NEOSETI és spekulatív természettudomány

Paul Davies azt írja fel A Kísérteties csönd című könyvében, hogy igencsak meglepő lenne, ha ez esetleg létező földönkívüliek rádióhullámokat, vagyis egy olyan technológiát használnának, amelyek mi éppen az 1950-es években, az idegen civilizációk kutatásának kezdetén preferáltunk. Majd pedig azzal folytatja, hogy az eddigi kutatások kiszélesítésére és „új SETI-re” van szükség.

Már csak azért is, mert a hagyományos SETI-t mind a mai napig túlságosan magán viseli annak a kornak a lenyomatát, amikor létrejött. Ott van például a Kardasovról elnevezett skála, amelyet az 1960-as évek első felében dolgoztak ki a hipotetikus idegen civilizációkat kategorizálandó és abból kiindulva, hogy az időben előre haladva mindenki egyre több energiát fogyaszt. Tehát Nyikolaj Kardasov szovjet csillagász I-esnek nevezte az olyan civilizációkat, amelyek egy egész bolygó, míg a II-esnek azt, amelyek egy egész naprendszer összes erőforrásával gazdálkodnak, és így tovább. Akkoriban még nem igazán létezett környezetvédelem, és így senkinek sem gondolt arra, hogy a meg nem újuló erőforrások előbb-utóbb elfogynak, tehát nem a növekvő energiaigény felé kellene elmozdulnunk akár nekünk, akár bárki másnak „odakint”.
Ma viszont, ha már mindenképpen az energiát akarjuk mérő számként használni, akkor inkább az alapján lenne érdemes besorolni a hipotetikus civilizációkat, hogy mennyi idő alatt fogynak ki az adott erőforrásból. Eközben jelenlegi formájában persze a „meg nem újuló energia” is jelentését veszítené, hiszen megfelelően nagy időbeli léptéket választva minden energiaforrás végesnek bizonyul. Vagyis a fosszilis tüzelőanyaggal sem az a baj, hogy nem tart örökké, hanem az, hogy a saját civilizációnk várható vagy legalábbis remélt élettartamához képest túlságosan gyorsan feléljük. Persze egy sok milliárd évig létező civilizáció számára végül a napenergia is „elfogyna”.
De hogy visszatérjünk Kardasohoz, ő az energiával kapcsolatos mellett azzal a feltétezéssel is élt, hogy a különböző civilizációk fejlettsége azért hasonlítható össze, mert mindegyik szükségképpen ugyanazt a fejlődési utat futja be. Ez azonban ismét csak tipikus, a hidegháború korára jellemző elképzelés, amikor a két nagy tábor: a kapitalisták meg a szovjetek egyformán meg voltak róla győződve, hogy a fejlődés szükségképpen unilineáris, és – attól függően, hogy ők melyik oldalon álltak – minden társadalom vagy a tiszta kapitalizmusba, vagy pedig a nem kevésbé tökéletes és rivális nélküli kommunizmusba fog torkollni. Ehhez képest ma már nehéz lenne olyan társadalomtudóst találni, aki ilyesmit gondolna – de a SETI azért továbbra is arról beszél, hogy melyik civilizáció jár előrébb.
És hasonlóképpen beszél „értelmes” idegen lényekről is, és persze ez sem meglepő. Ismét csak az 1950-es és 60-as években ugyanis az volt az általános meggyőződés, hogy pillanatokon belül képesek leszünk mesterséges intelligenciát létrehozni. Ehhez képest ma viszont úgy gondoljuk, hogy bár mi azért, hogy megoldjuk, rendszerint előbb az értelmünket használva feldolgozzuk a problémát (és eközben persze meg is értjük), azért lehetségesek más megoldások is. Azaz: a problémamegoldáshoz nincs feltétlenül szükség a gondolkodásra.
A Deep Blue nevű célszámítógép például a nélkül verte meg Kaszparovot még a 90-es évek végén, hogy egyáltalán a tudatában lett volna annak, hogy sakkozik. Ami a SETI-re értelmezve azt jelenti, hogy még ha „értelmesnek” is látszik valami, nem biztos, hogy az. Marc D. Hauser állati intelligenciakutató már jó néhány éve azt mondta, hogy az nem megválaszolható a kérdés, hogy „gondolkodik-e” egy majom, főemlős vagy bármi más. Ugyanis erről elvileg sem lehet meggyőződni – miként egy idegen értelmes lény esetében sem (hiszen csak azt látjuk, hogy mit csinál, de ebből nem tudható, hogy azért csinálja-e, mert példának okáért érti a sakk lépéseit – vagy azért, mert úgy van programozva). Arról viszont meggyőződhetünk, hogy képes-e bizonyos típusú problémák megoldására; képes-e szimbólummanipulációra, és így tovább. Tehát ezekre kell rákérdeznünk, mivel ezek értelmezhető kérdések, és innentől kezdve eltűnődhetünk rajta, hogy hogyan kellene fogalmaznunk ahelyett, hogy a SETI-t emlegetnénk, ami annyit tesz, hogy „kutatás idegen értelem után”.
