damian Thompson brit szakíró Counterknowledge című könyvében –, ha igazi tudomány állítható vele szembe”. Vagyis mivel az akadémikus kutatási módszerek csupán a 20. századra váltak elterjedtté, a korábbiakkal kapcsolatban anakronizmus lenne ilyesmiről beszélni. Faraday például még meg volt győződve róla, hogy „a mozgás, a mágnesség és az elektromosság a Szentháromságot tükrözi”, írja Michael Brooks A tudomány anarchiáját tárgyalva.
Kérdés viszont, hogy a jövőben miként fog alakulni a dolog.
Amivel kapcsolatban először is azon érdemes eltűnődnünk, hogy vajon vannak-e még olyan területek, ahol nem lehetséges áltudományról beszélni, mert a tudomány még nem terjedt ki rájuk. A válasz pedig valószínűleg az, hogy a modern természettudomány, ha nem is teljes, de jelenleg úgy tűnik, hogy mindent átfogó, és nincs olyan létező jelenség, kérdés, probléma, amely ne lenne az egyik vagy másik szakterület része. Értsd: a tudomány, ha nem is bejezettnek, de teljesnek tekinti magát.
Ami meglehetősen új fejlemény: A fajok eredete megjelenésekor, 1859-ben érkezett el az a pillanat, amikor a biológia (illetve általában véve: a természettudomány) az addig a valláshoz tartozó kérdést: az életet és eredetét is a saját illetékességébe sorolta. Ez persze egy meglehetősen hosszú folyamat eredménye volt: a tudománytörténész John Henry úgy fogalmaz, hogy „az ókori civilizációk a dolgokat egy szappanopera, nem pedig a tudomány eszközeivel magyarázták”, és a világot perlekedő meg egymást megcsaló istenek szándékai és érzelmei ráncigálnak ebbe vagy abba az irányba.
A második fázist –némiképp leegyszerűsítve – az az óraműszerű univerzum jelentette, ahol ugyan egy teremtő alkotta meg a szabályokat, ám ezek ugyanúgy tőle függetlenül működnekt, mint ahogy a felhúzott órát sem befolyásolják az órakészítő szándékai. A harmadik pedig az, amikor (és ezzel el is jutottunk a modern tudományos felfogáshoz) immár nem tételezzük fel, hogy szükség volt valakire, aki létrehozta az általunk tanulmányozott szabályszerűségeket. Ebben a történetben a” teremtő általi” és a „magától létező” a két szélső pont, és az egész mögött az húzódik meg, amit antropomorfizmusnak szokás nevezni. Vagyis az, hogy az ember, illetve az emberi társadalom analógiájára képzeljük el a minket körülvevő, nem emberi jelenségeket is az állatoktól a időjárásig (meg nagyjából minden másig) bezárólag.
A magyarázat pedig minden bizonnyal az, hogy evolúciósan valószínűleg egyfelől hasznos az állatoknak a miénkhez hasonló érzéseket/motivációkat tulajdonítani még akkor is, ha ez valójában „percepciós hiba”. Ugyanis ez lehetővé teszi a viselkedésük jobb előrejelzését: Jane Goodall főemlőskutató még azt is megfigyelte, hogy a csimpánzok „fenyegetik” a viharfelhőket. Értsd: a számukra riasztó természeti jelenséggel szemben egyszerűen ugyanazt a megoldást alkalmazzák, mintha egy fajtársukkal szemben, és ez alapján talán nem is vakmerőség megkockáztatni, hogy egy társadalomban élő, értelmes idegen faj hozzánk hasonlóan egyfajta „nem humán antropomorfizmustól” – meg a szappanopera-világlátástól indulhatna a tudomány felé.
Az viszont nyitott kérdés, hogy merre tartanának – mint ahogy a mi esetünkben is. A 20. század története első ránézésre mintha arról szólt volna, hogy demokrácia=tudományosság; míg diktatúra=áltudomány (gondoljunk csak a „náci tudományokra” a fajelmélettől kezdve a világjég-elméletig vagy éppen a liszenkoizmusra a Szovjetunióban). Timothy Ferris amerikai science writer egy egész könyvet szentelt annak bizonygatására, hogy hogy a társadalmi szabadság meg a modern kutatás sikerei nem véletlenül járnak kéz a kézben, hanem azért, mert annak idején az egyenlőségen, önkorrekción és elfogulatlanságon alapuló tudomány szolgált mintául a demokrácia létrejöttéhez egy olyan, feudális világban, ahol a tekintélyelv és a merev hierarchia volt a meghatározó.
Ez alapján akár azt is feltételezhetjük, hogy a nyugati demokrácia törvényszerűen maga mögé kellett, hogy utasítsa a szovjet blokkot, a helyzet azonban bonyolultabb ennél. Pinochet az 1970-es évek első felében képes volt egyszerre egy diktatúrát meg egy, a korábbi, demokratikus államénál sokkal jobban működő gazdaságot kiépíteni Chilében, azaz a politika és a gazdaság működtetése legalábbis rövid távon elkülöníthető volt egymástól). Az autarkia nem zárja ki a GDP ugrásszerű növekedését, és ma leginkább csak amellett szoktunk érvelni, hogy a demokráciák átlagosan egyenletesebben teljesítenek, mert megvannak a szabályozó mechanizmusaik a rosszul teljesítő vezetők eltávolítására. Ez azonban nem zárja ki, hogy egyes autoriter rendszerek olykor még jobban teljesítsenek, és valószínűleg ugyanez igaz a tudomány esetében is. Vagyis – elvileg – talán még az is előfordulhat, hogy a 21. században éppenséggel egy diktatúra körözi le a demokratikus társadalmakat (például azért, mert a vezetője gátlástalanul csoportosít át pénzeket általa fontosnak tekintett kutatásokra). Abba pedig jobb nem belegondolni, hogy mi lett volna, ha mondjuk a Szovjetunió a kézi vezérlés helyett jó tudománypolitikát követett volna.
De csak talán.
A rómaiak képesek voltak „szigetinnovációkat” megvalósítani: a katonai fejlesztéseknél létrehozott bonyolult és kifinomult technológia nem terjedt át a mindennapi életre, és a „civilek” sosem használtak olyan összetett berendezéseket, mint amilyen mondjuk  a katapult volt. Az pedig, hogy az egyik helyen megvalósított fejlesztések tovagyűrűznek az egész társadalomban, csupán a középkor óta jellemző a nyugati világra, amikor a „húzóágazat”: a templomépítés eredményeit felhasználták más területeken is.
Amire viszont azt lehetne válaszolni, hogy persze ez így van, de vegyük azt is figyelembe, hogy az ókorra még nem voltak jellemzőek (sőt, még a középkorra sem) a nagy és komplex társadalmi rendszerek – ma viszont nagyon is jellemzőek. Vagyis kérdéses, hogy most (hosszabb távon is) működhetne-e egy, az elszigetelt fejlesztéseken alapuló megoldás.
Mint ahogy az is kérdés, hogy távlatilag – egy sokkal nagyobb léptéknél – merre tartunk. Ugyanis eddig nem történt más, mint hogy annak a vadászó-gyűjtögetőnek az agyát használtuk mind az antropomorf istenkép, mind pedig a tudomány létrehozásakor, amely az utóbbi év tízezredekben semmit sem változott. Ami azért érdekes a számunkra, mert egyfelől ugyanúgy nem tudjuk, hogy vannak-e még benne kihasználatlan lehetőségek, mint ahogy a „szappanopera-gondolkodás” korában sem lehetett előre látni a tudományosság felemelkedését.
Másfelől pedig azért, mint ahogy egy millió évvel ezelőtt nem voltunk emberek, és nemhogy a tudomány, de a szappanopera-magyarázat sem létezett, a jövőben még ha genetikailag vagy máshogy nem avatkozunk is be, egy millió év múlva nem kevésbé fogunk különbözni mostani magunktól, mint a csapott homlokú emberelődöktől, mondja Freeman Dyson amerikai fizikus.
Tehát az több mint valószínű, hogy akkoriban már nem a mostani „percepciós hibák” fogják meghatározni a gondolkodásunkat (hiszen hol lesz már akkor a mostani homo sapiens), azt viszont nem tudom, hogy mi lesz helyette. Ugyanis elképzelhető, hogy annyi idő alatt mindaz, amit mostanra kiépítettünk, egyszerűen eltűnik (mivel ugye megfelelően hosszú távon minden rendszer disszipatívvá válik, és akkor a nagy társadalmi visszaesésekkel – melyeket egyelőre ugyan szerencsére nem tapasztaltunk meg, de azért nem zárhatóak ki – még nem is foglalkoztunk).
Viszont ugyanígy az is elképzelhető, hogy még a távolabbi jövőben is egyfajta útfüggés fog érvényesülni, és az, hogy a jelenlegi vadászó-gyűjtögető agyunkkal merre indultunk, bizonyos értelemben kényszerpályára állít minket. Én ugyan nem ezt, hanem az előbbi verziót érzem valószínűbbek, de a megérzések persze vagy helyesek, vagy sem.Tehát mindent egybevetve nagyon is kíváncsi lennék rá, hogy mi lesz.
És akkor arról ugye arról, hogy százmilliárd évek múlva meg annál is sokkal később mi lesz, még nem is szóltunk.

