Én, a társas állat?

Az ember az evolúciós szociálpszichológia szerint szerint lényegében „konszenzuskereső állatnak” tekinthető. De korántsem biztos, hogy ez a jövőben is így lesz.

Ez a konszenzuskeresés arra vezethető vissza, hogy nem a vadászó-gyűjtögető ember tekinthető mainak. Vagyis nem az a lényeg, hogy fel sem tűnne, hogy nem közénk tartozik, ha egy, a neolitikus forradalmak előtt élt vadászó-gyűjtögető rendesen felöltözve felszállna a buszra. Hanem az, hogy a mai ember olyan még mindig, mint a vadászó-gyűjtögető volt, és ugyanúgy nem változtak meg  „mentális szerveink” azóta, hogy áttértünk a földművelésre, mint ahogy a szívünk, az agyunk vagy a vesénk sem. Ugyanis evolúciós léptékkel mérve rövid idő telt csak el, és nem volt időnk alkalmazkodni a megváltozott (és azóta is folyamatosan változó) körülményekhez. Más szavakkal: az akkori feltételekhez adaptálódtunk. Márpedig aki a törzsközösségi körülmények között olyan súlyos konfliktusba került a többiekkel, hogy kiközösítették, az vajmi kevés eséllyel adta tovább a génjeit, és ezért volt létfontosságú a konszenzuskeresés. Mondhatni: az ember a többi emberhez adaptálódott mint környezethez, és ezért mindmáig nagyon fontosnak érezzük a többiek véleményét – noha az időben előre haladva egyre kevésbé függünk tőlük.
Arisztotelész megfogalmazása szerint az ember „zoo politikon”, vagyis társas, méghozzá államalkotó társas állat, ami a mi szempontunkból valami olyasmit jelent, hogy a vadászó-gyűjtögetők „mentális szervére” második lépésben egyre bonyolultabb társadalmi szabályozások épültek rá – melyeknek persze továbbra is a többi emberhez való alkalmazkodás biztosítása volt a célja. Értsd: ma a „belső késztetés” mellett a különböző jogi megoldások, előírások, normák stb. is gondoskodnak arról, hogy minél inkább összhangban éljünk a többiekkel – legyen bár szó az utcai viselkedéstől a párkapcsolatokig bármiről.
Viszont a legtöbb ilyen szabályozás ugyan konszenzuskereső mivoltunkra épül rá, de a megsértésük nem jár végzetes következményekkel – sem akkor, ha valaki dohányzik a villamosmegállóban (miközben az tilos); sem pedig akkor, ha belemegyünk egy házasságon kívüli kapcsolatba. Vagyis evolúciós léptékkel hosszabb távon a „konszenzuskeresés” egyre jobban eltűnhet majd. Elvégre az egészen szélsőséges esetektől eltekintve (mint amilyen mondjuk a gyilkosságért járó életfogytiglan) nem tesszük kockára a szaporodási sikerünket, és így a jövőben nagyon is elképzelhető, hogy lesznek ugyan, akikben továbbra is működni fog ez a „mentális szerv” - és lesznek, akikben nem. Elvégre megfelelő szelekciós nyomás híján semmi sem akadályozza meg, hogy lassanként eltűnjön.
Ami egyfelől felveti azt a kérdést, hogy élhettek volna-e az elődeink olyan, jóval „barátságosabb” természeti körülmények között, ahol egyszerűen nem szükséges a túléléshez a csoportokba tömörülés, és arra gyanakszom, hogy abban az esetben még mindig magányosan vadászgatnánk a zsákmányra, és a modern ember talán sosem jelenne meg, mert ez nem menne a társas környezet által jelentett, a természeti környezetnél jóval komplexebb kihívások nélkül. Akkor pedig nem lenne modern társadalom sem, civilizáció, és így tovább.
Másfelől egy „konszenzuskeresésnélküliségre” berendezkedett társadalom úgy tűnhet, hogy teljesen működésképtelen lenne. Csak éppen a dolog felfogható úgy is, hogy eddig nem történt más, mint a normák/szabályozások által kényszerítettünk rá bizonyos viselkedésformákat az emberekre, hogy a társadalom működőképes maradjon. De a jövőben talán választhatunk más megoldást is. Susan Greenfield brit agykutató szerint (miként erről korábban már szó volt) elképzelhető, hogy a személyes kommunikációt a közvetett megoldások váltják majd fel, és egy szemtől szembeni találkozás kb. annyira lesz kívánatos, mint ma egy látogatás a vágóhídra, ahol kedvenc szalámink alapanyaga készül. Illetve eggyel továbblépve azzal a gondolattal is eljátszhatunk,hogy miközben a szemtől szembeni találkozások gyakorlatilag megszűnnek, kiépülhet egy olyan, AI-alapú mesterséges környezet, amely nem csupán intelligensen reagál az emberi tevékenységekre, de eközben megfelelő formára konvertálja is át azokat. Tehát még ha végigmennénk is az utcán, nem fogjuk látni a trágár szavakat ordibáló részeget, mert a minket körülvevő, mesterséges intelligencia által működtetett VR egyszerűen valami mást jelenít meg helyette, mint ahogy azt sem engedi meg, hogy a mi viselkedésünk zavarjon másokat. És innentől fogva olyan mindegy lenne,hogy konszenzuskeresők vagyunk-e vagy sem.