És hogy ezek ellenére miért lehet érdekes mégis a SETI?
Nem régiben egy David P- Barash nevű amerikai biológus azt fejtegette, hogy ideje lenne új könyveket írni a biológiáról, fizikáról stb., mert aki a jelenlegieket kézbe veszi, az azt tudja meg, hogy mit tudunk – és eközben elsikkad a számára, hogy mi mindent nem, és hamis kép fog kialakulni benne.
A Nagy Francia Enciklopédia 75 ezer szócikkben gyűjtötte össze a biztosnak tekintett korabeli tudást. Ma viszont lenne létjogosultságuk olyan műveknek is, melyek a megválaszolatlan kérdéseket gyűjtik össze; sőt olyanoknak is – és ez az a pont, ahol a SETI ismét szerepet kap –, amelyek nem a létező vagy nem létező valósággal, hanem az elvi lehetőségekkel (a lehetőségek fázisterével) foglalkoznak.
Jó példa erre az, hogy Davies a hagyományostól eltérő jellegű üzenetek lehetőségeit vizsgálva felveti, hogy „ahelyett, hogy megpróbálnák eltéríteni az őshonos életet”, és mondjuk a DNS-ünkbe írni a nekünk szóló információt, „a földönkívüliek megpróbálhatnak létrehozni egy mesterséges, árnyékbioszférát”, vagyis olyan, mesterséges mikrobákat, amelyek egyfelől működőképesek maradnak a földi körülmények között is, másfelől eközben nem zavarják az őshonos szervezeteket.
Amire persze több dolgot is lehet mondani. Például azt, hogy ez bizony meglehetősen nyakatekert elképzelés, és ha ilyesmivel játszunk el, akkor már miért nem tételezzük inkább fel azt, hogy mi magunk vagyunk az a bizonyos mesterséges árnyékbioszféra? Meg azt, hogy a hagyományos SETI „fontolva haladó”, tudományos irányzata mindig is abból indult ki, hogy csak olyan dolgokat tulajdonítunk az idegeneknek, amelyeket mi biztosan meg tudunk csinálni – ezekről ugyanis bizonyított, hogy lehetségesek. Vagyis miközben Kardasov arról beszélt, hogy létezhetnek egy egész galaxis teljes energiáját felhasználó kozmikus civilizációk, aközben ők legfeljebb arról, hogy milyen távolságból lehet fogni egy bizonyos erősségű rádiójelet.
Davies ötlete persze nem tartozik a SETI „óvatos” vonulatához, hiszen nem egy ellenőrizhető tudományos állítás, hanem mindössze gondolati játék, és ezt a megközelítést egy neologizmussal élve akár spekulatív SETI-nek is nevezhetnénk, hiszen a klasszikus értelemben vett tudománnyal ellentétben nem azt vizsgálja, hogy mi létezik a valóságban, hanem az, hogy elvileg mi lenne elképzelhető. Ilyen egyébként a spekulatív evolúció is: ennek talán a legismertebb képviselője, Dougal Dixon azzal a kérdéssel játszott el az 1980-as években, hogy milyen lehetne a földi élővilág ötven millió év múlva, ha most eltűnne az ember. Meg hasonlóak a történészi „mi lett volna, ha…” típusú gondolatkísérletek, melyek szintén az utóbbi évtizedekben váltak népszerűvé.
Ezek és a hasonló kérdésfelvetések abban különböznek a tudománytalanságtól, hogy nem hagyják figyelmen kívül a természeti törvényeket vagy éppen a logikai szabályokat. Vagyis a mai felfogás szerint nem tudományosak ugyan, de nem is tudománytalanok, és akár még az is felvethető – egyfajta spekulatív jövőkutatás keretein belül–, hogy a jövőben talán (de csak talán) valami ilyesmi elfogadott módszernek fog számítani az „igazi tudományosságon” belül is. Vagyis a súlypont a SETI-hez hasonlóan a „van”-ról a „lehet” felé tolódhat el, és a „valós fizika” csupán részhalmaza lesz mindazoknak a fizikáknak, amellyel a kutatók foglalkoznak – kissé ahhoz hasonlóan, mint ahogy a kozmológiában is szokás olyan modellekkel dolgozni, amelyeknek nyilvánvalóan nem léteznek valós megfelelői (pl. tömeg nélküli, forgó és üres világegyetemekkel). Innentől kezdve viszont – a rendfelékezésünkre álló, folyamatosan növekvő számítástechnikai kapacitást kihasználva – megtehetnénk, hogy első lépésben rengeteg változatot legenerálunk, majd pedig az így létrejött fázistérben kutatunk érdekes megoldások után. Elképzelhetőnek tartom, hogy találnánk is ilyeneket; abban pedig egyenesen biztos vagyok, hogy az így létrehozott tudomány kimondottan különbözne a maitól.

