2010. augusztus 31., kedd

A jövő tőzsdeuniverzuma

Sir Martin Rees brit királyi csillagász egy helyütt úgy fogalmaz, hogy „a dolgokat nem az teszi nehezen érthetővé, hogy milyen nagyok, hanem az, hogy mennyire bonyolultak”, és ennek megfelelően „az élelmezéstudomány a gyakorlati értelemben nehezebb..., mint a kozmológia”, ugyanis nagyságrendekkel bonyolultabb kölcsönhatásokkal foglalkozik. Azt persze senki sem állítja, hogy nincs különbség az időjárásra meg az égitestek mozgásaira vonatkozó előrejelzések között; illetve, hogy mindegy lenne,hogy egy napra vagy egy milliárd évre előre próbálunk kiszámolni valamit, de azért mindegyik esetben a természettudományokhoz tartozó kérdésekről van szó; vannak valószínűségek, törvények, és így tovább.
A társadalomtudományok esetében viszont bonyolultabb a helyzet. Soros György megfogalmazásával élve „a társadalmi események szerkezete eltér a természeti jelenségek szerkezetétől”, és amikor a 20. század első felében elkezdett kialakulni a jövőkutatás, akkor azért nem kezeltük mégsem másként őket, mert a felvilágosodás óta szokás volt úgy gondolni az értelemre, mint afféle lámpásra, amely mintegy megvilágítja a valóságot. Vagyis megmutatja ugyan, hogy „mi az igazság”, de független attól, és nincs is rá hatással. Ma viszont úgy gondoljuk, hogy az emberre kétféle funkció jellemző: a kognitív (megismerő) és a manipulatív (végrehajtó). Ez utóbbinál a történéseket befolyásolják a szereplők döntései is, és innentől kezdve ha emberek is szerepelnek a történetben, úgy nem vagyunk képesek a jövővel kapcsolatban biztos következtetésekre jutni. A társadalom nem olyan, mint egy reflektor által megvilágított, mozdulatlan tárgy, hanem mint a részvénypiacok, ahol a meggyőződések meg feltételezések hatással vannak az árfolyamokra, és nagyon is számít, hogy mit gondolunk vagy akarunk.
Ennek megfelelően érdemes abból kiindulnunk, hogy a jövőkutatás két, alapvetően különböző területre terjedhet ki. Egyfelől arra, ahol a természeti törvények a meghatározóak: ott van például a Világmindenség nagyon távoli jövőjével foglalkozó fizikai eszkatológia vagy éppen a Hargitai Henrik magyar csillagász által művelt „természetföldrajzi jövőkutatás”. A társadalom esetében viszont egyszerűen nem használható az a logika, maely ezeknél beválik. Ráadásul, hogy még bonyolultabb legyen az egész, a 20. század folyamán az emberiség egyre inkább képessé vált befolyásolni a természeti eseményeket, miként a felmelegedés példája is mutatja, ahol a mi döntésünktől függ, hogy hogyan tovább (még akkor is, ha egyes döntéseknek nem szándékolt következményei is lehetnek). Vagyis a jövőben sem lesz egyszerűbb a társadalom működése, és ennek megfelelően előre láthatóbb sem. Sőt: elvileg nem elképzelhetetlen, hogy ismét csak a jövőben a mostaninál sokkal nagyobb léptékű környezetátalakításra is képesek leszünk. Úgyhogy a legjobb ha felkészülünk rá, hogy még inkább holmi tőzsdére fog hasonlítani az egész.

2010. augusztus 27., péntek

Személyre szabott jövők

Eric Schmidt (Google CEO) azt vetette fel, hogy mi lenne, ha a jövőben a felnőtté váláshoz az is hozzá tartozna, hogy nevet változtatunk – így szabadulván meg gyermek- és tinédzser korunkban elkövetett digitális botlásaink internetes nyomaitól. Ami persze nem biztos, hogy használható ötlet, de kiindulási pontnak tökéletesen megfelel, amennyiben azt akarjuk körüljárni, hogy a jövőben milyen új lehetőségeink nyílhatnak előttünk. Elvégre ha azt gondoljuk, hogy a jövő a testre szabott számítástechnikai kütyüké és szolgáltatásoké, akkor miért kellene a társadalmi szabályozásoknak merevnek és mindenki számára ugyanolyanoknak maradniuk? Sőt, akár ennél tovább is mehetünk.
Ami beleillene abba a tendenciába, hogy a történelemben előre haladva mind több választási lehetőségünk lesz: száz évvel ezelőtt nem csak a válás számított ritkaságnak (mondhatni, a házasság leginkább egyirányú folyamat volt), de sok országban például a fogamzásgátlást is bűncselekménynek tekintették (és így a nők nem dönthettek sem arról, hogy hány gyereket akarnak, sem pedig arról, hogy ennek függvényében hogyan alakul az életük). A jövőben viszont fennáll a lehetősége, hogy a Schmidt-féle névcsere mellett megváltozzanak az egyelőre szilárdan rögzített életkori határok is. Hiszen miért is egy szigorúan rögzített életkortól számítana valaki felnőttnek? Mondjuk ha a fiúk 18, akkor a lányok miért nem 17 vagy 16 évesen? Vagy miért is ne vennénk majd figyelembe az egyedi különbségeket annak eldöntésekor, hogy mikor számít valaki nagykorúnak? Ugyanígy lenne a legalsó házasodási életkorral is – mint ahogy az is „személyre szóló” lehet, hogy kinek hány évig kötelező iskolába járni (a mai felsőfokú oktatásban a kreditrendszer egyébként ebbe a z irányba mutat, hiszen bizonyos korlátok között csak a hallgatón múlik, hogy számára hány évig tart az egyetem).
A következő lépés pedig esetleg az lesz, hogy nem csak a társadalmi szabályozás válik majd képlékennyé, hanem a ma megváltoztathatatlannak tekintett „biológiai összetevők” is. A jövőben  nem csak a férfiak nővé operálása válhat elterjedt gyakorlattá, illetve esetleg az ellenkező irányú átalakítás is (és így az, hogy valaki „férfi” vagy „nő”, nem lesz olyan állandó, a személyi igazolványunkban szereplő paraméter, mint ma), de például megszűnhet majd az is, hogy az idős kor nem a szaporodás kora, és az unoka meg a nagyanya esetleg egyszerre fog szülni, mondja Susan Greenfield angol agykutató. Vagy éppen a neurofarmakológia segítségével a korábban állandónak tekintett emberi jellemet is célzottan módosítani tudjuk majd – és így tovább.
Ezek a a biológiai változások pedig minden bizonnyal visszahatnának a személyre szabott társadalmi szabályozásokra is. A jövő tehát feltehetően nem lesz éppen egyszerű. De persze akkor sem lesz egyszerű, ha teljesen máshogy alakul.

http://www.readwriteweb.com/archives/google_ceo_suggests_you_change_your_name_to_escape.php

