Univerzalitás, homogenitás, tudomány

Egy 2012 elején publikált elképzelés szerint létezhetnek olyan „időkristályok”, amelyek a nevüknek megfelelően és a hagyományos, térbeli kristályokkal ellentétben nem tér-, hanem időbeli periodicitást mutatnak, miközben a lehető legalacsonyabb energiaállapotban vannak. Vagyis bizonyos értelemben: ami elképzelhető térbeli, az számos esetben elképzelhető időbeli jelenségként is. És innét már csak egy lépés, hogy eljussunk addig, hogy a modern tudomány milyen alapelvekből indul ki a világ leírásakor.
Az újkorit megelőző arisztotelészi fizika szerint az égi és a földi testekre eltérő szabályok érvényesek: a Hold felettiek körpályán mozognak, örökkévalóak és romolhatatlanok; a Hold alattiak pedig egyenes vonalú mozgást végeznek, nem örökkévalóak és romlandóak. Lee Smolin amerikai fizikus szerint az igazán újat hozó fizikai elméletek addig egymástól távol eső területeket egyesítenek: Maxwell az elektromosságot és mágnességet; Einstein a teret és az időt; a Galilei nevével fémjelzett új fizika pedig Hold alatti és a Hold feletti világot. Ami egyfelől egyszerűbbé teszi a leírást (elvégre kétféle fizika helyett csak eggyel kell bajlódni); másfelől pedig elvezet a newtoni fizikához, ahol minden mozgó testre ugyanazok a törvények érvényesek – még akkor is, ha az nemhogy a Holdon túl, de tőlünk tíz milliárd fényévnyire található.

Vagyis teljesen egyetemes törvényekről van szó. Vagy legalábbis elsőre így tűnhet – de persze nem pontosan ez a helyzet. A newtoni törvények ugyanis csupán „a térre nézve” homogének, értsd: csupán annyi állítható róluk, hogy az Univerzumon belül elfoglalt helytől függetlenül mindenütt érvényesek (a Hold felett és alatt egyaránt). Viszont nagy sebességeknél az érvényüket veszítik, és az einsteini egyenletek veszik át a helyüket. Ha pedig valaki azzal akarna érvelni, hogy ezeknek az alacsony sebességekre vonatkozó megoldása viszont a newtoni eredményt adja ki, akkor gondoljunk arra, hogy bár ez is egy lehetséges értelmezés, a leírás egységességét ennek ellenére sem sikerül megóvnunk, mivel az einsteini fizika viszont a mikrovilág koppenhágai értelmezésén alapuló leírásával nem egyeztethető össze. Már csak azért sem, mert miközben a relativitáselmélet „olyan teóriának készült, amely független a megfigyelőtől”, mondja Michael Brooks A Fizika nagy kérdéseit tárgyalva (és ezért van az, hogy mindegy, hogy milyen sebességgel mozgunk, a fény hozzánk képest mindig ugyanolyan gyors lesz), aközben a mikrovilágban az a szabály, hogy a megfigyelő befolyásolja a megfigyelés eredményét.
Azaz innentől kezdve kérdés, hogy miként lehetne ezt a két, gyökeresen eltérő felfogást egy elméleten belül értelmezni.
John D. Barrow Theories of Everything című könyvében azt írja, hogy a tudomány megismerése vagy azért tarthat a végtelenségig, mert ilyen a valóság természete, és mindig van egy újabb, felfedezésre váró szint; vagy pedig azért, mert az általunk alkalmazott módszerek (például matematikák) csak egy ilyen leírást tesznek lehetővé. Ennek analógiájára: a fizika két végpontja: a makrokozmikus relativitáselmélet és a mikroszinten létező valóságot leíró kvantumfizika vagy azért tűnik összeegyeztethetetlennek, mert valójában az is, hiszen semmi sem teszi szükségszerűvé, hogy a valóság úgy legyen megkonstruálva, hogy ellentmondásmentesen bele tudjuk gyömöszölni egyetlen leírásba. Vagy pedig azért, mert az általunk alkalmazott jelenlegi megközelítés teszi a dolgot lehetetlenné, és erős a gyanúm, hogy amennyiben egy „nagy egyesített elmélet” megtalálását tekintjük a modern tudomány Szent Gráljának, úgy ez lenne az egyik rejtvény, amelyet meg kellene oldanunk, mielőtt tovább léphetünk.
