2011. július 30., szombat

A WIKIPÉDIA ÉS A TUDOMÁNY JÖVŐJE

Magyar Tudomány, 2011. július
„Az ismerőseim és barátaim közül senki sem bízik a Wikipédiában, de mindenki olvassa. A fenntartások és a produktív használat [tehát] nem összeférhetetlenek”, állapítja meg Freeman Dyson amerikai fizikus, és ez a sajátos viszonyulás már csak azért is érdekes a számunkra, mert egyfelől olyan online enciklopédiáról van szó, amely mintha megváltoztatna mindent, amit a könyvnyomtatás megjelenését követően a szerzőségről, a szövegről és annak tulajdonságairól gondoltunk. Másfelől pedig azért, mert innentől kezdve kérdés, hogy csupán anomáliáról van-e szó vagy esetleg olyan jelenségről, amely ugyanúgy át fog alakítani a tudományosság kritériumaiig bezárólag az élet számos területén mindent, ahogy annak idején Gutenberg találmánya tette.
http://www.matud.iif.hu/2011/07/08.htm

2011. július 26., kedd

Belökjük-e az etikát a vonat kerekei alá?


Képzeljük el, hogy egy vonaton ülünk, amit nem tudunk megállítani, és az el fog ütni öt embert. Hacsak nem az utolsó pillanatban – mert erre módunk van – átirányítjuk egy másik sínre, ahol csupán egy embert gázol el. A kérdés természetesen az, hogy megtennénk-e – illetve az is, hogy mennyire vannak biológiai alapjai az „etikának”, és ebből a szempontból hogyan alakulhat a jövő.
Ott van ugyanis egy másik gondolatkísérlet is, ahol az öt ember felé robogó szerelvényt csak akkor tudjuk lefékezni, ha az egyik utastársunkat belökjük a kerekek alá. Miként az ilyen esetekben szokásos, persze itt is kizárjuk az összes lehetséges kibúvót (és így például azt is, hogy „inkább a saját életemet áldozom fel”). Ez az egész azért érdekes a számunkra, mert Joshua D. Greene amerikai kognitív neurotudós és filozófus (akinek a Fruit Flies of the Moral Mind című tanulmányát most kiindulási pontként használom) azt mondja, hogy az ilyen helyzetekben kétféle válasz adható. Az egyik természetesen az érzelmi alapú (amikor valószínűleg nem áldozzuk fel az utastársunkat); a másik pedig a kognitív (amikor valószínűleg „bevállaljuk” a másik sínen ácsorgó egyetlen ember halálát azért, hogy ötöt megmentsünk). Márpedig a „perszonális” és a „nem perszonális” döntéseinket az agy két különböző (természetesen az érzelmi, illetve a kognitív döntésekért felelős) része irányítja. „Ha igazam van – írja Greene -, akkor ezek az egymással versengő neurális hálózatok találhatóak meg nem csupán az olyan, évszázados viták mögött, mint amilyen [az utilitarista] Mill-követők és [ a deontológikus megközelítés valló] Kant hívei között folyik, de az olyan, manapság aktuális viták mögött is, hogy… szabad-e megkínozni a terroristagyanúsakat.”
Majd azt is hozzáteszi, hogy az emberek általában gyorsan arra a következtetésre szoktak jutni, ha az egyik, illetve a másik esetben kell dönteniük (és általában ugyanazt válaszolják, vagyis: átirányítás: igen, kerekek alá lökés: nem). Ám a dolgot meg is lehet csavarni. Méghozzá azzal, hogy képzeljük el, hogy egy háború során másokkal együtt rejtőzködünk, és a kezünkben tartott csecsemőnk sírni kezd. Ha a szájára tapasztjuk a kezünk, akkor megfullad – ha nem tesszük, akkor mindnyájan meghalunk. Nos, mi legyen?