Pornografizált jövő?

Elképzelhető, hogy a jövőben a „valóság” mindenki számára más és más, mondhatni személyre szabott lesz – és ez persze mindent megváltoztat. Susan Greenfield brit agykutató ír le egy olyan jövőbeni jelentet, ahol miközben a tanárnő magyaráz, egyes diákok úgy látják, mintha meztelen lenne, ugyanis az általuk használt VR-rendszer így alakítja át a képét. Ami természetesen jogi problémákat is felvet – meg azt a kérdést is,hogy a jövőben hogyan fog alakulni az emberi szexualitás.

Mai példaként ott van az internet a nagy mennyiségű, a legváltozatosabb szexuális beállításúakat is kielégítő képekkel meg videókkal, és ez alapján két dolgot állapíthatunk meg. Egyfelől a lehetséges kínálat jóval nagyobb és jóval élethűbb, mint az eddigi történelem folyamán bármikor, másfelől a „belépési költségek” is rendkívül alacsonyak, hiszen rendszerint elég rákattintani egy linkre. Ami a legtöbb ember szexualitását még akkor sem zavarta meg, ha Norman Doidge amerikai kutató A változó agyról írva azt húzza alá,hogy „az emberi libidó nem egy állandó, változásra képtelen biológiai késztetés, hanem olykor furcsán szeszélyes lehet, ésl elki beállítódásunk éppúgy könnyen megváltoztathatja, mint addigi szexuális találkozásaink.” Másként fogalmazva: nálunk a szexualitás már lényegében elszakadt „alapvető céljától, a szaporodástól”, és a repertoárba nagyon sok minden belefér. De bár ismerünk olyan eseteket, amikor valaki „pornófüggő” lett, mivel „az izgalmi állapotunkat előidéző dopamin egyben meg is erősíti azokat az idegi kapcsolatokat, amelyek a cél elérését lehetővé tevő viselkedésért felelősek”, azért azt valószínűleg nem állíthatjuk, hogy jelenleg az egész társadalmat teljesen átformáló problémáról van szó.
De a Greenfield által elképzelt forgatókönyv esetében korántsem ilyen egyszerű a helyzet. Egyfelől ugyanis az internet bármennyire könnyen hozzáférhető is, azért nem folyamatosan és nem is közvetlenül körülöttünk van jelen. Másfelől a VR – elvileg – lehetővé tenné, hogy az embernek bármilyen szexuális vágya beteljesüljön: ha kentaurral vagy éppen kentaurként akar közösülni, akkor ezt is megteheti, és eközben a tapintási élmény, a hangok, az illatok stb. mind tökéletesen valósághűek lesznek (már amennyiben értelmezhető ez a fogalom egy nem létező mitológiai lénnyel kapcsolatban). És bár az is igaz, hogy sok férfi prostituáltakhoz sem jár és nincsen egy éjszakás kalandja sem (noha az is teljes szexuális élményt ad), legalábbis elvileg lehetséges, hogy ez mégis más lesz, mert egy mesterséges intelligenciával működtetett virtuális szerető az intimitást és az összetartozás élményét is képes lehet nyújtani, miközben a fantáziának sem szab semmi határt – és közben nincsenek a párkapcsolatokban előforduló konfliktusok sem.
Tehát elképzelhető ugyan olyan forgatókönyv, ahol ennek a pornografizált VR-nak nincsenek messze ható következményei – de elképzelhető olyan is, ahol vannak. Ekkor kérdés lenne, hogy hogyan tovább: például egy olyan jogi szabályozás jelenti-e megoldást, amely tiltja vagy bizonyos korlátok közé szorítja az ilyen szolgáltatások igénybe vételét (ami biztos,hogy további problémákat vetne fel akár jogi, akár technikai szempontból). Vagy pedig (néhányaknál vagy éppen a túlnyomó többségnél) most először tényleg és teljesen kettéválna a szexualitás meg a szaporodás, és ez talán nem is olyan elképzelhetetlen, mint amilyennek első hallásra tűnik. Ismét csak Greenfield veti fel,hogy a jövőben esetleg a hús-vér kapcsolatok is olyanná válnak, mint ma a húsevés, ahol élesen elkülönítjük az étel előállítását (az állatok megölését) az elfogyasztástól, és az előbbiről nem is veszünk tudomást. Ennek analógiájára elképzelhető egy olyan társadalom is, ahol bár kommunikálunk a többi emberrel (is), a személyes kontaktus ugyanolyan taszító és nem kívánatos dolognak számít, mint a vágóhíd – és egy ilyen felfogáshoz jól illene a pornografizált: a hagyományos, emberek közötti szexualitást felváltó VR léte is.

