Mégsem információs forradalom?

James A. Dewar amerikai kutató 1998-ban a könyvnyomtatást és az internetet állítva párhuzamba arra a következtetésre jutott, hogy mint ahogy az előbbi is mindent átalakított, az utóbbi is mindent meg fog változtatni. A párhuzam meggyőzőnek látszik – könnyen lehet azonban, hogy a beígért információs forradalomból semmi sem lesz.

Dewar kiindulási pontja az volt, hogy a könyvnyomtatás mint kommunikációs forradalom az egy-a-sokhoz modellt tette hatékonnyá, és ez aztán számos előre nem látott és nem szándékolt következménnyel járt a reformációtól a tudományos forradalomig bezárólag. Mivel pedig az internet a sok-a-sokhoz kommunikációt forradalmasítja, ezért ennek (vagy általánosabban fogalmazva: az információs technológiáknak) is hasonlóan átütő hatása lesz. Ezt a koncepciót kiterjesztve akár még azt is megtehetjük, hogy az emberi tudáskommunikáció történetét három szakaszra osztjuk, ahol az első: a könyvnyomtatás előtti kor az egy-a-kevéshez. Ez lényegében arról szólt, hogy az adott szerző csupán néhány másikkal osztja meg a tudását – és talán még az sem véletlen, hogy egy ilyen rendszer erősen tekintélyelvű, és első sorban a korábbi auktorok munkáinak tanulmányozására koncentrál. A képet persze árnyalja, hogy a „nem tudós” mesteremberek már a 12. század elején írnak könyveket (természetesen latinul), de a vernakuláris (népnyelvi) publikációk csak a nyomtatás elterjedése után válnak általánossá, és ezek a művek témánk szempontjából egyáltalán nem mellékes módon jelentősen kiszélesítik azok körét, akik hozzáférhetnek a tudáshoz (Leonardo például sosem tudott sem görögül, sem latinul megtanulni). Ehhez képest most az angol hipercentrális és vetélytárs nélküli nyelvvé válásával éppen ellenkező irányú folyamat zajlik le.
Ezen a helyzeten a gépi fordítás minden bizonnyal változtatni fog  – de ez nem jelenti azt, hogy az információs technológiák elterjedése szükségképpen a könyvnyomtatáséhoz fogható nagyságú változásokat okozna. A mostani helyzet ugyanis teljesen más, mint amilyen Gutenberg után volt. A könyvnyomtatás bizonyos értelmben az ún. kambriumi robbanáshoz hasonlított, amikor evolúciós léptékkel mérve az egyik pillanatról a másikra megjelentek a ma is létező állat törzsek (példának okáért a gerincesek vagy az ízeltlábúak). Vagyis az élet mindaddig üres evolúciós fülkékbe nyomult be, ahol semmi sem gátolta a terjedését – azóta viszont, hogy ez lezajlott, ugyanúgy nincs igazán hely új törzseknek, mint ahogyan az amerikai Vadnyugat meghódítása óta sincs hely azoknak, akik új és olcsó földeket akarnának elfoglalni.
És most mintha mi is ilyen vadnyugat utáni korban élnénk. Niall Fergusson brit történész Civilizáció című művében egyenesen azt vizsgálva, hogy a Nyugat az utóbbi évszázadokban miért bizonyult annyival sikeresebbnek a konkurens megoldásoknál, azt mondja, hogy „a kulcs... nyilvánvaló módon az intézményekben rejlik”. Vagyis abban, hogy a nyugati „társadalomtechnológiák” más utakon fejlődtek, mint a többiek.
Peter L. Bernstein amerikai gazdaságtörténész úgy véli, hogy az ó- és középkorban az emberek még nem működtettek nagy és összetett társadalmi és adminisztratív rendszereket, és így egyfelől rendszerint nem kellett specializált szakember a a hibák kijavításához; másfelől a hibának nem volt „tovaterjedő hatása”. Amikor viszont a helyzet kezdett megváltozni, akkor szükségessé vált a valószínűségszámítás és a kockázatkezelés bevezetése (nagyjából az 1600-as évek első felétől).
Vagyis a társadalom az időben előre haladva sokkal jobban rétegződöttebb és komplexebb lett, mint amilyen a könyvnyomtatás megjelenése előtt volt. Johan Gouldsbom holland kutató szerint az időnyíl iránya egyenesen a társadalmi sztratifikáció (rétegződés) és komplexszé válás felé mutat.
Amiből számunkra leginkább az az érdekes, hogy innentől kezdve viszont nem tehetünk egyenlőségjelet az akkori meg a mostani helyzet között, és hiba lenne abból kiindulni, hogy – egy mégoly jelentős – technikai változás is, mint amilyen az internet és a sok-a-sokhoz kommunikáció, szükségképpen ugyanolyan alapvető változásokat fog okozni, mint annak idején az egy-a-sokhoz könyvnyomtatás. Elvégre legalábbis lehetséges (és én személy szerint hajlok is rá, hogy így gondoljam), hogy a mostanra kialakult társadalmi komplexitás és a különböző szabályozásoknak (társadalomtechnikai megoldásoknak, ha így jobban tetszik) Gutenberg idején még nem létező rendszere lehetetlenné teszi a hasonló léptékű váltásokat.
Azaz: a hagyományos, „jön az információs forradalom” forgatókönyv mellett egy másmilyen is elképzelhető. Egy példával élve: a szellemi tulajdonjogok szabályozása teljesen más lett a könyvnyomtatás elterjedése után – az „internet korában” azonban könnyen lehet, hogy a már meglévő, „kábel előtti” szabályozásokat terjesztjük ki a cybertérre is (annak idején viszont nem igazán voltak olyan, a tömeges információközlés szabályozásával foglalkozó előzmények, amikre támaszkodni lehetett volna).
John Gilmore internetaktivista valamikor 2000 után azt állította, hogy az internet hibaként fogja fel a szabályozásokat, és kikerüli őket, tehát mintegy per definitionem a „szabadság eszköze”, de ezzel valójában nem tett mást, mint annak a Clinton-adminisztrációnak a felfogását visszhangozta, amely 1993-ban a világhálót mint a szabadság és demokrácia eszközét tette mindenki számára hozzáférhetővé. És eközben mindössze arról feledkezett meg, hogy a technológiák önmagukban nem jók vagy rosszak, hanem az a döntő, hogy mire használjuk őket. Ráadásul a technika megléte önmagában nem is elég: megfelelő társadalomtechnológia is kell hozzá. A nyomtatás Európában például alapvető változásokhoz vezetett – a másmilyen berendezkedésű ottomán birodalomban, alapvetően más körülmények között viszont nem. És ugyanígy: attól, hogy egy kommunikációs technológia a középkorban áttöréshez vezetett, túlságosan is sok a különbség az akkori meg a mostani helyzet között ahhoz, hogy ugyanerre számítsunk.