2010. augusztus 25., szerda

Kétszáz éve kutató egyetem

A modern értelemben vett felsőoktatás intézményrendszer létrejöttét 1810-hez szoktuk kötni, amikor Wilhelm von Humboldt német történész elképzelései alapján  megalapították a Berlini Egyetemet. Itt a kutatók egyben oktatók is voltak, és ez valójában nem is meglepő, hiszen a nagyobb német intézmények már a 18. században átvették a „kutatás ethoszát”, írja a Lewis Pyenson – Susan Sheets-Pyenson szerzőpáros a természet szolgálóiról szóló könyvükben, és azt a célt tűzték maguk elé, hogy első lépésben „mindenről” megtudják az igazságot; a másodikban pedig meg is tanítsák azt.
A 19. század elején logikusnak tűnt abból kiindulni, hogy mivel számos, az oktatás számára fontos, egyelőre megválaszolatlan kérdés van, illetve mivel az értesül első kézből az eredményekről, aki a kutatásokat is végzi, ezért kutatóknak kell az egyetemi oktatásban dolgozniuk. Így lehetett a legegyszerűbben biztosítani, hogy a hallgatók a legfrissebb és legmegbízhatóbb tudományos ismeretekhez juthassanak hozzá. Tehát innentől kezdve az egyetemi oktatóval szemben elvárás volt, hogy jól képzett tudományos szakember is legyen, és ezzel: létrejött a „kutató egyetem”, noha a különböző tudományos társaságok ekkoriban még kimondottan szerették volna megakadályozni, hogy ne csak náluk, hanem másutt is legyen tudományos kutatás.
Az új oktatási rendszert az tette teljessé, hogy átvették a hollandok által a 17. században „feltalált” doktorit, amely megszerzése aztán máig az előfeltétele annak, hogy valaki tudományos kutatónak számíthasson,
Csak éppen az azóta eltelt kétszáz évben kialakult az oktatás modern módszertana, és immár nem szükséges ahhoz kiemelkedően jó kutatónak lennünk, hogy kiemelkedően jó oktatók is legyünk. Ehhez képest viszont jelenleg bármiféle pedagógiai háttér nélkül is lehet az ember egyetemi tanár. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy az egyre tömegesebbé váló felsőoktatás (legalábbis nálunk, Magyarországon) egyre több terhet ró az egyetemi oktatókra, és így egyre nehezebbé teszi a tudományos kutatást. Viszont az egyetemi oktatásban való hosszabb távú részvételnek még ma is a PhD megszerzése az elsődleges feltétele, amely még a legjobb esetben sem azt méri, hogy valaki mennyire képes átadni a tudományos ismereteket. A doktorinál ugyanis a tudományt előre vivő új eredmény: a „novum” az elsődleges nem pedig az, hogy milyen jó oktatók vagyunk. Vagyis egyfajta képességet mérünk (vagy legalább próbálunk mérni) a PhD révén, és egy teljesen másik fajtára lenne szükségünk az oktatáshoz. Ezért aztán ideje lenne legalábbis alaposan átgondolni a dolgot. Majd pedig keresni valamilyen új megoldást.

2010. augusztus 20., péntek

Egy nagyon távoli jövő joga

H. G. Wells angol író és gondolkodó 1902-ben azt mondta, hogy „mindaz, amit az emberi elme eddig beteljesített, nem más, mint ébredés előtti álom.” Majd azt is hozzátette, hogy másfelől viszont „bizonyos dolgok [és történések] miért ne rombolnának le mindent, és miért ne vetnének véget az emebri fajnak és történelemnek: miért ne szállna le ránk az éjszaka.” Martin Rees brit csillagász a 21. század kihívásairól írva pedig egyenesen azt állítja, hogy „térben és időben (az ősrobbanástól eltekintve) a helyzet itt és most a legkritikusabb”, és most fog eldőlni, hogy az élet esetleg örökké (vagy legalábbis nagyon sokáig) fennmarad-e, vagy a technika még a lehetőségét is megszüntetni.
Az emberi faj kihalása  persze nem szükségképen jelenti az itteni élet végét vagy akár csak általában véve az értelmes földi fajokét. Ugyanis még mintegy 800 millió évünk van addig, amíg a Föld átlaghőmérséklete 30 fokkal megemelkedik, és a magasabb rendű élőlények számára elviselhetetlenné válnak a körülmények. Vagyis ha az emberiség eltűnne, de nem pusztítaná ki az életet, akkor ilyen hosszú idő alatt legalábbis lehetséges, hogy újabb intelligens faj (sőt, esetleg egymás után többi is) megjelenjen.
Ebben persze nem lehetünk biztosak, hiszen az alapkérdés az, hogy az értelem törvényszerűen kialakul-e, ha az élet létrejön, és erre egyelőre senki sem tudja a választ. Az 1990-es évek közepén Chris McKay a NASA-tól mindenesetre felvetette, hogy az esetleg valaha létezett intelligens dinoszauruszok nyomait nem itt lent, hanem a Holdon kellene keresni, ott ugyanis amennyiben képesek voltak űrhajót építeni, fennmaradhattak a z általuk készített tárgyak – a Földön azonban egészen biztosan nem. Ha ezeket a nyomokat megtalálnánk, akkor az eddiginél több okunk lenne feltételezni, hogy utánunk, a távoli jövőben is megjelenhetnek más értelmes fajok. Amúgy pedig mivel az értelem létrejöttéhez bizonyos komplexitásra van szükség, ezért a múltban „csak” néhány száz millió évvel érdemes visszamenni, és ez arra is ráirányítja a figyelmünket, hogy az összetett szervezetek csupán a Föld történetének késői szakaszában jelentek meg: ebből a szempontból bolygónk a keletkezése óta eltelt 4 és fél milliárd évből kb. 4 milliárd évig üres volt. Az értelem pedig tényleg csak az utolsó pillanatban tűnt fel.
Megváltozik viszont a perspektíva, ha azt nézzük, hogy ennyi van még hátra addig, amíg az utolsó csillagok is ki nem hunynak. A Fred Adams – Greg Laughin csillagász szerzőpáros szerint „az univerzum jelenleg kamaszkorát éli a maga tíz vagy tizenöt milliárd évével. Amiből az következik, hogy közelről sem telt még el elég idő ahhoz, hogy számos érdekes csillagászati esemény bekövetkezzen”. Ahhoz képest, amennyi még hátra van, csupán a kezdetén vagyunk az egésznek, és „amikor az utolsó csillag is megszűnik ragyogni, a kozmosz száztrillió éves lesz”. Amennyiben akkor még létezik majd gondolkodó lény, számára úgy fog tűnni, mintha az értelem szinte rögtön megjelent volna.
Abban persze – miként fentebb már utaltam rá – nem lehetünk biztosak, hogy tényleg lesz ilyen, hiszen nem tudjuk, hogy egyfajta törvényszerűség van az értelem kialakulása mögött. Amennyiben viszont sikerülne megbizonyosodni róla, hogy rajtunk kívül is léteznek értelmes lények a Világmindenségben, úgy védhetőbbnek tűnne, hogy az ember utáni jövőben is megjelenhetnek értelmes fajok a Földön. És akkor azon is érdemes lenne elgondolkodni, hogy a környezetrombolás hosszú távú hatásai ellen azért próbálunk fellépni (Magyarországon ennek még külön biztosa is van jövő nemzedékek országgyűlési biztosa néven), mert úgy gondoljuk, hogy az embereket ugyanazok a jogok illetik meg – függetlenül attól, hogy mikor születnek meg. És ha nekünk jár az élhető környezethez való jog, akkor miért ne járna nekik is.
Egy lépéssel továbbmenve pedig az is felvethető, hogy milyen erkölcsi kötelezettségeink lehetnének egy a távoli jövőben élő, intelligens, de nem humán földi fajjal is. Néhány évvel ezelőtt azt vetettem fel, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában ne „férfiakról” és „nőkről”, hanem „értelmes lényekről” beszéljünk (és az „emberi jogok helyett” is az „értelmes lények jogairól” beszéljünk). Elvégre ideje felkészülni rá, hogy a talán nem is olyan távoli jövőben más értelmes lények is lesznek rajtunk kívül a Földön (akár AI-k, akár pedig genetikailag „felemelt” élőlények formájában – az effélékkel járó minden lehetséges kérdéssel és problémával együtt). A nem olyan nagyon közeli (sőt, éppen ellenkezőleg: kimondottan távoli) jövőben pedig talán majd más, tőlünk teljesen független intelligenciák is, akikek – ha egyszer minden értelmes lénynek ugyanolyan jogokat szánunk, akkor – ugyanolyan jogaik kell, hogy legyenek, mint ma nekünk. Még általánosabban fogalmazva: nem tehetjük tönkre az esélyeiket. Csak éppen ha már most felprédáljuk a meg nem újuló erőforrásokat (mint ahogy éppen ezt tesszük), akkor ők igencsak nehezen fognak boldogulni, ha esetleg technikai civilizációt szeretnének létrehozni. Mert a meg nem újuló erőforrások ismételt létrejötte még jobb esetben is eltart egy ideig.
Mármint ha egyáltalán.