Vagy interaktív oktatás, vagy regény? Vagy pedig...

Vagy pedig valami teljesen más? Az e-learninget ugyanis a jelek szerint fel fogja váltani az m-learning, vagyis a mobilon és mobilitáson alapuló tanulás, aztán pedig az egész várhatóan egy mind interaktívabbá váló környezetbe helyeződik át – és ezzel valami egészen új kezdődik. Ami nem is lenne meglepő, hiszen az ipari forradalom hozománya az az oktatási rendszer, amelyet ma természetesnek tartunk.

Most viszont már az információs forradalom zajlik, és bár kétségtelen, hogy az ipari is mindent átformált (gondoljunk csak a családszerkezet megváltozására; a termelés és fogyasztás szétválasztására; a környezetet ért hatásokra stb.), az információs forradalom talán még nagyobb hatású lesz.
Ugyanis korábban az volt a jellemző, hogy az egyes területeken kialakuló változások tovább hömpölyögtek más területekre is. Az 1500 utáni könyvnyomtatás alapvető szerepet játszott abban, hogy 1650 körül lejátszódott az úgynevezett tudományos forradalom; majd pedig újabb száz évvel később következett az ipari - de ez a tudomány eredményeit még mindig nem használta fel, csak a természettudományokra jellemző, a problémákat különálló részekre bontó, analitikus gondolkodást (és a gőzgépet nem a termodinamika ismeretében fejlesztették ki). Most viszont az információs forradalommal párhuzamosan a technika és a tudomány is átalakul.
Az ilyen léptékű változások persze a társadalmat sem hagyják érintetlenül. Susan Greenfield brit agykutató egyenesen úgy fogalmaz, hogy a jövőben „te magad sem leszel jól definiált entitás”, mivel egyre kevésbé leszünk képesek értelmezni magunkat a velünk folyamatosan kommunikáló és ránk interaktívan reagáló környezet nélkül. Azaz ha eddig úgy fogtuk fel a világot, hogy egyfelől vagyunk mi, másfelől pedig van a tőlünk függetlenül létező környezet, akkor most az lesz a tapasztalatunk, hogy ez nem így van. És persze minden más is megváltozik.
Az oktatást például ma alapvetően két dolog jellemzi, és ennek megfelelően ezek alakulhatnak át.
1. Egyfelől a térben és időben lokalizáltan (jelenleg tanteremben) folyó oktatást felválthatja egy olyan konstrukció, ahol nem egy, az ipari forradalom után létrejött oktatási intézmény közvetíti, hogy mit kell tudni/megtapasztalni, hanem az interaktív környezet.  A „tudásmegszerzés” mobilizálódása persze már ma is folyik (ez esetben még leginkább a mai értelemben vett tartalmak mobilizálásáról van szó, pl. előadás-videók okostelefonon keresztül).
2. Másfelől a megbízható forrásból (oktatótól) származó információközlést vagy „gondolati folyamatot”, hogy ismét Greenfieldet idézzem) felválthatja a tapasztalaton/megtapasztaláson alapuló tanulás, illetve a „a tények helyett az összefüggések” előtérbe kerülése. Ami azt jelenti, hogy a hagyományos, „egy ember beszél sokhoz, és elmondja, hogyan is van” típusú oktatás meg fog szűnni. Illetve ennél sokkal többet is jelent.
Greenfield az ipari forradalom korával kapcsolatban a „könyv embereiről” beszél, akiket az információs forradalomban „a képernyő emberei” fognak felváltani. Könnyen lehet azonban, hogy már most is érdemesebb lenne a „mobil embereit” emlegetni, ami már csak azért is érdekes a számunkra, mert eközben kérdés, hogy egyes kommunikációs rendszerek mennyire alkalmasak az adott társadalom technológiai/infrastrukturális fejlettségének mérésére.
Az első ilyen mérőszám az ipari forradalom után kialakult posta teljesítménye volt. Alvin Toffler A harmadik hullámban azt írja, hogy egy Edward Everett nevű 19. századi szónok szerint a posta „a kereszténység mellett a modern civilizáció jobb keze. Jellemző, hogy 1960 körül egy fejlett ipari országban egy állampolgár évente 141 postai küldeményt kapott, egy malajziai vagy ghánai viszont csak 12-őt, és egy kolumbiai alig 4-et.
