2010. október 30., szombat

Időkapszula: amíg világ a világ

Jon Lomberg amerikai művész néhány évvel ezelőtt arra a következtetésre jutott, hogy akár a mai, meglehetősen primitív technológiákkal is tudunk üzenetet küldeni az egy milliárd (!) évvel később élő értelmes lényeknek. Mivel ez egyben a jelenlegi lehetőségeink határait is jelenti, ezért érdemes továbbgondolni, hogy fejlettebb megoldásokat alkalmazva mire lehetnénk képesek, és a válasz minden bizonnyal az, hogy nem lenne akadálya egy olyan időkapszula elkészítésének sem, amely egészen addig létezne, amíg trilliószor trillió évek múltán különböző fizikai folyamatok végeredményeként – a kozmológus Paul Davies megfogalmazásával élve - „az Univerzum egy fotonokból, neutrínókból, valamint egyre fogyatkozó számú elektronból és pozitronból álló nagyon híg levessé” válik, és a mai  „Világmindenség közönséges anyaga már mind eltűnt.”
Lomberg abból indult ki, hogy az „emberiség portréját” egy apró, alig pénzérme méretű gyémántba kellene rögzíteni, majd pedig eljuttatni a Titán nevű Szaturnusz holdra, mivel ott egy milliárd év múlva, amikor a Nap majd a vörös óriás fázisban lesz, akár értelmes élet is kialakulhat. Ezt az időbeli távolságot csak akkor tudjuk meghaladni, ha nem statikus, egyszer elkészített időkapszulát használunk, hiszen ilyen hosszú idő alatt minden elkopik, szétmorzsolódik erodálódik, amortizálódik stb.
Ha viszont olyan önreprodukáló automatákat építenénk egyelőre még nem létező, de már ma is könnyen elképzelhető technológiák segítségével, amelyek a jövőnek szóló üzenetet is tartalmaznák, akkor ehhez „mindössze” megfelelően megbízható másolási módszerekre lenne szükségünk meg egy olyan konstrukcióra, amely most is és az elképzelhetetlenül távoli jövőben is képes lenne energiához jutni (miközben már a mai csillagok is kihunynak); képes lenne megfelelő mennyiségű anyagot begyűjteni a hibátlan másolatok elkészítéséhez, és így tovább. De az is elképzelhető, hogy egyfajta „önreprodukáló-automata ökoszisztémát” hoznánk létre, ahol a a különböző megoldások mintegy evolúciósan versengenének azért, hogy minél jobban alkalmazkodjanak a Világmindenség lassan, de biztosan változó körülményeihez.
Ami az üzenet tartalmát és visszafejthetőségét illeti, az más kérdés, de már most is vannak olyan dolgok, amiket érdemes lenne elmondani a távoli jövőben élőknek. Ilyen például az, hogy – miként  Lawrence M. Krauss és Robert J. Scherrer egy 2007-es cikkben fogalmazott - „az Univerzum fejlődésének egy nagyon speciális korában élünk: egy olyan időben, amikor megfigyelésekkel tudjuk igazolni, hogy az Univerzum fejlődésének nagyon speciális korában élünk”. Mondjuk száz milliárd év múlva (ami persze az önreprodukáló automatán alapuló időkapszula számára nincs olyan sokára) azonban nem lesz módunk észlelni a sötét energia létét, és a kozmikus háttérsugárzás is is észlelhetetlenné válik (és innentől kezdve az Ősrobbanásra sem lesz bizonyítékuk). Tehát miért is ne tájékoztatnánk erről „őket”; az pedig más kérdés, hogy miként lennének vagy nem lennének. képesek az ilyen üzenetet ennyivel utánunk megfejteni. És ez még mindig csak a kezdet lenne.
Mindenesetre furcsa – és számomra valójában megrázó is – belegondolni, hogy a viszonylag közeli jövőben: akár már a 21. században megjelenhet az a technológia, amely majd lehetővé teszi, hogy egészen a jelenlegi, „hagyományos anyagból” álló Világmindenség létének utolsó pillanatáig fennmaradó üzenetet hozzunk létre.

2010. október 24., vasárnap

A jövő a küklopsz-embereké?