2010. augusztus 18., szerda

Örökké akarok élni!

Az embernek három lehetősége van, ha túl akar lépni a mindössze néhány évtizedes élettartamából fakadó korlátjain (közbevetőleg: vajon ki tudunk majd találni egy újabbat is?). A legrégebbi a vallás: ez lényegében azt mondja, hogy a halállal nem érnek véget a dolgok (tehát van mit remélnünk). A második az, amikor abból indulunk ki, hogy „az egyén halandó, de az emberiség nem”, mondja Lucian Boia román tudós az életmeghosszabbítás kultúrtörténetét tárgyalva, és ebben az esetben az lenne a megoldás, hogy „a saját életünket egy nagy, közös cél elérésének szenteljük... ez nem is olyan nagyon különbözik a vallásos attitűdtől attól eltekintve, hogy az istenit az emberiséggel helyettesíti egyfajta 'szekularizált vallás' keretein belül”. A harmadik lehetőség pedig az, hogy a hagyományos biológikumunk korlátjait mintegy lerázva új és hosszú életű emberfajt hozzunk létre (miként például a transzhumanisták is szeretnék). A végső cél akár a potenciális halhatatlanság is lehetne, amelyet azonban arra hivatkozva szokás elutasítani, hogy az emberi életnek éppen a végessége, egyszerisége és megismételhetetlensége ad értelmet. Julian Baggini angol filozófus szerint „szükségünk van a halálra, hogy formát és értelmet adjon az életünknek. Halál nélkül az életet céltalannak éreznénk”.
Amivel nem is csak az a probléma, hogy a véges élet tudatában is érezhetjük kimondottan céltalannak az egészet, hanem az is, hogy közben Baggini – másokkal együtt –  elfelejtette feltenni  a kérdést, hogy legalább elvileg milyen lehetne, ha örökké (értsd: legalábbis nagyon-nagyon hosszú ideig) élnénk. És erre az a válasz, néhány alapvető fizikai és biológiai törvény korlátozná a lehetőségeinket, ugyanis „egy nagyon hosszú életű lénynek vagy fantasztikusan nagy méretű az agya (de ennek korlátot szabnak a fizikai törvények), vagy pedig nagyon szelektív az emlékezete” (hogy egy saját, néhány évvel korábbi írásomat idézzem). Érdemesebb tehát úgy elgondolunk a „halhatatlan” ember tudatát, mint valamiféle reflektor fénycsóváját, amely egy egyenes mentén mozog a múltból a jövő felé, és mindig csupán egy bizonyos kiterjedésű területet képes megvilágítani. Azaz: csak a múlt korlátozott mennyiségű eseményre emlékeznénk még akkor is, ha nagyon sokáig élnénk, nem pedig mindenre, és így képesek lennének mindig újnak tűnő dolgokat átélni.
És bár eljátszhatunk mondjuk egy olyan nyilvántartás létrehozásának a gondolatával, amelyben az szerepelne, hogy az utóbbi ezer vagy száz ezer évben milyen könyveket olvastunk és kikkel találkoztunk, ez azért nem lenne azonos azzal, mintha valóban emlékeznénk. Persze eljátszhatnánk valamiféle „emlékezet-implantátum” gondolatával is: Martin Rees brit királyi csillagász azt veti fel, hogy a jövőben esetleg képesek leszünk valamiféle „külön memória” beiktatására (akármit is jelentsen ez a gyakorlatban). Ám feltéve, de meg nem engedve, hogy tényleg meg tudnánk ezt csinálni, nyugodtan feltételezhetjük azt is, hogy képesek lennénk valamiféle módon úgy filterezni is az agyunk tartalmait, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki a helyzetből. Arról már nem is beszélve, hogy vannak dolgok, amelyek az előzetes tapasztattól függetlenül is „újak” (vagy legalább kívánatosak) a számunkra: nehezen tudom például elképzelni, hogy valaki azt mondaná, hogy „voltam már szerelmes, tehát a következőt már unni fogom”.
De mindez csak gondolati játék. Nem amellett akarok érvelni, hogy belátható időn belül számolni lehetne a megvalósulásával, hanem csupán amellett, hogy elhibázott az az okoskodás, amely az emberi élt véges időtartamát előnyként próbálja feltüntetni.
Én például az utóbbi időben igenis szeretnék örökké élni, mert – bármennyire logikai ellentmondásként hangozzék is az eddigiek fényében – úgy érzem, hogy vannak olyan emberek az életemben, aki miatt megérné. És nem kétlem, hogy mások életében is szoktak lenni ilyen emberek.

2010. augusztus 17., kedd

Hová tűntek a katonák?