Már csak azért is, mert bár Paul Permutter amerikai csillagász azt mondja, hogy „az a legérdekesebb, hogy a mély filozófiai kérdésekre mérésekkel válaszolunk”, a valóságban ennél bonyolultabb a helyzet. Sőt. Már David Hume felvetette, hogy a természet uniformitására vonatkozó feltételezés mintegy belénk van huzalozva, és (tehetnénk hozzá) akár még amellett is lehet érvelni, hogy ennek evolúciós okai vannak, hiszen vadászó-gyűjtögetőként érdemes volt abból kiindulnunk, hogy a környezet az egész Földön mindenütt egyformán működik.
Viszont ebből nem következik szükségképpen, hogy másutt is ez a helyzet. Samir Osaka angol tudományfilozófus megfogalmazása szerint „a természet mindeddig nagymértékben uniformnak tűnt. Ám ezt a tényt nem használhatjuk annak az állításnak az alátámasztására, hogy a természet a jövőben is uniform módon fog viselkedni.”
Ami témánk szempontjából két dolgot jelent. Egyfelől azt, hogy az uniformitás feltételezése valóban termékeny elképzelésnek bizonyult az utóbbi évszázadokban. A földönkívüli civilizációk keresésének a lehetősége mint tudományos kérdés például akkor merülhetett csak fel, amikor az arisztotelészi felfogást odahagyva abból indultunk ki, hogy a többi bolygó is hasonló a Földhöz. És ha hasonló, akkor ugye értelmes lények is élhetnek rajta.
Másfelől viszont amikor nem régiben elkészítettek egy olyan, átfogó térképet az Univerzumról, amely a több százmillió fényév nagyságú galaxis-szuperklasztereket ábrázolja, akkor ebből a fizikusi végzettséggel rendelkező Brian Dogson az a következtetést vonta le, hogy bár kis léptéknél a világmindenség nem homogén (elvégre az itt, a Földön miket körülvevő környezet más, mint a galaxisok szintjén), nagy léptéknél, 250 millió fényévnél viszont már az.
Eközben a „homogenitáselv” három válfaját sorolta fel:

• az „univerzális fizika törvénye”: eszerint a fizika törvényei mindenütt ugyanazok
• kopernikuszi elv: a Föld nincs kitüntetett helyen az Univerzumban
• kozmológiai elv: „az Univerzum bármely [tetszőlegesen választott] pillanatban homogén és izotrop… nagy lépték esetén”.

Nézzük most ezeket egyenként. Ami az univerzális fizika törvényét illeti, ez két kérdést vet fel. Először is, hogy a „mindenütt” azt jelenti-e, hogy térben és időben is, és ennek megfelelően a természeti törvények nem voltak mások a múltban, illetve nem lesznek mások a jövőben, mint most. Ha viszont eljátszhatunk azzal a gondolattal (mint ahogy vannak ilyen elképzelések), hogy esetleg időben változnak egyes fizikai állandók, úgy miért ne tételezhetnénk fel legalább a gondolatkísérlet kedvéért azt is, hogy ez az állítólagos „mindenütt ugyanaz” mégsem mindenütt igaz, és egyszerűen a Hume-féle természet univerzalitására vonatkozó elképzelésünk/meggyőződésünk van a háttérben? Továbbá az is kérdés (sőt, akár azt is mondhatnám, hogy igazából ez ám csak a kérdés), hogy ha mégis igaz, akkor miért: honnét származik a természeti törvények azonossága? Hiszen olyan egyszerű lenne nem egyformáknak lenniük (továbbá: miért éppen ezek és nem mások a törvények? Miért nem elég például – vagy tényleg nem elég-e – egyetlen törvény minden leírására, és így tovább).