Aztán jött az internet és az internet-peneráció mint mérőszám, és persze az sem véletlen, hogy Finnországban 2010 júliusa óta mindenkinek alapjog az 1 MB-s internet-hozzáférés.
A mobilnál viszont már csak azért sem válik be fejlettségi mutatóként, mert viszonylag kevés infrastruktúra is elég hozzá, és ez a technológia – mondhatni – kívülről bepumpálható a technológiailag elmaradottabb területekre is. 2000-ben az negyede; 2009 elején viszont a 4 milliárd működő SIM-kártya háromnegyede (!) volt fejlődő országokban, és Paul Romer stanfordi közgazdász egy előadásán olyan képet mutatott be, ahol afrikai gyerekek az utcai lámpák fényében ülve írják a házi feladatukat, mivel otthon nincs áram – miközben mobiljuk viszont minden bizonnyal van. És persze teljesen máshogyan is használják, mert lényegében minden modern kommunikációs célra kizárólag ez érhető el nekik (az időjárás-jelentésig és a pénz-átutalásig bezárólag). És ezt persze nem hagyhatjuk figyelmen kívül, ha az infokommunikáció jövőjéről gondolkodunk (amelybe egyre inkább beleágyazódik az oktatás is): egy Bill Thompson nevű kutató már az internettel kapcsolatban is úgy fogalmazott, hogy azt „eddig a nyugatiak határozták meg… [hamarosan azonban] a mi kis tavunkat új internethasználók millióinak óceánja fogja elönteni”. Azóta például, hogy a legnagyobb internethasználó nemzet a kínai, át kell értelmeznünk a fogalmakat, hiszen ők nem úgy neteznek, mint a nyugati demokráciákban: nem otthonról és nem is naponta sok órát.
De ez bármilyen furcsa megoldásnak tűnjék is a szemünkben, azért számolnunk kell vele – mint ahogy azzal is, hogy mint ahogy különböző modellek lehetségesek az internet- vagy a mobilhasználattal kapcsolatban (noha talán hajlamosak vagyunk csak a miénket figyelembe venni), azért különböző modellek képzelhetőek el a tudásátadással kapcsolatban is. Eközben azonban a közeg visszahat magára a tudás jelentésére is – és lehet, hogy miként már utaltam rá, legalább ugyanolyan alapvető változásokhoz fog vezetni, ha interaktív környezetben tanulunk, mint az, amikor áttértünk a nyomtatott könyvre.
Egyfelől ugyanis ha eltekintünk az ilyen irányú katonai kutatásoktól, akkor egyetlen modell áll a rendelkezésünkre az interaktív virtuális környezetekkel kapcsolatban, és ez a számítógépes játék. Tehát várhatóan ennek a mintájára épülnek majd ki az interaktív tanulási környezetek is, amelyek ezek szerint nem a szöveges információkra fogják helyezni a hangsúlyt (sőt), és ezen a ponton érdemes a televízió példájához fordulnunk.
Hagyományosan ugyanis kétféle sugárzási modell létezett: az amerikai „keresleti televíziózás”, ahol a nézők igényei voltak meghatározóak; illetve az európai „kínálati televíziózás” (ahol olyan műsorokat sugároztak, melyekről a döntéshozók azt gondolták, hogy kell vgay legalább érdemes). Aztán a 80-as évektől (először Olaszországban) megjelent az úgynevezett neotelevízió, amely többek között a különböző kategóriák: közéleti és privát, politikai és személyes, jelentős és nevetséges összeolvadásáról szól.
Az pedig külön kérdés, hogy legalábbis a nyugati demokráciákban (bár épültek ki egyetemi hálózatok) az internet-szolgáltatásra mindig is a nem állami, hanem keresleti megközelítés volt a jellemző. Tehát ha erre fog ráépülni az újfajta tanulást is lehetővé tevő interaktív környezet, akkor ez valószínűleg „céges” lesz, és az elsajátítható tudást első sorban az alapján fogják biztosítani, hogy mire van igény – nem pedig az alapján, hogy a társadalomnak mire lenne szüksége.