Köszönet Molnár Csabának az inspiráló kérdésfelvetésért. 

Galilei, a kenyérpirító és a politikusok

August Comte, a modern szociológia egyik megalapozója a 19. század elején arról írt, hogy a teológiai felfogástól a racionalitás felé haladunk, és a jövőben a társadalmat szociológusok fogják irányítani. Ehhez képest ha egy marsi történész figyelné a Földet, akkor azt látná, hogy mindenütt a politikusok a meghatározóak – és lehet, hogy nagyon csodálkozna ezen.

A probléma ugyanis némiképp leegyszerűsítve az, hogy miért olyan emberekre bízzuk a társadalom irányítását, akik azért kerültek ebbe a pozícióba, mert ők elvállalták, mi pedig megválasztottuk őket, miközben ebből nem következik szükségképpen, hogy értenek is hozzá. Ahhoz, hogy buszt vezessünk, vagy általános iskolában tanítsunk, megfelelő végzettség kell, ahhoz viszont, hogy adott esetben egy egész országgal kapcsolatban döntsünk, nem. Churchill annak idején úgy fogalmazott, hogy „a demokrácia a kormányzás legrosszabb formája – leszámítva azokat, amelyeket már kipróbáltunk”. Értsd: eddig még mindig ez vált be a legjobban, ám ebből nem következik, hogy nem létezhet ennél jobb megoldás – bár nem biztos, hogy ezt a bizonyos „ennél jobbat” meg is tudjuk valósítani.
Thomas Thwaites a londoni Királyi Művészeti Főiskoláról néhány éve megpróbált kizárólag saját erőből, az alapoktól előállítani egy kenyérpirítót (úgy, hogy még a vasat is ő dolgozza fel hozzá), és végül arra a következtetésre jutott, hogy a projektre „könnyen rámehetne az egész életem”. Ami nem is meglepő, írja Tim Harford angol közgazdász Az alkalmazkodás logikája című könyvében, hiszen „a pirító világunk összetettségének egyik szimbóluma... képet ad azokról az akadályokról..., amelyekkel szembe kell néznie mindazoknak, akik meg akarják változtatni”.
Az új társadalomtudományok azt követően jelentek meg, hogy– az ipari forradalom hatására – átalakult a társadalom. Ami a szociológiát illet, ez azért vált lehetővé, mert az nem lévén már beszorítva a feudális struktúrákba, meg lehetett figyelni az emberek egymáshoz való viszonyát. Érdemes eltűnődnünk rajta, hogy vajon milyen, hasonló váltások/szétválások következhetnek be a jövőben, és milyen új társadalomtudományok jelenhetnek majd meg.
Ami pedig a közgazdaságot illeti, itt szintén az ipari forradalom hatására elvált egymástól a termelés és a fogyasztás, és innentől fogva volt értelme tanulmányozni a termelő és a fogyasztó viszonyát is. Ma úgy gondoljuk, hogy a közgazdaságtannak három célja lehetne:

• leírást adni arról, hogy miként működnek a gazdaságok
• leírást adni arról, hogy miként kellene működniük
• megmondani, hogy miként lehet elérni a kívánt célt, és miként lehet(ne) egy „felhasználói kézikönyvet” összeállítani ehhez.

