2012. augusztus 25., szombat

Tudomány, szappanopera, jövő

„Valami csak akkor lehet áltudomány – mutat rá Damian Thompson brit szakíró Counterknowledge című könyvében –, ha igazi tudomány állítható vele szembe”. Vagyis mivel az akadémikus kutatási módszerek csupán a 20. századra váltak elterjedtté, a korábbiakkal kapcsolatban anakronizmus lenne ilyesmiről beszélni. Faraday például még meg volt győződve róla, hogy „a mozgás, a mágnesség és az elektromosság a Szentháromságot tükrözi”, írja Michael Brooks A tudomány anarchiáját tárgyalva.
Kérdés viszont, hogy a jövőben miként fog alakulni a dolog.
Amivel kapcsolatban először is azon érdemes eltűnődnünk, hogy vajon vannak-e még olyan területek, ahol nem lehetséges áltudományról beszélni, mert a tudomány még nem terjedt ki rájuk. A válasz pedig valószínűleg az, hogy a modern természettudomány, ha nem is teljes, de jelenleg úgy tűnik, hogy mindent átfogó, és nincs olyan létező jelenség, kérdés, probléma, amely ne lenne az egyik vagy másik szakterület része. Értsd: a tudomány, ha nem is bejezettnek, de teljesnek tekinti magát.
Ami meglehetősen új fejlemény: A fajok eredete megjelenésekor, 1859-ben érkezett el az a pillanat, amikor a biológia (illetve általában véve: a természettudomány) az addig a valláshoz tartozó kérdést: az életet és eredetét is a saját illetékességébe sorolta. Ez persze egy meglehetősen hosszú folyamat eredménye volt: a tudománytörténész John Henry úgy fogalmaz, hogy „az ókori civilizációk a dolgokat egy szappanopera, nem pedig a tudomány eszközeivel magyarázták”, és a világot perlekedő meg egymást megcsaló istenek szándékai és érzelmei ráncigálnak ebbe vagy abba az irányba.
A második fázist –némiképp leegyszerűsítve – az az óraműszerű univerzum jelentette, ahol ugyan egy teremtő alkotta meg a szabályokat, ám ezek ugyanúgy tőle függetlenül működnekt, mint ahogy a felhúzott órát sem befolyásolják az órakészítő szándékai. A harmadik pedig az, amikor (és ezzel el is jutottunk a modern tudományos felfogáshoz) immár nem tételezzük fel, hogy szükség volt valakire, aki létrehozta az általunk tanulmányozott szabályszerűségeket. Ebben a történetben a” teremtő általi” és a „magától létező” a két szélső pont, és az egész mögött az húzódik meg, amit antropomorfizmusnak szokás nevezni. Vagyis az, hogy az ember, illetve az emberi társadalom analógiájára képzeljük el a minket körülvevő, nem emberi jelenségeket is az állatoktól a időjárásig (meg nagyjából minden másig) bezárólag.
A magyarázat pedig minden bizonnyal az, hogy evolúciósan valószínűleg egyfelől hasznos az állatoknak a miénkhez hasonló érzéseket/motivációkat tulajdonítani még akkor is, ha ez valójában „percepciós hiba”. Ugyanis ez lehetővé teszi a viselkedésük jobb előrejelzését: Jane Goodall főemlőskutató még azt is megfigyelte, hogy a csimpánzok „fenyegetik” a viharfelhőket. Értsd: a számukra riasztó természeti jelenséggel szemben egyszerűen ugyanazt a megoldást alkalmazzák, mintha egy fajtársukkal szemben, és ez alapján talán nem is vakmerőség megkockáztatni, hogy egy társadalomban élő, értelmes idegen faj hozzánk hasonlóan egyfajta „nem humán antropomorfizmustól” – meg a szappanopera-világlátástól indulhatna a tudomány felé.