Ami a másodikat, a kopernikuszi elvet illeti, az lényegében annyit mond, hogy nem mi vagyunk középen. Ennek a szélsőséges (és nagyon sikeres) továbbvitele az az einsteini fizika is, mely szerint egyetlen megfigyelő sincs kitüntetett helyzetben, és amelyet (miként már érintettük) mindeddig nem sikerült összebékíteni a kvantumfizikával.
A harmadik: a kozmológiai elv pedig a csillagász William Keel megfogalmazását kölcsönvéve annyit állít, hogy „megfelelően nagy skálánál az Univerzum tulajdonságai minden megfigyelő számára azonosak”, illetve ennek továbbfejlesztett változata, a „tökéletes kozmológiai elv” szerint ennek időben is igaznak kell(ene) lennie (mint ahogy annak idején a Steady State Univerzum elmélete épült erre a feltételezésre, újabban pedig az inflációs elmélet egy speciális változata).
Azt gondolom azonban, hogy az eddigiekkel ellentétes irányba is elindulhatunk. Hans Joachim Störig említi A filozófia világtörténetében, hogy mivel az indiaiak „mindig is inkább az örökkévalóra, mintsem az időben múlandóra” koncentráltak (valahogy úgy, mint a mai fizikusok, mondhatnánk némi iróniával), ezért náluk „nem létezett a mi fogalmaink szerinti tulajdonképpeni történetírás”, és ezért elestek bizonyos lehetőségektől.
Ami talán valami olyasmit is jelent, hogy jelenleg a tudomány a Hume-i uniformitáselképzeléssel összhangban az általános (és időben meg térben is változatlan) szabályszerűségekre koncentrál, de az így született eredmények megtartása mellett érdemes lenne a másik oldalról is körüljárni a dolgot, és ahelyett, hogy a változatlanságot meg az azonosságot keresnénk mindenütt, érdemes lenne a különbségekre koncentrálni. Elvégre ugyanúgy, mint ahogy az arisztotelészi égi és földi fizika szembeállításának elvetését követően gyorsan eljutottunk a hipotetikus idegen civilizációk utáni kutatásig (amit a Galilei előtti keretrendszerben értelmezni sem igazán lehetett), hátha most is hasonlóan érdekes ötleteink támadnának.
De akár még ennél is továbbléphetünk. A tudomány története az utóbbi évszázadokban ugyan az uniform nem uniform leírás szembeállításaként értelmezhető, de semmi sem teszi szükségszerűvé, hogy a jövőben is ebben a két fogalomban gondolkodjunk. Még akkor sem, ha jelenleg ötletem sincs, hogy akkor viszont miben.

NEOSETI és spekulatív természettudomány

Paul Davies azt írja fel A Kísérteties csönd című könyvében, hogy igencsak meglepő lenne, ha ez esetleg létező földönkívüliek rádióhullámokat, vagyis egy olyan technológiát használnának, amelyek mi éppen az 1950-es években, az idegen civilizációk kutatásának kezdetén preferáltunk. Majd pedig azzal folytatja, hogy az eddigi kutatások kiszélesítésére és „új SETI-re” van szükség.

Már csak azért is, mert a hagyományos SETI-t mind a mai napig túlságosan magán viseli annak a kornak a lenyomatát, amikor létrejött. Ott van például a Kardasovról elnevezett skála, amelyet az 1960-as évek első felében dolgoztak ki a hipotetikus idegen civilizációkat kategorizálandó és abból kiindulva, hogy az időben előre haladva mindenki egyre több energiát fogyaszt. Tehát Nyikolaj Kardasov szovjet csillagász I-esnek nevezte az olyan civilizációkat, amelyek egy egész bolygó, míg a II-esnek azt, amelyek egy egész naprendszer összes erőforrásával gazdálkodnak, és így tovább. Akkoriban még nem igazán létezett környezetvédelem, és így senkinek sem gondolt arra, hogy a meg nem újuló erőforrások előbb-utóbb elfogynak, tehát nem a növekvő energiaigény felé kellene elmozdulnunk akár nekünk, akár bárki másnak „odakint”.