Komplexitások és pingponglabdák

Daniel C. Dennett evolúcióbiológus szerint az ember élete folyamán mintegy százezer könyvnyit „gondol el”, és ez elsőre nagyon nagy számnak látszik – de persze nem ő az első, aki efféle problémákkal foglalkozott. Robert Hooke már valamikor a 17. században úgy kalkulálta, hogy életünk során 3,155,760,000 különböző dolog juthat az eszünkbe, ám minden bizonnyal jócskán alábecsülte valós lehetőségeinket – miként Dennett is, hiszen ha egy átlagos könyvet 400 ezer leütésnek tekintünk, akkor a Dennett-féle szám mindössze 4x10^10 karakter, vagyis úgy  10 milliárd szó, ami 80 évre lebontva naponta 1 – másfél millió szónyi információnak felel meg (ami egyébként durván három nagyságrenddel több, mint amennyit naponta kimondunk). Ehhez képest egy Mike Holderness nevű szerző az ezredfordulón azt számolta ki, hogy ha egy neuron egyszerre ezer másikkal tud kapcsolatban lenni az agyunkban, és eközben a neuronok ezres csoportokban képesek „működni”, akkor 10^70,000,000,000,000 (!) különböző behuzalozás képzelhető el. Összehasonlításképpen: amikor Dirac a fizikai valóság „nagyon nagy számaival” foglalkozott, akkor úgy tippelte, hogy a (látható) univerzumban csupán mintegy 10 a ^ 80 proton található...