Nem biztos persze, hogy jelenleg bármelyikre is képesek vagyunk. Egy vicc szerint a közgazdászok nagyon sikeresek: az utóbbi öt válságból kilencet eredményesen jósoltak meg, de még ennél is nagyobb gondot jelent, hogy miközben a természettudományokban a kísérleti módszerek rendkívül eredményesek voltak, aközben azzal a területtel, amely mindenkit közvetlenül érint, vagyis a gazdasággal, illetve a társadalommal kapcsolatban eddig alig néhány nem szándékolt kísérletet hajtottunk végre.
A 20. század például „kipróbálta” a fasizmust (ez szerencsére legfeljebb egy-két évtizedig bizonyult gazdaságilag és társadalmilag életképesnek); a kommunizmust (amely mintegy hetven év alatt bukott meg); és végül a kapitalizmust, amely egyelőre nem csupán működőképesnek tűnik, de a történelem folyamán először az emberiség túlnyomó része is ezt a formát tartja kívánatosnak, és errefelé törekszik. Csak éppen attól, hogy hosszabb ideig tűnt használhatónak, mint a másik kettő, semmi sem garantálja, hogy a jövőben is használhatónak fog bizonyulni; illetve az sem biztos, hogy nem váltja majd fel valami más.
Vagy váltaná, viszont a Harford által emlegetett komplexitás egyben azt is jelenti, hogy elképzelhető, hogy az időben növekvő összetettség egyre kevésbé teszi lehetővé, hogy letérjünk a mostani pályáról, és másba kezdjünk.
A 17. század elején az akkori „fizikusok” (nevezzük talán így őket) viszonylag könnyen átváltottak az arisztotelésziről a modern, Galilei nevével fémjelzett és a korábbitól teljesen eltérő fizikára. Ma viszont egy ilyen éles váltás a modern tudományban – többek között a ráépülő intézményrendszer miatt – gyakorlatilag elképzelhetetlennek tűnik. Pedig ugyanúgy nem lehetünk benne biztosak, hogy a jelenlegi tudomány a „legjobb megoldás”, mint ahogy abban sem, hogy a kapitalizmus az – csak éppen nem igazán folynak kísérletek magával a tudománnyal. Persze miközben fontos lenne, hogy létezzen valamiféle „hogyan kísérletezzünk magával a tudománnyal” típusú elméleti keretrendszer, ötletem sincs, hogy ezt hogyan lehetne kidolgozni.
Mint ahogy egészen a legutóbbi időkig: azoknak a randomista közgazdászoknak a megjelenéséig a közgazdaságtanban sem folyt igazi kísérletezés, akik szerint az ilyen megoldások ezen a területen is alkalmazhatóak. Michael Kremer, Paul Glewwe és Sylvie Moulin (miként ez ismét csak Harford könyvében olvasható) viszont azt vizsgálták meg, hogy vajon tényleg hatékony-e a kenyai iskolásoknak juttatott tankönyv, úgyhogy néhány iskola ugyan ilyeneket kapott, miközben másoknak flipchartot adtak; és volt egy olyan csoport is, amelynek féreghajtó tablettát. És csak ezeknek az eredményei javultak.
Vagyis: a próba-szerencse módszer (amely a múltban a „hagyományos” tudományos kísérleteknél is komoly szerepet játszott) a társadalomtudományoknál is hatékony lehet. Legalábbis egyes esetekben, ugyanis ez csupán a lokális maximum keresésére alkalmas, és ebben az értelemben a kapitalizmus is egyfajta lokális maximumkeresés eredménye. Kétségtelenül jobban bevált a másik kettőnél, de lehet, hogy elképzelhető helyette jobb is.
És hasonlóképpen: a politikusok általi kormányzás kétségkívül hatékonyabban működik, mint amikor feudális uralkodók hoztak döntéseket, de azért elképzelhető, hogy még érdemesebb lenne máshogy csinálni.
Ám nem biztos, hogy ezt a „máshogyat” a próba-szerencse módszerrel el tudjuk érni. Sőt. Edison ugyan úgy fejlesztette ki a szénszálas izzót, hogy minden, a keze ügyébe kerülő anyagot végigpróbált (és talált is egy jó megoldást); azzal viszont hiába kísérletezett, hogy szintén a próba-szerencse módszerrel megépítsen valamiféle atommotort.
Ehhez ugyanis elengedhetetlen a megfelelő fizikai elmélet, és ennek megfelelően legalábbis eltűnődhetünk rajta, hogy nem lenne-e szükség egy olyan elméletre is, amelyet felhasználva mintegy megépíthetnénk a „társadalmi atommotort”, és ennek a segítségével esetleg jobb megoldást találjunk az eddigi legjobbnál, vagyis a kapitalizmusnál és a politikusok által irányított társadalomnál. Az pedig más kérdés, hogy attól, hogy a természettudományoknál létezik ilyen elméleti megalapozottság, nem biztos, hogy meg lehet alkotni egy ilyen, a továbbiakban alapul szolgáló társadalomtudományi elméletet.

De azért amíg meg nem próbáltuk, addig bízhatunk benne, hogy igen.

A malthusinál is rosszabb?

Mármint a jövő, ami esetleg ránk vár. Malthus A népesedés törvényéről szóló 1798-as tanulmányában azt állította, hogy a lélekszám négyzetesen, az élelemtermelésre felhasználható területek nagysága viszont csak lineárisan nő, tehát hamarosan éhínség vár az emberiségre. Ő persze nem számolhatott az ipari forradalom hatásaival.

1. A Malthus-i modell szerint amikor megjelenik egy új, első lépésben a jólétet növelő megoldás, akkor a populáció is nőni kezd, és a „malthusi plafont” elérve a többletet is feléljük. A végeredmény pedig az lesz, hogy a korábbinál több ember kerül ugyanolyan körülmények közé.
2. Az ipari forradalom viszont – a történelem folyamán először – azt eredményezte, hogy a folyamatos népességnövekedés a jólét folyamatos növekedésével társult, és így Paul Kennedy amerikai történész megfogalmazását kölcsönvéve a Preparing for the Twenty-First Century című művéből ez „közepestől hosszútávig terjedő megoldást jelentett a gyorsan növekvő brit populáció számára”, illetve amikor az ipari forradalom hatásai tovább gyűrűztek, akkor a többi, fejlődésbe bekapcsolódó országnak is. Ez tehát a második lehetséges modell, és mintegy kétszáz évnyi fejlődés után hajlamosak lehetnénk azt gondolni, hogy a továbbiakban is ez lesz a jellemző.
3. Valójában azonban elképzelhető egy harmadik forgatókönyv is – különösen, mivel a jelenlegi rendszer építőkövei megváltozóban vannak. Egészen mostanig az volt az alapszabály, hogy egy adott terület fejlettségének meglehetősen jó mérőszáma, hogy egyfelől hány embert képes eltartani; másfelől mennyire urbanizálódott. Csak éppen a 21. század elejére a korábban jellemző mintázattal ellentétben nem az iparilag fejlettebb területekről (pl. Angliából) irányul a kevésbé fejlett területek felé a migráció, hanem éppen fordítva, és eközben a határ fogalma is átalakulóban van.
A nemzetállam kialakulása óta úgy gondoljuk, hogy az adott országot ellenőrzése alatt tartó központi hatalom egyben a teljes területet is ellenőrzése alatt tartja, csak éppen ez korábban nem mindig volt így, és legalábbis kérdéses, hogy a jövőben így lesz-e. Idantürosz szkíta hadvezér annak idején azt válaszolta Dareiosz perzsa uralkodónak, hogy „ha tudni akarod, miért nem vagyok hajlandó harcolni, megmondhatom: a mi országunkban nincsenek városok és földek, amiknek az elvesztésétől vagy feldúlásától való félelem rávenne egy csata elsietett vállalására”. Értsd: egyáltalán nem mindegy, hogy mik az adott területet ellenőrző (bár ezt a fogalmat a szkíták esetében csupán fenntartásokkal használhatjuk) céljai – és emellett nem mindegy az adott hatalom jellege sem.