A válasz pedig az, hogy ki tudja: ezen a problémán – a fentebbiekkel ellentétben – az emberek hosszú ideig szoktak gondolkozni, és az esetek felében döntenek az egyik, míg az esetek másik felében a másik „megoldás” mellett. A „síró gyermek problémája” ugyanis „konfliktust okoz az agy kognitív, illetve emocionális részei között”, és Greene-nek még azt is sikerült kimutatnia, hogy amennyiben utilitarista választ adnak („a többek élete fontosabb, mint egyetlen csecsemőé”), úgy valóban a kognitív részek aktívabbak. Sőt, azt is, hogy ha a kognitív részt túlterheljük, akkor lassabban fognak utilitarista válaszokat adni – miközben ez a deontológus válaszokat nem lassítja le. Azok pedig, akik előtte szórakoztató filmet láttak, majdnem négyszer voltak hajlandóbbak „lelökni” az utastársukat a vonatról – minden bizonnyal azért, mert a pozitív érzések mintegy neutralizálták a negatívokat. És persze azt is tudjuk, hogy ha az agy egyszerre kétféle dolgot próbál csinálni (mert mondjuk a síró gyermek problémájánál mindkét központ bekapcsol), akkor az ilyen „belső konfliktusokért” felelős régió tevékenysége élénkül meg.
Nem folytatom: a lényeg valószínűleg már így is kiderült. Nem régiben – akkor úgy éreztem, hogy – nehéz morális döntést kellett hoznom, és utána nagyon elégedett voltam magammal, mert „helyesen” jártam el. Ehhez képest persze nem történt más, mint az, hogy végül az egyik központ bizonyult – nem kis tusakodás árán – erősebbnek.
Vagyis: egyfelől lehetek-e büszke a döntésemre? Másfelől: innentől kezdve nem is csak az probléma a kétféle megközelítéssel, hogy egymással összemérhetetlenek, és az egyik következetes végig vitele kizárja a másikat, hanem az, hogy még ennél is esetlegesebb a dolog abban az értelemben, hogy ezek szerint a deontologikus, illetve az utilitarista felfogás is evolúciós múltunkból kifolyólag létezik, nem pedig azért, mert „szükségszerű” vagy „logikus”.
Ami persze magyarázatot ad arra, hogy miért működésképtelenek a következetesen végigvitt mai etikák a gyakorlatban: mert az agyunk nem egyféle központot használ a döntéseihez. Ami viszont felveti azt a kérdést, hogy nem kellene-e „neurotudományosítani” az etikát. Meg azt is, hogy ezek után az etika megőrizheti-e (vagy mennyire őrizheti meg) az előíró jellegét (amely azt lenne hivatott megmondani, hogy „mit kell tennünk”), vagy pedig kezdjük inkább első sorban leírónak tekinteni (és ez esetben viszont inkább arról szólna, hogy „mi van”).
De felmerül az is, hogy az utilitarista felfogás – nagyon leegyszerűsítve – a többség (társadalom) érdekére helyezi a hangsúlyt, míg a kantiánus az egyén fontosságára. Ha nagyon hosszú idő múlva majd az agyunkkal együtt még a jelenlegi szembeállításért felelős, a vadászó-gyűjtögető korszakból örökölt mentális szerveink is másmilyenek lesznek, akkor vajon milyen etikák lesznek elképzelhetőek?
Mármint ha lesznek még ilyenek egyáltalán. Az utóbbi bő évszázadban a történet leginkább arról szólt, hogy a jog és az erkölcs (illetve az erkölcsi döntéseket megalapozó etika) egyre inkább közelített egymáshoz. Vannak ugyan dolgok, amelyek nem ütköznek törvénybe (pl. párkapcsolatban tisztességtelenül viselkedni a másikkal), de etikátlanok. És vannak, melyek törvénybe ütköznek ugyan (pl. Magyarországon egy fél pohár bor megivása után ülni be a volán mögé), ám nem tekintjük etikátlannak. Viszont  általában azért elvárás, hogy a kettő többé-kevésbé átfedje egymást, és nem csak az érdekes probléma, hogy vajon a jövőben az etika és a jog viszonya hogyan fog alakulni (így marad; tovább közelítenek egymáshoz, vagy pedig a jog az eddiginél többet bíz majd az egyéni megítélésre). Hanem az is, hogy lesz-e etika a nagyon távoli jövőben egyáltalán.
Elvégre bármennyire természetesnek is érezzük a létezését, egy millió évvel ezelőtt sem volt. Ami persze magyarázható azzal, hogy az ember mind értelmesebbé válása megteremtette a lehetőséget a mind bonyolultabb társadalmi struktúrák létrehozására, és eközben szükségessé vált a mind bonyolultabb szabályozások kiépítése is. Csak éppen mint ahogy egy idő után már nem újabb és bonyolultabb ösztönök épültek belénk, hogy lehetővé tegyék a megváltozott körülmények közötti társas életet, semmi sem garantálja, hogy ezer vagy éppen egy millió év múlva is a mai megoldásokat fogjuk alkalmazni.