Ma viszont, ha már mindenképpen az energiát akarjuk mérő számként használni, akkor inkább az alapján lenne érdemes besorolni a hipotetikus civilizációkat, hogy mennyi idő alatt fogynak ki az adott erőforrásból. Eközben jelenlegi formájában persze a „meg nem újuló energia” is jelentését veszítené, hiszen megfelelően nagy időbeli léptéket választva minden energiaforrás végesnek bizonyul. Vagyis a fosszilis tüzelőanyaggal sem az a baj, hogy nem tart örökké, hanem az, hogy a saját civilizációnk várható vagy legalábbis remélt élettartamához képest túlságosan gyorsan feléljük. Persze egy sok milliárd évig létező civilizáció számára végül a napenergia is „elfogyna”.
De hogy visszatérjünk Kardasohoz, ő az energiával kapcsolatos mellett azzal a feltétezéssel is élt, hogy a különböző civilizációk fejlettsége azért hasonlítható össze, mert mindegyik szükségképpen ugyanazt a fejlődési utat futja be. Ez azonban ismét csak tipikus, a hidegháború korára jellemző elképzelés, amikor a két nagy tábor: a kapitalisták meg a szovjetek egyformán meg voltak róla győződve, hogy a fejlődés szükségképpen unilineáris, és – attól függően, hogy ők melyik oldalon álltak – minden társadalom vagy a tiszta kapitalizmusba, vagy pedig a nem kevésbé tökéletes és rivális nélküli kommunizmusba fog torkollni. Ehhez képest ma már nehéz lenne olyan társadalomtudóst találni, aki ilyesmit gondolna – de a SETI azért továbbra is arról beszél, hogy melyik civilizáció jár előrébb.
És hasonlóképpen beszél „értelmes” idegen lényekről is, és persze ez sem meglepő. Ismét csak az 1950-es és 60-as években ugyanis az volt az általános meggyőződés, hogy pillanatokon belül képesek leszünk mesterséges intelligenciát létrehozni. Ehhez képest ma viszont úgy gondoljuk, hogy bár mi azért, hogy megoldjuk, rendszerint előbb az értelmünket használva feldolgozzuk a problémát (és eközben persze meg is értjük), azért lehetségesek más megoldások is. Azaz: a problémamegoldáshoz nincs feltétlenül szükség a gondolkodásra.
A Deep Blue nevű célszámítógép például a nélkül verte meg Kaszparovot még a 90-es évek végén, hogy egyáltalán a tudatában lett volna annak, hogy sakkozik. Ami a SETI-re értelmezve azt jelenti, hogy még ha „értelmesnek” is látszik valami, nem biztos, hogy az. Marc D. Hauser állati intelligenciakutató már jó néhány éve azt mondta, hogy az nem megválaszolható a kérdés, hogy „gondolkodik-e” egy majom, főemlős vagy bármi más. Ugyanis erről elvileg sem lehet meggyőződni – miként egy idegen értelmes lény esetében sem (hiszen csak azt látjuk, hogy mit csinál, de ebből nem tudható, hogy azért csinálja-e, mert példának okáért érti a sakk lépéseit – vagy azért, mert úgy van programozva). Arról viszont meggyőződhetünk, hogy képes-e bizonyos típusú problémák megoldására; képes-e szimbólummanipulációra, és így tovább. Tehát ezekre kell rákérdeznünk, mivel ezek értelmezhető kérdések, és innentől kezdve eltűnődhetünk rajta, hogy hogyan kellene fogalmaznunk ahelyett, hogy a SETI-t emlegetnénk, ami annyit tesz, hogy „kutatás idegen értelem után”.
És hogy ezek ellenére miért lehet érdekes mégis a SETI?
