2010. szeptember 23., csütörtök

Kutatók a neten (Kutatók Éjszakája 2010)


és persze a Jövőobszervatórium is ott lesz

Hol:2010. szeptember 24-én, pénteken 21:30-tól: Millenáris (Budapest II. ker.) B csarnok (az egykori Jövő háza kiállítás helyszíne), a bejárattal szembeni galéria
Mikor:Holnap - 21:30 és 23:00 között
a nanopaprika.eu szervezésében

2010. szeptember 21., kedd

Jó nap ez a mesterséges nyelvek tanulására?

Hollandiában egy klingon nyelvű Operát mutattak be „U” címmel, és az, hogy ezzel a média is foglalkozott, valószínűleg nem csupán azt mutatja, hogy a Star Trek mesterséges nyelve (melyre egyébként a Hamletet és a Gilgamest is lefordították) sokak számára érdekes, de azt is, hogy általában véve a mesterséges nyelvek is egzotikusnak számítanak. Pedig 1964-ben   két jövőkutató:  T. J. Gordon és Olaf Helmer az úgynevezett Delphi-módszer segítségével (amely lényegében a szakértői véleményeket gyűjti össze és szűri le) még arra a következtetésre jutott, hogy 2000-ben „univerzális nyelven fogunk” csevegni egymással.
Ami persze azóta sem következett be, és én arra számítok, hogy nem is fog. Bár mesterséges-nyelv tervezetek korábban is voltak, a gondolat (mármint, hogy használjunk egy mindenki által gyorsan és könnyen megtanulható nyelvet) a 19. század utolsó negyedétől vált népszerűvé, és ebben jelentős szerepet játszott, hogy addigra kialakult az írásbeliségre és a könyvekre meg az iskolai tanulásra támaszkodó közoktatás.  Vagyis ekkoriban már a rendelkezésünkre állt az az eszköz, amely lehetővé tette, hogy egy nyelvet annak ellenére is megtanuljunk, hogy annak kezdetben nincsenek beszélői. Elvégre ott voltak hozzá a tankönyvek (legyen bár az nyelv a volapük: az első, szélesebb körben leterjed mesterséges nyelv vagy az eszperantó, amely első körben jelentős mértékben a volapükistákat szívta fel).
Eközben a mesterséges nyelvnek két feladatot kellett (volna) ellátnia. Természetesen lehetővé kellett tennie az ember és ember közötti kommunikációt, és ennek a célnak jó néhány mesterséges nyelv tökéletesen meg is felel (néhány évvel ezelőtt d'Armond Speers a Klingon Language Institute-tól megpróbálta újszülött gyerekét anyanyelvi klingon beszélőként felnevelni, de ez többek között azért sem sikerült, mert lehet, hogy egy Shakespeare-dráma lefordításához elég gazdag volt a szókincs, de a hétköznapi élet tárgyai – asztal, üvegpalack és hasonlók – leginkább hiányoztak belőle. Néhány másik mesterséges nyelvnél  ez nem lett volna probléma: jelenleg például mintegy ezer eszperantó anyanyelvi beszélő van).
Másfelől viszont a nyelveknek van egy olyan funkciója is, amely csak az a nyomtatás elterjedését követően vált jelentőssé és nehezen meghaladhatóvá: vagyis a rögzített információhoz való hozzáférés. Ismerünk persze a 20. században végrehajtott írásváltást (ilyenek voltak Kemal Atatürk törökországi reformjai 1928-ban, amikor a latin betűket vezették be), de ez olyan környezetben történt, ahol az olvasás nem volt elterjedt, és ennek megfelelően nem jelentett igazi problémát, hogy nem lesznek elérhetőek a korábbi írásrendszerrel rögzített szövegek. Amennyiben viszont valaki ma egy mesterséges nyelvet tanul meg, úgy az lesz az egyik fő gondja, hogy még egy olyan, nem különösebben nagy nyelvhez viszonyítva sem fog olvasnivalókat találni, mint a magyar. Vagyis nem fog tudni geológiát, színháztörténetet, jövőkutatást vagy szinte bármi mást olvasni, és innentől kezdve azt mondhatjuk, hogy miközben a mesterséges nyelvek elterjedését a modern, könyv alakú oktatási rendszer tette lehetővé bő száz évvel ezelőtt, aközben ugyanez a rendszer eleve sikertelenségre is ítélte. És ezen már az sem segít, hogy az interneten keresztül több tartalom érhető el az egyik vagy a másik mesterséges nyelven, mint valaha. Illetve az sem, hogy a különböző kis mesterséges nyelvek beszélői is könnyebben egymásra találnak (én például a 2000-es évek elején latino sine flexionét használva kommunikáltam egy valamiféle vulgáris latint használó orosz egyetemistával pusztán a kommunikáció öröméért).
A jövőben viszont a gépi (és minden bizonnyal mindinkább valós idejűvé váló) fordítás elterjedése várhatóan azt fogja eredményezni, hogy egyre kevésbé lesz értelme éveken keresztül küszködni egy nehezen megtanulható, irregularitásoktól hemzsegő természetes nyelvvel csak úgy szórakozásból, miközben az anyanyelviek behozhatatlan előnyben lesznek velünk szemben. És bár minden bizonnyal akadnak majd, akiket az ilyen nehézségek fognak vonzani, annak, aki csupán a nyelvtanulás kedvéért akar nyelvet tanulni, innentől kezdve alternatívát fognak jelenteni a mesterséges nyelvek. Tehát még az is elképzelhető, hogy ha nem is afféle közvetítő, hanem hobbi nyelvként népszerűbbek lesznek, mint valaha.

