Galilei, a kenyérpirító és a politikusok

August Comte, a modern szociológia egyik megalapozója a 19. század elején arról írt, hogy a teológiai felfogástól a racionalitás felé haladunk, és a jövőben a társadalmat szociológusok fogják irányítani. Ehhez képest ha egy marsi történész figyelné a Földet, akkor azt látná, hogy mindenütt a politikusok a meghatározóak – és lehet, hogy nagyon csodálkozna ezen.

A probléma ugyanis némiképp leegyszerűsítve az, hogy miért olyan emberekre bízzuk a társadalom irányítását, akik azért kerültek ebbe a pozícióba, mert ők elvállalták, mi pedig megválasztottuk őket, miközben ebből nem következik szükségképpen, hogy értenek is hozzá. Ahhoz, hogy buszt vezessünk, vagy általános iskolában tanítsunk, megfelelő végzettség kell, ahhoz viszont, hogy adott esetben egy egész országgal kapcsolatban döntsünk, nem. Churchill annak idején úgy fogalmazott, hogy „a demokrácia a kormányzás legrosszabb formája – leszámítva azokat, amelyeket már kipróbáltunk”. Értsd: eddig még mindig ez vált be a legjobban, ám ebből nem következik, hogy nem létezhet ennél jobb megoldás – bár nem biztos, hogy ezt a bizonyos „ennél jobbat” meg is tudjuk valósítani.
Thomas Thwaites a londoni Királyi Művészeti Főiskoláról néhány éve megpróbált kizárólag saját erőből, az alapoktól előállítani egy kenyérpirítót (úgy, hogy még a vasat is ő dolgozza fel hozzá), és végül arra a következtetésre jutott, hogy a projektre „könnyen rámehetne az egész életem”. Ami nem is meglepő, írja Tim Harford angol közgazdász Az alkalmazkodás logikája című könyvében, hiszen „a pirító világunk összetettségének egyik szimbóluma... képet ad azokról az akadályokról..., amelyekkel szembe kell néznie mindazoknak, akik meg akarják változtatni”.
Az új társadalomtudományok azt követően jelentek meg, hogy– az ipari forradalom hatására – átalakult a társadalom. Ami a szociológiát illet, ez azért vált lehetővé, mert az nem lévén már beszorítva a feudális struktúrákba, meg lehetett figyelni az emberek egymáshoz való viszonyát. Érdemes eltűnődnünk rajta, hogy vajon milyen, hasonló váltások/szétválások következhetnek be a jövőben, és milyen új társadalomtudományok jelenhetnek majd meg.
Ami pedig a közgazdaságot illeti, itt szintén az ipari forradalom hatására elvált egymástól a termelés és a fogyasztás, és innentől fogva volt értelme tanulmányozni a termelő és a fogyasztó viszonyát is. Ma úgy gondoljuk, hogy a közgazdaságtannak három célja lehetne:

• leírást adni arról, hogy miként működnek a gazdaságok
• leírást adni arról, hogy miként kellene működniük
• megmondani, hogy miként lehet elérni a kívánt célt, és miként lehet(ne) egy „felhasználói kézikönyvet” összeállítani ehhez.