A 21. században a csökkenő lélekszám miatt egyre nagyobb problémákat fog majd okozni a katonák toborzása – mondja Richard Watson amerikai jövőkutató. Méghozzá várhatóan nem is csupán az iparilag fejlett országokban, mivel az előrejelzések szerint valamikor 2050 és 2100 között mindenütt fogyni kezd majd népesség. Ez pedig többek között azt a kérdést is felveti, hogy miként képzeljünk el a jövő háborúját.
Az utóbbi ezer évben három nagy népesedési hullám is végigsöpört a Földön. Az első nagyjából az ezredfordulótól; a második az 1400-as évektől, az utolsó pedig az 1700-as évek óta tart és még mindig nem ért véget – lényegében erre reagált Malthus is népesedési törvényének megfogalmazásakor.
Ez a hullám elegendő embert eredményezett ahhoz is, hogy megjelenjenek a jól fizetett és viszonylag kis létszámú zsoldosokat felváltó, sorozáson alapuló modern tömeghadseregek. Viszont a fejlett ipari országokban a 20. században beinduló népességcsökkenéssel és a magas szintű technika megjelenésével párhuzamosan el is tűntek, és ha a jövőben lesz háború, akkor alapvetően két megoldással számolhatunk.
Az egyik szerint hagyományos, ember alapú hadseregek fennmaradása esetén az olyan országokból származó katonák rövid vagy hosszú távú „importja” jelentheti a megoldást, ahol még nem állt le a népességnövekedés (érdekes eljátszani a gondolattal,hogy a nem is olyan távoli jövőben esetleg milyen nemzetiségűek fogják őrizni a határainkat). Illetve Watson azt is felveti, hogy elképzelhető a ma még „a mindenütt oly népszerűtlen katonai szolgálat” visszaállítása is, hiszen ez „a népszerűtlenség a jövőben kevésbé esik latba, mert a választók fő tömegét az idősebbek fogják alkotni”, és ők nem lesznek annyira ellenérdekeltek. Ez azonban szerintem hibás okoskodás, ugyanis ahogy az egyre növekvő számú öreget egyre kevesebb fiatal fogja eltartani, úgy inkább arra számíthatunk, hogy felértékelődik a fontosságuk – és ebből kifolyólag esetleg arra is, hogy ez a hosszú ideig tartó közoktatás ellen fog hatni; vagy legalábbis elvárás lesz, hogy minél hamarabb elkezdjen tanulás mellett dolgozni az ember. Na persze a tanulás modern intézményrendszere is a 18. századi népesedésnövekedési hullám felfutásával együtt jelent meg, tehát nem lenne meglepő, ha – legalábbis jelenlegi formájában – annak lecsengésével együtt el is tűnne.
De hogy visszatérjünk a katonasághoz: a másik lehetőség az egyre fokozottabb gépesítés. Ma az USA-tól Magyarországig nagyjából mindenki ebbe az irányba tart, és az előbbi például még valamikor 2006-ban közzé is tett egy Future Combat Systems nevű elképzelést, ahol mindössze „3000 hálózatba kötött” katona és „10 hálózatba kötött rendszer” segítségével válik majd lehetővé az „akciók fénysebességgel” történő végrehajtását a világ bármely pontján.
Eliot Cohen katonai szakértő szerint ugyan az emberek soha nem szállhatnak ki teljesen, mivel „a csatatér biztosan utánuk fog menni”, de ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy a jövőben is katonák fognak meghalni harc közben. Elvégre a győzelmet csak akkor az ellenséges katonák harcképtelenné tétele jelenti, ha vannak olyanok. Amennyiben viszont – első körben – gépek csapnak össze (mint amikor egy interkontinentális ballisztikus rakéta ellen egy elhárító rakéta indul), úgy először a gépeket kell működésképtelenné tenni, hogy fenyegetést jelenthessünk az ellenséges országra nézve.
Az pedig egy másik, bár egyáltalán nem elhanyagolható kérdés, hogy be kell-e váltani ezt a fenyegetést. Mint ahogy azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy eközben viszont ha valakinek van atombombája, akár meg is próbálhatja azt bevetni – függetlenül attól, hogy miket gondolunk amúgy a jövő háborújáról.

Ezúttal is köszönet Túri Anikónak a kérdésről folytatott, inspiráló beszélgetésért.

2010. augusztus 14., szombat

Ha a Wikipédia csak az első lépés

Jelenleg a hétköznapiak mellett mintha kétféle kérdés létezne: a tudományos, ami arról szól, hogy mennyi a fénysebesség vagy hogyan keletkezett az Univerzum, és a demokratikus (nevezzük talán így), ami arról, hogy ki legyen Magyarország miniszterelnöke. Ezt a kettőt teljesen különböző módokon döntjük el, és elsőre úgy tűnhet, hogy igencsak furcsa lenne, ha az egyiknél alkalmazott módszereket a másiknál alkalmazva mondjuk szavazást tartanánk arról, hogy mennyi legyen egy természeti állandó értéke; vagy ha az állampolgárok kizárásával, „tudományos alapokon” döntenénk az ország sorsáról.
A mostani helyzet persze meglehetősen új annyiban, hogy a modern értelemben vett tudomány kezdeteire egészen a 16. századig kellett várni, amikor a nyomtatás – megteremtve az úgynevezett „textuális stabilitást” – lehetővé tette az információk pontos reprodukcióját. Korábban erre nem volt mód, mert az ember túlságosan sokat hibázik (a Beowulf című középkori történetben a másoló még Káin nevét is rosszul írta le). A nyomtatás megjelenésétől kezdve viszont változatlan formában juthattak el a tudósokhoz a kísérleti adatok (is), és innentől kezdve nem volt akadálya a kísérlet megismétlésének; az adatok ellenőrzésének stb. Vagyis a nyomdatechnika megtemette a modern, méréseken és ellenőrzött kísérleteken alapuló tudomány feltételeit, és valójában semmi meglepő sincs abban, ha az interneti most lehetővé teszi, hogy az eddigi gyakorlattal ellentétben úgy döntsünk tudományos kérdésekről, mint ahogy korábban a demokratikus kérdésekről. Amiben nem is annyira az a furcsa, hogy megtehetjük, hanem az, hogy hajlandóak is vagyunk élni ezzel a lehetőséggel. A Wikipédia esetében ugyanis éppen ez történik, és Richard Watson amerikai jövőkutató egyenesen azt kérdezi, hogy „lehet, hogy kényes filozófiai kérdéseket, például azt, hogy mi az igazság, a szakmai elit helyett egy demokratikus közösség fog ezentúl szótöbbséggel eldönteni?”
Sőt, egy lépéssel tovább is mehetünk, hiszen az is lehetséges, hogy gyakorlatilag minden kérdésről (legyen az tudományos vagy sem) egy, Watson megfogalmazásával élve „névtelen on-line közösség” határoz majd. Illetve a Wikipédia esetében tulajdonképpen már ma is, és elképzelhető, hogy ez még csak a kezdet.
Persze lehetséges, hogy a Wikipédia alapú megközelítés fog eltűnni – például amennyiben megszűnik a jelenlegi internetes anonimitás, és az eddigieknél jóval megbízhatóbban azonosíthatóvá válnak a szerzők és különböző szakképzettségeik; megnő az igény a hagyományos értelemben vett megbízható tudásra, és így tovább. De persze ad absurdum az sem zárható ki, hogy éppen ellenkezőleg: a „szakemberek tudománya” lesz az, ami eltűnik majd, és a „demokratikus döntésen” alapuló modell lép a helyére. Ez sem lenne sokkal nagyobb változás, mint ami akkor játszódott le, amikor a skolasztikus tudományt kiszorította a mai értelemben vett tudományos kutatás. Én személy szerint ugyan nehezen tudom ezt elképzelni, de ez talán csupán annak a jele, hogy nagyon is radikális átalakulásról van szó.

Köszönet Túri Anikónak a kérdésről folytatott inspiráló beszélgetésért.