A európai rendszerben az az ellenőrzés hatékonysága nem csökken a középponttól (fővárostól) távolodva – viszont Indonéziában például igen. Peter Haggett brit geográfus azt mondja, hogy a „modern nézetek szerint az állam a Föld felszínének egy darabja, amelynek területi határai feszültségi állapot következtében maradnak fenn”. Illetve nem maradnak fenn akkor, ha az államnak nem célja a határok fenntartása –vagy éppenséggel nincsenek meg rá az eszközei, mert mondjuk a két, egymással határos ország közötti jóléti és populációs különbségek olyan mértékű illegális migrációhoz vezetnek, mint például az amerikai – mexikói határon, ahol a világ vezető gazdasági hatalma sem boldogul a problémával. Kennedy szerint „a fejlett migrációkontroll... valószínűtlen, hogy sikeres lenne a globális demográfiai ellentétek korában”. Bár volt egy időszak, amikor a meglévő technológiai és társadalomtechnikai megoldások lehetővé tették a nemzetállamok számára a területeik (és ennek megfelelően határaik) hatékony ellenőrzését, ennek a népességnövekedés várhatóan előbb-utóbb véget fog vetni.
Eközben a korábbiakkal ellentétben már nem a fejlett, hanem a kevésbé fejlett területek népessége növekszik rohamosa, és ezért érdemes azon, hogy egy, a nyugaton megszokottakhoz képest túlnépesedett világban az államhatalom képes lesz-e a mostanihoz hasonlóan hatékony ellenőrzést gyakorolni területei felett, illetve ha nem (és ha ez a jelenlegi nemzetállam végét fogja jelenteni), akkor a jövőben milyen új megoldások bukkanhatnak fel. Kissé leegyszerűsítve ugyanis azt mondhatjuk, hogy a jelenlegiek nem bármilyen körülmények között működőképesek, és a növekvő populációval szemben feltehetően nem lesznek hatékonyak.
Ráadásul, hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, eközben a másik, fentebb már említett „sikerességi” mutató, az urbanizáció is egyre inkább nem a fejlett, hanem a fejlődő országokra jellemző, és a 21. század első felében a legnagyobb megapoliszok Mexico City, Sao Paulo, Calcutta, Bombay és Sanghai lesznek – nem pedig London, Párizs vagy New York. Azaz: a városiasodás eddig azért volt fontos indikátor, mert egyben az iparosodás (és jólét) mértékét is mutatta. Most viszont az iparosodás (jólétnövekedés) és az urbanizáció már nem kapcsolódik össze.
Mindent egybevetve tehát az mondható, hogy nagyjából a Felvilágosodással és a nyugati értelemben vett technika (illetve a tudomány) felemelkedésével párhuzamosan elkezdtük a jólét növekedését mintegy szükségszerűnek tekinteni. Az ipari forradalom alatt és után ez indokoltnak is tűnhetett.
Most viszont két problémával kell szembenéznünk.
Egyfelől Kennedy egyenesen azt kérdezi, hogy „vajon a 'nyugati értékek'... megőrzik-e a fontosságukat egy olyan világban, amelynek túlnépesedett társadalmai nem tapasztalták meg a Felvilágosodás racionális tudományosságát és liberális alapelveit?”
Másfelől mi van akkor, ha a „pozitív” fejlődési modell, illetve a malthusi plafonon alapuló modell helyett most egy olyan következik, ahol a folyamatosan növekvő népesség nem azt eredményezi, hogy végül majd többen élnek vagy jobban, vagy pedig legalább ugyanolyan életszínvonalon, mint addig, hanem azt, hogy az időben előre haladva egyre többen leszünk ugyan, de egyre rosszabbul élünk? Vagyis ahol az esetleges további tudományos/technikai áttörések is csupán ennyire elegendőek, mert a populációnövekedés mintegy maguk alá temeti a hatásaikat?
A „jólét” a neolitikus forradalmaktól kezdve egészen a 18. századig lényegében stagnált, és nem tudjuk, hogy Aquinói Szent Tamás idején jobbak voltak a körülmények, mint Nagy Sándor korában, az ipari forradalom óta folyamatosan javuló életszínvonal pedig talán egy nagyon is jól behatárolható korszak jellegzetessége volt. Nem pedig valamiféle általános törvényé.

A mesterséges intelligenciától a szeletintelligenciáig

A mesterséges intelligencia kutatásának első korszaka jó közelítésben arról szólt, hogy minél inkább emberi értelemmel rendelkező gépeket próbáltunk létrehozni, ám azóta másfajta mesterséges intelligenciák (mármint ha nevezhetjük őket egyáltalán így) konstruálása felé mozdultunk el.

Paul Davies arról ír a Kísérteties csönd című könyvében, hogy (talán) a posztbiológiai értelem megjelenése felé tartunk, mivel a gondolkodás számára a biológiai burok nem éppen a legbiztonságosabb. Tehát a hús-vér intelligencia csupán az első lépés, és egymillió év múlva az értelem hordozói ugyanúgy nem fogják biológiai entitásoknak tekinteni magukat, mint ahogy mi sem úgy gondolunk magunkra, mint akik alapvetően vízi állatok (noha annak idején persze az óceánból másztak ki az őseink). Úgyhogy Davies szerint amennyiben lehetséges kvantumkomputert építeni, akkor a nálunk fejlettebb idegen civilizációkat, illetve azok képviselőit leginkább a számukra zavaró hőtől távol, a csillagok vagy éppen a galaxisok közötti világűrben lebegő szuperszámítógépekként kell elképzelnünk.

Csak éppen túl azon, hogy ez nem szükségszerűség, hanem csupán – esetleg – létező lehetőség, az is kérdéses, hogy miként is kell elképzelnünk ezt a bizonyos mesterséges értelmet. Az 1950-es évek kutatói úgy gondolták, hogy – miként fentebb már említettük – lényegében ugyanolyan lesz, mint az ember, aki az olyan, egymástól tökéletesen különböző problémákat, mint pl. egy egy arc felismerése vagy egy sakkállás elemzése, ugyanazt az „általános értelmet” használva oldja meg. Vagyis AGI-kat képzeltek el (értsd: Artificial General Intelligence).