2011. július 22., péntek

A társadalmi kommunikációs technológiák nyomában


Az evolúciós közgazdaságtannal foglalkozó amerikai közgazdász, Richard Nelson szerint léteznek egyfelől fizikai technológiák (ilyen pl. a gőzgép), és nem véletlen, hogy az ipari forradalommal együtt gyorsult fel a gazdasági növekedés is. Másfelől viszont ugyanilyen fontosak a társadalmi technológiák is (mint amilyen pl. a gyár mint intézmény), és ez a kétféle technológia kölcsönhatásban van egymással. A „Spinning Jenny” nevű fonógép feltalálása a 18. század közepén a fizikai technológiát képviselte, míg az ennek hatására létrejövő nagy, 19. századi szövőgyárak a társadalmi technológiát, ami aztán megint visszahatott a fizikai technológiára, és így tovább. Ami azért fontos a számunkra, mert megtehetjük, hogy az információs technológiák fejlődése mellett a társadalmi technológiák változásaira is rákérdezünk. Egészen pontosan azokra a „társadalmi kommunikációs technológiák” változásaira, melyek legalább ugyanolyan fontosak, mint mondjuk a telefonra, televízióra vagy az internetre való áttérés.
Ulrich Beck német társadalomtudós 1992-ben vezette be a kockázattársadalom fogalmát, és eközben abból indult ki, hogy a társadalom első lépésben ráébredt a kockázatok és veszélyek létére – második lépésben pedig elkezdődött az ezzel kapcsolatos társadalmi párbeszéd. A kérdés itt tehát az, hogy kinek és milyen közvetlenül van joga és lehetősége véleményt nyilvánítani az egész társadalmat érintő problémákkal kapcsolatban, és ez jó kiindulási pont a társadalmi kommunikációs technológiák eddigi történetének felvázolásához.
1. Az ó- és a középkorban nem voltak nagy és komplex rendszerek, és ezért nem nagyon voltak tovaterjedő hatások sem (leszámítva persze az olyanokat, mint az 1347-es Fekete Halál, amelyet ennek megfelelően nem is voltak képesek az akkori emberek feltartóztatni). Amikor viszont összetett technológiai és társadalmi rendszerek kezdtek kiépülni, akkor szükségessé vált a megjelenő problémák kezelése is, és ez elvezetett a specializálódott szakértői rétegek kialakulásához, akik megpróbáltak fellépni a nem kívánatos hatások ellen.
Nem véletlen, hogy 1947-ben a Bulletin of the Atomic Scientists szerkesztői és a Chicago-i Egyetem kutatói alkották meg az az „Ítéletnap-órát”, amely azt mutatja,hogy hány perc van még hátra az atomháború kataklizmájáig. Az pedig más kérdés, hogy lassanként érdemes lenne csinálni egy olyan ítéletnap-órát is, amely a radioaktív fenyegetés mellett a környezetszennyezést, a fajkihalást és az egyéb, az emberiség hosszú távú fennmaradását veszélyeztető tényezőket is figyelembe venné.
Természetesen a társadalmi szakemberek közé számítandóak a demokratikusan megválasztott politikai rendszerek képviselői is, akik lépéseket tehetnek a vélt vagy valós kockázatok megelőzésére. De még a 20. század első felében is ha valaki nem volt valamiféle pozícióban, úgy legfeljebb azt tehette meg, hogy olvasói levelet ír egy lapnak, ahol a szűk keresztmetszet – ellentétben mondjuk az internettel - a terjedelem volt. Márpedig egy olyan rendszerben, ahol a szakértők dolga, hogy véleményt nyilvánítsanak a szakmájukkal kapcsolatos kérdésekről, másoknak kevés lehetősége maradt. De eközben a technikai korlátok szerepét sem szabad túlbecsülni. Ugyanis a szűk keresztmetszet ellenére is elképzelhetőek lennének – legalább elvileg - olyan sajtótermékek, amelyek kizárólag az „utca emberének” véleményét közlik le, vagyis ebben az esetben is a társadalmi rendszer határozza meg, hogy miként élünk a technika által meghatározott lehetőségekkel.
2. A következő lépésben előtérbe kerülnek a civil szervezetek. Nem mintha korábban nem léteztek volna, de az azért árulkodó adat, hogy az USA-ban 1892-ben alapított környezetvédő Sierra Clubnak 1958-ban 15 ezer, 1970-ben viszont már 114 ezer tagja volt. Ma pedig a nonprofit szervezetek vezetői olykor egyenrangú félként tárgyalnak politikai vezetőkkel, és az más kérdés, hogy miközben az egyes NGO-k fellépnek különböző célok érdekében, aközben annak, aki nem csatlakozik hozzájuk, még kevesebb ellenőrzési lehetősége van felettük, mint egy demokratikusan megválasztott kormány felett. Viszont mivel túlságosan sok cél létezik, ezért fel sem merülhet, hogy az összes, valamilyen társadalmi probléma megoldását magára vállaló csoporthoz csatlakozzunk. Ezért nagyjából itt is olyan a helyzet, mint a Wikipédia esetében, ahol lényegében előszűrés nélkül bárki szerkesztővé, amennyiben hajlandó elvégezni a munkát. Azt pedig csak remélni lehet (de garancia nincs rá), hogy ért is hozzá.