Az eugenika megjelenése óta állandóan újra és újra felvetődik, hogy milyen lenne az ember, ha ilyen vagy olyan módon beavatkoznánk a biológiájába. Vagy ha elég ideig hagynánk, hogy "természetes" úton történjenek a dolgok.
Az egyik első előfutár ezen a területen H. G. Wells volt, aki az Időgépben azt mutatja be, amint az emberiség két külön fajra (eloikra és morlockokra) szakad a távoli jövőben. De érdemes idézni J. B. S. Haldane angol evolúcióbiológustól az 1920-as évek elején íródott Daedalus vagy tudomány és jövőt is (Incze György fordítása):

Ha majd egyszer a szaporodás a nemi szerelemtől elválik, akkor az emberek teljesen új értelemben lesznek szabadok. Nemzeti jellemüket ma igen lassan változtatják, olyan természettörvények értelmében, melyeket mi nem ismerünk. A jövőben a szelektív neveléssel talán sikerül a jellemeket éppen olyan gyorsan megváltoztatni, mint az intézményeket. Nagyon jól el tudom képzelni, milyenek lesznek 300 év múlva a választási plakátok, hogy ha ilyen régimódi politikai fogások akkor még meglesznek. „Szavazzatok Smith-re és több zenére” - „Szavazzatok O'Leary-re és több leányra” és végül „Szavazzatok Macphersonra és ükunokáitok kapaszkodó farkára.” Állatfajokat már ma tetszés szerint kitenyészthetünk, csak idő kérdésének látszik, hogy mikor fogjuk ugyanezeket az elveket saját nemünkre alkalmazhatni.

Egy dr. Thomas Shastid nevű amerikai szemorvos a Minnesota-i Duluh-ból szintén azt a kérdést tette fel magának, hogy az milyen biológiai átalakulások várnak (vagy legalábbis várhatnak) ránk a jövőben, és az 1930-as évek elején azt válaszolta, hogy egyszeművé fogunk válni. Ugyanis a két szemünk egyre közelebb kerülve egymáshoz végül egyetlen küklposz-szemmé olvad majd össze, és ugyanúgy két éleslátást biztosító folt lesz majd benne, mint egyes madaraknál is. És bár a látóterünk szűkebb lesz, jobban fogjuk látni a színeket, formákat és mozgásokat.
Meg kell vallanom: nem igazán látom be, hogy miért kellene így történnie.




2010. október 23., szombat

A nagy rakétaelkapó

Nehéz elhinni, de egy 1953-as amerikai szabadalom szerint a Földre visszatérő rakétát a képen látható berendezéssel kellene elkapni leszálláskor.
De bármilyen nehéz is elhinni, azért van, aki tényleg így képzelte (méghozzá egy bizonyos D. B. Driskill San Franciscóból, aki a U. S. Patent 2,592,873. boldog tulajdonosa). Az elv annyira nyilvánvaló, hogy tulajdonképpen magyarázni sem kell: a rakétát radar vezérli célra, és a mondjuk sínen guruló teleszkópos csőrendszer fékezi le.
A jövő persze nagyon másmilyennek bizonyult.

forrás: Modern Mechanix, 1953

2010. október 20., szerda

Első Magyar Jövőkutatás Meetup: 2010. október 27.

A meetup-on a Jövőobszervatórium Kutatócsoport (BME) tagjai által tartott rövid, kedvcsinálónak szánt előadások fognak elhangzani.
Helyszín: 1117 Budapest, Tudósok Körútja 2. Q. épület A. 323.
Kezdés: 18:00; befejezés kb. 19:30

Tóth Attiláné dr. (MTA Jövőkutatási Bizottság alelnöke): A hazai jövőkutatás helyzete
Bacsárdi László (Magyar Asztronautikai Társaság főtitkára) : Nanotech és jövő
György László (egyetemi tanársegéd, BME): A magyar oktatási rendszer jövőjéről
Winkler-Nemes Gábor (képzőművész): Művészet és jövőkutatás
Túri Anikó (közgazdász - jogász hallgató): Gazdaságdiplomácia a 21. században
Dr. Galántai Zoltán (egyetemi docens, BME): Futurepunk: vissza a múltba

Minden érdeklődőt szerettel látunk!