2010. augusztus 12., csütörtök

a jövőkutatás jövője

A brit sci-fi író és gondolkodó H. G. Wells már nem sokkal 1900 után felvetette, hogy szükség lenne a jövőkutatásra mint önálló tudományra. Később javasolta, hogy legyenek ilyen tanszékek, és az is ő volt, aki 1939-ben Sir Ernest Barker politológusnak azt mondta, hogy a saját sírfelirata mindössze annyiból fog állni, hogy „az Isten verjen meg mindannyiótokat: én megmondtam, hogy így lesz.” Vagyis, hogy megmondta, hogy világégés fog következni – és eközben teljesen elfeledkezett arról, hogy az I. Világháború után viszont még azt jósolta, hogy ilyesmire soha többet nem fog sor kerülni. Ami valószínűleg jól jellemzi a jövőkutatás első korszakának ellentmondásait – és az is valószínű, hogy ebből nem lehet a jövőkutatás jövőjére (és szükségességére vagy szükségtelenségére) nézve következtetéseket levonni.
Még akkor sem, ha ennek a tudományterületnek a története eddig mintha leginkább kudarcok története lenne. A témával foglalkozó kutatóknak rendszerint megvan a maga kedvenc be nem teljesült jóslata: az enyém az, amikor 1964-bern a korszak két nagy nevű jövőkutatója, Teodore Gordon és Olaf Helmer a még ma is széles körben alkalmazott módszert, a Dephi segítségével és számos szakértőt bevonva arra a következtetésre jutott, hogy 2000-re általánossá válik az óceánok „mezőgazdasági megművelése” és az időjárás-szabályozás; hogy meg fognak jelenni a „magas IQ-val rendelkező” robotok; ki fogunk dolgozni egy „univerzális nyelvet”; hogy az ellenőrzött termonukleáris energia felhasználása mellett a mindennapi élet része lesz a holdbányászat is, és addigra persze a Marsron is járni fogunk; hogy időjárás-háborúkat fogunk vívni és mintegy 5,1 milliárdan leszünk... egyedül azt találták el, hogy lesznek hatékony interkontinentális-ballisztikus rakéta elhárító rendszerek.
Ami azonban nem azt jelenti, hogy a jövőkutatás teljesen felesleges lenne, hanem csak azt, hogy rendszerint képtelenek vagyunk előre látni az évtizedek múlva bekövetkező eseményeket. És ez nem is meglepő, elvégre – az úgynevezett „mély bizonytalanság” miatt – ha nem lehetünk benne biztosak, hogy a jövőben válik majd fontossá, akkor hogyan is lehetnénk képesek ezeket a jövőben fontossá váló tényezőket előre figyelembe venni?
De ennek ellenére sem fölösleges jövőkutatással foglalkozni – mármint ha nem jósolni, hanem felkészülni akarunk. Ott van például a Shell Oil: ők nem azt a kérdést tették fel (a Delhi vagy bármilyen más módszer segítségével), hogy mi fog a jövőben történni, hanem forgatókönyveket (scenáriókat) dolgoztak ki az olajár lehetséges változásaira: a hirtelen áremelkedés mellett a hirtelen árcsökkenésre is, és így az 1980-as évek elején, amikor ez utóbbi bekövetkezett, erre is fel voltak készülve. Egy másik példa: a Global Scenarios Group még 1995-ben a felmelegedéssel kapcsolatban három lehetséges utat vázolt fel. Az egyik a „hagyományos világ”, ahol a minden marad nagyjából a régiben; a másik a Mad Max-szerű„barbarizáció”, ahol vagy a teljes civilizáció összeomlik, vagy pedig „erődvilág” jön létre néhány elzárkózó gazdaggal és rengeteg nyomorgóval. A harmadik lehetőség az „alapvető változás”: egy új fenntarthatósági paradigma vagy egyfajta öko-kommunializmus megjelenése. Ezekből a scenáriókból kiindulva legalább azt tudjuk, hogy meglehetősen leegyszerűsítve bár, de milyen lehetőségekkel számolhatunk (és melyiket szeretnénk vagy nem szeretnénk), ha azt nem is, hogy melyik fog megvalósulni.
Ami a jövőkutatás jövőjét illeti, néhány évvel ezelőtt még én is úgy gondoltam, hogy (számomra bármennyire fontos is), hosszabb távon afféle 20. századi kuriózumnak fog bizonyulni, és soha nem válik komoly és elismert, intézményesült tudománnyá, ugyanis a jelen problémái mindig prioritást fognak élvezni a jövővel szemben. De persze tévedtem.
Egyfelől ugyanis a nagy környezeti, egészségügyi, társadalmi problémák megoldását megcélzó  „problématudományok” 20. század végi megjelenése egyben az is jelenti, hogy az eddigi „tiszta tudományok” helyett komplexebb, a társadalomra gyakorolt hatásokat is mindinkább figyelembe vevő elfogás van elterjedőben a biológiával kapcsolatos kérdésektől (gondoljunk csak a bioetikai kérdések előtérbe kerülésére) az energiatermelésig (ahol jobb esetben már nem csupán a „hatékonyság” számít).
Másfelől – és ez talán még nagyobb súllyal esik latba - a felmelegedés lehetséges hatásainak tanulmányozása felfogható úgy is, mint alkalmazott jövőkutatás. Itt ugyanis lényegében azt a kérdést tesszük fel, hogy bizonyos emberi cselekedetnek milyen hatásai lehetnek a jövőben, és és ez nagyon is könnyen levezethet egyfajta, a korábbinál sokkal jövőtudatosabb gondolkodáshoz. A következő lépes tehát talán az lesz, hogy ugyanúgy, mint ahogy ma egyre inkább mindennel kapcsolatban feltesszük azt a kérdést, hogy „milyen hatása lesz ennek a környezetre”, egyre inkább fogunk azzal is foglalkozni, hogy mire számíthatunk a jövőben az adott kérdéssel/problémakörrel vagy bármi egyébbel kapcsolatban.
Elvégre enélkül a környezettudatos gondolkodás sem működik.

Köszönet Molnár Csabának, egyes, a bejegyzéshez kapcsolódó kérdések felvetéséért.

2010. augusztus 10., kedd

Kövérségadó és ételbűnözés?