Nem biztos persze, hogy jelenleg bármelyikre is képesek vagyunk. Egy vicc szerint a közgazdászok nagyon sikeresek: az utóbbi öt válságból kilencet eredményesen jósoltak meg, de még ennél is nagyobb gondot jelent, hogy miközben a természettudományokban a kísérleti módszerek rendkívül eredményesek voltak, aközben azzal a területtel, amely mindenkit közvetlenül érint, vagyis a gazdasággal, illetve a társadalommal kapcsolatban eddig alig néhány nem szándékolt kísérletet hajtottunk végre.
A 20. század például „kipróbálta” a fasizmust (ez szerencsére legfeljebb egy-két évtizedig bizonyult gazdaságilag és társadalmilag életképesnek); a kommunizmust (amely mintegy hetven év alatt bukott meg); és végül a kapitalizmust, amely egyelőre nem csupán működőképesnek tűnik, de a történelem folyamán először az emberiség túlnyomó része is ezt a formát tartja kívánatosnak, és errefelé törekszik. Csak éppen attól, hogy hosszabb ideig tűnt használhatónak, mint a másik kettő, semmi sem garantálja, hogy a jövőben is használhatónak fog bizonyulni; illetve az sem biztos, hogy nem váltja majd fel valami más.
Vagy váltaná, viszont a Harford által emlegetett komplexitás egyben azt is jelenti, hogy elképzelhető, hogy az időben növekvő összetettség egyre kevésbé teszi lehetővé, hogy letérjünk a mostani pályáról, és másba kezdjünk.
A 17. század elején az akkori „fizikusok” (nevezzük talán így őket) viszonylag könnyen átváltottak az arisztotelésziről a modern, Galilei nevével fémjelzett és a korábbitól teljesen eltérő fizikára. Ma viszont egy ilyen éles váltás a modern tudományban – többek között a ráépülő intézményrendszer miatt – gyakorlatilag elképzelhetetlennek tűnik. Pedig ugyanúgy nem lehetünk benne biztosak, hogy a jelenlegi tudomány a „legjobb megoldás”, mint ahogy abban sem, hogy a kapitalizmus az – csak éppen nem igazán folynak kísérletek magával a tudománnyal. Persze miközben fontos lenne, hogy létezzen valamiféle „hogyan kísérletezzünk magával a tudománnyal” típusú elméleti keretrendszer, ötletem sincs, hogy ezt hogyan lehetne kidolgozni.
Mint ahogy egészen a legutóbbi időkig: azoknak a randomista közgazdászoknak a megjelenéséig a közgazdaságtanban sem folyt igazi kísérletezés, akik szerint az ilyen megoldások ezen a területen is alkalmazhatóak. Michael Kremer, Paul Glewwe és Sylvie Moulin (miként ez ismét csak Harford könyvében olvasható) viszont azt vizsgálták meg, hogy vajon tényleg hatékony-e a kenyai iskolásoknak juttatott tankönyv, úgyhogy néhány iskola ugyan ilyeneket kapott, miközben másoknak flipchartot adtak; és volt egy olyan csoport is, amelynek féreghajtó tablettát. És csak ezeknek az eredményei javultak.
Vagyis: a próba-szerencse módszer (amely a múltban a „hagyományos” tudományos kísérleteknél is komoly szerepet játszott) a társadalomtudományoknál is hatékony lehet. Legalábbis egyes esetekben, ugyanis ez csupán a lokális maximum keresésére alkalmas, és ebben az értelemben a kapitalizmus is egyfajta lokális maximumkeresés eredménye. Kétségtelenül jobban bevált a másik kettőnél, de lehet, hogy elképzelhető helyette jobb is.
És hasonlóképpen: a politikusok általi kormányzás kétségkívül hatékonyabban működik, mint amikor feudális uralkodók hoztak döntéseket, de azért elképzelhető, hogy még érdemesebb lenne máshogy csinálni.
Ám nem biztos, hogy ezt a „máshogyat” a próba-szerencse módszerrel el tudjuk érni. Sőt. Edison ugyan úgy fejlesztette ki a szénszálas izzót, hogy minden, a keze ügyébe kerülő anyagot végigpróbált (és talált is egy jó megoldást); azzal viszont hiába kísérletezett, hogy szintén a próba-szerencse módszerrel megépítsen valamiféle atommotort.
Ehhez ugyanis elengedhetetlen a megfelelő fizikai elmélet, és ennek megfelelően legalábbis eltűnődhetünk rajta, hogy nem lenne-e szükség egy olyan elméletre is, amelyet felhasználva mintegy megépíthetnénk a „társadalmi atommotort”, és ennek a segítségével esetleg jobb megoldást találjunk az eddigi legjobbnál, vagyis a kapitalizmusnál és a politikusok által irányított társadalomnál. Az pedig más kérdés, hogy attól, hogy a természettudományoknál létezik ilyen elméleti megalapozottság, nem biztos, hogy meg lehet alkotni egy ilyen, a továbbiakban alapul szolgáló társadalomtudományi elméletet.

De azért amíg meg nem próbáltuk, addig bízhatunk benne, hogy igen.

Soha többé világháború?