Az viszont nyitott kérdés, hogy merre tartanának – mint ahogy a mi esetünkben is. A 20. század története első ránézésre mintha arról szólt volna, hogy demokrácia=tudományosság; míg diktatúra=áltudomány (gondoljunk csak a „náci tudományokra” a fajelmélettől kezdve a világjég-elméletig vagy éppen a liszenkoizmusra a Szovjetunióban). Timothy Ferris amerikai science writer egy egész könyvet szentelt annak bizonygatására, hogy hogy a társadalmi szabadság meg a modern kutatás sikerei nem véletlenül járnak kéz a kézben, hanem azért, mert annak idején az egyenlőségen, önkorrekción és elfogulatlanságon alapuló tudomány szolgált mintául a demokrácia létrejöttéhez egy olyan, feudális világban, ahol a tekintélyelv és a merev hierarchia volt a meghatározó.
Ez alapján akár azt is feltételezhetjük, hogy a nyugati demokrácia törvényszerűen maga mögé kellett, hogy utasítsa a szovjet blokkot, a helyzet azonban bonyolultabb ennél. Pinochet az 1970-es évek első felében képes volt egyszerre egy diktatúrát meg egy, a korábbi, demokratikus államénál sokkal jobban működő gazdaságot kiépíteni Chilében, azaz a politika és a gazdaság működtetése legalábbis rövid távon elkülöníthető volt egymástól). Az autarkia nem zárja ki a GDP ugrásszerű növekedését, és ma leginkább csak amellett szoktunk érvelni, hogy a demokráciák átlagosan egyenletesebben teljesítenek, mert megvannak a szabályozó mechanizmusaik a rosszul teljesítő vezetők eltávolítására. Ez azonban nem zárja ki, hogy egyes autoriter rendszerek olykor még jobban teljesítsenek, és valószínűleg ugyanez igaz a tudomány esetében is. Vagyis – elvileg – talán még az is előfordulhat, hogy a 21. században éppenséggel egy diktatúra körözi le a demokratikus társadalmakat (például azért, mert a vezetője gátlástalanul csoportosít át pénzeket általa fontosnak tekintett kutatásokra). Abba pedig jobb nem belegondolni, hogy mi lett volna, ha mondjuk a Szovjetunió a kézi vezérlés helyett jó tudománypolitikát követett volna.
De csak talán.
A rómaiak képesek voltak „szigetinnovációkat” megvalósítani: a katonai fejlesztéseknél létrehozott bonyolult és kifinomult technológia nem terjedt át a mindennapi életre, és a „civilek” sosem használtak olyan összetett berendezéseket, mint amilyen mondjuk  a katapult volt. Az pedig, hogy az egyik helyen megvalósított fejlesztések tovagyűrűznek az egész társadalomban, csupán a középkor óta jellemző a nyugati világra, amikor a „húzóágazat”: a templomépítés eredményeit felhasználták más területeken is.
Amire viszont azt lehetne válaszolni, hogy persze ez így van, de vegyük azt is figyelembe, hogy az ókorra még nem voltak jellemzőek (sőt, még a középkorra sem) a nagy és komplex társadalmi rendszerek – ma viszont nagyon is jellemzőek. Vagyis kérdéses, hogy most (hosszabb távon is) működhetne-e egy, az elszigetelt fejlesztéseken alapuló megoldás.
Mint ahogy az is kérdés, hogy távlatilag – egy sokkal nagyobb léptéknél – merre tartunk. Ugyanis eddig nem történt más, mint hogy annak a vadászó-gyűjtögetőnek az agyát használtuk mind az antropomorf istenkép, mind pedig a tudomány létrehozásakor, amely az utóbbi év tízezredekben semmit sem változott. Ami azért érdekes a számunkra, mert egyfelől ugyanúgy nem tudjuk, hogy vannak-e még benne kihasználatlan lehetőségek, mint ahogy a „szappanopera-gondolkodás” korában sem lehetett előre látni a tudományosság felemelkedését.