Nem régiben egy David P- Barash nevű amerikai biológus azt fejtegette, hogy ideje lenne új könyveket írni a biológiáról, fizikáról stb., mert aki a jelenlegieket kézbe veszi, az azt tudja meg, hogy mit tudunk – és eközben elsikkad a számára, hogy mi mindent nem, és hamis kép fog kialakulni benne.
A Nagy Francia Enciklopédia 75 ezer szócikkben gyűjtötte össze a biztosnak tekintett korabeli tudást. Ma viszont lenne létjogosultságuk olyan műveknek is, melyek a megválaszolatlan kérdéseket gyűjtik össze; sőt olyanoknak is – és ez az a pont, ahol a SETI ismét szerepet kap –, amelyek nem a létező vagy nem létező valósággal, hanem az elvi lehetőségekkel (a lehetőségek fázisterével) foglalkoznak.
Jó példa erre az, hogy Davies a hagyományostól eltérő jellegű üzenetek lehetőségeit vizsgálva felveti, hogy „ahelyett, hogy megpróbálnák eltéríteni az őshonos életet”, és mondjuk a DNS-ünkbe írni a nekünk szóló információt, „a földönkívüliek megpróbálhatnak létrehozni egy mesterséges, árnyékbioszférát”, vagyis olyan, mesterséges mikrobákat, amelyek egyfelől működőképesek maradnak a földi körülmények között is, másfelől eközben nem zavarják az őshonos szervezeteket.
Amire persze több dolgot is lehet mondani. Például azt, hogy ez bizony meglehetősen nyakatekert elképzelés, és ha ilyesmivel játszunk el, akkor már miért nem tételezzük inkább fel azt, hogy mi magunk vagyunk az a bizonyos mesterséges árnyékbioszféra? Meg azt, hogy a hagyományos SETI „fontolva haladó”, tudományos irányzata mindig is abból indult ki, hogy csak olyan dolgokat tulajdonítunk az idegeneknek, amelyeket mi biztosan meg tudunk csinálni – ezekről ugyanis bizonyított, hogy lehetségesek. Vagyis miközben Kardasov arról beszélt, hogy létezhetnek egy egész galaxis teljes energiáját felhasználó kozmikus civilizációk, aközben ők legfeljebb arról, hogy milyen távolságból lehet fogni egy bizonyos erősségű rádiójelet.
Davies ötlete persze nem tartozik a SETI „óvatos” vonulatához, hiszen nem egy ellenőrizhető tudományos állítás, hanem mindössze gondolati játék, és ezt a megközelítést egy neologizmussal élve akár spekulatív SETI-nek is nevezhetnénk, hiszen a klasszikus értelemben vett tudománnyal ellentétben nem azt vizsgálja, hogy mi létezik a valóságban, hanem az, hogy elvileg mi lenne elképzelhető. Ilyen egyébként a spekulatív evolúció is: ennek talán a legismertebb képviselője, Dougal Dixon azzal a kérdéssel játszott el az 1980-as években, hogy milyen lehetne a földi élővilág ötven millió év múlva, ha most eltűnne az ember. Meg hasonlóak a történészi „mi lett volna, ha…” típusú gondolatkísérletek, melyek szintén az utóbbi évtizedekben váltak népszerűvé.
Ezek és a hasonló kérdésfelvetések abban különböznek a tudománytalanságtól, hogy nem hagyják figyelmen kívül a természeti törvényeket vagy éppen a logikai szabályokat. Vagyis a mai felfogás szerint nem tudományosak ugyan, de nem is tudománytalanok, és akár még az is felvethető – egyfajta spekulatív jövőkutatás keretein belül–, hogy a jövőben talán (de csak talán) valami ilyesmi elfogadott módszernek fog számítani az „igazi tudományosságon” belül is. Vagyis a súlypont a SETI-hez hasonlóan a „van”-ról a „lehet” felé tolódhat el, és a „valós fizika” csupán részhalmaza lesz mindazoknak a fizikáknak, amellyel a kutatók foglalkoznak – kissé ahhoz hasonlóan, mint ahogy a kozmológiában is szokás olyan modellekkel dolgozni, amelyeknek nyilvánvalóan nem léteznek valós megfelelői (pl. tömeg nélküli, forgó és üres világegyetemekkel). Innentől kezdve viszont – a rendfelékezésünkre álló, folyamatosan növekvő számítástechnikai kapacitást kihasználva – megtehetnénk, hogy első lépésben rengeteg változatot legenerálunk, majd pedig az így létrejött fázistérben kutatunk érdekes megoldások után. Elképzelhetőnek tartom, hogy találnánk is ilyeneket; abban pedig egyenesen biztos vagyok, hogy az így létrehozott tudomány kimondottan különbözne a maitól.