És forradalom sem? Némi iróniával talán akár azt is mondhatnánk, hogy talán szerencsénk volt, mert 1956-ban a világ a szuezi válsággal volt elfoglalva, nem pedig a magyar forradalommal, és ez átvezet ahhoz a kérdéshez, hogy vajon a jövőben lesznek-e még világháborúk.

Ugyanis a 18. század óta az volt a tendencia, hogy az európai nemzetállamok konfliktusai globális konfliktusokká válhatnak még akkor is, ha egy itteni ellentét nem szükségképpen és nem mindig vezetett világméretű összecsapáshoz. Másfelől viszont ha máshol volt a gócpont, akkor az egészen biztosan nem vált világégéssé: sem az amerikai polgárháború, sem Vietnam vagy éppen egy afrikai vérengzés, és így tovább. érdemes tehát eltűnődnünk azon, hogy vajon az Óvilág globális háborúkban játszott szerepe nem azt mutatja-e, hogy ekkoriban a világ súlypontja ide esett. Ma hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egypólusú világban élünk, ám ha az USA ellentétbe kerül egy másik országgal, akkor az nem vezet világháborúhoz – ami viszont lehet, hogy azért van, mert az egész rendszer – a különböző szabályozásokkal együtt – mostanra alapvetően megváltozott.
Mint ahogy a „háborús networkök” újkori történetének különben is több fejezete van.
1. A nagy váltást nagyjából a Vesztfáliai Béke jelenti 1648-ból. Előtte Európa két háborús rendszerre oszlott, és a nyugati rész (franciák, olaszok, angolok) stb. leginkább egymással háborúzott, míg a keleti rész (oroszok, lengyelek, törökök) ismét csak egymás között „rendezték le” a fegyveres konfliktusokat, és egyedül a Habsburg Birodalom volt az, amely mindkét rész összecsapásaiba belekeveredett.
2. A Vesztfáliai Béke után viszont az európai háborús networkok – mondhatni – egyesültek (és innentől kezdve mindenki mindenkivel háborúzott).
3. A harmadik fázist pedig az jelentette, amikor a 18. század közepén a 7 éves háború már nem csupán egy, hanem több kontinensre terjed ki, és ami ekkor történt, az nem egy történész szerint a tulajdonképpeni első világháborúnak (vagy legalábbis annak főpróbájának) tekintendő. Ez az angolok látványos győzelmével és a franciák nem kevésbé látványos térvesztésével ért véget – ami viszont nem jelenti azt, hogy innentől a szigetország lett volna a legerősebb globális játékos.
Amikor lord Macartney 1793-ban Nagy-Britannia nevében különböző kérésekkel fordult a kínai császárhoz, akkor az még nyugodtan megtehette, hogy mindegyiket figyelmen kívül hagyja, ekkoriban ugyanis még Kína volt a legnagyobb hatalom. De nem a legkiterjedtebb: a kínai fegyveres konfliktusok nem gyűrűztek túl a világrégió határain.
Aztán az 1840-es évekre az angolok – lásd: ópiumháborúk – a kínaiaknál is erősebbé váltak.
A fegyveres erőszak persze sosem volt kizárólagos állami monopólium, és Robert B. Marks amerikai történész egyenesen azt mondja, hogy az ún. biológiai ancien regime: nagyjából az 1800 előtti időszak felkelései (gondoljunk csak akár a német parasztháborúra, akár a Pugacsov-felkelésre) valójában nem anomáliák voltak, hanem a kor politikai/hatalmi dinamikáját is meghatározó és a rendszerhez integránsan hozzátartozó elemek. Viszont rendszerint képtelenek voltak átstrukturálni a hatalmat – ellentétben a felkelésként induló francia vagy éppen a bolsevik forradalommal.