A mesterséges intelligenciától a szeletintelligenciáig

A mesterséges intelligencia kutatásának első korszaka jó közelítésben arról szólt, hogy minél inkább emberi értelemmel rendelkező gépeket próbáltunk létrehozni, ám azóta másfajta mesterséges intelligenciák (mármint ha nevezhetjük őket egyáltalán így) konstruálása felé mozdultunk el.

Paul Davies arról ír a Kísérteties csönd című könyvében, hogy (talán) a posztbiológiai értelem megjelenése felé tartunk, mivel a gondolkodás számára a biológiai burok nem éppen a legbiztonságosabb. Tehát a hús-vér intelligencia csupán az első lépés, és egymillió év múlva az értelem hordozói ugyanúgy nem fogják biológiai entitásoknak tekinteni magukat, mint ahogy mi sem úgy gondolunk magunkra, mint akik alapvetően vízi állatok (noha annak idején persze az óceánból másztak ki az őseink). Úgyhogy Davies szerint amennyiben lehetséges kvantumkomputert építeni, akkor a nálunk fejlettebb idegen civilizációkat, illetve azok képviselőit leginkább a számukra zavaró hőtől távol, a csillagok vagy éppen a galaxisok közötti világűrben lebegő szuperszámítógépekként kell elképzelnünk.

Csak éppen túl azon, hogy ez nem szükségszerűség, hanem csupán – esetleg – létező lehetőség, az is kérdéses, hogy miként is kell elképzelnünk ezt a bizonyos mesterséges értelmet. Az 1950-es évek kutatói úgy gondolták, hogy – miként fentebb már említettük – lényegében ugyanolyan lesz, mint az ember, aki az olyan, egymástól tökéletesen különböző problémákat, mint pl. egy egy arc felismerése vagy egy sakkállás elemzése, ugyanazt az „általános értelmet” használva oldja meg. Vagyis AGI-kat képzeltek el (értsd: Artificial General Intelligence).

Csak éppen azóta az ASI-k kerültek az érdeklődés homlokterébe (Artificial Specialized Intelligence. Ezeket bátran nevezhetnénk akár „szeletintelligenciának” is). Kezdetben a kognitív pszichológusok abból indultak ki, hogy vannak „alapdolgok”, amiket mindenki jól csinál (pl. észlelés), és vannak, amelyeket csak nagyon kevesen (sakkozás), és amennyiben egy gép képes lesz ügyesen tologatni a bábokat a 8x8-as mezőn, úgy jó lesz azokban a dolgokban is, melyekben mindenki az. A Deep Blue azonban 1997-ben megverte Kaszparovot. A fentebbiek alapján arra számítanánk, hogy aki/ami a gondolkodás egy speciális válfajában, a sakkozásban kiválóan teljesít, az általában véve is értelmes, az IBM célszámítógépe azonban egyáltalán nem gondolkodott (hanem a nyers erő és nagy számú kombináció végigpróbálásával nyert).

Érdemes észrevennünk,hogy minden biológiai eredetű értelem AGI, elvégre egy kutyának például amellett, hogy megérti a gazdája utasításait, képesnek kell lennie érzékelni a külvilágot; megkülönböztetni az ehető dolgokat az ehetetlenektől stb. Ez persze nem különösebben meglepő: ahhoz, hogy fenn tudjon maradni, minden élőlénynek ugyanannak az „evolúciós egységcsomagnak” a feltételeit kell teljesítenie, és amennyiben nem elég jó az alapdolgokban, úgy nem fog eljutni a „magasabb szintű”, specializált feladatok megoldásához. Azaz azért AGI minden élőlény, mert az evolúció (és azon belül a természetes szelekció) nem teszi lehetővé,hogy egyetlen, specializált területen legyen „rátermett”. Eközben persze van korreláció a különböző, AGI-val megvalósított funkciók kifinomultsága között: egy rovar nem képes olyan jó minőségű „képfeldolgozásra”, mint egy macska, akinek/aminek jóval nagyobb általános célú problémamegoldó berendezés áll a rendelkezésére. Az pedig más kérdés, hogy ezt inkább látásra vagy inkább szaglásra használja, mint a kutya.