Másként fogalmazva: az univerzum története a rendezetlenség növekedése mellett mintha a komplexitás növekedésének története is lenne, ahol az első fázis az anyag volt; a második az élet megjelenése; a harmadik pedig az értelemé. Úgyhogy akár az is felmerülhet, hogy vajon lesz-e egy negyedik szint – és ha igen, akkor ez milyen lesz. Illetve, hogy lesznek ezt a hipotetikus negyedik szintet követő ötödik, hatodik... sokadik szintek is. Az, hogy létezzen ez a lehetőség, egyáltalán nem szükségszerű. Amennyiben a megváltoztathatatlan alaptörvényekbe bele lenne írva, hogy „minden pingponglabdákból áll”, úgy csillagok sem alakulhattak volna ki; és elképzelhető, hogy a „negyedik szintnél” (vagy egy másiknál) valamilyen hasonló elvi akadályba ütközünk.
De ezzel még nincs vége. A tudományok hierarchiáját nagyjából úgy szoktuk elképzelni, hogy „alulról fölfelé” haladva fizika, kémia, biológia, pszichológia, társadalomtudományok (leginkább szociológia) követik egymást (mint ahogy a komplexitás szintjeinél az előbb az anyagot, életet és intelligenciát említettük), és az alul lévők alapozzák meg a felül lévőket: tehát a fizika a kémiát, a pszichológia pedig visszavezethető a biológiára – és így tovább.
Ám ez egyáltalán nem szükségszerűen „van így”, hanem Comte 19. századi elképzeléseire megy vissza, és elképzelhetőek lennének más felosztások is. Mondjuk olyanok, ahol nem külön fizika és kémia van, hanem csak „élettelen természettudományok”; vagy éppen ahol az időbeli kiterjedés/élettartam alapján soroljuk be a dolgokat/jelenségeket stb. Sőt, akár olyan is, ahol nem a fizika alapozza meg az összes többit – hiszen miért is tenné –, hanem mintegy egymás mellett léteznek mondjuk a fizikára és a biológiára vonatkozó törvények. Vagy éppen – ad absurdum – az élet, sőt, az értelmes élet felől indulunk el, miként az erős antropikus elv is teszi, mely szerint az univerzum mintegy finomra van hangolva az intelligencia megjelenéséhez.
A lényeg mindenképpen az, hogy innentől kezdve egyfelől rákérdezhetünk, hogy a jövőben melyik mai tudományok fognak egymásba olvadni vagy éppen szétválni; másfelől, hogy általában véve milyen szempontok és megfontolások mentén fognak történni ezek a szétválások és összeolvadások, és eközben milyen, a maitól eltérő viszonylatokat: alá- fölé- és mellérendeléseket fogunk közöttük feltételezni. A 21. századi komplex problématudományok kialakulása nem pontosan ugyanolyan folyamat, mint az, amely elvezetett a zoológia, természethistória stb. egybeolvadásával a 19. század elejére a biológia kialakulásához.
Annyi mindenesetre valószínűnek látszik, hogy az, ahogy a tudományok felosztását (és magukat a tudományokat is) el fogjuk képzelni néhány száz év múlva, legalább annyira fog különbözni a maitól, mint a mostani a septem artes liberalestől. És akkor azt még csak nem is érintettük, hogy a jövőben ugyanolyan, teljesen új területek is felbukkanhatnak, mint amilyen mondjuk a kvantumfizika a klasszikus mechanikához képest.
De nem kevésbé izgalmas az sem, hogy – legalábbis eddig – lehetséges volt a folyamatos komplexitásnövekedés az Ősrobbanás óta. „Ha az univerzumban – írja Sean Carroll amerikai fizikus a végső időelméletről tűnődve – minden a növekvő rendezetlenség felé halad, akkor akkor kezdetben igencsak rendezettnek kellett lennie”, és ez számunkra azt jelenti, hogy igencsak komplexitásszegény is volt.
Egy olyan univerzumban, amely – hogy visszatérjek a korábbi példához – kizárólag pingponglabdákból áll, a mostani komplexitás az élettel meg az értelemmel együtt elképzelhetetlen lenne. Az antropikus elvet tehát kiegészíthetjük azzal, hogy a „finomra hangoltság” mellett alapfeltétel az is, hogy „komplexitás-növekedés barát” legyen a minket körülvevő valóság (bármennyire is nyakatekerten hangzó kifejezés ez).
Végezetül: amennyiben mások lennének a természeti törvények, akkor elképzelhetőek lennének-e olyan világok, ahol az anyag megjelenik, de az élet nem? Az antropikus elvvel kapcsolatos viták valójában részben ezzel foglalkoznak, és ennek analógiájára most azon is eltűnődhetünk, hogy vajon lehetséges lenne-e egy olyan, életbarát univerzum, amely viszont nem teszi lehetővé az értelmes élet kialakulását. Amivel kapcsolatban nekem erősen az az érzésem, hogy: nem, de nem igazán tudnék érvelni amellett, hogy miért nem.

A mesterséges intelligenciától a szeletintelligenciáig

A mesterséges intelligencia kutatásának első korszaka jó közelítésben arról szólt, hogy minél inkább emberi értelemmel rendelkező gépeket próbáltunk létrehozni, ám azóta másfajta mesterséges intelligenciák (mármint ha nevezhetjük őket egyáltalán így) konstruálása felé mozdultunk el.