Köszönet Ertl Istvánnak az észrevételekért és kiegészítésekért

2010. szeptember 18., szombat

A női egyenjogúságtól a népszerűségtársadalomig

A The Sufragette című angol lap 1913. december 26-i számában az év „jelentősebb akciói” közül a következőket említik: egy Hamsted Garden-i templom felgyújtása; egy ház felgyújtása Chroley Wood-ban; bombarobbantás az oxfordi vasútállomáson; egy üres szerelvény felrobbantása bombával Davenportnál; gyújtogatás és festmények megrongálása Machesterben; a York Herald című lap irodájának felrobbantására tett kísérlet.... Vagyis, mondja az író és esszéista Geert Mak, ekkorra „lassanként kialakult egy jól szervezett női gerillamozgalom”, amely aztán az I. Világháború kitörését követőn viszont úgy szűnt meg, „mintha elvágták volna”. Majd pedig azt kérdezi, hogy „mi lett volna a folytatás, ha nem jön a háború?” Számunkra azonban még ennél is érdekesebb, hogy a szüfrazsettek miért ekkoriban váltak ilyen aktívvá; illetve, hogy azokat a tendenciákat figyelembe véve, melyek ezt eredményezték, milyen következtetéseket vonhatunk le a viszonylag közeli jövő társadalmával kapcsolatban.
A választ valami olyasmivel érdemes kezdeni, hogy a neolitikus forradalmak előtt az emberek közötti különbségek leginkább életkoriak és nemiek voltak, és már csak azért is a férfiak domináltak, mert ők voltak erősebbek. És azért ők, mert az ivarosan szaporodó fajoknál rendszerint a hímek versengenek, a nőstények pedig választanak – versengéshez és az azonos neműekkel való harchoz pedig előnyös a nagyobb testtömeg.
De persze nem mindig ez maradt a meghatározó. A neolitikus forradalmakat követően olyan osztálytagozódás jött létre, ahol az úrnő már magasabb szinten állhatott, mint akár a harcos is. De azért ha különben egyenlőek voltak a feltételek, akkor a nő helyzete volt rosszabb.
A harmadik lépésben, sz ipari társadalom kialakulásával aztán csökkenni kezdtek a „magas” és az „alacsony” státuszok közötti különbségek, és ennek megfelelően a férfiak meg nők helyzete közötti különbségek is. Eközben pedig megjelentek a különböző egyenjogúsági mozgalmak is a szó szerint harcos feminizmusig bezárólag.
Ma a tudás felértékelődésével párhuzamosan logikusnak tűnne az alapján megítélni az embereket, hogy mire és milyen személyes teljesítményekre képesek. Mennyire sikeresek mondjuk az üzleti életben vagy éppen mekkora a tudásuk – és így tovább. De a jövőben lehet, hogy más fog számítani.
Amennyiben ugyanis a social networking az eddigieknél is fontosabbá válik, akkor máshová fognak kerülni a hangsúlyok. Mivel a világháló lesz az elsődleges közeg, ezért leginkább az ott megfigyelhető „tulajdonságok” alapján fogunk véleményt alkotni. Márpedig az anyagi sikeresség nem ilyen. Illetve a tudás sem: ha nem ismerjük az adott területet, akkor nem igazán tudjuk megítélni, hogy az illető mennyire ért vagy nem ért hozzá – különösen, hogy közben mindenki mindenről véleményt mond.
Azt viszont jól látható, hogy valaki mennyire népszerű: hogy hány ismerőse, barátja, követője vagy bármije van; hogy hányan olvassák a megjegyzéseit és hányan reagálnak rá, tehát én arra tippelek, hogy valami ilyesmi válik fontossá, és ennek következtében nem csupán az olyan „kapcsolatcsalók” fognak megjelenni, akik ismerősöket és kommentelőket vásárolnak vagy azt hazudják, hogy ismerjük egymást, de a különböző, a mindenféle rangsorolásokat nyilvántartó szoftverek is – és így tovább. És persze ennél sokkal bonyolultabban, mint ahogy most felvázolom.
Persze nagyon is könnyen lehet, hogy tévedek. De abban azért szinte teljesen biztos vagyok, hogy más dolgok fognak számítani, mint ma. Elvégre mind a neolitikus, mind pedig az ipari forradalom alapvetően átformálta a dolgokat; és most éppen egy ezekhez foghatóan fontos átmenet zajlik, ha minden igaz.

2010. szeptember 14., kedd

A jövőkutatásról. Molnár Csaba interjúja a Magyar Nemzet Magazinban

"Galántai Zoltán a forgatókönyvírásról, a XXI. századi újságcikkekről és a szerzői jogról (2010. szeptember 4.)
Bár a futurológusok jól tudják, hogy a jövő megjósolhatatlan, titkon mégis mindegyikük erre vállalkozik – és elbukik, árulja el Galántai Zoltán jövőkutató. Szerinte, ahogy a történelem során mindig, ma is képtelenek vagyunk kitekinteni a mából, így elképzelni sem tudjuk, merre tart a világ akár néhány évtized múlva."
http://www.mno.hu/portal/734281?searchtext
Köszönet Molnár Csabának az interjúért.