3. A harmadik fázist az internet jelenti, ahol bárki véleményt nyilváníthat bármiről még akkor is, ha egyáltalán nem biztos, hogy oda is fognak figyelni rá. Vagyis: a technológia ismét csak az elvi lehetőséget teremti meg, de nem többet ennél, és a megfelelő számítástechnikai eszközök mellett a megfelelő társadalmi technológiákra ez esetben is szükség van. Ha pedig ezek nincsenek meg – mondjuk egy nem demokratikus rendszerben –, akkor az internet sem fog a szabad véleménynyilvánítás eszközeként működni.
A demokratikus társadalmak megjelenése óta persze igaz, hogy – ismét csak elvileg – bárki hallathatta a hangját egy adott kérdéssel kapcsolatban már az internet megjelenése előtt, a valós életben is. Ám ehhez vagy megfelelő papírokat (végzettséget) kellett szereznie, vagy egy megfelelő csoporthoz kellett csatlakoznia. Mostanra viszont a „belépési költségek” nagyon alacsonyak lettek, és a társadalmi rendszerek fejlődése felfogható akár úgy is, mint ezeknek a folyamatos csökkenése, amely aztán oda vezetett, hogy ma már gyakorlatilag mindenki előtt ugyanúgy nyitva áll a véleménynyilvánítás lehetősége. Ez a folyamat mintegy párhuzamba állítható azzal, ahogyan a szintén a társadalmi kommunikációs rendszernek tekinthető választási rendszer a cenzushoz kötött szavazástól eljutott a mindenkit megillető általános választójogig, amellyel együtt persze megjelent az a probléma is, amit a tájékozatlan szavazó jelent.
4. Ami pedig a jövőt illeti, már nem az a kérdés, hogy valaki képes-e véleményt nyilvánítani, hanem az, hogy miként lehetne kiválasztani a releváns véleményeket. Több mint elgondolkoztató, hogy amikor néhány napja rákerestem a 2012-es állítólagos világvégére, akkor a Google (nagymértékben figyelembe véve az internethasználók preferenciáit) az első helyen nem a NASA web lapját hozta fel, hanem egy áltudományos prófécia-oldalt. Azaz jelenleg egy algoritmus „dönti el”, hogy az adott témakörben mi a mérvadó és mi nem az. Egy cikk lehet alapvető fontosságú, de ha a találati lista kétszázadik helyén szerepel, akkor senki sem fogja elolvasni.
Amire három dolgot mondhatunk.
  • Vagy azt, hogy itt az ideje átértékelni a dolgokat, és innentől kezdve nem a hagyományos kritériumok alapján döntjük el, hogy mi a fontos, hanem az alapján, hogy a keresőgépek (felhasználók) hogyan sorolják be. Természetesen ez is egy lehetséges megoldás, ám amennyiben ez a megközelítés nem csupán általánossá, de egyeduralkodóvá is válna (amit egyébként legalábbis a közeljövőre nézve nem tartok valószínűnek), akkor ez a mai értelemben vett civilizáció végét jelentené. Elvégre egy házat nem lehet nem a szakemberek, hanem a hozzá nem értő többség véleménye alapján felépíteni.
  • Úgyhogy a másik lehetőség elvileg az lenne, hogy mivel ilyen kiemelkedő jelentősége van annak, hogy kiszűrjük az immár bárki által hangoztatott vélemények közül azt, ami tényleg fontos (miként erre pl. a Google Scholar is kísérletet tesz), ezt a területet nem hagyjuk a magáncégek kezében. Talán az ENSZ, talán valamiféle „világkormány” vagy más szervezet határozhatná meg az elfogadott keresési algoritmusokat legalább a tudományos kérdésekkel kapcsolatban, és így elkerülhető lenne, hogy egy ostobaságokat terjesztő weblap megelőzzön egy tudományosat. Természetesen ez sem tökéletes megoldás, de talán még mindig jobb a jelenleginél.
  • És végül ott van az is, hogy – tekintettel az alapvetően megváltozott körülményekre – alapjaiban alakítjuk át azt az oktatási rendszert, amely még a 19. században épült ki, és amelytől hiba lenne azt várni, hogy a 21. század megváltozott társadalmi kommunikációs körülményei között is képes legyen ellátni a feladatát. Bár azt persze nem tudom, hogy ezt miként lehetne.

