Túllépni a biopolitikán (is)

Michel Foucault francia filozófus az 1970-es évektől dolgozta ki a biopolitika fogalmát. Eszerint a modern állam immár nem (csak) az állampolgár életéről és haláláról dönt, de foglalkozik is az emberi testtel, illetve a népesség biológiai és társadalmi állapotával is. Ami több irányban is továbbgondolható – és a végeredmény esetleg valami teljesen más lesz, mint az eddigiek.
Foucault – kissé leegyszerűsítve – valami olyasmiből indult ki, hogy a modern állam a 17. századtól megkezdve felemelkedését egyben kezdett figyelmet fordítani arra is, hogy milyen állapotban vannak az állampolgárai. Tette ezt egyfelől úgynevezett anatómiapolitikákon keresztül, vagyis a biológiailag már létező emberi lény szabályozásával és tökéletesítésével (iskola, laktanya stb.); emellett (nagyjából a 18. századtól) megjelent a népességszaporulat biopolitikája is, és a születési-halálozási arányok vizsgálata mellett kezdtek elterjedni a különböző közegészségügyi és demográfiai megoldások is.

A helyzet azonban mostanra megváltozott, és ennek a biopolitikákban is tükröződnie kellene. Egyfelől ugyanis ott van a neurofarmakológia: azok az új, már létező vagy fejlesztés alatt álló tudatmódosító szerek, melyek révén nem csupán az ember „nyilvános viselkedésébe” vagy abba avatkozhatunk bele, hogy milyen fizikai kondícióban legyen (ilyen például az alkoholfogyasztás szabályozása, a kötelező szűrővizsgálatok vagy éppen a különböző kövérségadó-tervek), hanem abba is, hogy például mire emlékszik vagy milyen emlékeit lehet/kell törölni. Ezzel a problémával ma a kognitív szabadság foglalkozik (aminek az amerikai Richard Glen Boire a legjelentősebb képviselője).
Másfelől ha a felemelkedő nemzetállamok korában még lehetett értelme annak, hogy az egyes országok önálló populációpolitikával próbálkozzanak, a globalizált 21. században ez egyre kevésbé lehetséges (gondoljunk csak Európa vagy éppen az USA állandó illegális-bevándorlási problémáira). Ami más szavakkal azt jelenti, hogy a népesedési problémák ma már ugyanúgy nem oldhatóak meg „saját erőből”, az országhatárok mögé húzódva, mint ahogyan a felmelegedéssel kapcsolatosak sem, és ennek megfelelően itt lenne az ideje, hogy ezzel is átfogó, globális szabályozások keretében foglalkozzunk.
Végezetül – és talán ez a legfontosabb - azt se felejtsük el, hogy bár ismét csak az állam a különböző biopolitikák megvalósítására törekedve szereti úgy felfogni, mintha ezek a kérdések kizárólag a politikai döntéshozók szándékain múlnának, korántsem ez a helyzet. A földművelésre és állattenyésztésre való áttérés egyben azt is jelentette, hogy a megváltozott életfeltételek afféle szándékolatlan anatómia-, illetve populációpolitikaként működtek, mert a várható életkortól az egészségig és a gyerekszámig minden megváltozott (még ha „szándékolatlan biopolitika” oximoron is), és persze az ipari forradalomnak is hasonló hatásai voltak - az állam pedig csupán ezen hatások lehetőségeinek fázisterén belül tudhat különböző célokat kijelölni. És akkor arról még nem is beszéltünk, az információs társadalomnak milyen szándékolatlan biopolitikai hatásai lehetnek. Vagyis bármennyire hasznos is Foucault eredeti elképzelése, a politikai szándékoknak a valóság többi részétől való ilyen szintű elkülönítése nem védhető, és ennek megfelelően szükség lenne egy, az eddigieknél jóval komplexebb biopolitika-fogalom kidolgozására.
Sőt, ennél tovább is mehetünk. Bruce Mazlish amerikai történész szerint a társadalomtudományok „különböző verziói különböző körülményekre adott válaszként alakultak ki”: a közgazdaságtan és a szociológia például a modern társadalmak kiépülésével és kapitalizálódásával együtt emelkedett fel. A politikatudományok pedig hasonlóképpen a modern állami intézményrendszer megjelenésével – viszont mivel már tudjuk, hogy az efféle, kizárólag társadalomtudományi felfogás inkább egy adott kor terméke, mintsem hatékony és a valóság működőképes leírására alkalmas módszer (miként a biopolitika példája is ezt mutatja), miért is ragaszkodnánk hozzá?
Vagyis minden bizonnyal itt az ideje, elkezdjünk nem az eddigi, egymástól független társadalom- és természettudományok kategóriáiban gondolkodni, hanem valami egészen másban.