És ha eddig arról beszéltünk, hogy miként változik a háborúk, illetve általában véve a fegyveres konfliktusok mintázata, akkor ezen a ponton arra is rákérdezhetünk, hogy és a forradalmakkal mi lesz? Ugyanis az utolsó nagy európai váltás 1989-ben a szocialista rendszer összeomlásakor Románia kivételével (ahol Caucescut kivégezték), a világtörténelemben eddig egyedülálló módon mindenütt vértelenül zajlott.
Méghozzá minden bizonnyal azért, mert míg a felkelés kissé leegyszerűsítve annyit jelent, hogy nem vagyunk hajlandóak elviselni a fennálló rendet, a forradalom esetén viszont valami újat is akarunk a helyébe. Ám kezdetben még nem tudtuk, hogy ezt ki és hogyan fogja megvalósítani (hiszen ilyen irányú tapasztalatunk még nem volt); illetve azt sem, hogy valójában mi lesz a kimenet. A dolognak nem csak az a tanulsága, hogy a Tajping lázadás ebből az értelmezésből kiindulva forradalomnak tekinthető (mert a 19. századi mandzsu rendszer helyett teljes egyenlőséget akart bevezetni Kínában. Hanem az is, hogy 1989 már csak azért is más volt, mint a korábbi forradalmak, mert pontosan tisztában voltunk vele, hogy hová akarunk eljutni, és az egész olyan környezetben zajlott, ahol a rendelkezésünkre álltak modellek (és akár még arra is számíthattunk, hogy a modellül szolgáló nyugati demokráciák támogatni fognak minket. Elvégre korábban azért nem terjesztették ki a befolyásukat ezekre a régiókra is, mert a szovjetek ennek útját állták).
Kérdés persze, hogy a jövőben lesznek-e efféle „társadalomváltó” forradalmak, és ha igen, akkor mire fognak irányulni. Egy mai forradalmár valószínűleg egy létező modell megvalósítását tűzné ki maga elé – ám a 20. század többek között a működőképesnek tekintett megoldások száma csökkenéséről szólt. Az 1930-as évek végén sokak számára úgy tűnhetett, hogy a fasizmus is járható út, lévén Hitler birodalma gazdaságilag is sikeres – de csupán néhány év kellett hozzá, hogy kiderüljön, hogy mégsem működőképes. A II. Világháború után a szovjet megoldás még mindig reális alternatívának tűnt, ma viszont már nem tekintjük annak, vagyis az „élettartama” a fasizmussal ellentétben nem néhány évre, hanem néhány évtizedre korlátozódott; és így egyedül a kapitalizmus maradt a porondon
 Amiből viszont nem következik automatikusan, hogy ha eddig és a másik kettőnél hosszabb időn át „bevált”, akkor nem fogja valami más leváltani a későbbiekben. Mint ahogy az sem, hogy nem válhatnak a jövőben a felkelések és a forradalmak után más típusú fegyveres „megoldások” a társadalmat befolyásoló erővé (amire ma talán a terrorizmus látszik a legesélyesebbnek).
Hasonlóképpen fontos az is, hogy miként fog a háborúk mintázata megváltozni. A nemzetállamok felemelkedésével együtt járt, hogy – miként már említettük – a több kontinensre kiterjedő háborúk Európából indultak ki. A jövőben viszont elképzelhető például, hogy nem európai, hanem más vagy éppen több gócpontú háborús rendszer alakul ki – különösen, hogy az a korszak, amikor mi voltunk a világégések kiváltói, egybeesett a nemzetállamok felemelkedésével. Viszont amennyiben ezek valami másnak adnák át a helyüket, úgy talán az egész áthuzalozódna.
Sőt, még az is elképzelhető, hogy a belátható jövőben nem lesznek világháborúk – elvégre bár általában a technika fejlődésével (és a technológiák komplexebbé válásával) szoktunk foglalkozni, ezzel párhuzamosan azért a társadalmi rendszerek is mind összetettebbé válnak. Ami viszont nem feltétlenül jelenti azt, hogy sérülékenyebbé is válnak: egy autó is jóval megbízhatóbb ma, száz évvel ezelőtt, és miért ne játszódna le hasonló folyamat a társadalmi rendszerek esetében is.