2010. szeptember 10., péntek

A Szuezi-csatornától a Hosszú Most Órájáig

A későbbi Szuezi-csatorna környékén már II. Nékosz egyiptomi fáraó is megpróbált mesterséges vízi utat kiépíteni. Majd pedig Dareiosz; a Ptolemaioszok; a felemelkedő muszlim hatalom – és így tovább egészen a 19. század második felében végül sikerrel záruló Lesseps-féle vállalkozásig. Amit érdemes párhuzamba állítani azzal, hogy az 1903-ban átadott New York-i metró még akkor is működésképtelenné válna néhány nap alatt az elektromos szivattyúk leállást követően, ha éppen nem lennének esőzések – ez ugyanis rávilágít egy, a régebbi meg a mai technológia közötti alapvető különbségre.
Vagyis arra, hogy bár az ember már legalább 60-80 ezer éve állít elő komplex tárgyakat, csupán az újkőkorban jutott oda, hogy képes legyen nagy méretű és sokáig fennmaradó (bár statikus) dolgokat  készíteni: gondoljunk csak Stomehenge-re (vagy a valamivel későbbi piramisokra). Arra viszont egészen a 19. század második feléig kellett várni, hogy képesek legyünk nagy méretű és folyamatos karbantartást igénylő rendszereket is üzemeltetni – legyen az akár a Szuezi-csatorna, akár valami más. Korábban azért bukott bele mindenki az ilyen vállalkozásokba, mert amíg az ipari forradalom eredményei „le nem csurogtak” a különböző alkalmazások szintjére, addig még ha megcsináltuk is, utána hamar szétesett az egész.
Ma viszont már ott tartunk,hogy a modern társadalomban számos területen várjuk el a folyamatos működést az internettől a csapvízig meg az egészségügyi ellátásig, és nem véletlen, hogy amikor a számítógéptudós Daniel Hillis közzétette a tízezer évig működő „Hosszú Most Órájának” terveit (melynek az lenne a feladat, hogy az embert hosszú távú gondolkodásra serkentse), akkor azt mondta, hogy „azon a véleményen vagyok, hogy az Órát az odalátogató emberek működtessék. Ha megfeledkeznek a létéről, akkor megáll.” Azaz: ugyanúgy folyamatosan és működtetni kell, mint az internetet – vagy éppen a New York-i metrót meg a Szuezi-csatornát, amely állandó karbantartás nélkül hamar hajózhatatlanná válna .
Ez több kérdést is felvet. Először is azt, hogy vannak olyan modern technológiák, ahol jóval kevesebb állandó közreműködésre van szükség: a mobil telefont például le lehet gyártani egy „állandóan működtetett”, fejlett ipari társadalomban, majd pedig – mivel a szükséges átjátszó tornyoktól eltekintve majdhogynem „önjáró” – használni lehet őket a fejlődő országokban is. És ez egyben azt is jelenti, hogy valójában kétféle technológiában kell gondolkoznunk mindaddig, amíg a világ fele nyomorban él, és érdemes eltűnődni rajta, hogy amit „ideát”, a világ gazdagabb részén az egészségügyi ellátástól kezdve a világításig bezárólag folyamatosan működtetett szolgáltatásként biztosítunk, azt miként lehetne megvalósítani „odaát”, ahol az emberek mondjuk napi 1 dollárból élnek.
Másfelől azt se tévesszük szem elől, hogy a technikai komplexitás társadalmi komplexitást is feltételez. Egy  törzsi társadalom nem képes számítógépet előállítani, és innentől kezdve érdekes lenne tudni, hogy a mostani ipari társadalom minek (milyen termékeknek, rendszereknek, szolgáltatásoknak) a létrehozására képtelen ugyanúgy, mint a vadászó-gyűjtögetők a komputerére. És talán azzal a felételezéssel is élhetünk, hogy ha eddig a technikai és társadalmi rendszerek összetettsége – nem különösebben meglepő módon – egymással párhuzamosan növekedett, és ha azt tételezzük fel, hogy a technológia fejlődése a belátható jövőben nem szűnik meg, akkor ugyanerre számíthatunk a társadalommal kapcsolatban is.

2010. szeptember 5., vasárnap

Bioetika után fizikaetika?