Paul Davies arról ír a Kísérteties csönd című könyvében, hogy (talán) a posztbiológiai értelem megjelenése felé tartunk, mivel a gondolkodás számára a biológiai burok nem éppen a legbiztonságosabb. Tehát a hús-vér intelligencia csupán az első lépés, és egymillió év múlva az értelem hordozói ugyanúgy nem fogják biológiai entitásoknak tekinteni magukat, mint ahogy mi sem úgy gondolunk magunkra, mint akik alapvetően vízi állatok (noha annak idején persze az óceánból másztak ki az őseink). Úgyhogy Davies szerint amennyiben lehetséges kvantumkomputert építeni, akkor a nálunk fejlettebb idegen civilizációkat, illetve azok képviselőit leginkább a számukra zavaró hőtől távol, a csillagok vagy éppen a galaxisok közötti világűrben lebegő szuperszámítógépekként kell elképzelnünk.

Csak éppen túl azon, hogy ez nem szükségszerűség, hanem csupán – esetleg – létező lehetőség, az is kérdéses, hogy miként is kell elképzelnünk ezt a bizonyos mesterséges értelmet. Az 1950-es évek kutatói úgy gondolták, hogy – miként fentebb már említettük – lényegében ugyanolyan lesz, mint az ember, aki az olyan, egymástól tökéletesen különböző problémákat, mint pl. egy egy arc felismerése vagy egy sakkállás elemzése, ugyanazt az „általános értelmet” használva oldja meg. Vagyis AGI-kat képzeltek el (értsd: Artificial General Intelligence).

Csak éppen azóta az ASI-k kerültek az érdeklődés homlokterébe (Artificial Specialized Intelligence. Ezeket bátran nevezhetnénk akár „szeletintelligenciának” is). Kezdetben a kognitív pszichológusok abból indultak ki, hogy vannak „alapdolgok”, amiket mindenki jól csinál (pl. észlelés), és vannak, amelyeket csak nagyon kevesen (sakkozás), és amennyiben egy gép képes lesz ügyesen tologatni a bábokat a 8x8-as mezőn, úgy jó lesz azokban a dolgokban is, melyekben mindenki az. A Deep Blue azonban 1997-ben megverte Kaszparovot. A fentebbiek alapján arra számítanánk, hogy aki/ami a gondolkodás egy speciális válfajában, a sakkozásban kiválóan teljesít, az általában véve is értelmes, az IBM célszámítógépe azonban egyáltalán nem gondolkodott (hanem a nyers erő és nagy számú kombináció végigpróbálásával nyert).

Érdemes észrevennünk,hogy minden biológiai eredetű értelem AGI, elvégre egy kutyának például amellett, hogy megérti a gazdája utasításait, képesnek kell lennie érzékelni a külvilágot; megkülönböztetni az ehető dolgokat az ehetetlenektől stb. Ez persze nem különösebben meglepő: ahhoz, hogy fenn tudjon maradni, minden élőlénynek ugyanannak az „evolúciós egységcsomagnak” a feltételeit kell teljesítenie, és amennyiben nem elég jó az alapdolgokban, úgy nem fog eljutni a „magasabb szintű”, specializált feladatok megoldásához. Azaz azért AGI minden élőlény, mert az evolúció (és azon belül a természetes szelekció) nem teszi lehetővé,hogy egyetlen, specializált területen legyen „rátermett”. Eközben persze van korreláció a különböző, AGI-val megvalósított funkciók kifinomultsága között: egy rovar nem képes olyan jó minőségű „képfeldolgozásra”, mint egy macska, akinek/aminek jóval nagyobb általános célú problémamegoldó berendezés áll a rendelkezésére. Az pedig más kérdés, hogy ezt inkább látásra vagy inkább szaglásra használja, mint a kutya.

A városi legendák egyike szerint az ember csupán agykapacitásának 10 százalékát használja ki, noha mindannyian Einsteinek lehetnénk, ha 100 százalékban használnánk ki. A valóságban azonban agyunk egyfelől nem csupán az olyan specializált feladatok megoldására szolgál, mint amilyen a sakkozás, versírás vagy a fizika nagy egyesített elméletének keresése, hanem a legkülönbözőbb AGI-funkciókat is el kell látnia (érzékelés, egyes testi funkciók szabályozása stb.). Másfelől pedig mivel a nagy méretű agy fenntartása eléggé energiaigényes, ezért nehezen képzelhető el, hogy azt csak úgy, kihasználatlan lehetőségekkel telezsúfolva hordanánk magunkkal. Amivel nem azt akarom mondani,hogy nem jelenhetnek meg benne újabb funkciók (lásd pl. az írásközpontot), de azért több, mint valószínű, hogy leginkább „foglaltak” benne a helyek. Ez nem jelenti azt, hogy a közelebbi-távolabbi jövő embere agyának a szerkezete teljesen ugyanúgy fog kinézni, mint a miénk, és a „mentális szerveink” összeolvadással, átstruktúrálódással stb. változhatnak ugyan, de nincs valamiféle „agyi vadnyugat” a fejünkön belül, ahol üres területeket lehetne elfoglalni. A helyzet inkább a mai világhoz hasonlít, ahol gyakorlatilag minden földdarab az egyik vagy másik államhoz tartozik.

Kérdés persze, hogy az agyunkat mennyivel lehetne jobban megkonstruálni (elvégre az evolúció csupán lokális maximumkeresésre képes). De azért valószínű, hogy a jelenlegi megoldásnak, miközben az nem bánik pazarlóan a kihasználatlan helyekkel, megvannak és a jövőben is meglesznek a maga teljesítménybeli korlátjai – függetlenül attól, hogy milyen vagy milyen lesz a belső struktúrája. Egy adott anyagmennyiség sokféleképpen strukturálható át a gondolkodáshoz, de csak bizonyos komplexitás érhető el, akárhogy is ügyeskedünk.