Számítástechnika helyett EU-k

Voltaire annak idején arra panaszkodott, hogy „mialatt keresztülutazta Európát, aközben olyan gyakran kellett váltogatnia a törvényeket, mint a lovakat”, írja Alvin Toffler A harmadik hullám című könyvében. Majd pedig azzal folyatja, hogy a két dolog (a törvények és a lovak váltogatása) valójában nagyon is összefügg, hiszen „a közlekedés és a kommunikáció primitív szintje” gyakorlatilag lehetetlenné tette a nagyobb területek ellenőrzését.

Aztán persze jött az ipari forradalom, és az eredmény egyfelől egy többé-kevésbé globális kommunikációs és közlekedési rendszer, másfelől egy globális kereskedelmi hálózat kiépülése lett – miközben a társadalom legmagasabb szintű szerveződési egységeként a nemzetállam jött létre (vagyis egy egyre inkább globalizálódó rendszerben egy korántsem globális formáció). „Az új technológiák kifizetődővé válása érdekében a helyi gazdasági közösségeknek nemzetgazdaságokba kellett tömörülniük”, mondja Toffler. Amennyiben úgy gondoljuk, hogy kitörőben van vagy akár már zajlik is az információs forradalom, úgy érdekes kérdés, hogy mi fogja felváltani a nemzetállamokat (vagy legalábbis mi válthatja fel) .
1. Az egyik lehetséges válasz természetesen az, hogy semmi, mivel az, hogy az előző nagy átalakulás új államformát is létrehozott, nem jelenti szükségképpen, hogy most is ez fog történni. Az pedig teljesen más – bár legalább ugyanilyen érdekes – probléma, hogy a távolabbi jövőben milyen államformák között élünk majd mondjuk ha/amikor kirajzunk a Naprendszerbe vagy azon is túl. Én mindenesetre nem hiszem, hogy a változatlanságon alapuló forgatókönyv fog megvalósulni. Azt viszont nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy mint ahogy a korábbi, meghatározó államforma: az eurázsiai nagy birodalmak (az orosz, a kínai, az ottomán birodalom  stb. volt) meggyengülésére és visszaszorulására az ipari forradalom kitörését követően még 100 – 150 évet kellett várni, a nemzetállam sem fogja az egyik pillanatról a másikra átadni a helyét valami másnak. Eközben persze nem mindegy, hogy a váltásra néhány évtizedet vagy több, mint egy évszázadot kell várnunk.
2. Kiindulhatunk abból is, hogy valamilyen, mai szemmel nézve szélsőséges forgatókönyv valósul meg: például az új információs technológiákat kihasználva kicsiny, autonóm közösségek veszik át a mai nemzetállamok szerepét. Vagy például a globalizált világ létrejötte globalizált világkormány létrejöttéhez vezet (amely ismét csak az új információs technológiákban rejlő lehetőségekre építene). Ezeket ismét csak nem tartom valószínűnek (de persze ismét csak lehet, hogy tévedek, és csak azért nem akarom elfogadni őket, mert túlságosan mások, mint amihez szokva vagyok).
3. Végezetül pedig ott van egy harmadik lehetősség is. Bár ma a nemzetállamokat érezzük „természetesnek”, az ipari forradalom előtt Eurázsiában  – miként fentebb már érintettük - a nagy kiterjedésű formációk domináltak. Anglia, illetve Nyugat-Európa jelentős részben a technológiának köszönhetően tudott kiugrani a világ többi részéhez képest, viszont onnantól kezdve, hogy a a technológiai konvergenciának köszönhetően mindenki nagyjából ugyanarra lesz képes, a műszaki-természettudományos fejlettség a sikernek csupán szükséges, de nem elégséges feltételévé válik.
Azaz egy rövid interregnum után mintha visszatérnénk ahhoz az ipari forradalom előtti állapothoz, amikor leginkább az egyes politikai formációk nagysága és lélekszáma volt a meghatározó, és a jövő történészei számára is ezek fognak számítani (nem pedig a számítástechnika meg a biológiai tudományok), amikor megírják a 21. század történetét.
Jelenleg tehát úgy tűnik, hogy a 21. században azok a formációk lesznek a meghatározóak, akik területének méretei a valahai nagy birodalmakéhoz foghatóak: az USA mellett például Kína, India, Oroszország – és persze az EU. Viszont miközben nemzetállami alapokon nem, az utóbbi megoldást követve kisebb országok is erős rendszereket építhetnek ki.
Azaz ha fogadni kellene, akkor leginkább arra fogadnék, hogy a következő évszázadban egyre inkább ez lesz a meghatározó modell.