Kozmikus világítótornyok és vallásmérnökök (updated)

Amikor azt a kérdést tesszük fel, hogy ha lennének földönkívüliek, akkor vajon miért is vennék maguknak a fáradságot, hogy hatalmas energiabefektetéssel üzenetet küldjenek nekünk, akkor nagyon is földi módon gondolkodunk.

Ugyanis lényebében abból indulunk ki, hogy egy nálunk idősebb civilizáció minden bizonnyal „fejlettebb” is nálunk, és a „fejlettség” alatt hajlamosak vagyunk azt érteni, hogy nem csupán a természettudományos ismeretei jóval fejlettebbek, mint a mieink, de nem csupán racionálisan, hanem még racionálisabban is gondolkodik nálunk. Vagyis mintha a „nem racionális” viselkedést valami olyasminek tekintenénk, mint amilyen a rabszolgaság, amely a történelem korábbi szakaszára volt jellemző. Ám elképzelhető olyan modell is, amely szerint a felvilágosodás óta tartó szekularizációs folyamat bizonyul majd átmeneti jelenségnek: afféle interregnumnak, és a 21. században a vallás (esetleg megváltozott módon, de) nem kevésbé meghatározó szerepet fog játszani, mint korábban.
Ami egyfelől azért lehet fontos a számunkra, mert mindig is a vallás volt az egyik nagy, az emberiséget mozgató erő (gondoljunk csak azokra az épületekre, melyeket vallási indíttatásból emeltek vagy arra, hogy hányan szentelték a teljes életüket a vallás szolgálatának). Legalábbis elképzelhető, hogy egy hipotetikus idegen civilizáció is rendelkezik vallással – azzal, hogy van-e tudományuk, és hogy az milyen lehet stb. valószínűleg azért szokás annyit foglalkozni, mert rendszerint az egész kérdéskörrel is tudósok foglalkoznak, akik számára ez tűnik fontosnak.
És hasonlóképpen elképzelhető az is, hogy egy kozmikus jeladó (egy „világító torony”) folyamatos üzemeltetése mögött nem valamiféle racionális, hanem vallási meggyőződések húzódnak meg. Sőt, számomra még könnyebben is elképzelhető, mert „racionálisan” nézve úgy tűnik, hogy még egy technikailag fejlett civilizáció számára is túlságosan drága, bonyolult stb. lenne a fenntartása. Amivel persze nem azt akarom mondani, hogy biztosan így van – azt viszont igen, hogy érdemes számolni azzal a lehetőséggel is, hogy ha felvennénk „velük” a kapcsolatot, akkor náluk a tudomány esetleg „a vallás szolgáló lánya” lenne.Kérdés persze, hogy ez milyen vallás lenne; és hasonlóképen kérdéses az is, hogy a jövő földi vallásai milyenek lesznek. Amikor Dawkins vagy általában véve a szkeptikusok megpróbálnak fellépni az egyébként számomra is elutasítandó kreacionizmus ellen, akkor bizonyos értelemben ugyanúgy járnak el, mint a SETI-vel foglalkozó szakemberek:  arra koncentrálnak, ami a számukra a fontos – vagyis a tudományra és tudományosságra. Nem pedig arra, ami a meggyőzendőknek fontos, és innentől kezdve nem nehéz arra gyanakodni, hogy ez a megközelítési mód nem lesz különösebben hatékony.