Egy következő lépés tehát a csináljunk „nagyobb agyat” projekt lehetne, ám itt már különböző biológiai problémákba ütközünk addig bezárólag, hogy a megszületéskor a gyerek fejének át kell haladnia szülőcsatornán. Úgyhogy ha nagyobb méretű agyat szeretnénk, akkor elvileg (de csak elvileg, mert nem biztos, hogy képesek vagyunk rá, és akkor az etikai kérdéseket még csak nem is érintettük) az alábbi lehetőségeink vannak:

• vagy találjunk arra egy megoldást, hogy a normál fejméretű újszülött agya azt követően növekedjen még vadabbul, mint eddig, hogy elhagyta az anyaméhet;
• vagy miután nagyobb fejű magzatokat hozunk létre, áttérünk a kizárólag császármetszéssel történő szülésre;
• vagy pedig az egész emberi testet áttervezzük, hogy a nők meg tudják szülni a jóval nagyobb fejű gyereket.

AZ ASI-knál persze nincsenek ilyen problémák, mert sem a lokális maximumkeresés és útfüggés révén behatárolt feltételek nem korlátozzák őket; sem pedig nem kell azt az „evolúciós egységcsomagot” magukkal hurcolniuk, amely nélkül az élőlények nem boldogulnának. És miért is kellene, elvégre rájuk nem a természetes, hanem a mesterséges szelekció hat, és innentől nem ugyanolyan játékszabályoknak kell megfelelniük. Márpedig a természetes és mesterséges szelekció között nagy különbségek vannak.

Annak például semmi akadálya nem volt, hogy az utóbbi révén szelekció révén olyan tehénfajtát hozzunk létre, amely emberi közreműködés nélkül képtelen világra hozni a borjút (vagyis a természetben nem maradhatna fenn), és egy fordító vagy sakkozó ASI-nál sem követelmény, hogy fejlett képfeldogozásra legyen képes. És innentől kezdve semmi sem teszi indokolttá, hogy a jövő mesterséges intelligenciáját (noha elvileg persze lehet, hogy megvalósítható) olyan AGI-ként képzeljük el, amelyre például Davies is gondolt, amikor a csillagközi térben lebegő kvantumszámítógép-értelemről írt. Eljátszhatunk viszont egyfajta „szeletintelligenciákból” álló AI-ökoszisztéma gondolatával. Ami egyben azt is jelentené,hogy a jövő mesterséges intelligenciája nem is hasonlítana a miénkre, és az általános célú biológiai intelligenciát nem egy szuper-, hanem egy egészen másfajta mesterséges szeletintelligencia megjelenése követné, amitől dőreség lenne azt várni, hogy ugyanúgy civilizációkat hozzon létre, mint ahogy mi tettük a fejünkben lévő AGI-t használva.

Egerek és pluszkortex emberek

Az alábbiakban egy neologizmust szeretnék bevezetni az emberi agy lehetséges (bár korántsem szükségszerű) jövőbeni biológiai fejlődésével kapcsolatban.

„Ha az egeret megfosztjuk agykérgétől – írja Eudardo Punset A lélek az agyban van című könyvben –, ugyanúgy mozog tovább”, az embernél viszont az „agykéreg nevű szörnyeteg... a funkciók többségét elorozta a primitív agytól”, és a kézmozgástól a beszédig és a szociális interakciókig meg a jövő „előrelátásának képességéig” bezárólag számtalan feladat tartozik hozzá.
Méghozzá olyanok, amelyek az egérnél leginkább nincsenek jelen, hiszen annak alig bélyegnagyságú (és ennek megfelelően nem különösebben jelentős szerepet játszó) agykérge nem igazán sok mindenre jó. Ami másfelől azt jelenti, hogy az embernél a neokortexszel együtt teljesen új képességek jelentek meg, miközben ezen új agyi struktúra méretét többek között az korlátozza, hogy a világra jövő gyerek fejének át kell haladnia a szülőcsatornán. Az agykéreg lényegében azért olyan barázdált, mert egy papírlap is sokkal kisebb nyíláson fér át, ha összegyűrjük. Ami pedig magát az agyat illeti, Steven Mithen amerikai ősrégész említi, hogy huszonkétszer több energiára van szüksége, mint a vele megegyező tömegű izmoknak, vagyis egyáltalán „nem olcsó” a működtetése. H. G. Wells a 19. század végén már eljátszott a gondolattal, hogy milyen lenne egy gyakorlatilag egyetlen, óriási agyból álló értelmes lény, de ezek szerint a dolog vagy teljesen lehetetlen, vagy a mostani metabolizmusnál mérhetetlenül hatékonyabb energiaforrást kellene biztosítani a számára; vagy pedig a jellegitől eltérő módon működő, sokkal energiatakarékosabb agyra lenne ehhez szükség.
Mert máskülönben kénytelenek lennénk egy elefántagy mérető gondolkodó szervhez az elefántéhoz fogható méretű emésztőrendszerrel ellátni, bár azzal valamennyire csökkenthetnénk a mérteket,ha az adott élőlény nem növény-, hanem húsevő lenne. De a földi metabolizmus mindenképpen korlátozza a nagyságot, és érdekes lenne tudni, hogy máshol vajon kialakulhatna-e valamilyen sokkal hatékonyabb megoldás.
De az azért biztos, hogy nem alakíthatjuk át kizárólag a szervezet egy részét a többi változatlanul hagyásával.
A nagyobb test persze azt is lehetővé tenné, hogy az utódok nagyobb méretű aggyal szülessenek, illetve innentől kezdve azzal a gondolattal is eljátszhatunk, hogy mi lenne, ha a jövőben akár mesterséges módosítások, akár pedig az evolúció eredményeként nem egyszerűen jóval nagyobb agyunk lenne, hanem a neokortex után kialakulna egy újabb „agyréteg-réteg”, amit nevezzünk most pluszkortexnek. És ez már csak azért is érdekes kérdés, mert mint ahogy a neokortex új funkciókkal ruházott fel minket, ugyanígy legalábbis nem zárható ki, hogy a pluszkortex olyan, új képességeket tenne elérhetővé a számunkra, amit jelenleg ugyanúgy nem tudunk elképzelni, mint ahogy egy egérnek sem jutna eszébe a jövőn töprengeni.
Vagy éppen azon, hogy majd milyen lesz az agya.