Egy A. J. Carlson nevű amerikai pszichológus azt vetette fel nem sokkal az USA-nak a II. Világháborúba való belépése után, hogy ha a kövér állampolgárokra adót vetnének ki (mondjuk kilónként kb. 40 dollárt), akkor az így befolyó pénzekből fedezni lehetne a hadi kiadásokat – és nem melléklesen mindenkit rászorítanánk, hogy egészségesebben éljen. Elképzelhető persze olyan verzió is, ahol nem az embert, hanem az egészségtelen ételt adóztatják meg – valahogy úgy, mint ahogy a dohányárut és a szeszes italokat. Az ilyen a megoldások az úgynevezett Pigou-féle adó kategóriájába tartoznak: az Arthur Pigou angol közgazdász által kitalált megoldás azokat a termékeket/szolgáltatásokat (bármiket) hivatott sújtani, amelyeknek káros hatásaik (negatív externáliáik) vannak.
Jelenleg leginkább a szénsavas üdítőitalok megadóztatásának gondolatával szokás eljátszani (és az USA-ban ebben minden bizonnyal szerepet játszhat az is, hogy éppen történelmüknek a II. Világháború utáni második legköltségesebb háborúját folytatják). De akadnak olyanok is, akik Carlson elképzeléséhez visszanyúlva magukat a kövéreket adóztatnák meg: például Delos M. Cosgrove amerikai szívsebész ezt a megoldást támogatná, noha vannak, akik ellenzik, hogy a kormány bármilyen formában beleszóljon egy afféle magánügybe, mint amilyen a táplálkozás. Amely érveléssel mindössze az a probléma, hogy ezen az alapon a cigarettát sújtó adó ellen is ágálhatnánk.
Esetünkben az alapkérdés az, hogy mennyire tartjuk elfogadhatónak, ha az állam szabályozza a biológiai mivoltunkkal kapcsolatos kérdéseket. Illetve, ha a történelmet is figyelembe vesszük, akkor valójában nem igazán az. Ugyanis a biopolitikák korában élünk: Michael Foucault francia filozófus szerint ezek megjelenése a vesztfáliai békét követően kialakuló  modern államhoz köthető, amely elkezdett odafigyelni az állampolgárok fizikai állapotára (ez volt emberi test anatómiapolitikája). A második korszakot pedig a népesedési politikák megjelenése jellemezte nagyjából a 19. század elejétől (ez pedig a népesség biopolitikáját jelenti). Amiből persze nem következik, hogy ha az állam bizonyos dolgokat szabályozhat, akkor automatikusan mindent, és ha az egyiket megengedi, akkor szükségképpen meg fogja engedni a másikat is. Abból, hogy az abortusz legális, nem következik, hogy az eutanázia is az.
És abban is lehetnek eltérések, hogy milyen érvelés alapján vezetnénk be a kövérségi adót. Kiindulhatunk ugyanis egyfelől abból, hogy ez az érintett érdekében kívánatos (elvégre az elhízás több, mint kellemetlen lehet). Ez esetben legyenek drágák az egészségtelen ételek, és majd mindenki eldönti, hogy tönkre akarja-e tenni sok pénzért a szervezetét (és akar-e az egészségre ártalmas, cukros üdítőket inni az olcsóbb víz helyett). Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy lesznek, akik a fentebbi logika alapján a jövőben ugyanúgy be fogják perelni az egészségtelen és hizlaló ételek gyártóit, mint korábban a dohánygyárakat.
De elképzelhető egy olyan logika is, ahol abból indulunk ki, hogy a kövérek gyakrabban betegek, és így jobban megterhelik az egészségügyi rendszert, tehát támogassák is azt többel, mint egy átlagos adófizető. Azaz: mintegy a közösségre rótt terheket fizettetjük meg velük, és majd talán még az „ételbűnöző” fogalma is megjelenik  (nagyjából a nem igazán jól definiált „klímabűnöző” analógiájára). Ad absurdum: egy kövér embernek többe kerülhet majd a jegy a repülőre (vagy éppen a buszra), mint egy soványnak, és így tovább.
Mindent egybevetve több, mint valószínű, hogy – mivel a pénzügyi rendszerek is fejlődnek, nem csak a számítástechnika – a jövőben többek között új adókra is számíthatunk. Ám ezek mégsem szükségképpen fognak a kövérségre kiterjedni, elvégre elképzelhető, hogy a kövérség a jövőben társadalmilag ahhoz hasonló megítélés alá fog esni, mint ma az alkoholizmus vagy egyre inkább a dohányzás is.

http://www.slate.com/id/2228713/ 
http://www.nytimes.com/2009/08/16/magazine/16FOB-wwln-t.html?_r=2&ref=magazine

2010. augusztus 8., vasárnap

Elválok, mert megcsaltál egy robottal

„A virtuális házasságtörés általánosan elfogadott válóok lesz még akkor is, ha mindenki gyakorolja majd”, állítja Richard Watson amerikai jövőkutató. Ami persze vagy így lesz, vagy nem, elvégre – legalábbis a modern nyugati társadalomban – a házasságon kívüli és egyelőre természetesen emberrel folytatott szexuális kapcsolat sem szükségképpen vezet váláshoz. És az is lehet, hogy az egész kérdésfeltevés hibás.
Eközben persze nem a puszta szexen van a hangsúly. Julian Baggini angol filozófus azt mondja a „virtuális házasságtöréssel” kapcsolatban, hogy „a fájdalmat nem az okozza, hogy partnerünk máshoz fordul, hanem az, hogy kifelé tekint közös kapcsolatunkból.” Amire viszont azt lehet válazsolni, hogy a pornófilm vagy az „egykezes örömszerzés” is a partner nélküli „kifelé tekintésre” példa, mégsem úgy ítéljük meg, mint amikor valaki egy élő  nővel (férfival) fekszik le. Vagyis az, hogy egy virtuális személlyel vagy egy robottal folyatott „szexuális aktus” lehet-e válóok, valójában egyáltalán nem egyértelmű, és attól függhet majd, hogy a dolgot a pornófilm továbbfejlesztésének vagy egy „másik személlyel” való kapcsolatnak tekintjük-e. Ugyanekkor a témáról könyvet író David Levy szerint akár az is is elképzelhető, hogy még házasodni is fogunk a gépekkel (sőt, szerinte így is lesz). Ugyanis nem csupán robot prostituáltak („szexbotok”) léteznek majd, de eléggé komplexek és az „igazi” emberhez eléggé hasonlóak és hasonló viselkedésűek is lesznek ahhoz, hogy akár beléjük is szeressünk (miként lényegében a Szárnyas fejvadászban is történt, ahol a főhős egy Rachel nevű replikánsba: egy, az embertől sehogy (vagy csak nagyon nehezen) megkülönböztethető, ám csupán néhány évig élő utánzatba szeret bele). És ha tényleg megtörténik az ilyesmi robotokkal vagy virtuális személyiségekkel, akkor viszont az lesz az egyik lehetséges megoldás, hogy a robotokat (VR-szeretőket) ugyanúgy kezeljük, mint az embereket, és el is válunk miattuk.
De csak lehetséges, ám korántsem biztos. Ugyanis mind Watson, mind Levy – az egyéb megközelítési módokat a technológiai rovására elhanyagolva – úgy tesznek, mintha miközben a technológia nem csupán változik, de visszahat az emberek életére is, aközben a társadalmi intézmények teljesen változatlanok maradnának. Márpedig Rodwerick Phillips amerikai történész szerint egyfelől nagyon is mai fejlemény, hogy az emberek nagy része olyan "szerelmi" házasságban él, mint mi, hiszen „a 19. században és azt megelőzően a gazdasági vetületeken és a gyerekeken volt a hangsúly. Másfelől hasonlóképpen új fejlemény a gyakori válás is: ez az 1800-as évek vége előtt az olyan anomáliáktól eltekintve, mint a Nagy Francia Forradalom kora, „a nyugati társadalmakban szinte alig fordult elő”. És persze az sem zárható ki, hogy a jövőben maga a házasság intézménye is megszűnik vagy legalábbis a felismerhetetlenségig átalakul amjd, amivel értelmét veszítené az a kérdés is, hogy el fogunk-e válni, ha a házastársunk egy robottal csal meg minket. Ugyanis – ad absurdum – a válás sem lesz értelmezhető.

http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/2007/12/20/AR2007122002662.html