Másfelől pedig azért, mint ahogy egy millió évvel ezelőtt nem voltunk emberek, és nemhogy a tudomány, de a szappanopera-magyarázat sem létezett, a jövőben még ha genetikailag vagy máshogy nem avatkozunk is be, egy millió év múlva nem kevésbé fogunk különbözni mostani magunktól, mint a csapott homlokú emberelődöktől, mondja Freeman Dyson amerikai fizikus.
Tehát az több mint valószínű, hogy akkoriban már nem a mostani „percepciós hibák” fogják meghatározni a gondolkodásunkat (hiszen hol lesz már akkor a mostani homo sapiens), azt viszont nem tudom, hogy mi lesz helyette. Ugyanis elképzelhető, hogy annyi idő alatt mindaz, amit mostanra kiépítettünk, egyszerűen eltűnik (mivel ugye megfelelően hosszú távon minden rendszer disszipatívvá válik, és akkor a nagy társadalmi visszaesésekkel – melyeket egyelőre ugyan szerencsére nem tapasztaltunk meg, de azért nem zárhatóak ki – még nem is foglalkoztunk).
Viszont ugyanígy az is elképzelhető, hogy még a távolabbi jövőben is egyfajta útfüggés fog érvényesülni, és az, hogy a jelenlegi vadászó-gyűjtögető agyunkkal merre indultunk, bizonyos értelemben kényszerpályára állít minket. Én ugyan nem ezt, hanem az előbbi verziót érzem valószínűbbek, de a megérzések persze vagy helyesek, vagy sem.Tehát mindent egybevetve nagyon is kíváncsi lennék rá, hogy mi lesz.
És akkor arról ugye arról, hogy százmilliárd évek múlva meg annál is sokkal később mi lesz, még nem is szóltunk.

2012. augusztus 12., vasárnap

Lesz-e szoftverrobbanás?


A számítástechnika egyik legelképesztőbb vonása, hogy bár elvileg a szoftvereknek csak a növekvő komplexitás szabna korlátokat, a mindennapi életben alig néhány különböző fajtájukat használjuk. Ami persze a jövővel kapcsolatban is felvet kérdéseket.
Amikor a 80-as években megjelent egy tanulmány arról, hogy mennyivel hatékonyabb a Dvorak-féle billentyűzetkiosztás a ma használatos qwerty-nél, akkor még a későbbi Nobel-emlékdíjas Paul Krugman is azt mondta, hogy „a qwerty világában nem lehet megbízni a piacban”, ugyanis a jelek szerint az, hogy valamit könnyebb használni (és jobb), nem garantálja a fennmaradását. De aztán kiderült, hogy ez a bizonyos tanulmány nem helyes eredményeken alapult, és az alternatív keyboard mégsem gyorsabb. Ez azért érdekes a számunkra, mert az evolúciós közgazdaságtannal foglalkozó Eric Beinhocker egyenesen azt állítja, hogy az a póló (mintával, felirattal vagy éppen anélkül) „inkább evolúciósan fejlődött ki, nem pedig tervezés eredménye.Ugyanis első lépésben a ruhatervezők előállnak az elképzeléseikkel, majd pedig a menedzserek kiválasztják, hogy miben látnak fantáziát. A harmadik lépésben a kereskedők szelektálnak; végül pedig jönnek a vevők, akik azt döntik el, hogy melyiket szeretnék viselni, és így melyik verzió marad fenn.
Annak, hogy ez így működhessen, az az alapfeltétele, hogy eléggé nagy legyen a kínálat, és persze vannak különböző torzító tényezők is (amelyeket divatnak szoktuk nevezni?), de számunkra most fontosabb, hogy miközben a szoftverek esetében egyszerűen óriási lehetne a kínálatl, aközben valójában alig néhány fajta programot (szövegszerkesztőt, browsert, levelezőt stb.) futtatunk nap, mint nap.