Persze hacsak nem közben a nyugati kormányok megváltoztatják eddigi hozzáállásukat, és nem tesznek valamit azért, hogy ennek a területnek az ellenőrzése ne csússzon ki ugyanúgy a kezükből, mint ahogy a televíziónál történt, ahol egyébként „az információ ellenőrzése… az információ megrendezésévé fajul”, mondja a Frederic Barbier – Catherine Bertho Lavenir szerzőpáros A média történetét tárgyaló könyvükben. Az 1994-es szomáliai partraszálláskor előbb a kamerákat rakták ki, és hajnalig vártak a támadással, hogy megfelelő fényviszonyok mellett lehessen lefilmezni az egészet; a ruandai mészárlásokról pedig már kizárólag az infotaitment szabályaival összhangban számoltak be a televíziók. És persze azzal is számolnunk kell, hogy a vizuális közegbe átkerülő információ – még ha nem „manipulálják” is – szükségképpen megváltozik, mert azokat az absztrakt fogalmakat, melyekre az ipari forradalom után a könyv embereinek társadalma épült (haza, demokrácia, őszinteség, szerelem, és így tovább) értelemszerűen csak vizualizálva: vagyis nem absztrakt módon tudja megjeleníteni. És ebből már sejthetjük, hogy mi fog történni az interaktív környezetben megjelenő adatokkal: hogy teljesen átalakulnak.
A változás mértékére valószínűleg jó példa a valóságshow: ez azzal a neotelevízióval együtt emelkedett fel, amely – miként a Barbier – Lavenir szerzőpáros rámutat – nem a hagyományos értelemben vett tartalmat, hanem a nézőt állítja a középpontba, és a valóságshow-ban „az egyén… a televízióból, a képernyőn látott és minden közösségben megvitatott történésekből tudhatja meg, hogyan kell adott helyzetben viselkednie”. Ami viszont a fentebbiek értelmében nem „maga a valóság”, hanem meg van rendezve.
Egy ilyen műsor ráadásul eltér a hagyományos, ismét csak az ipari forradalom óta leterjedt, szöveg alapú történetmesélés szabályaitól is, amely nem demonstráló (mint ahogy a valóságshow pl. az), hanem dramatizáló, és arról szól, hogy egy kezdőponttól elindulva drámai eseményeken keresztül miként jutunk el a végpontig, és egy-egy cél megvalósításáról szól (legyen az akár egy gyilkos elfogása, akár a szeretett nő meghódítása, akár pedig a világ megmentése). Eközben lineárisan (merthogy írásban nem is lehet máshogy), az ok-okozati összefüggések láncolatán keresztül mutatja meg az eseményeket.
Az ilyesminek viszont sem egy interaktívan reagáló virtuális környezetben, sem a valóságshow esetében nincs értelme.
Ami persze nem csak azt jelenti vagy legalább jelentheti, hogy az új típusú interaktív környezetben élőktől igencsak távol fog állni a hagyományos regényfelfogás mellett a „célorientált” világfelfogás is – illetve általában a hasonlóképpen a linearitásra és analitikus megközelítésre támaszkodó tudományos gondolkodás is. Hanem azt is jelentheti, hogy az eddigi, a világ leírására szolgáló eszközt: azt az írást valami új váltja fel, amely egyébként linearitása miatt csak egy nagyon sajátos (és egyáltalán nem a valóságnak megfelelő) ábrázolásra alkalmas. Egy regényben egyszerre csak egy dolog történhet (és még azt sem tudjuk megmutatni valós időben, hogy két ember egymás szavába vág). Ami persze lehetséges, hogy – éppen absztrakt mivoltából fakadó korlátainál fogva – olyan kérdések feltételéhez és olyan problémák megoldásához segített hozzá minket, melyek különben kívül estek volna a hatókörünkön.
Az viszont nem következik belőle, ez az egyetlen járható út. A Greenfield által is használt, a hagyományos tanulás és a készség/tapasztalat megszerzésének szembeállítása még nagyon is a könyv embere korának szemléletében gyökerezik – mi viszont akár tovább is léphetünk.
Eddig többek között azért kényszerültünk rá az írás használatára, mert miközben ugyanúgy lineáris, mint a beszéd, aközben az írásnak sokkal kevesebb technikai feltétele van, mint a filmkészítésnek. Most már viszont sok minden mással együtt meg tudjuk mutatni, amikor valaki nem várja meg, hogy a másik befejezze a mondatot – és ad absurdum miért is ne tételeznénk fel, hogy azt követően, hogy a valós idejű ábrázolásra képessé váltunk, az új és interaktív környezetben valamiféle, az írást felváltó, a gondolatainkat teljesen más módon kifejezni képes vizuális rendszer is meg fog jelenni?