2011. július 20., szerda

A tudomány létrája, Edison és a megismerés korlátai


„Lehetetlen, hogy a természetről két elméletünk legyen, melyek különböző jelenségeket úgy magyaráznak meg, mintha semmi közük sem lenne egymáshoz – írja Lee Smolin amerikai fizikus azt a kérdést feszegetve, hogy „mi a gubanc a fizikával”, és miért nem sikerül megtalálni az egységes elméletet. A helyzet azonban bonyolultabb ennél.
Michael Shermer amerikai science writer megfogalmazásával élve mindannyian „Középföldéről” származunk. Értsd: annak idején a vadászó-gyűjtögető körülményekhez alkalmazkodtak mind a fizikailag létező (mint amilyen a vese vagy szív), mind pedig a mentális szerveink, és mivel azóta evolúciós léptékkel túlságosan kevés idő telt el, ezért még nem volt időnk alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez (és a változások különben is túlságosan felgyorsultak ahhoz, hogy az emberi biologikumba való beavatkozás nélkül követni lehessen őket). Nem meglepő hát, hogy Középföldén élve bizonyos mérettartományok voltak csak elérhetőek a számunkra – azok, amelyek nélkül az adott körülmények között nem maradhattunk volna életben. A mikrobák vagy a galaxisok léptéke nem, tehát ezek nagyságát (kicsiségét) nem is tudjuk érzékelni (sőt, valójában elképzelni sem). Mint ahogy sem a fény érzékelhetetlenül gyors, sem a tektonikus lemezek végtelenül lassú mozgását sem (vagy az emberi élethez viszonyítva szintén érzékelhetetlenül lassú felmelegedést).
Innentől kezdve viszont értelmezhetjük úgy mind a tudományos műszerek, mind pedig a különböző tudományos eszközök (mint amilyen mondjuk egy matematikai megoldás) kifejlesztését úgy is, mint a „középföldei eredetből” fakadó korlátokra adott választ: elvégre a Hubble űrteleszkóp olyan dolgokat mutat meg a számunkra, amelyek különben érzékelhetetlenek lennének, és egy tudományos elmélet olyan dolgokra ad magyarázatot, amelyekkel kizárólag a saját mentális szerveink működtetésére támaszkodva egészen biztosan nem boldogulnánk. Ezért is tévednek mindazok, akik megfelelő tudományos előképzettség nélkül és kizárólag a „józan eszüket” használva próbálják értelmezni azokat a problémákat, amelyeket – mondhatni – per definitionem nem lehet így. Ugyanis szükség van a „tudomány létrájára” ahhoz, hogy abba a magasságba felkapaszkodhassunk.