Csak éppen azóta az ASI-k kerültek az érdeklődés homlokterébe (Artificial Specialized Intelligence. Ezeket bátran nevezhetnénk akár „szeletintelligenciának” is). Kezdetben a kognitív pszichológusok abból indultak ki, hogy vannak „alapdolgok”, amiket mindenki jól csinál (pl. észlelés), és vannak, amelyeket csak nagyon kevesen (sakkozás), és amennyiben egy gép képes lesz ügyesen tologatni a bábokat a 8x8-as mezőn, úgy jó lesz azokban a dolgokban is, melyekben mindenki az. A Deep Blue azonban 1997-ben megverte Kaszparovot. A fentebbiek alapján arra számítanánk, hogy aki/ami a gondolkodás egy speciális válfajában, a sakkozásban kiválóan teljesít, az általában véve is értelmes, az IBM célszámítógépe azonban egyáltalán nem gondolkodott (hanem a nyers erő és nagy számú kombináció végigpróbálásával nyert).

Érdemes észrevennünk,hogy minden biológiai eredetű értelem AGI, elvégre egy kutyának például amellett, hogy megérti a gazdája utasításait, képesnek kell lennie érzékelni a külvilágot; megkülönböztetni az ehető dolgokat az ehetetlenektől stb. Ez persze nem különösebben meglepő: ahhoz, hogy fenn tudjon maradni, minden élőlénynek ugyanannak az „evolúciós egységcsomagnak” a feltételeit kell teljesítenie, és amennyiben nem elég jó az alapdolgokban, úgy nem fog eljutni a „magasabb szintű”, specializált feladatok megoldásához. Azaz azért AGI minden élőlény, mert az evolúció (és azon belül a természetes szelekció) nem teszi lehetővé,hogy egyetlen, specializált területen legyen „rátermett”. Eközben persze van korreláció a különböző, AGI-val megvalósított funkciók kifinomultsága között: egy rovar nem képes olyan jó minőségű „képfeldolgozásra”, mint egy macska, akinek/aminek jóval nagyobb általános célú problémamegoldó berendezés áll a rendelkezésére. Az pedig más kérdés, hogy ezt inkább látásra vagy inkább szaglásra használja, mint a kutya.

A városi legendák egyike szerint az ember csupán agykapacitásának 10 százalékát használja ki, noha mindannyian Einsteinek lehetnénk, ha 100 százalékban használnánk ki. A valóságban azonban agyunk egyfelől nem csupán az olyan specializált feladatok megoldására szolgál, mint amilyen a sakkozás, versírás vagy a fizika nagy egyesített elméletének keresése, hanem a legkülönbözőbb AGI-funkciókat is el kell látnia (érzékelés, egyes testi funkciók szabályozása stb.). Másfelől pedig mivel a nagy méretű agy fenntartása eléggé energiaigényes, ezért nehezen képzelhető el, hogy azt csak úgy, kihasználatlan lehetőségekkel telezsúfolva hordanánk magunkkal. Amivel nem azt akarom mondani,hogy nem jelenhetnek meg benne újabb funkciók (lásd pl. az írásközpontot), de azért több, mint valószínű, hogy leginkább „foglaltak” benne a helyek. Ez nem jelenti azt, hogy a közelebbi-távolabbi jövő embere agyának a szerkezete teljesen ugyanúgy fog kinézni, mint a miénk, és a „mentális szerveink” összeolvadással, átstruktúrálódással stb. változhatnak ugyan, de nincs valamiféle „agyi vadnyugat” a fejünkön belül, ahol üres területeket lehetne elfoglalni. A helyzet inkább a mai világhoz hasonlít, ahol gyakorlatilag minden földdarab az egyik vagy másik államhoz tartozik.

Kérdés persze, hogy az agyunkat mennyivel lehetne jobban megkonstruálni (elvégre az evolúció csupán lokális maximumkeresésre képes). De azért valószínű, hogy a jelenlegi megoldásnak, miközben az nem bánik pazarlóan a kihasználatlan helyekkel, megvannak és a jövőben is meglesznek a maga teljesítménybeli korlátjai – függetlenül attól, hogy milyen vagy milyen lesz a belső struktúrája. Egy adott anyagmennyiség sokféleképpen strukturálható át a gondolkodáshoz, de csak bizonyos komplexitás érhető el, akárhogy is ügyeskedünk.

Egy következő lépés tehát a csináljunk „nagyobb agyat” projekt lehetne, ám itt már különböző biológiai problémákba ütközünk addig bezárólag, hogy a megszületéskor a gyerek fejének át kell haladnia szülőcsatornán. Úgyhogy ha nagyobb méretű agyat szeretnénk, akkor elvileg (de csak elvileg, mert nem biztos, hogy képesek vagyunk rá, és akkor az etikai kérdéseket még csak nem is érintettük) az alábbi lehetőségeink vannak:

• vagy találjunk arra egy megoldást, hogy a normál fejméretű újszülött agya azt követően növekedjen még vadabbul, mint eddig, hogy elhagyta az anyaméhet;
• vagy miután nagyobb fejű magzatokat hozunk létre, áttérünk a kizárólag császármetszéssel történő szülésre;
• vagy pedig az egész emberi testet áttervezzük, hogy a nők meg tudják szülni a jóval nagyobb fejű gyereket.

AZ ASI-knál persze nincsenek ilyen problémák, mert sem a lokális maximumkeresés és útfüggés révén behatárolt feltételek nem korlátozzák őket; sem pedig nem kell azt az „evolúciós egységcsomagot” magukkal hurcolniuk, amely nélkül az élőlények nem boldogulnának. És miért is kellene, elvégre rájuk nem a természetes, hanem a mesterséges szelekció hat, és innentől nem ugyanolyan játékszabályoknak kell megfelelniük. Márpedig a természetes és mesterséges szelekció között nagy különbségek vannak.