A II. Világháború a tömegpusztító fegyvereket tekintve nem csak azért „emlékezetes”, mert ekkor készítették el az első atombombát. Hanem azért is, mert a japánok Mandzsúriában a Unit 731 katonai kutatás keretében a lépfene, a dizentéria, a hastífusz, a kolera és a bubópestis kórokozóiból az emberiség többszörös elpusztításához elegendő mennyiséget állítottak elő. Azaz: minden bizonnyal először fordult elő a történelem folyamán, hogy valaki képes legyen elvileg az egész emberiséget kiirtani.
A következő szint pedig az egész Föld, a harmadik pedig akár az egész ismert Univerzum megsemmisítése lenne, és ez lehet, hogy nem is annyira sci-fibe illő felvetés, mint amilyennek előszörre hangzik. Amikor Peter Michelson a Stanford Universityről a gravitációs hullámok mérésére alkalmas berendezést épített, akkor ehhez közel abszolút nulla fokra lehűtött, egy tonnás rudat használt. Erről később azt mondta, hogy „a leghidegebb tárgy nem csak a Földön, de az egész Világegyetemben” (mármint ha nem bíbelődnek hasonló dolgokkal a földönkívüliek is). Vagyis egy, a természetben különben nem létező dolgot állított elő, és ez azért fontos, mert Martin Rees brit királyi csillagász szerint „amikor az ultraalacsony hőmérsékletet először elérték... a fizikusok nem állíthatták megbízható módon, hogy a katasztrófa valószínűsége kisebb, mint egy a billióhoz”, ugyanis nem ismerték pontosan a lehetséges következményeket.
De említhetnénk mondjuk egyes, a Brrokhaven-i részecskegyorsítóval végzett kísérleteket is, mert ott is ugyanez volt a helyzet. Ráadásul az ilyen és ehhez hasonló esetekben nincs is értelme hagyományos értelemben vett valószínűségről beszélni. Ha az a kérdés, hogy egy pénzdarabbal mekkora valószínűséggel dobunk egymás után tízszer, akkor az ezzel kapcsolatos szabályszerűségeket ismerjük, és hasonlóképpen azt is meg tudjuk mondani, hogy egy adott járvány esetén mekkora valószínűséggel fogunk megbetegedni. De emellett ott van a szubjektív valószínűség is, amely viszont nem a valóságról, hanem arról szól, hogy mit gondolunk (anélkül, hogy a mögötte meghúzódó mechanizmusokat ismernénk) egy bizonyos esemény bekövetkeztéről – és ez a becslés persze vagy jónak fog bizonyulni, vagy nem. Próbálhatjuk például megbecsülni annak a valószínűségét, hogy rajtunk kívül léteznek más értelmes lények is a Világmindenségben, de mivel sejtelmünk sincs róla, hogy ez mitől függ, ezért csak találgatni tudunk, és Bucminster Fuller például arra panaszkodik, hogy „Néha azt gondolom, hogy egyedül vagyunk. Néha azt gondolom, hogy nem. Mind a két gondolat egyformán megrázó”. És eközben nem jut közelebb a megoldáshoz.
Vagyis vélhetjük ugyan úgy, hogy a természetben nem létező, ultraalacsony hőmérséklet előállítása kisebb, mint egy az egy billióhoz valószínűséggel vezet katasztrófához, ám elvileg az is elképzelhető lenne, hogy éppen ellenkezőleg: egészen biztosan tragédiát fog okozni. Sőt, elvileg az sem teljesen elképzelhetetlen, hogy egy ehhez hasonló fizikai kísérlet valamiféle „láncreakciót” kiváltva az egész Univerzumot megsemmisítené.