A bejegyzés részben a Telenor Jövőkutató Szimpóziumon elmondottakon alapul

Egy: evolúció; kettő: kultúra; három: AI

Norbert Wiener már az 1940-es években azt tanulmányozva, hogy az informatikának milyen hatása lehet a társadalomra egy 19. század végi utópikus felfogást vitt tovább, amely szerint a távíró elterjedése el fog vezetni a világméretű demokráciához. Ez ugyan nem történt meg (mint ahogy Wiener elképzelései sem oldották meg a problémákat), ám ebből nem következik szükségképpen, hogy ne lenne ideje újragondolni az információs technológiák lehetséges alkalmazásait és hatásait.
Wiener abból indult ki, hogy „a társadalmat belülről emésztő bomlási folyamatra” az jelentheti a megoldást, ha „az információ akadálytalan áramlását lehetővé tevő szerkezetekre” épülő kutatásokat felhasználva egy „új társadalom elméleti alapjait” rakjuk le (hogy a Fréderic Barbier – Catherine Bertho Lavenir szerzőpárosnak A média történetéről szóló művét idézzem). Ami persze az óta sem igazán történt meg, és Wiener elképzelései bizonyos értelemben nem is jelentettek olyan nagyon nagy előrelépést a 19. század végéhez képest, hiszen lényegében abból indult ki, hogy amennyiben megfelelő mennyiségű és minőségű információ áll a rendelkezésünkre, úgy mi magunk is képesek vagyunk a megfelelő döntéseket meghozni.
Korábban már írtam egy hipotetikus demokráciagép megépítéséről, ahol a célokat ugyan jobb esetben tudjuk, de az oda vezető utat nem; most tehát miért ne játszanánk el azzal a gondolattal, hogy a mesterséges intelligenciára kellene majd (mármint ha lesz ilyen valaha is) rábízni a dolgot. Nem csak a demokrácia létrehozását, hanem ad absurdum mindent. Ami viszont felveti azt a kérdést, hogy jelenleg milyen keretek között tevékenykedünk, és mik határozzák meg lehetőségeink fázisterét.
Daniel Lord Smail amerikai történész A mély történelem és az agy viszonyáról írva a darwini és a lamarcki evolúció szerepét vizsgálja, és ez a megközelítés számunkra két szempontból is érdekes. Egyfelől azért, mert a skála egyik végpontján a legáltalánosabb értelemben vett „kultúrával” nem rendelkező fajok (mint amilyenek mondjuk az ecet muslicák) találhatóak; a másikon pedig az ember, akinél egyre inkább a lamarcki módon működő, tanult tudás átadása a jellemző (amely ennek megfelelően jóval gyorsabb tud lenni, mint a darwini).
Másfelől Smail úgy véli, hogy az emberi kultúra kialakulásában kulcsszerepet játszottak a paleolitikum vége előtti éghajlati ingadozások, ugyanis: „a kultúra sokféle megoldást tud kínálni a környezeti hatásokra”.  Ez viszont a neolitikumban az emberiség növekvő lélekszámával és a növekvő társadalmi komplexitással párhuzamosan azt eredményezte, hogy a kultúra „egyre fontosabb szerepet kezdett játszani az emberi filogenezisben”, és egy olyan, összetett rendszer jött létre, melyet képtelenek vagyunk teljesen átlátni – hogy az irányításáról már ne is beszéljünk. És feltehetően – bármit is remélt Wiener – a jövőben sem leszünk rá képesek.
Legalábbis nem elképzelhetetlen azonban, hogy ha fajunk történetében az első lépés a darwini evolúció (és a biológia); a második pedig a lamarcki evolúció és a kultúra meghatározóvá válása volt, akkor a harmadik az lehet, amikor a mesterséges intelligencia is megjelenik ezen a területen. És ezen a ponton érdemes észrevenni, hogy mint ahogy a kultúra is képes az eredetileg kizárólag a darwini evolúciónak alávetett emberi biológikumot módosítani, ugyanígy az AI is képes lehet emellett megváltoztatni a jelenleg a lamarcki evolúció szabályainak alávetett kultúrát is – miközben sem a darwini, sem a lamarcki evolúciónak nem lesz alávetve. Ami persze gyökeresen új helyzetet teremtene – még el sem tudjuk képzelni, hogy mennyire, akkor is.

Mi jön a számítástudomány után?