Annak például semmi akadálya nem volt, hogy az utóbbi révén szelekció révén olyan tehénfajtát hozzunk létre, amely emberi közreműködés nélkül képtelen világra hozni a borjút (vagyis a természetben nem maradhatna fenn), és egy fordító vagy sakkozó ASI-nál sem követelmény, hogy fejlett képfeldogozásra legyen képes. És innentől kezdve semmi sem teszi indokolttá, hogy a jövő mesterséges intelligenciáját (noha elvileg persze lehet, hogy megvalósítható) olyan AGI-ként képzeljük el, amelyre például Davies is gondolt, amikor a csillagközi térben lebegő kvantumszámítógép-értelemről írt. Eljátszhatunk viszont egyfajta „szeletintelligenciákból” álló AI-ökoszisztéma gondolatával. Ami egyben azt is jelentené,hogy a jövő mesterséges intelligenciája nem is hasonlítana a miénkre, és az általános célú biológiai intelligenciát nem egy szuper-, hanem egy egészen másfajta mesterséges szeletintelligencia megjelenése követné, amitől dőreség lenne azt várni, hogy ugyanúgy civilizációkat hozzon létre, mint ahogy mi tettük a fejünkben lévő AGI-t használva.

Érzelemgépek?

A mesterséges intelligencia kutatásának első korszakát az a bízvást dualistának nevezhető elképzelés határozta meg, mely szerint az értelem és érzelem (vagy ha úgy jobban tetszik: a racionalitás és az irracionalitás) két különböző dolog, és ha értelmes gépeket akarunk építgetni, akkor az előbbi létrehozása (vagy inkább imitálása) is elég. A most kialakulóban lévő lovotika (love+robotics) szerint viszont nem, és ez amellett, hogy teljesen átértelmezi a mesterséges intelligencia célkitűzéseit, új problémákat is felvet.

Antonio Damasio amerikai agytudós szerint azok, akik „érzelmi defektusban” szenvednek, még az olyan egyszerű kérdésekre sem képesek válaszolni, hogy legközelebb kedden vagy szerdán találkozzanak-e a kezelő orvosukkal. Ez nagyon leegyszerűsítve valami olyasmit jelent, hogy nem tudunk dönteni, ha nem jelölik ki az érzelmek, hogy mi a fontos a számunkra, és mi nem az. Vagyis amennyiben azt szeretnénk, hogy egy mesterséges intelligencia ne csupán végrehajtsa az utasításainkat, de a szó jó értelmében „szolgáljon” is minket, úgy valamiféle, iránytűként szolgáló érzelmekre is szüksége lesz, és ezen a ponton eszünkbe juthat az az ajtó a Galaxis útikalauz stopposoknakból, amely mindig nagyon örült, ha keresztülment rajta valaki.
Tehát úgy tűnhet, hogy nem is olyan nehéz elképzelni egy olyan jövőt, ahol a különböző, többé-kevésbé intelligens használati tárgyaknak „érzelmeik” vannak a mobil jövőbeni utódjaiig, az ajtókig meg az üdítős ital palackjáig bezárólag, amely örömteli feladatának tekinti majd, ha figyelmeztethet minket, amennyiben nem optimális az általa tárolt ital hőmérséklete.
Ami viszont lehet, hogy túlzás, ugyanis innentől kezdve kérdés, hogy viszonylag egyszerű feladatok megoldásához szükség van-e egyáltalán ilyesmire, vagy elég lenne egy egyszerű hőmérséklet-jelző szenzor vagy egy LED, hogy jelezze, ha lejárt a szavatosság. Elvégre az élővilágban is minél komplexebb egy élőlény és minél magasabb szintű az intelligenciája (bármit is értsünk ez alatt), annál bonyolultabbak az érzelmei is. És ez fordítva is igaz: egyszerűbb konstrukció = egyszerűbb érzelmek. Ezen alapul az a meggyőződés is, mely szerint egy hangyát bántani nem akkora bűn, mint egy kutyát – elvégre egyszerűen nem tudunk akkora szenvedést okozni neki.
Innentől kezdve persze kiindulhatunk abból, hogy egy, a hangyáénál is alacsonyabb szintű és kevésbé összetett feladatot ellátó üdítős palacknak nincsen szüksége a hangyáénál mélyebb érzelmekre. Mint ahogy annak a bizonyos ajtónak sem, noha egyszer talán majd semmi elvi akadálya nem lenne, hogy viszonylag magas szintű intelligenciával (meg persze az ezzel járó érzelmekkel) lássuk el.
Amit már csak azért is megtehetünk, mert az élővilág és a mesterséges intelligencia közötti párhuzamba állításokkal mindig vigyázni kell. Ugyanis az előbbi – ellentétben az utóbbival - nem ismer olyan „célzott intelligenciát” (nevezzük talán így, bár valójában nem intelligenciáról van szó), amely képes ugyan megverni sakkban Kaszparovot, ám a legegyszerűbb hétköznapi tevékenységekkel sem boldogulna. Tehát amennyiben ennyire különböznek, miért is ne lehetne megpróbálkozni „specializáltan gondolkodó gépek” helyett olyan „érzelemgépek” építésével, ahol az egyik vagy másik érzelmi képesség ugyanúgy túlteng, mint a Deep Ble-nál a sakktudás.
Az pedig más kérdés, hogy vajon mire lennének jók az ilyen konstrukciók.
És azon is érdemes eltűnődnünk, hogy ha magas szintű intelligenciát imitálni képes berendezéseket hasonlóképpen magas szintű „érzelmekkel” látjuk el, akkor vajon ez nem oda fog-e vezetni, hogy epfenoménként: afféle mellékjelenségként ugyanúgy meg fog jelenni a szeretet mellett például a harag vagy éppen a gyűlölet, mint ahogy a kutyáknál is ott van a hűség mellett a féltékenység is? Én arra tippelek, hogy igen, de lehet, hogy ugyanúgy tévedek, mint azok is, akik néhány évtizeddel ezelőtt elképzelhet lennek tartottak egy olyan, szűk területre koncentráló, „célzott intelligenciát”, mint amilyen a Deep Blue.

Soha többé világháború?

És forradalom sem? Némi iróniával talán akár azt is mondhatnánk, hogy talán szerencsénk volt, mert 1956-ban a világ a szuezi válsággal volt elfoglalva, nem pedig a magyar forradalommal, és ez átvezet ahhoz a kérdéshez, hogy vajon a jövőben lesznek-e még világháborúk.