Tehát amikor valami olyat csinálunk, ami még nem fordult elő a természetben, és közben megbízható elmélettel sem rendelkezünk, akkor valójában nem lehet megmondani, hogy mi lesz a következménye. Ha pedig ez esetleg az egész emberiség létét is veszélyeztetheti, akkor kérdés, hogy ilyen feltétetlek mellett megkockáztatható-e a dolog. Martin Rees amellett érvel, hogy ha minden olyan kísérletet megtiltanánk, amely „újfajta mesterséges körülményeket teremt (kivéve, ha tudjuk, hogy ugyanezek a feltételek természetes úton máshol már létrejöttek”, akkor „ez... végleg megbénítaná a tudományt”.
Ezzel az érveléssel azonban két probléma is van. Egyfelől az orvosi etika tiltja a nem gyógyítási céllal emberen végzett kísérletet. Azaz tudományos célokra hivatkozva tilos az embernek kísérlettel kárt okozni. Márpedig esetünkben elvileg akár az összes embert is veszélyeztethetjük. Viszont mivel nem tudjuk, hogy ennek mekkora a valószínűsége, ezért azt sem tudjuk,hogy a kockázat elfogadhatatlanul magas-e. Vagyis a válasz minden bizonnyal az kellene,hogy legyen, hogy: nem.
Másfelől attól, hogy most nem építünk meg egy berendezést, később még kiderülhet, hogy nem jelent veszélyt. Attól pedig, hogy ez „megbénítaná” a tudományt, legfeljebb akkor kellene tartanunk, ha azt gondolnánk, hogy az olyan, mint a vasúti sín, és ha nem haladhatunk rajta az egyik irányba, akkor nem tehetünk mást, mint megállunk. De a tudomány persze nem ilyen, hanem nagyon is sok különböző irányba haladhatunk, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy egyes területeken most is tiltásokkal találkozunk: nem boncolunk például élő embereket; nem tanulmányozzuk rajtuk, hogy milyen hatásai vannak egy halálos fertőzésnek, és így tovább. De a biológia meg az orvostudomány ennek ellenére is prosperál.
Stephen Hawking szerint „azt, hogy milyen messzire jutottunk az elméleti fizika terén, az mutatja, hogy ma már hatalmas rendezésekre és rengeteg pénzre van szükség egy olyan [szubatomi részecskékkel] folytatott kísérlet elvégzéséhez, amelynek a kimenetelét nem is tudhatjuk előre”. Értsd: mivel csupán nagyon kevés helyen lehet a fizikai tudásunk határain túlmutató kísérleteket elvégezni, és ennek megfelelően könnyen ellenőrizhető a dolog.
Mindezzel természetesen természetesen nem általában véve a „tudományos kutatást” korlátozását akarom szorgalmazni. Hanem csupán úgy gondolom, hogy valamiféle, a bioetika analógiájára megalkotott „fizikaetikára” nagyon is szükségünk lenne. Amíg pedig ez létrejön (vagy nem), addig induljunk ki inkább abból, hogy amennyiben csak szubjektív valószínűségeink vannak arra nézve, hogy egy kísérletnek végzetes következményei lesznek-e, addig egyszerűen nem éri meg.