A városi legendák egyike szerint az ember csupán agykapacitásának 10 százalékát használja ki, noha mindannyian Einsteinek lehetnénk, ha 100 százalékban használnánk ki. A valóságban azonban agyunk egyfelől nem csupán az olyan specializált feladatok megoldására szolgál, mint amilyen a sakkozás, versírás vagy a fizika nagy egyesített elméletének keresése, hanem a legkülönbözőbb AGI-funkciókat is el kell látnia (érzékelés, egyes testi funkciók szabályozása stb.). Másfelől pedig mivel a nagy méretű agy fenntartása eléggé energiaigényes, ezért nehezen képzelhető el, hogy azt csak úgy, kihasználatlan lehetőségekkel telezsúfolva hordanánk magunkkal. Amivel nem azt akarom mondani,hogy nem jelenhetnek meg benne újabb funkciók (lásd pl. az írásközpontot), de azért több, mint valószínű, hogy leginkább „foglaltak” benne a helyek. Ez nem jelenti azt, hogy a közelebbi-távolabbi jövő embere agyának a szerkezete teljesen ugyanúgy fog kinézni, mint a miénk, és a „mentális szerveink” összeolvadással, átstruktúrálódással stb. változhatnak ugyan, de nincs valamiféle „agyi vadnyugat” a fejünkön belül, ahol üres területeket lehetne elfoglalni. A helyzet inkább a mai világhoz hasonlít, ahol gyakorlatilag minden földdarab az egyik vagy másik államhoz tartozik.

Kérdés persze, hogy az agyunkat mennyivel lehetne jobban megkonstruálni (elvégre az evolúció csupán lokális maximumkeresésre képes). De azért valószínű, hogy a jelenlegi megoldásnak, miközben az nem bánik pazarlóan a kihasználatlan helyekkel, megvannak és a jövőben is meglesznek a maga teljesítménybeli korlátjai – függetlenül attól, hogy milyen vagy milyen lesz a belső struktúrája. Egy adott anyagmennyiség sokféleképpen strukturálható át a gondolkodáshoz, de csak bizonyos komplexitás érhető el, akárhogy is ügyeskedünk.

Egy következő lépés tehát a csináljunk „nagyobb agyat” projekt lehetne, ám itt már különböző biológiai problémákba ütközünk addig bezárólag, hogy a megszületéskor a gyerek fejének át kell haladnia szülőcsatornán. Úgyhogy ha nagyobb méretű agyat szeretnénk, akkor elvileg (de csak elvileg, mert nem biztos, hogy képesek vagyunk rá, és akkor az etikai kérdéseket még csak nem is érintettük) az alábbi lehetőségeink vannak:

• vagy találjunk arra egy megoldást, hogy a normál fejméretű újszülött agya azt követően növekedjen még vadabbul, mint eddig, hogy elhagyta az anyaméhet;
• vagy miután nagyobb fejű magzatokat hozunk létre, áttérünk a kizárólag császármetszéssel történő szülésre;
• vagy pedig az egész emberi testet áttervezzük, hogy a nők meg tudják szülni a jóval nagyobb fejű gyereket.

AZ ASI-knál persze nincsenek ilyen problémák, mert sem a lokális maximumkeresés és útfüggés révén behatárolt feltételek nem korlátozzák őket; sem pedig nem kell azt az „evolúciós egységcsomagot” magukkal hurcolniuk, amely nélkül az élőlények nem boldogulnának. És miért is kellene, elvégre rájuk nem a természetes, hanem a mesterséges szelekció hat, és innentől nem ugyanolyan játékszabályoknak kell megfelelniük. Márpedig a természetes és mesterséges szelekció között nagy különbségek vannak.

Annak például semmi akadálya nem volt, hogy az utóbbi révén szelekció révén olyan tehénfajtát hozzunk létre, amely emberi közreműködés nélkül képtelen világra hozni a borjút (vagyis a természetben nem maradhatna fenn), és egy fordító vagy sakkozó ASI-nál sem követelmény, hogy fejlett képfeldogozásra legyen képes. És innentől kezdve semmi sem teszi indokolttá, hogy a jövő mesterséges intelligenciáját (noha elvileg persze lehet, hogy megvalósítható) olyan AGI-ként képzeljük el, amelyre például Davies is gondolt, amikor a csillagközi térben lebegő kvantumszámítógép-értelemről írt. Eljátszhatunk viszont egyfajta „szeletintelligenciákból” álló AI-ökoszisztéma gondolatával. Ami egyben azt is jelentené,hogy a jövő mesterséges intelligenciája nem is hasonlítana a miénkre, és az általános célú biológiai intelligenciát nem egy szuper-, hanem egy egészen másfajta mesterséges szeletintelligencia megjelenése követné, amitől dőreség lenne azt várni, hogy ugyanúgy civilizációkat hozzon létre, mint ahogy mi tettük a fejünkben lévő AGI-t használva.