2010. augusztus 6., péntek

A megaintézmények álma

Az 1970-es évek közepétől az új-mexikói Carlsbadban 1 km mélyen, egy sóbányában kezdtek még tíz ezer évig sugárzó radioaktív hulladékot lerakni, és egy bizottság sci-fi írók, jövőkutatók, nyelvészek stb. bevonásával azt vizsgálta 1991-től kezdve, hogy miként lehet a majd valamikor a távoli jövőben: i. sz. 12 000 körül élők figyelmét felhívni a hely veszélyeire. A bizottság végül arra a következtetésre jutott, hogy gránitoszlopokkal kell borítani és magas fallal kell körülvenni az egészet, és ezt több nyelvű írott üzenetek is kiegészítenék.
Nekem az a meggyőződésem, hogy egy ilyen megoldás a probléma teljes félreértésén alapul. A gond ugyanis az, hogy egy üzenet soha sem értelmezhető önmagában, az alapjául szolgáló jelrendszer ismeretétől függetlenül (elvégre a jelentés mindig a jelhez „kívülről hozzáadott érték”, és ez esetben pl. ugyanolyan látványossággá válhat, mint a Kheopsz-piramis). Így tehát nem számíthatunk rá, hogy a tízezer évvel utánunk élők képek lesznek helyesen értelmezni.
Amiből viszont az következik, hogy valószínűleg érdemes más irányba elindulnunk.
Fernand Braudel francia történész a történelem három szintjét különbözteti meg. A legalsón az egyes ember története található: itt a személyes döntéseknek valóban van jelentősége, és a történelem nem tűnik determináltnak (elvégre dönthetnénk máshogy is: más munkahely, más házastárs, és így tovább). A második szinten, vagyis az embercsoportokén az egyén még mindig komoly befolyással lehet a történelemre, még ha ez nem is jellemző (kivételként gondoljunk Gavrilo Principre és az I. Világháború kirobbanására). A harmadik szinten, az ember és környezete kölcsönhatásának a makroszintjén viszont már teljesen mindegy, hogy a spanyolok, a portugálok vagy az angolok lépnek partra 1492-ben az Újvilágban, mivel így is, úgy is a nagy népsűrűségű Eurázsiából indultak volna el, és mindenképpen behurcolták volna azokat a járványokat, amelyek aztán végigpusztították az Újvilágot, és megváltoztatták a világrégió történelmét. Ez a szint a „történelem tengere”, és Braudel megfogalmazásával élve az eseménytörténet, amelyről a tankönyveinkben olvashatunk a királyaival, évszámaival és csatáival együtt, „nem egyéb, mint a hullámok tajtéka a történelem tengerén”. Elvileg persze nem zárható ki, hogy egy ember ezen a szinten is beavatkozzon a történelem menetébe pl. egy egész Földet elpusztító atomháború kirobbantásával, de – legalábbis eddig – nem ez volt a jellemző.
Ehhez a három szinthez különböző időtartamok tartoznak. Az elsőhöz értelemszerűen a néhány évtized: az emberélet hossza. A társadalmi csoportok esetében eddigi tapasztalataink szerint (társadalmi csoportok alatt hozzávetőleg az államokat értvén) a felső határ néhány ezer év, és afféle ökölszabályként az is kimondható, hogy van valamiféle korreláció az adott állam (birodalom) létezésének időtartama és alapításának régisége között: Egyiptom évezredekig létezett; Anglia, Francia- vagy Magyarország viszont csupán kb. ezer éve jött létre (és akkor az olyan egészen új államokról, mint Németország vagy Horvátország még nem is beszéltünk). Próbálhatnánk persze amellett érvelni, hogy a városi civilizáció létrejötte óta nem telt el elég idő ahhoz, hogy némelyik társadalom tíz ezer évig: a WIPP által megkívánt időtartamig fennmaradjon, de a helyzet az, hogy – talán az egyetlen Kína kivételével – egyik állam léte sem ível át az egész történelmen.
Hasonlóképpen a különbözőtársadalmi intézmények is különböző időtartamokat képesek áthidalni: a vallás régebbi a modern államnál; a modern állam pedig a demokratikus intézményrendszereknél. Amiből nem feltétlenül következik, hogy a vallások tovább fent fognak maradni, mint a parlamenti választás; viszont legalábbis lehetséges, hogy az „akciórádiusza” nem lesz elég nagy ahhoz, hogy i. sz. 12 ezerbe eljuttassunk a segítségével egy üzenetet.
Ami az én olvasatomban egyben azt is jelenti, hogy egyelőre még nem hoztuk létre azokat a mega-intézményeket, melyek képesek lennének azon a harmadik szinten működni, ahol a hagyományos történelem is csupán az eseményhullámok habjának tűnnek. Egy ilyen segítségével talán nem „mindössze” 10 ezer, de akár földtörténeti korokkal előre is ki tudnánk terjeszteni a hatókörünket – az pedig, hogy megfelelően élnénk-e egy ilyen lehetőséggel (illetve, hogy lehetséges-e a dolog egyáltalán) teljesen más kérdés.

http://www.wipp.energy.gov/picsprog/articles/wipp%20exhibit%20message%20to%2012,000%20a_d.htm