Túllépni a biopolitikán (is)

Michel Foucault francia filozófus az 1970-es évektől dolgozta ki a biopolitika fogalmát. Eszerint a modern állam immár nem (csak) az állampolgár életéről és haláláról dönt, de foglalkozik is az emberi testtel, illetve a népesség biológiai és társadalmi állapotával is. Ami több irányban is továbbgondolható – és a végeredmény esetleg valami teljesen más lesz, mint az eddigiek.
Foucault – kissé leegyszerűsítve – valami olyasmiből indult ki, hogy a modern állam a 17. századtól megkezdve felemelkedését egyben kezdett figyelmet fordítani arra is, hogy milyen állapotban vannak az állampolgárai. Tette ezt egyfelől úgynevezett anatómiapolitikákon keresztül, vagyis a biológiailag már létező emberi lény szabályozásával és tökéletesítésével (iskola, laktanya stb.); emellett (nagyjából a 18. századtól) megjelent a népességszaporulat biopolitikája is, és a születési-halálozási arányok vizsgálata mellett kezdtek elterjedni a különböző közegészségügyi és demográfiai megoldások is.

A helyzet azonban mostanra megváltozott, és ennek a biopolitikákban is tükröződnie kellene. Egyfelől ugyanis ott van a neurofarmakológia: azok az új, már létező vagy fejlesztés alatt álló tudatmódosító szerek, melyek révén nem csupán az ember „nyilvános viselkedésébe” vagy abba avatkozhatunk bele, hogy milyen fizikai kondícióban legyen (ilyen például az alkoholfogyasztás szabályozása, a kötelező szűrővizsgálatok vagy éppen a különböző kövérségadó-tervek), hanem abba is, hogy például mire emlékszik vagy milyen emlékeit lehet/kell törölni. Ezzel a problémával ma a kognitív szabadság foglalkozik (aminek az amerikai Richard Glen Boire a legjelentősebb képviselője).
Másfelől ha a felemelkedő nemzetállamok korában még lehetett értelme annak, hogy az egyes országok önálló populációpolitikával próbálkozzanak, a globalizált 21. században ez egyre kevésbé lehetséges (gondoljunk csak Európa vagy éppen az USA állandó illegális-bevándorlási problémáira). Ami más szavakkal azt jelenti, hogy a népesedési problémák ma már ugyanúgy nem oldhatóak meg „saját erőből”, az országhatárok mögé húzódva, mint ahogyan a felmelegedéssel kapcsolatosak sem, és ennek megfelelően itt lenne az ideje, hogy ezzel is átfogó, globális szabályozások keretében foglalkozzunk.
Végezetül – és talán ez a legfontosabb - azt se felejtsük el, hogy bár ismét csak az állam a különböző biopolitikák megvalósítására törekedve szereti úgy felfogni, mintha ezek a kérdések kizárólag a politikai döntéshozók szándékain múlnának, korántsem ez a helyzet. A földművelésre és állattenyésztésre való áttérés egyben azt is jelentette, hogy a megváltozott életfeltételek afféle szándékolatlan anatómia-, illetve populációpolitikaként működtek, mert a várható életkortól az egészségig és a gyerekszámig minden megváltozott (még ha „szándékolatlan biopolitika” oximoron is), és persze az ipari forradalomnak is hasonló hatásai voltak - az állam pedig csupán ezen hatások lehetőségeinek fázisterén belül tudhat különböző célokat kijelölni. És akkor arról még nem is beszéltünk, az információs társadalomnak milyen szándékolatlan biopolitikai hatásai lehetnek. Vagyis bármennyire hasznos is Foucault eredeti elképzelése, a politikai szándékoknak a valóság többi részétől való ilyen szintű elkülönítése nem védhető, és ennek megfelelően szükség lenne egy, az eddigieknél jóval komplexebb biopolitika-fogalom kidolgozására.
Sőt, ennél tovább is mehetünk. Bruce Mazlish amerikai történész szerint a társadalomtudományok „különböző verziói különböző körülményekre adott válaszként alakultak ki”: a közgazdaságtan és a szociológia például a modern társadalmak kiépülésével és kapitalizálódásával együtt emelkedett fel. A politikatudományok pedig hasonlóképpen a modern állami intézményrendszer megjelenésével – viszont mivel már tudjuk, hogy az efféle, kizárólag társadalomtudományi felfogás inkább egy adott kor terméke, mintsem hatékony és a valóság működőképes leírására alkalmas módszer (miként a biopolitika példája is ezt mutatja), miért is ragaszkodnánk hozzá?
Vagyis minden bizonnyal itt az ideje, elkezdjünk nem az eddigi, egymástól független társadalom- és természettudományok kategóriáiban gondolkodni, hanem valami egészen másban.