2010. szeptember 2., csütörtök

Megalakult a Jövőobszervatórium Kutatócsoport [updated]

2010. szeptember 1-én megalakult a Jövőobszervatórium Kutatócsoport (BME).
Charles Kettering amerikai feltaláló megfogalmazásával élve: "mindannyiunknak törődnünk kell a jövővel, elvégre életünk hátralévő részét ott fogjuk eltölteni." Ennek megfelelően a kutatócsoportnak az az egyik célja, hogy felhívja a figyelmet a jövőtudatos gondolkodás fontosságára, hiszen akár az egyes ember élete, akár pedig a társadalom "működtetése" egyre kevésbé képzelhető el enélkül. Emellett a jövőkutatás különböző területeivel (a társadalmi jövő kérdéskörétől a biológiai eszkatológiáig) kívánunk foglalkozni. Természetesen mindenkor az egyes szakterületek eredményeit is felhasználva és a tudományosság keretein belül maradva, ám a magyarországi gyakorlatnál olykor lényegesen szélesebb kitekintéssel.
A kutatócsoport tagjai (ábécé sorrendben):

  • Bacsárdi László, a MANT főtitkára link
  • Csiszér Béla számítástechnikai szakértő, eset.hu link
  • Dr. Galántai Zoltán jövőkutató, egyetemi docens, BME, a kutatócsoport alapítója link
  • György László egyetemi tanársegéd (BME) link
  • Tóth Attiláné dr. jövőkutató, főiskolai tanár, az MTA Jövőkutatási Bizottsága alelnöke link
  • Túri Anikó nemzetközi gazdálkodás - jog hallgató, BME/ELTE-BTK link
  • Winkler-Nemes Gábor festőművész link