De a fentebbiekből nem csak ez következik, hanem az is, hogy az emberi megismerésnek legalább két korlátja van. Korábban már emlegettem Wigner Jenő azon mondását, mely szerint „egy kutya sok mindent megtanulhat, de a szorzótáblát lehetetlen neki megtanítani”, és ebben az eddigiekhez képest nincs is semmi új, hiszen annyit mond csupán, hogy a Középföldéről magunkkal hozott mentális szerveink nem alkalmasak bármire.
Emellett viszont ott van a másik korlát is, vagyis az, hogy lehetségesek olyan dolgok (jelenségek, fizikai törvények stb.) melyeket képesek lennénk felfogni, ha el tudnánk jutni hozzájuk – de hiányzik az odáig vezető út.
Jó példa erre Edison, aki a késői 19. század próba-szerencse módszerével fel tudta ugyan fedezni a szénszálas izzót, de a megfelelő tudás híján valamiféle, az atomokból rejlő energiát felhasználó atommotort már nem volt képes megépíteni.
Vagyis: a  tudomány „óriások vállán állva” mindig is lépésről lépésre haladt előre. Smolin – az általános vélekedést visszhangozva - abból indul ki, hogy mivel a világ fizikailag egységes, ezért egységes leírással is kell rendelkeznünk róla. Amire viszont azt válaszolhatjuk, hogy még ha így lenne is, a Wigner-i korlát egy bizonyos ponton behatárolhatja megismerési lehetőségeinket. Ez persze nem szükségképpen van így. Elvégre elképzelhető – még ha nekem nem tűnik is valószínűnek -, hogy a Világmindenség „emberi értelem-barát”, és képesek vagyunk mindent megérteni benne. De még ekkor is gondot jelenthet, hogy mivel a tudomány mindig az előző eredményekre épít, az elektromosság és a mágnesség alapján el lehetett jutni az elektromágneses kölcsönhatáshoz. De amennyiben nincsenek meg azok a lépések, amelyek elvezetnek egy bizonyos pontra (és itt jusson ismét az eszünkbe Edison példája), úgy nem is fogunk eljutni oda. Martin Rees írja, hogy egy, a galaxisok közötti csillagközi térben, minden nagy tömegű testtől távol lebegő laboratóriumban nem tudnánk kimutatni a gravitáció létezését, és ennek analógiájára miért is ne tételezhetnénk fel, hogy vannak olyan jelenségek (erők, kölcsönhatások), melyek a számunkra rendelkezésre álló skálán nem észlelhetőek – de ha tudnánk méréseket végezni mondjuk két galaxis klaszter között, akkor felfedeznénk.
Úgyhogy eljátszhatunk ugyan a gondolattal, hogy mi lenne, ha akár egy biológiailag módosított ember, akár pedig egy másik értelmes lény nem „középföldei eredetű” mentális szerveit használva építené fel a tudományt, de annyi azért bizonyosnak látszik, hogy nekünk nagyon is korlátozottak a lehetőségeink.