És igazán újak sincsenek közöttük, hiszen szinte mindegyiknek megvan a „való világbeli” megfelelője, és ebben az értelemben legfeljebb a webböngésző előzmények nélküli, mert még az e-mail is párhuzamba állítható a távíróval és a távirattal. Amiből – mármint abból, hogy ez valóban új technológia – valószínűleg az is következik, hogy a webnek nem feltétlenül tett jót a robbanásszerű elterjedés. Ugyanis amikor megjelent, akkor meglehetősen kiforratlan volt, és a kísérletezgetés/alternatívák kipróbálása helyett erre az ad-hoc verzióra épültek a későbbiek. Jaron Lanier egy alkalommal úgy fogalmazott, hogy „a ma könnyű szívvel leírt számítógépprogram az elkövetkezendő évszázadok mélyen beágyazódott szabványa lehet”, és ez bizonyos mértékig biztos igaz a világháló esetében is – tehát megérné eljátszani azzal, hogy az alapoktól újragondoljuk.
Mint ahogy az sem kevésbé izgalmas, hogy miért van ilyen kevés szoftver, és erős a gyanúm, hogy a pólós hasonlattal élve ez arra vezethető vissza, hogy még ha a tervezők kiötlenének is valami forradalmian újat, az nem kellene senkinek.
Az egyik lehetséges magyarázat szerint azért nem, mert a start menüben megjelenő ikonok lényegében arról szólnak, hogy egyfajta „figyelem-ökoszisztémában élünk”, amelynek ugyanúgy véges a befogadóképessége, mint bármilyen más ökoszisztémának is. És mivel leveleznünk, chatelnünk, böngésznünk, szöveget írnunk (stb.) mindenképpen kell, így másra már nem sok kapacitásunk marad. És ebben minden bizonnyal van is valami, de azt nem teszi érthetővé, hogy miért éppen ezeket, és nem valami mást választunk az elvileg korlátlan számú lehetőség közül.
Úgyhogy én inkább arra hajlok, hogy azért, mert – bármennyire tautologikusan hangozzék is – ezekre van felhasználói igény. Egy Melamid és Komar nevű, szovjet származású művész páros néhány éve egy felmérést végezve arra a következtetésre jutott, hogy átlagosan a világon mindenütt ugyanazok a képek tetszenek az embereknek (amiken víz, fa, nyílt tér, ember és az emberi tevékenység jele stb. látható). Ennek minden bizonnyal evolúciós okai vannak, mert még ma is ahhoz a környezethez vonzódunk, amely a vadászó-gyűjtögető korszakban a legkedvezőbb volt a számunkra, és ezért az ilyen környezetet ábrázoló képeket preferáljuk a leginkább. És hasonló jelenség húzódhat meg amögött is, hogy ilyen limitált a mindennapi életben, átlagfelhasználók által használt szoftverek köre: mert ismét csak átlagosan ezeket találjuk érdekesnek és/vagy hasznosnak. Értsd: evolúciós múltunk és az alkalmazkodás során kifejlődött mentális agyi moduljaink befolyásolják közvetve vagy közvetlenül, hogy melyik programra van igényünk, és melyikre nincs.
Ami viszont azt a kérdést veti fel, hogy ha nem ember, hanem valaki (vagy valami) más használna szoftvereket, akkor mi történne. Ugyanis akárcsak a pólónál, itt is alapvető szerepe van a felhasználónak, hiszen ő választja is ki, hogy mi tetszik neki. És ha egy pillanatra eljátszunk azzal a gondolattal, hogy esetleg lesz majd a jövőben valamiféle – nevezzük talán így – mesterséges intelligencia, amely képes lesz az úgynevezett komputációs kreativitásra és a saját céljait szolgáló programok megalkotására is, akkor az biztosan nem szövegszerkesztővel fog bíbelődni. Tehát akár még az is lehetséges, hogy valóságos szoftverrobbanás fog bekövetkezni, és olyan, új alkalmazások fognak megjelenni, amikre mi álmunkban sem gondolnánk.