A Science 2020 Group néhány éve közzétett előrejelzésében az olvasható, hogy a számítástechnika mára elválaszthatatlanná vált a természettudományoktól, és ha az elméleti meg a kísérleti tudományok mellett eddig a számítástudomány volt a tudomány „harmadik oszlopa”, akkor ennek most vége. Ugyanis mint ahogy Newton után a matematika épült be mindenhová a különböző tudományterületek átjárhatóságát is biztosítva, most a számítástudomány épül be mindenhová. És persze mindent meg is változtat. Egyfelől ugyanis mintha az emberiség története három nagy korszakra lenne osztható. Az

• első a polihisztorok kora, amikor akadnak, akik képesek lényegében a teljes emberi tudásanyagot átfogni – méghozzá leginkább saját erőből.
• A második korszak az, amikor az ipari forradalom kezdete után megjelentek azok a modern értelemben vett oktatási intézmények, melyek egy-egy szakterület tudásának elsajátítását tették lehetővé. Az addigi módszerekkel ugyanis már nem lehetett a megnövekedett mennyiségű információt kezelni, és így szükség volt valamiféle tudásfeldolgozó augmentációra – amit nem gépekkel, hanem társadalmi intézmények kiépítésével oldottak meg.
• Most pedig számítástechnikai augmentációkat kezdünk használni, és hamarosan ugyanúgy lehetetlen lesz megfelelő számítástechnikai eszközök/tudás nélkül bármilyen tudományos kutatást végezni, mint ahogy korábban a matematikai ismeretek voltak elengedhetetlenek.

Amivel kapcsolatban viszont azt érdemes kiemelni, hogy a számítástechnika bizonyos értelemben a matematika gépesítése, és így nincs is semmi meglepő abban, hogy az újkori tudományt jellemző matematizálás meg az ipari forradalom óta jellemző mechanizálási hullám találkozása ide vezetett.
A nagy kérdés pedig az, a következő váltásra mikor fog sor kerülni – és hogy az is a matematikai vonalat viszi-e tovább? Ugyanúgy még egy szint fog a számítástechnikára épülni, mint ahogy a számítástechnika a matematikáéra épült?
Az legalábbis elképzelhető például, hogy a jelenlegi tendencia folytatódásával a ma „humánnak” tartott tudományok is számítógépes megalapozottságúvá válnak (a culturomics pl. mintha egy errefelé tett lépés lenne), és az átalakulás még annál is sokkal több területre fog kiterjedni, mint ahogy azt a science 2020 kutatói gondolták. És persze az is lehetséges, hogy a 21. század második felében vagy a 22. század elején valami olyan fog a matematika és a számítástechnika mellé (esetleg helyett) beépülni a tudományok alapjaiba, amire ma még eszünkbe sem gondolni.

Fizikai etika helyett valami más?

„Kant szerint egy tett csak akkor fogadható el erkölcsileg, ha univerzalizálható, vagyis ha a mögötte álló elv (maxima) széles körű elterjedése (általános törvénnyé válása) ellentmondás nélkül elgondolható és akarható lenne”, írja Kovács József A modern orvosi etika alapjai című könyvében. Valójában azonban a helyzet korántsem ilyen egyszerű, és még az a kérdés is felvethető, hogy mennyire korfüggő az etika, és mennyire lehetne máshogy gondolkozni az effajta kérdésekről.
A kanti elképzelésekkel kapcsolatban ugyanis nem csupán (sőt, talán alapvetően nem is az) a probléma, hogy ismét csak Kovács József megfogalmazásával élve „ami nem univerzalizálható, az biztosan immorális, de ami univerzalizálható, az még nem feltétlenül morális kötelesség”, hanem az, hogy ez egyáltalán nem az egyetlen lehetséges megközelítés. Kant a felvilágosodás (és egyben minden idők) egyik legnagyobb filozófusa volt ugyan, ám eközben nem tudta függetleníteni magát attól az elképzeléstől, mely szerint az emberi viselkedésnek is ugyanolyan univerzális szabályoknak kell engedelmeskedniük, mint a természeti törvényeknek. Értsd: a természettudományok (és ezen belül is a fizika) az a modell, amely alapján a világot elképzelnünk és értelmeznünk kell – ez azonban több kérdést is felvet.
Az egyik az, hogy miért léteznek egyáltalán természeti törvények – és erre nyilvánvalóan nem az a válasz, hogy ha nem léteznének, akkor a világ olyan kaotikus lenne, ahol egyszerűen nem jelenhetne meg az őt körülvevő (kaotikus) valóságot észlelni képes értelem. Ez ugyanis mindössze annyit mond, hogy egy kaotikus világban nem jöhetnének léte értelmes lények – de azt nem mondja meg, hogy a világ miért nem merő zűrzavar.
A másik pedig az, hogy még ha a természeti világot kikezdhetetlen törvények irányítják is, miért is gondolnánk úgy, hogy a társadalomban is így kellene lennie? Azaz érdemes eljátszani azzal a gondolattal, hogy miként fejlődött volna az etika (és általában véve az emberi gondolkodás), amennyiben nem az egzaktnak és matematizálhatónak tűnő fizika válik a 18. századra az alapmodellé, hanem valami más? Illetve: most, hogy már átláttuk, hogy legalábbis nem szükségszerű, hogy a társadalmi jelenségeket/folyamatokat/eseményeket is egzakt és „univerzalizálható” szabályok írják le, vajon hogyan máshogyan lehetne a jövőben elképzelni őket, és vajon működőképes maradna-e az az etika, amely nem kanti jellegű, „univerzális" törvényeket próbál megalkotni? Vagy pedig ez ugyanolyan képtelenség, mint egy nem egzakt szabályok alapján működő matematika - bár ahogy most jobban meggondolom, talán azt sem kellene azonnal elutasítani.