Belökjük-e az etikát a vonat kerekei alá?

Képzeljük el, hogy egy vonaton ülünk, amit nem tudunk megállítani, és az el fog ütni öt embert. Hacsak nem az utolsó pillanatban – mert erre módunk van – átirányítjuk egy másik sínre, ahol csupán egy embert gázol el. A kérdés természetesen az, hogy megtennénk-e – illetve az is, hogy mennyire vannak biológiai alapjai az „etikának”, és ebből a szempontból hogyan alakulhat a jövő.

Ott van ugyanis egy másik gondolatkísérlet is, ahol az öt ember felé robogó szerelvényt csak akkor tudjuk lefékezni, ha az egyik utastársunkat belökjük a kerekek alá. Miként az ilyen esetekben szokásos, persze itt is kizárjuk az összes lehetséges kibúvót (és így például azt is, hogy „inkább a saját életemet áldozom fel”). Ez az egész azért érdekes a számunkra, mert Joshua D. Greene amerikai kognitív neurotudós és filozófus (akinek a Fruit Flies of the Moral Mind című tanulmányát most kiindulási pontként használom) azt mondja, hogy az ilyen helyzetekben kétféle válasz adható. Az egyik természetesen az érzelmi alapú (amikor valószínűleg nem áldozzuk fel az utastársunkat); a másik pedig a kognitív (amikor valószínűleg „bevállaljuk” a másik sínen ácsorgó egyetlen ember halálát azért, hogy ötöt megmentsünk). Márpedig a „perszonális” és a „nem perszonális” döntéseinket az agy két különböző (természetesen az érzelmi, illetve a kognitív döntésekért felelős) része irányítja. „Ha igazam van – írja Greene -, akkor ezek az egymással versengő neurális hálózatok találhatóak meg nem csupán az olyan, évszázados viták mögött, mint amilyen [az utilitarista] Mill-követők és [ a deontológikus megközelítés valló] Kant hívei között folyik, de az olyan, manapság aktuális viták mögött is, hogy… szabad-e megkínozni a terroristagyanúsakat.”
Majd azt is hozzáteszi, hogy az emberek általában gyorsan arra a következtetésre szoktak jutni, ha az egyik, illetve a másik esetben kell dönteniük (és általában ugyanazt válaszolják, vagyis: átirányítás: igen, kerekek alá lökés: nem). Ám a dolgot meg is lehet csavarni. Méghozzá azzal, hogy képzeljük el, hogy egy háború során másokkal együtt rejtőzködünk, és a kezünkben tartott csecsemőnk sírni kezd. Ha a szájára tapasztjuk a kezünk, akkor megfullad – ha nem tesszük, akkor mindnyájan meghalunk. Nos, mi legyen?
A válasz pedig az, hogy ki tudja: ezen a problémán – a fentebbiekkel ellentétben – az emberek hosszú ideig szoktak gondolkozni, és az esetek felében döntenek az egyik, míg az esetek másik felében a másik „megoldás” mellett. A „síró gyermek problémája” ugyanis „konfliktust okoz az agy kognitív, illetve emocionális részei között”, és Greene-nek még azt is sikerült kimutatnia, hogy amennyiben utilitarista választ adnak („a többek élete fontosabb, mint egyetlen csecsemőé”), úgy valóban a kognitív részek aktívabbak. Sőt, azt is, hogy ha a kognitív részt túlterheljük, akkor lassabban fognak utilitarista válaszokat adni – miközben ez a deontológus válaszokat nem lassítja le. Azok pedig, akik előtte szórakoztató filmet láttak, majdnem négyszer voltak hajlandóbbak „lelökni” az utastársukat a vonatról – minden bizonnyal azért, mert a pozitív érzések mintegy neutralizálták a negatívokat. És persze azt is tudjuk, hogy ha az agy egyszerre kétféle dolgot próbál csinálni (mert mondjuk a síró gyermek problémájánál mindkét központ bekapcsol), akkor az ilyen „belső konfliktusokért” felelős régió tevékenysége élénkül meg.
Nem folytatom: a lényeg valószínűleg már így is kiderült. Nem régiben – akkor úgy éreztem, hogy – nehéz morális döntést kellett hoznom, és utána nagyon elégedett voltam magammal, mert „helyesen” jártam el. Ehhez képest persze nem történt más, mint az, hogy végül az egyik központ bizonyult – nem kis tusakodás árán – erősebbnek.
Vagyis: egyfelől lehetek-e büszke a döntésemre? Másfelől: innentől kezdve nem is csak az probléma a kétféle megközelítéssel, hogy egymással összemérhetetlenek, és az egyik következetes végig vitele kizárja a másikat, hanem az, hogy még ennél is esetlegesebb a dolog abban az értelemben, hogy ezek szerint a deontologikus, illetve az utilitarista felfogás is evolúciós múltunkból kifolyólag létezik, nem pedig azért, mert „szükségszerű” vagy „logikus”.
Ami persze magyarázatot ad arra, hogy miért működésképtelenek a következetesen végigvitt mai etikák a gyakorlatban: mert az agyunk nem egyféle központot használ a döntéseihez. Ami viszont felveti azt a kérdést, hogy nem kellene-e „neurotudományosítani” az etikát. Meg azt is, hogy ezek után az etika megőrizheti-e (vagy mennyire őrizheti meg) az előíró jellegét (amely azt lenne hivatott megmondani, hogy „mit kell tennünk”), vagy pedig kezdjük inkább első sorban leírónak tekinteni (és ez esetben viszont inkább arról szólna, hogy „mi van”).
De felmerül az is, hogy az utilitarista felfogás – nagyon leegyszerűsítve – a többség (társadalom) érdekére helyezi a hangsúlyt, míg a kantiánus az egyén fontosságára. Ha nagyon hosszú idő múlva majd az agyunkkal együtt még a jelenlegi szembeállításért felelős, a vadászó-gyűjtögető korszakból örökölt mentális szerveink is másmilyenek lesznek, akkor vajon milyen etikák lesznek elképzelhetőek?
Mármint ha lesznek még ilyenek egyáltalán. Az utóbbi bő évszázadban a történet leginkább arról szólt, hogy a jog és az erkölcs (illetve az erkölcsi döntéseket megalapozó etika) egyre inkább közelített egymáshoz. Vannak ugyan dolgok, amelyek nem ütköznek törvénybe (pl. párkapcsolatban tisztességtelenül viselkedni a másikkal), de etikátlanok. És vannak, melyek törvénybe ütköznek ugyan (pl. Magyarországon egy fél pohár bor megivása után ülni be a volán mögé), ám nem tekintjük etikátlannak. Viszont  általában azért elvárás, hogy a kettő többé-kevésbé átfedje egymást, és nem csak az érdekes probléma, hogy vajon a jövőben az etika és a jog viszonya hogyan fog alakulni (így marad; tovább közelítenek egymáshoz, vagy pedig a jog az eddiginél többet bíz majd az egyéni megítélésre). Hanem az is, hogy lesz-e etika a nagyon távoli jövőben egyáltalán.
Elvégre bármennyire természetesnek is érezzük a létezését, egy millió évvel ezelőtt sem volt. Ami persze magyarázható azzal, hogy az ember mind értelmesebbé válása megteremtette a lehetőséget a mind bonyolultabb társadalmi struktúrák létrehozására, és eközben szükségessé vált a mind bonyolultabb szabályozások kiépítése is. Csak éppen mint ahogy egy idő után már nem újabb és bonyolultabb ösztönök épültek belénk, hogy lehetővé tegyék a megváltozott körülmények közötti társas életet, semmi sem garantálja, hogy ezer vagy éppen egy millió év múlva is a mai megoldásokat fogjuk alkalmazni.