Ugyanis a 18. század óta az volt a tendencia, hogy az európai nemzetállamok konfliktusai globális konfliktusokká válhatnak még akkor is, ha egy itteni ellentét nem szükségképpen és nem mindig vezetett világméretű összecsapáshoz. Másfelől viszont ha máshol volt a gócpont, akkor az egészen biztosan nem vált világégéssé: sem az amerikai polgárháború, sem Vietnam vagy éppen egy afrikai vérengzés, és így tovább. érdemes tehát eltűnődnünk azon, hogy vajon az Óvilág globális háborúkban játszott szerepe nem azt mutatja-e, hogy ekkoriban a világ súlypontja ide esett. Ma hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egypólusú világban élünk, ám ha az USA ellentétbe kerül egy másik országgal, akkor az nem vezet világháborúhoz – ami viszont lehet, hogy azért van, mert az egész rendszer – a különböző szabályozásokkal együtt – mostanra alapvetően megváltozott.
Mint ahogy a „háborús networkök” újkori történetének különben is több fejezete van.
1. A nagy váltást nagyjából a Vesztfáliai Béke jelenti 1648-ból. Előtte Európa két háborús rendszerre oszlott, és a nyugati rész (franciák, olaszok, angolok) stb. leginkább egymással háborúzott, míg a keleti rész (oroszok, lengyelek, törökök) ismét csak egymás között „rendezték le” a fegyveres konfliktusokat, és egyedül a Habsburg Birodalom volt az, amely mindkét rész összecsapásaiba belekeveredett.
2. A Vesztfáliai Béke után viszont az európai háborús networkok – mondhatni – egyesültek (és innentől kezdve mindenki mindenkivel háborúzott).
3. A harmadik fázist pedig az jelentette, amikor a 18. század közepén a 7 éves háború már nem csupán egy, hanem több kontinensre terjed ki, és ami ekkor történt, az nem egy történész szerint a tulajdonképpeni első világháborúnak (vagy legalábbis annak főpróbájának) tekintendő. Ez az angolok látványos győzelmével és a franciák nem kevésbé látványos térvesztésével ért véget – ami viszont nem jelenti azt, hogy innentől a szigetország lett volna a legerősebb globális játékos.
Amikor lord Macartney 1793-ban Nagy-Britannia nevében különböző kérésekkel fordult a kínai császárhoz, akkor az még nyugodtan megtehette, hogy mindegyiket figyelmen kívül hagyja, ekkoriban ugyanis még Kína volt a legnagyobb hatalom. De nem a legkiterjedtebb: a kínai fegyveres konfliktusok nem gyűrűztek túl a világrégió határain.
Aztán az 1840-es évekre az angolok – lásd: ópiumháborúk – a kínaiaknál is erősebbé váltak.
A fegyveres erőszak persze sosem volt kizárólagos állami monopólium, és Robert B. Marks amerikai történész egyenesen azt mondja, hogy az ún. biológiai ancien regime: nagyjából az 1800 előtti időszak felkelései (gondoljunk csak akár a német parasztháborúra, akár a Pugacsov-felkelésre) valójában nem anomáliák voltak, hanem a kor politikai/hatalmi dinamikáját is meghatározó és a rendszerhez integránsan hozzátartozó elemek. Viszont rendszerint képtelenek voltak átstrukturálni a hatalmat – ellentétben a felkelésként induló francia vagy éppen a bolsevik forradalommal.
És ha eddig arról beszéltünk, hogy miként változik a háborúk, illetve általában véve a fegyveres konfliktusok mintázata, akkor ezen a ponton arra is rákérdezhetünk, hogy és a forradalmakkal mi lesz? Ugyanis az utolsó nagy európai váltás 1989-ben a szocialista rendszer összeomlásakor Románia kivételével (ahol Caucescut kivégezték), a világtörténelemben eddig egyedülálló módon mindenütt vértelenül zajlott.
Méghozzá minden bizonnyal azért, mert míg a felkelés kissé leegyszerűsítve annyit jelent, hogy nem vagyunk hajlandóak elviselni a fennálló rendet, a forradalom esetén viszont valami újat is akarunk a helyébe. Ám kezdetben még nem tudtuk, hogy ezt ki és hogyan fogja megvalósítani (hiszen ilyen irányú tapasztalatunk még nem volt); illetve azt sem, hogy valójában mi lesz a kimenet. A dolognak nem csak az a tanulsága, hogy a Tajping lázadás ebből az értelmezésből kiindulva forradalomnak tekinthető (mert a 19. századi mandzsu rendszer helyett teljes egyenlőséget akart bevezetni Kínában. Hanem az is, hogy 1989 már csak azért is más volt, mint a korábbi forradalmak, mert pontosan tisztában voltunk vele, hogy hová akarunk eljutni, és az egész olyan környezetben zajlott, ahol a rendelkezésünkre álltak modellek (és akár még arra is számíthattunk, hogy a modellül szolgáló nyugati demokráciák támogatni fognak minket. Elvégre korábban azért nem terjesztették ki a befolyásukat ezekre a régiókra is, mert a szovjetek ennek útját állták).
Kérdés persze, hogy a jövőben lesznek-e efféle „társadalomváltó” forradalmak, és ha igen, akkor mire fognak irányulni. Egy mai forradalmár valószínűleg egy létező modell megvalósítását tűzné ki maga elé – ám a 20. század többek között a működőképesnek tekintett megoldások száma csökkenéséről szólt. Az 1930-as évek végén sokak számára úgy tűnhetett, hogy a fasizmus is járható út, lévén Hitler birodalma gazdaságilag is sikeres – de csupán néhány év kellett hozzá, hogy kiderüljön, hogy mégsem működőképes. A II. Világháború után a szovjet megoldás még mindig reális alternatívának tűnt, ma viszont már nem tekintjük annak, vagyis az „élettartama” a fasizmussal ellentétben nem néhány évre, hanem néhány évtizedre korlátozódott; és így egyedül a kapitalizmus maradt a porondon
 Amiből viszont nem következik automatikusan, hogy ha eddig és a másik kettőnél hosszabb időn át „bevált”, akkor nem fogja valami más leváltani a későbbiekben. Mint ahogy az sem, hogy nem válhatnak a jövőben a felkelések és a forradalmak után más típusú fegyveres „megoldások” a társadalmat befolyásoló erővé (amire ma talán a terrorizmus látszik a legesélyesebbnek).
Hasonlóképpen fontos az is, hogy miként fog a háborúk mintázata megváltozni. A nemzetállamok felemelkedésével együtt járt, hogy – miként már említettük – a több kontinensre kiterjedő háborúk Európából indultak ki. A jövőben viszont elképzelhető például, hogy nem európai, hanem más vagy éppen több gócpontú háborús rendszer alakul ki – különösen, hogy az a korszak, amikor mi voltunk a világégések kiváltói, egybeesett a nemzetállamok felemelkedésével. Viszont amennyiben ezek valami másnak adnák át a helyüket, úgy talán az egész áthuzalozódna.
Sőt, még az is elképzelhető, hogy a belátható jövőben nem lesznek világháborúk – elvégre bár általában a technika fejlődésével (és a technológiák komplexebbé válásával) szoktunk foglalkozni, ezzel párhuzamosan azért a társadalmi rendszerek is mind összetettebbé válnak. Ami viszont nem feltétlenül jelenti azt, hogy sérülékenyebbé is válnak: egy autó is jóval megbízhatóbb ma, száz évvel ezelőtt, és miért ne játszódna le hasonló folyamat a társadalmi rendszerek esetében is.