Lehetséges azonban más megoldás is. A The Church of Nano Bio Info Cogno például 2006-ban jött létre afféle ironikus művészeti projektként, amikor Praba Pilar performansz művész arra a következtetésre jutott, hogy az „új tudományok” egyes képviselői lényegében a vallás által kínált megváltást (örök életet és hasonlókat) ígérik az embereknek. De említhetnénk a Church of Life After Shopping-ot is – és miért ne  lenne elképzelhető például egy olyan, „igazi” és komolyan vehető vallás, amelyben a felebaráti szeretet mellett a tudomány eredményeinek tisztelete is központi szerepet játszik? Vagyis: ha vallások mindeddig – a többi társadalmi formációhoz hasonlóan – spontán módon, tervezettség nélkül alakultak is ki, nem képzelhető-e el, hogy a jövőben valamiféle tervezés eredményeként jönnek majd létre?
Ami persze legalább két dolgot jelenthet. Egyfelől azt, hogy afféle „vallásmérnökökként” megpróbálhatjuk majd eldönteni (különösen, ha majd az információs forradalomnak köszönhetően alapvetően új eszközök állnak a rendelkezésünkre), hogy szerintünk milyen vallás lenne a legcélravezetőbb/leghasznosabb/legüdvözítőbb stb. Másfelől viszont innentől kezdve ez is ugyanúgy előzetes és tudatos döntés eredménye lehet, mint az, hogy mi kerüljön be az alkotmányba, és ezzel a tudomány és a vallás jelenlegi kapcsolata is teljesen átértelmeződhetne.
Az pedig megint más kérdés, hogy semmi sem garantálja, hogy akár egy idegen civilizáció, akár pedig az emberiség a jövőben ugyanúgy ossza fel a gondolkodás egyes területeit, és ugyanúgy "tudományról", "vallásról" és hasonlókról beszéljen, mint mi.
Sőt, számomra éppen ennek ellenkezője tűnik valószínűnek.

Van valaki a Naprendszerben? Vagy esetleg volt?

"Napjainkban már bizonyosak lehetünk abban – írja Paul Davies Kísérteties csönd című könyvében -, hogy semmi remény az értelmes életre a Naprendszer bármely más bolygóján”. Ami viszont  felveti azt a kérdést, hogy korábban sem volt-e.
Percival Lowell, a 19. század végi „Mars őrület” központi figurája és a marsi értelmes élet létének talán legismertebb hirdetője abból indult ki, hogy a többi bolygók is hasonlóképpen fejlődnek, mint a Föld, és így az ő nevéhez köthető a planetológia megalkotása. Amihez Michael A. Michaud a Contact with Alien Civizations című könyvében hozzáteszi, hogy „a lowellizmus azt is megmutatja, hogy egy nagy gondolat miként tudja stimulálni a következő generációk gondolkodását”.

Azt azonban nem említi meg, hogy Lowell tevékenységének volt negatív következménye is. Egy David Todd nevű amerikai csillagász, aki már 1909-ben arról beszélt, hogy a marsiak rádiójelekkel üzenhetnek nekünk, 1924-ben megpróbálta fogni a Vörös Bolygóról érkező üzenetet (és közben azt is el tudta érni, hogy a vizsgálódás idejére az amerikai hadsereg meg az amerikai hadi tengerészet egyaránt rádiócsendet rendeljen el). Ez azonban a szabályt erősítő kivétel, ugyanis nagyjából az 1910-es évek végétől a földönkívüli értelem keresésének színhelye már nem a Naprendszer, hanem más csillagrendszerek voltak – a Lowellizmus negatív hatásai hosszabb távon egyszerűen elriasztották a csillagászokat a szűkebb kozmikus környezetünkön belüli kutatásoktól. Ám abból, hogy lowell teljesen tévesen hitte, hogy a Marson a mi korunkban is értelmes lények élnek, még nem következik automatikusan, hogy akár évmilliárdokkal előttünk a Naprendszer más részein nem élhettek értelmes lények, és hogy nem lenne érdemes esetleges technikai civilizációjuk nyomainak megkeresésével próbálkozni. Vagy legalábbis én ebből indultam ki, amikor elkezdtem ezt a bejegyzést írni.