Agyillesztés: nyelvek és vallások

Terrence Deacon harvardi nyelvész szerint a nyelv nem csupán változik, hanem fejlődik is. Matthew D. Lieberman amerikai pszichológus megfogalmazásával élve „generációról generációra szinte midig úgy módosul, hogy egyre könnyebben tanulható legyen egy kétéves gyerek számára”.

Azaz egyre inkább az agyunk már meglévő struktúrájához idomul, és ez azért lehetséges, mert jóval gyorsabban változik, mint a biológiánk. Tehát a jövőben lesz egy pont, amikor az agy és a nyelv tökéletesen összhangba kerül, és feltéve (de meg nem engedve), hogy történnek is további, véletlen változások, ezek nem teszik majd könnyebben tanulhatóvá a nyelvet. Kérdés persze, hogy a „tökéletesség elérése” azt jelenti-e, hogy a létező nyelvek egyre inkább hasonlítani fognak egymásra (ha nem is feltétlenül a szavak, de a nyelvtan szintjén mindenképpen); vagy pedig azt, hogy többféle nyelv is egyformán jól illeszthető ugyanahhoz az agyhoz. Másfelől az is elképzelhető, hogy erre az állapotra már nem is olyan sokat kell várnunk, és a nyelvészet első sorban leíró tudományból („így néz ki a nyelv”) első sorban előíró tudománnyá válik („így kell kinéznie”), mert egyszerűen hozzáillesztjük majd a nyelvet az agyunk szerkezetéhez. Sőt, akár egyfajta "szupernyelvművelő" bizottságot is létrehozhatunk, amely évről évre eldönti, hogy milyen változásokat enged vagy nem enged meg, hogy ezáltal meggátolja az immár valóban jelentéssel bíró nyelvromlást (miközben ironikus módon azok, akik eddig a nyelvromlás miatt akartak fellépni, valójában a nyelvfejlődést próbálták meggátolni).
Az úgynevezett Deacon doktrína a fentebb vázolt, „agyillesztéses” koncepciót kiterjesztve azt mondja ki, hogy a „nagy eszmék” azért maradnak fent olyan szívósan (függetlenül attól, hogy tudományosan mennyire fogadhatóak el), mert jól illenek az agyunk szerkezetéhez. Tehát a Descartes-féle dualizmus például azért, mert az agyletapogatásos kísérletek szerint más régiók aktivizálódnak a fejünkben, ha valaki testének a mozgására gondolunk, mint akkor, ha azon tűnődünk, hogy mit érezhet az illető, állapítja meg Lieberman Mitől lesznek ragadósak a nagy eszmék című tanulmányában. Ezért van az, hogy a test és a lélek közötti különbség ugyanolyan alapvetőnek tűnik a számunkra, mint a számok és a színek különbsége. Hiszen (hacsak nem vagyunk szinesztéziások, akkor) nem keverjük össze, és az agyunk külön kezeli őket.
Sőt, Lieberman egyik tanítványa, Badwin Way azt is kimutatta, hogy minden bizonnyal nem véletlenül különbözik egymástól annyira a „keleti” és a „nyugati” gondolkodás. Vagyis nem véletlen, hogy míg az előbbiek a közösségi, addig az utóbbiak inkább az individuális értékekre helyezik a hangsúlyt. Ugyanis az agyban egy transzporter génnek különböző verziói jellemzőek az egyik, illetve a másik kultúrára, és az ázsiaiak kétharmadánál elforduló verzió azt eredményezi, hogy az ottaniak jobban függ a társadalmi környezettől, mint a nyugatiak, és ennek megfelelően nagyobb jelentőséget is tulajdonítanak neki.
Ismét csak ennek megfelelően a „közösségi” értékeket hangsúlyozó buddhizmus, illetve az individuálisabb kereszténység elterjedése is arról szól, hogy a különböző vallások a létrejöttük után azokon a földrajzi területeken lettek sikeresek, ahol az egyik, illetve a másik génverzió volt a meghatározó.
Philip Pullman Az arany iránytűben egy olyan világot ír le, ahol a test – lélek dualizmus helyett a test – lélek – állatdaimón hármasság a meghatározó. Ha egyszer lesznek nem humán eredetű, de velünk legalábbis egyenrangú intelligenciák (akár pl. robotok, akár augmentált állatok), akkor vajon ugyanúgy test – lélek dualizmusban fognak gondolkodni, mint mi? Azaz: szükségszerű-e, hogy ilyen az agyunk felépítése, vagy történeti véletlenek eredménye csupán (miként én is hajlamos vagyok feltételezni)? És például nagyon hosszú távon az ember millió évek múlva élő utódainak agyfelépítése a miénktől teljesen eltérő világértelmezésekhez fog-e majd vezetni?