2011. július 4., hétfő

Fenntartható vagy moduláris városok

Jacques Attali francia gondolkodó szerint „a letelepedés csupán múló közjáték”, és a nomádok voltak „a tűztől a művészetig.... a kohászatig, a mezőgazdaságtól a zenéig” minden fontos dolog megalkotói. Amiből persze – még ha így lenne is – nem következne szükségképpen, hogy a jövőben nomadizálni fogunk: elvégre bár az emberiség a múlt nagy részében kőeszközökkel vadászott, ebből sem következik szükségképpen, hogy vissza fogunk térni hozzá.
Másfelől viszont Attalinak ettől akár még igaza is lehet. Illetve az is elképzelhető,hogy teljesen más irányba indulunk tovább. Elvégre az emberi letelepedés letelepedés jövője még tartogathat meglepetéseket. Ennek megfelelően bár ma szeretjük azt gondolni, hogy a a hosszú távú megoldást a fenntartható városok jelentik, a kérdés egyáltalán nem ilyen egyszerű.
Ugyanis ha végignézzük a történelmet, akkor azt látjuk, hogy
1. az első korszakot az jellemezte,hogy a város semmilyen tekintetben nem volt fenntartható. London például olyan sebességgel növekedett 1500 után, hogy egy történész szerint „nekiállt felfalni egész Angliát”; I. James angol uralkodó pedig azt mondta, hogy „idővel egész Anglia Londonná fog válni”, és északon Skóciától délen a csatornáig terjedt a „szívóereje”. De nem csak élelmiszerrel és egyéb árukkal nem tudta ellátni magát, de a 18. században még évente 6 ezerrel többen haltak meg Londonban, mint ahányan születtek, tehát egy évszázad alatt 600 ezer bevándorlóra volt szükség. Értsd: populációsan is fenntarthatatlan volt.
2. A második korszak azzal vette kezdetét, hogy miután megjelent a kolera Európában, a brit Parlament 1848-ban létrehozta a Központi Egészségbizottságot, amely eltávolíttatta a szennyeződéseket és hulladékot a városokból, és ivóvíz-, illetve szennyvízrendszert kezdtek kiépíteni. És mivel az itt alkalmazott módszerek hamarosan az egész nyugati világban elterjedtek, a század végére a városi születések száma – a történelem folyamán először – immár felülmúlta a halálozásokét.
3. A harmadik korszak pedig az ökológiailag és minden más szempontból is fenntartható város lenne – és ilyenre már vannak is tervek, még ha megvalósult példák nincsenek is. Csak éppen elgondolkoztató, hogy maga az ökováros fogalma is új keletű: a kifejezést először egy Richard Register nevű kutató használta 1987-ben. És ez azért elgondolkoztató, mert azok a városok, melyekben élünk (és mint amilyen például Budapest is) leginkább a második korszakban épültek ki, és bár az akkori igényeknek tökéletesen megfelelnek (vagyis „kolerabiztosak” és populációs szempontból fenntarthatóak), ám nem csupán nehéz, de gyakorlatilag lehetetlen is ökovárossá alakítani őket. Példának okáért túlságosan nagyok bennük a távolságok ahhoz, hogy „besétálhatóak” (vagy akár bebiciklizhetőek) legyenek, tehát maradnak a többé-kevésbé környezetszennyező megoldások.
Vagyis a várostervezés kissé olyan, mintha ötven évre vagy még hosszabb időre előre akarnánk a számítógép-hardvert konstruálni. Jaron Lanier amerikai számítógéptudós úgy fogalmaz, hogy „A ma könnyű szívvel leírt számítógépprogram az elkövetkező évszázadok mélyen beágyazódott szabványa lehet”, és bár ez persze túlzás, azt állítani minden bizonnyal nem az, hogy ma még sejtelmünk sincs, hogy a fenntarthatóság újabb hulláma (ha ugyan tényleg újabb hullám következik), mit fog jelenteni és milyen igényeket fog támasztani a városokkal szemben a jövőben. Ennek megfelelően a legtöbb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk a lehető legrugalmasabbra és később is a lehető legkönnyebben módosíthatóra tervezni – ami viszont gyökeres szakítást jelentene a jelenlegi építészeti koncepcióval, amely szerint szilárdan és ha nem is egyszer és mindenkorra, de legalábbis hosszú időre építkezünk.
És innentől kezdve például kérdés lehet, hogy nem valamiféle moduláris építkezésben kellene-e gondolkoznunk: míg korábban a tégla vagy az ablakkeret meg a betonpanel, a cső, az elektromos vezeték meg néhány további elem volt az „alapmodul”, most inkább nem bizonyos értelemben univerzális, a lehetőségek határain belül bármilyen funkciót ellátni képes elemekre lenne-e szükség. Azaz, lehet, hogy el kellene vetni a jelenlegi, állandóságra épülő koncepciót – mivel az talán nem lesz fenntartható. És ez legalább akkora váltás lenne, mintha visszatérnénk a vándorló és nomadizáló életmódhoz.