A természetföldrajzi jövőkutatással foglalkozó magyar csillagász, Hargitai Henrik viszont azt mondja,hogy „a Marson és a Vénuszon is lehetett pár tíz-százmillió év folyamatos vizes evolúcióra”, ám ennyi idő nem elég az értelmes élet kialakulásához, ha abból indulunk ki, hogy „a Földön a trilobiták is csak 4 milliárd év után jelentek meg. És még ha minden jól megy is, és a nagy természeti katasztrófák úgy követik egymást, hogy ezáltal optimális módon működtetik az „evolúciós pumpát”, Hargitai szerint „akkor is kell legalább 1 milliárd év egy trilobita szintű értelemhez”.
Vagyis innentől kezdve az az egyik alapkérdés, hogy az élet kialakulása mindenütt ugyanolyan lassan történt-e, mint a Földön (már amennyiben bárhogy is történt másutt egyáltalán), vagy pedig mi vagyunk a kivétel. Davies szerint „a magasan fejlett, földönkívüli civilizációk vagy nagyon gyakoriak, vagy nagyon ritkák: a köztes állapot... [matematikai okokból kifolyólag] eredendően valószínűtlen”, és mintha a földi példák szerint az intelligencia kialakulása nem csupán időigényes lenne, de felettébb valószínűtlen is. Ugyanis miként ismét csak Davies rámutat, a dinoszauruszoknak bőven lett volna idejük értelmessé válni, de nem tették meg (vagy legalábbis nem hoztak létre technikai civilizációt); és persze Ausztráliában 50 millió évnyi elszigeteltség ellenére sem jelentek meg emberi értelemben véve intelligens erszényesek (meg a szintén hosszú ideig izolált Amerikákban ugyanúgy nem, mint ahogy Madagaszkáron sem, amely hasonlóképpen el volt vágva a világtól).
Ami más szavakkal azt jelenti, hogy számos magasabb rendű élőlény rajtolhatott volna a komplexitásnak nagyjából arról a szintjéről az emberi értelemben vett intelligencia felé, ahonnét a primitív ősemlősök a dinoszauruszok kihalása után, de egyikük sem tette meg, és innentől kezdve okkal gyanakodhatunk arra, hogy még ha másutt legalább egy nagyságrenddel gyorsabban: egy milliárd helyett alig 100 millió év alatt eljutott volna is az élet a trilobiták szintjére (amit egyébként nincs okunk feltétezni), akkor sem valószínű, hogy a folyamat értelmes lényekhez vezet. Egy olyan, helyi civilizáció nyomait tehát, mint amilyet Lowell is keresett a Marson, több, mint valószínű, hogy nem fogjuk megtalálni a Naprendszeren belül. Vagyis például a Society for Planetary SETI Research tevékenységének, amely a szűkebb kozmikus környezetünkben akar értelmes idegen tevékenység jeleire bukkanni, ezek szerint leginkább akkor lehetne értelme, ha az „idegen” alatt a „máshonnét származót” értenénk.
Egy valaha a Naprendszerben létező, de kőkorszaki szintű intelligencia tevékenységének nyomait valószínűleg nagyon nehéz lenne megtalálni, mivel ezek nem rínának ki a környezetükből. Egy olyan társadalom azonban, amely képes egy másik csillagtól elindulva eljutni ide, minden bizonnyal technikailag magasan fejlett és időálló megoldásokat használ. Tehát a Naprendszeren belül is ilyet lenne érdemes keresni. Méghozzá nem csak a „lakható” vagy valaha lakhatónak minősülő bolygókon, hanem a kisbolygóövezetben, a Holdon meg nagyjából bárhol máshol is.