Milyen lehet mesterséges intelligenciának lenni?

Pontosabban: hogyan érzékelhetik a mesterséges intelligenciák a világot. Thomas Nagel amerikai filozófus azt a kérdést veti fel egy tanulmányában, hogy milyen lehet denevérnek lenni – vagyis, hogy valóban el tudjuk-e képzelni, hogy miként érzékeli a világot egy olyan élőlény, amely a miénktől eltérő érzékszervet használ. Ami mindeddig legfeljebb a filozófusok számára tűnhetett érdekes problémának – most azonban a robotika fejlődésének köszönhetően megváltozóban van a helyzet.

A földi élőlények érzékszerveivel kapcsolatban talán azt érdemes kiemelni, hogy meglepően egységesek: látás, hallás, szaglás, tapintás stb., és ezt a listát egészíti ki néhány olyan extrém (és ennek megfelelően ritka) megoldás, mint amilyen egyes halak elektromos érzékelése vagy éppen a denevér echolokációja. Ennek az egységességnek minden bizonnyal evolúciós okai vannak, és még akkor is éppen ezeken az érzékszerveken keresztül tudjuk a leghatékonyabban beszerezni a minket körülvevő külvilágról az információkat, ha eközben – miként Eduardo Punset említi A lélek az agyban van című könyvében – „a szemből érkező jelek megegyeznek a fülből vagy a bőrből érkező jelekkel”, és az agyunk csinál belőlük képet, hangot, és így tovább. Ez az „átkonvertálhatóság” az, ami lehetővé tette a süketnéma és vak Helen Keller számára, hogy „kizárólag tapintás segítségével a többiekéhez nagyon hasonló modellt” alakítson ki a külvilágról, és a Radcliffe College-t summa cum laude végezze el. De arra is tudunk példát, hogy vakok a hátukkal tanultak meg látni. A Nature 1969-ben számolt be Paul Bach-y-Rita kísérletéről, ahol a mozgatható kamera képét a rendszer 400, egy szék hátába beépített és rezgésre képes „stimulátor” mozgásává alakította, a kísérleti személyek (noha a felbontás nagyon rossz volt) már olyanokat mondtak, hogy „az ott Betty, aki ma leengedve hordja a haját, és nem vette fel a szemüvegét”.

Másfelől viszont ha teljesen mások lennének a körülmények, akkor teljesen más „érzékszervi egységcsomagra” lenne szükség. Jeff Hawkins AI-kutató azt veti fel, hogy egy meteorológiai megfigyelő állomásokkal teli országban egy robot, mesterséges intelligencia vagy bármi más számára „a megfigyelő rendszer pontosan úgy működik, mint az egyik érzékszerv: a szem... a mért adatok olyasmi[k] lenné[nek], mint mint nekünk a fény”, hogy Punset megfogalmazását vegyem kölcsön. Értsd: az érzékszervek tulajdonosa ezek alapján ugyanúgy képet alkotna magának a külvilágról, mint mi a szemünkkel – vagy éppen Helen Keller kizárólag a tapintás segítségével.

William Gibson cyberpunk-regényeiben persze léteznek olyan technológiák, melyek segítségével az ember térbeli objektumokként láthatja az adatbázisokat. A mi esetünkben azonban alapvetően másról van szó. Nagel arra a kérdésre, hogy milyen lehet denevérnek lenni, azt válaszolja, hogy nem tudhatjuk, mert bármennyire közel van is hozzánk az adott állat (lévén melegvérű emlős), ha az agyunk nem úgy van behuzalozva, hogy visszaverődő ultrahang alapján tájékozódjon, akkor legfeljebb hasonlataink és elképzeléseink lehetnek (leginkább a látás analógiájára), de mint ahogy a hallás nem látás, az echolokáció sem az.

Megtehetjük persze, hogy a jövőbeli mesterséges intelligenciákat valamiféle látással ruházzuk fel, és az „agyuk” az adatbázis-információkat (vagy bármi mást) úgy alakítja át, mintha csak a „szemükön” keresztül érnék őket az ingerek (miként a hátukkal látó vakok esetében éppen ez történik), de ez nem igazán tágítaná ki a lehetőségeket.

Viszont megtehetjük azt is, hogy olyan, teljesen új érzékszervekkel ruházzuk fel őket, amelyek még annyira sem emlékeztetek a látásra, mint a hallásra az echolokáció. Ez a lehetőség az ember előtt nem áll nyitva – elvégre mi néhány adott, az evolúció folyamán létrejött csatornán keresztül jutunk információkhoz a külvilágról, és nem is nagyon képzelhető el olyan, a természetes kiválasztódáson alapuló folyamat, amely egyszer majd létrehozná például az „adatbázis-érzékelés” képességét. Vagy azt, hogy „lássuk” az ökoszisztéma változásait vagy éppen külön „érzékszerv” legyen a történelemre – vagy bármi hasonlót. Egy mesterséges intelligenciának azonban ez talán egyszer majd ugyanolyan természetes lesz, mint nekünk az, hogy a szemünket használjuk ezen sorok olvasásakor.