2010. augusztus 4., szerda

A tudomány tényleg végső korlátai

A tudomány történetét végiggondolva úgy tűnhet, hogy az ismereteinket a megfigyeléshez használt műszerek; az általunk használt elméletek, és természetesen maga a megfigyelő személye képes korlátozni. Ami ez utóbbit illeti, Wigner Jenő megfogalmazásával élve „egy kutya sok mindent megtanulhat, de a szorzótáblát lehetetlen neki megtanítani”, és az emberi értelemnek is ugyanígy megvannak a maga beépített korlátjai - valójában már Kant is valami ilyesmiről beszélt, amikor azt mondta, hogy a valós világot mindig csak agyunk mentális koncepcióin keresztül vagyunk képesek felfogni. De minden bizonnyal nem ez az egyetlen korlát.
Hagyományosan a műszereknek és elméleteknek szokás figyelmet szentelni, és persze minden ok meg is van rá: gondoljunk csak arra, hogy milyen forradalomhoz vezetett Galilei távcsöve a csillagászatban vagy Einstein elméletei a fizikában. Minden bizonnyal vannak azonban olyan berendezések, illetve elméletek, melyeket ugyanúgy nem tudunk még elképzelni sem, mint a Wigner  példájában szereplő állat a kétszer kettőt.
Az eugenikának a II. Világháború óta annyira rossz a híre, hogy az embermódosítással mint lehetőséggel még most, a 21. század elején sem szokás számolni, valójában azonban – legalább elvileg – megtehetnénk azt is, hogy így próbálunk előrelépést elérni, és ha a 2000-es évek tudománya nem is, de kérdés, hogy egy későbbi koré nem éppen erről fog-e szólni. Michio Kaku azt írja, hogy „a mi józan eszünk nagyon is szokatlan,, az Univerzumban rendkívül ritkán előforduló körülmények között a Földön alakult ki; egyáltalán nem meglepő [hát], hogy józan eszünk képtelen felfogni az igazi Univerzumot”. Ezen viszont – ad absurdum – önmagunk átalakításával változtatni lehetne.
Viszont még ekkor is marad majd egy minden bizonnyal végső korlátozó tényező, és ez maga a Világegyetem, amely az emberélethez, illetve az emberi civilizáció létéhez viszonyítva is állandónak tűnik, és mivel jelenleg abban a kivételes helyzetben vagyunk, hogy képesek vagyunk kozmológiai megfigyeléseket végezni benne, azért a távoli jövőben is ez lesz a helyzet. Lawrence M. Krauss és  Robert J. Scherrer egy 2007-es cikkükben azonban úgy fogalmaznak, hogy „az Univerzum fejlődésének egy nagyon speciális korában élünk: egy olyan időben, amikor megfigyelésekkel tudjuk igazolni, hogy az Univerzum fejlődésének nagyon speciális korában élünk”.
Ez azonban korántsem mindig lesz így: nagyjából 100 milliárd év múlva a velünk együtt az úgynevezett Lokális Csoportba tartozók kivételével a galaxisok a tágulás miatt a belátható Világmindenség szélén túlra fognak kerülni; nem lesz módunk észlelni a sötét energia létét és a kozmikus háttérsugárzás is is észlelhetetlenné válik (és persze innentől kezdve az Ősrobbanásra sem lesz bizonyítékuk). Vagyis ha még lesz akkoriban értelmes élet, a megfigyelők egyfajta statikus „szigetuniverzumban” élve képtelenek lesznek észlelni a Világmindenség valódi szerkezetét, mert ebben maga a Világmindenség akkori szerkezete fogja őket meggátolni.
Arra természetesen elvi esély sincs, hogy az ennyire távoli jövőbe időkapszulát küldjünk nekik a mai kozmológiai tudás összefoglalójával. Nem csupán azért, mert elképzelni sem tudjuk, hogy miként lehetne egy ekkora időbeli távolságból is érthető üzenetet megfogalmazni (az olyanokról nem is beszélve, hogy például ha léteznek is majd, biztosan nem a Naprendszerben, hiszen „alig” 13 milliárd év múlva már Nap sem lesz). Hanem azért is, mert olyan adathordozót sem tudunk elképzelni, amely képes lenne közel 100 milliárd évet egyáltalán túlélni.
Az viszont mégis jelenthet esélyt, ha (feltéve) még az előtt értelmes lények fognak élni a tejútrendszerben, hogy kialakulna a „szigetuniverzum”, ők – elvileg – képesek lehetnek az utánuk jövőknek üzenetet küldeni. Az pedig, hogy tényleg fognak-e ilyen értelmes lények létezni a nagyon távoli jövőben, és tényleg fognak-e ilyesmivel bíbelődni, majd kiderül.

2010. augusztus 2., hétfő

Vissza a biológiai 18. századba?

Az embert nem (csak) a komplex eszközök használata, a nyelvtől a művészetig terjedő szimbólummanipulációra való képesség meg a domesztikáció, illetve ezek együttese különbözteti meg a többi állattól, hanem a többi állathoz való viszonyunk is, állítja  Pat Shipman amerikai antropológus. Az emberiség történetében az elmúlt két és fél millió évben mindig is kiemelt szerepet játszottak más állatfajok: gondoljunk csak például arra, hogy az őskori műalkotások között a termékenységi szobrok mellett leginkább állatábrázolások szerepelnek (de a lakóhely vagy éppen egy vízlelőhely képe még véletlenül sem), és az utóbbi 2,6 millió év története leírható úgy is, mint annak az „állati kapcsolatnak” (animal connection) a története, mely során mind többet és többet tanultunk meg más fajokról. Ennek az érdeklődésnek máig látható jele a hobbiállat-tartás: 2007-ben az USA-ban több, mint 70 millió kutya, több, mint 80 millió macska és tízmillió madár élt házi kedvencként (hogy a halakról, hörcsögökről,ékszerteknősökről stb. ne is beszéljünk).
Amennyiben ezt az állati kapcsolatot tekintjük a biológia kolonizálása felé tett első, tapogatózó lépésnek, úgy a második a neolitikus forradalmak sora volt, amikor a növényeket és az állatokat háziasítottuk. Ez természetesen a Fernand Braudel francia történész által biológiai ancien regimene-nek nevezett korhoz tartozik, amely a napenergiának a növényeken, illetve állatokon keresztül történő, közvetett felhasználásán alapult. Vagyis gyakorlatilag kizárólag megújuló erőforrásokat használtunk – ami viszont korlátozta a lehetőségeinket, hiszen a populáció fenntartásához és növeléséhez szükséges energiára gyakorlatilag kizárólag egyfajta zéró összegű játékon keresztül tehettünk szert, mivel mindenhez földre volt szükség. Amit viszont növénytermesztésre használtunk, azon nem építkezhettünk vagy nem tarthattunk állatot. Másfelől viszont ha az ipari korszak egyre fokozódó mértékben a környezetrombolásról, akkor a biológiai ancien regime arról szólt, hogy a földművelés segítségével alakítottuk át a környezetünket, és változtattuk a meglévő ökoszisztémát egy olyanná: mondjuk az esőerdőt szántófölddé, amely a korábbinál hatékonyabban állította elő az ember számára szükséges energiát.
Ehhez képest a következő lépést az ipari forradalom jelentette valamikor 1800 körül, amely viszont lehetővé tette, hogy kitörjünk a biológiai ancien regime korlátai közül, és elkezdjünk a korábbival ellentétben meg nem újuló erőforrásokat használni. Az eredmény pedig olyan szintű környezetrombolás lett, hogy amennyiben az emberiség történetét az élővilággal való viszonyunk változásaiként írjuk le, úgy alig kétszáz évvel az ipari forradalom után máris egy olyan, újabb korszak felé tatunk, ahol  ha nem is a környezetátalakítás megszüntetése a cél, de legalább a nem szándékolt és ránk nézve is káros hatásoké.
Kérdés persze, hogy ez sikerül-e, vagy pedig a modern ipari civilizáció visszaesik-e majd egyfajta korábbi, a biológiai ancien regime által meghatározott állapotba. Ráadásul ez rosszabb esetben egy egy, a 18. századnál biológiailag minden bizonnyal jóval szegényebb környezet lesz, és kérdés, hogy ez milyen hatással lesz ránk; illetve, hogy a biodiverzitás mennyi idő alatt fog helyreállni.
A másik lehetséges forgatókönyv talán az, hogy úgy kezeljük a biológiai ancien regime otthagyása óta eltelt időszakot, mint az építkezésnél az állványt, amelyet le lehet bontani, ha kész a ház. Vagyis egyes eredményeit sikerül megőriznünk, miközben már nem használjuk az eléréséhez szükséges eszközöket. Ez valószínűleg egy, a korábbinál jobban ellenőrzés alatt tartott, félig-meddig mesterséges biológia regime-et jelenteni. De így vagy úgy, a pesszimista és az optimista modellnek is az a lényege, hogy az ipari forradalomnak visszavonhatatlanul vége, és az újrakezdésére még ha elfelejtenénk is a tanulságokat, akkor sem lenne esély a következő néhány millió évben. Elvégre ahhoz meg nem újuló erőforrások kellenek, azokat pedig leginkább elhasználtuk vagy hamarosan elhasználjuk, és ezért aztán mindaz, ami a régi biológiai ancien regime meg az új között történt, csupán futó és megismételhetetlen, ám rendkívül ártalmas közjátéknak fog fog tűnni a jövő történészei előtt.

http://arstechnica.com/science/news/2010/07/animal-connection-helps-separate-humans-from-other-species.ars