A valakiagytól a több dimenziós gondolkodásig

Az olvasás – és persze ezzel együtt az írás – volt az, amely létrehozta a modern értelemben vett személyiséget, mondja Susan Greenfield brit agykutató. Ha pedig az olvasás korának végéhez közeledünk, akkor a modern értelemben vett személyiségnek: a „valakiagynak” is vége lesz – ami azonban egyáltalán nem biztos, hogy baj.
Greenfield abból indul ki, hogy „ha egyéniek tapasztalataink, akkor mi magunk is egyéniek vagyunk”, és mivel „lehetséges..., hogy a gondolkodás fő megkülönböztető jegye a puszta ébrenléttel szemben az, hogy az embereket/tárgyakat/tényeket/szavakat meghatározott sorba, valamiféle időbeli narratívába rendezzük”, ezért az is lehetséges (sőt), hogy ebben az olvasás és az írás játszanak kulcsszerepet. Elvégre az agy megformálásához és „behuzalozásához” időre, illetve „vetélytárs nélküli inputra” van szükség, és az írás meg olvasás éppen erről gondoskodik. Egyiket sem lehet úgy csinálni, hogy közben mással is foglalkoznánk, illetve, hogy közben ne lineáris szekvenciákat építenénk ki (mivel mindkettő hosszú szimbólumláncok lineáris manipulációján alapul). Úgyhogy innentől kezdve nem is olyan meglepő az az állítás, hogy a modern értelemben vett emberi gondolkodás leképzelhetetlen nélkülük.
Ami viszont azt a kérdést veti fel, hogy mi lesz (vagy legalábbis mi lenne) a következménye, ha az olvasás ugyanúgy jelentéktelenné válna, mint ahogy a 18. század közepe és a mai értelemben vett individuum megjelenése előtt is volt. És minden bizonnyal az a válasz, hogy a modern fogalmi gondolkodás – és ezzel együtt a modern individuum – eltűnése lesz a következmény,  de ez könnyen elképzelhető, hogy nem egyfajta visszaesés, hanem egyfajta felemelkedés kezdetét jelenti majd.
A jelenlegi gondolkodás ugyanis kétségkívül hatékony eszköz bizonyos dolgok és fogalmak (méghozzá absztrakt fogalmak) megragadására, és az is hasonlóképpen kétségtelen, hogy ezeket máshogy nem is lehet megragadni. Viszont az egyik eszközkészlet elvetése nem szükségképpen jelenti azt, hogy nem választhatunk helyette másikat. Az írás és olvasás lényegében egydimenziós gondolkodást jelent (aki próbálta már a fejében kavargó gondolatokat leírni, az biztos tapasztalta ezt), és ennek vannak kétségtelen előnyei. De attól, hogy történetileg ez jelent meg előbb; és hogy alapvető hatással volt az egész emberi kultúrára, nem kell azt hinnünk, hogy nem létezhetnek – fogalmazzunk talán így - két, három vagy akár több dimenziós gondolkodást lehetővé tevő eszközök is. És talán még használni is tudjuk majd őket – bár ezt nem garantálja semmi. Viszont ha igen, akkor jelenlegi, egydimenziósra behuzalozott agyunk számára elképzelhetetlen lehetőségek nyílnak meg előttünk. Ha pedig nem, akkor talán majd egy jövőbeni vagy egy biológiailag módosított ember. Vagy esetleg majd egy másik értelmes lény.