Tárgykönyvtár a jövőnek

Kevin Kelly a Long Now Foundationtől azt veti fel, hogy a hagyományos könyvtárakban rendszerint vajmi kevés olyan tudás található, amelyre szükségünk lehetne a civilizáció újraépítéséhez. Ilyen tudás mondjuk az, hogy miként kell a vasércből vasat csinálni. Ezért aztán érdemes egy speciális, még csak nem is különösebben nagy könyvtárat létrehozni kimondottan erre a célra. És szerintem még ennél is érdemesebb lenne több szempontból is továbbgondolni a dogot.
Egy Mad Max jellegű teljes társadalmi összeomlás után még csak nem is az lenne az elsődleges, hogy fennmaradjon egy tízezer kötetes gyűjtemény az alapinformációkkal. Az írás és olvasás története eddig meglehetősen rövid, és egyáltalán nem vehetjük biztosra, hogy még sokáig fog tartani, tehát hiba lenne kizárólag könyvekre támaszkodni. És különben is fontosabb lenne, hogy rendelkezésünkre álljanak bizonyos konkrét tárgyak/eszközök. A Svalbard Magbank sem mezőgazdasági művek, hanem magvak gyűjteménye, és ennek analógiájára érdemes lenne tárgyűjteményeket vagy ha úgy jobban tetszik: tárgykönyvtárakat létrehozni, amelyek egyes darabjai megkönnyítik az újrakezdést, mivel a benne található eszközök rögtön fel is használhatóak; mások pedig megkönnyítik az újak előállítását (afféle eszközök az eszközök készítéséhez ugyanis).
Arra persze esélyünk sem lenne, hogy elegendő ilyet állítsunk elő ahhoz, hogy az akár tizedére csökkent földi lakosságot el tudjuk látni vele, de alig néhány túlélő megsegítése még mindig jobb, mintha mindenkit magára hagyunk.
Eközben azonban kérdéses, hogy mik legyenek ezek a bizonyos tárgyak. Ugyanis nem csak az probléma, hogy mennyi ideig képesek fennmaradni/működőképesek maradni, és ez erősen behatárolja a szóba jöhető eszközök listáját, miközben valószínűleg az a legszerencsésebb megoldás, ha az azonnal használatba vehető fémtárgyak mellé mondjuk egyszerűen működtethető vaskohót is mellékelünk – és persze kiegészítjük az egészet a közeli vasárlelőhelyeket mutató térképekkel is, melyekkel aztán vagy elboldogulnak az akkoriak, vagy nem. De biztosan nem kevésbé, mint egy könyvtárral.
Persze az sem mindegy, hogy milyen szintről kell majd újraindítani a civilizációt. Vadászó-gyűjtögetőről-e; amikor egy fémpenge is felbecsülhetetlen érték, vagy ennél azért jobb lesz a helyzet. Vagyis: mennyire esik vissza a civilizáció, és bár a „klasszikus” forgatókönyvek a teljes összeomlással szoktak számolni 8ahol ember voltunkon kívül nem sok minden marad meg), én ezt azért nem venném biztosra. Már csak azért sem, mert ismerünk ugyan esetet, amikor egy törzsközösségi szinten álló kultúra omlott össze: gondoljunk csak arra, ami a Húsvét-szigeten történt; sőt arra, is, hogy egy feudális rendszer omlik össze (lásd a vikingek grönlandi kihalását). Arra azonban nem sikerült példát találnom, hogy egy modern társadalom omlott volna össze és zuhant volna vissza egy előző szintre, és innentől kezdve nem tudhatjuk, hogy ha egy ilyen bekövetkezne, akkor az eredmény „új középkor” vagy éppen „új ősközösség” lenne-e. Tehát célszerű a tárgykönyvtárat különböző eszközkészletekből úgy összeállítani, hogy bármelyik forgatókönyv is valósuljon meg, segítséget jelentsen a túlélőknek. És közben akár a tárgykönyvtár kiépítését is elkezdhetnénk biztos ami biztos.

http://blog.longnow.org/2011/04/25/the-library-of-utility/

http://www.regjeringen.no/en/dep/lmd/campain/svalbard-global-seed-vault.html