2010. október 17., vasárnap

A Szovjetunió széthullásától a jövő államáig

A nemzetállam eltűnése már nincs is olyan messze – vagy legalábbis a történelem eddigi, „nagyon hosszú hullámú” mintázata alapján erre következtethetünk.
Eddig két, az egész emberi társadalmat átalakító forradalom zajlott le: a neolitikus, majd pedig az ipari. Az első azt eredményezte, hogy az addigi vadászó-gyűjtögető társadalmak mellett (illetve egyre inkább: helyett) megjelentek az államok, és innentől kezdve egészen az 1800-as évek elejéig a „nagybirodalom” volt a meghatározó államforma Ázsiában csakúgy, mint mondjuk Közép- és Dél-Amerika magas kultúráiban is a spanyolok megjelenéséig. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a biológiai ancien régime-nek (ahol közvetve vagy közvetlenül minden a termék, energia és bármi más is a földből származott) ez volt a messze legsikeresebb államformája, és az európai államok, melyek a Francia Forradalom után kezdtek „nemzetállamként” tekinteni magukra, csupán az ipari forradalommal együtt váltak meghatározóvá (ekkor viszont olyannyira, hogy ma még a palesztinok is önálló nemzetállam létrehozására törekszenek). Vagyis az eddigi két nagy „forradalom” két teljes államforma-váltással is járt. Ami persze nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy amennyiben tényleg az alapoktól huzalozza át egy változás az egész társadalmat, akkor nyilván ez a rész sem maradhat változatlan.
Tehát ha úgy véljük, hogy az információs társadalom ugyanolyan mértékben fog különbözni az ipari forradalom hatására létrejött világtól, mint amennyire az a biológiai ancien régime-től különbözött, akkor minden okunk megvan arra, hogy feltételezzük, hogy ezt a váltást a nemzetállam nem fogja túlélni. És az eredmény legalább annyira el fog térni a mostani nemzetállamtól, mint az az inka birodalomtól az Amerikai Egyesült Államok.
Toffler A harmadik hullám című könyvében azt írja, hogy eközben kétféle erő fog szerepet játszani, és „az egyik... arra törekszik majd, hogy a politikai hatalom az országos szintről lekerüljön az országon belüli régiók és csoportok szintjére. A többi pedig arra..., hogy a hatalmat a nemzetállamok szintjéről följebb, transznacionális, nemzetek fölötti ügynökségek és szervezetek kezébe juttassák”, és az eredmény „kisebb és kevésbé erős egységek” kialakulása lesz.
A szovjet Andrei Amalrik 1970-ben, vagyis jócskán az információs társadalom kiépülésének kezdetei előtt azt jósolta, hogy 1984-re a Szovjetunió egy Kínával folytatott háború mellett az etnikai feszültségek miatt szét fog hullani, és Toffler is úgy gondolta, hogy „ahelyett, hogy új nemeztek alakulnának, a régieket az a veszély fenyegeti, hogy darabokra hullanak”.
Ami azonban nem következett be, és valószínűleg már nem is fog (ha tényleg átlépünk az információs társadalomba). Ugyanis mint ahogy a biológiai ancien régime régi nagybirodalmainak bukásához sem egy új, a biológiai ancien régime-n alapuló nagybirodalom felemelkedése vezetett, most is valami hasonlóra kell számítanunk. Vagyis arra, hogy nem a jelenlegi kategóriák: „transznacionális szervezetek”, nemzet, „országon belüli régiók” és hasonlók alapján lehet majd értelmezni azt, ami most következik. Ugyanis teljesen más lesz, bár azt, hogy hogyan és miben, egyelőre elképzelni sem tudom.

2010. október 9., szombat

Sok az eszkimó és kevés a név [updated]

A személy- és keresztnév együttes használata csak a késő középkorban vált Európában általánossá, Magyarországon pedig II. József írta elő kötelezően mindkettőt – nyilvánvalóan azért, hogy biztosan meg lehessen különböztetni egymástól az embereket. Ha azonban a FaceBook-on rákresek a saját nevemre, jelenleg legalább öt másik „Galántai Zoltánt” találok, és bár amikor erre rájöttem, sürgősen kiírtam a nevem mellé a „PhD”-t, ez azt mutatja, hogy a hagyományos megoldás immár nem működőképes (a mellékelt képen a FaceBook-on jelenleg található Galántai Zoltánok láthatóak).
Vagyis kérdés, hogy hogyan tovább. Ugyanis bár kiindulhatunk abból, hogy a személyi meg a TAJ-számunk, illetve néhány további adat az, amely pontosan azonosíthatóvá tesz minket, de mivel a valóságban úgyis leginkább a nevünket használjukt, miért is ne alkalmaznánk olyan megoldást, amely kiküszöböli a problémákat.
Az USA-ban a vezeték- és keresztnév mellett ott van a középső név is (ezt a név első betűjével szokták jelölni), és így több, mint meghússzorozzák a John Smith-ek egymástól megkülönböztethető verzióit (ami persze még mindig nem olyan nagyon sok). Ha pedig a középső nevet is ugyanúgy kiírjuk, mint a John-t vagy a Smith-t, akkor legalább három nagyságrenddel nő a lehetséges verziók száma (különösen, hogy az USA-ban – a mi gyakorlatunkkal ellentétben – nincs valamiféle utónév könyv, amelyből választani kellene, hanem mindenki úgy hívja a gyerekét, ahogy kedve tartja).
De persze ez a módszer sem tökéletes, hiszen bármikor megtörténhet, hogy két (vagy több) családnak is ugyanaz a kombináció tetszik meg, és a FaceBook-on (illetve általában véve az interneten) majd össze lehet keverni őket. Úgyhogy én egy olyan adatbázisra gondolok, ahová a gyerek születésekor be kell pötyögni a nevet, és a rendszer – a Gmail-hez hasonlóan – nem engedi kiválasztani, ha az már foglalt. Nem hinném, hogy az ilyesminek akár technikai, akár más akadálya lenne. Tulajdonképpen akár még meg is valósulhat.
Sőt, akár azzal a gondolattal is eljátszhatunk, hogy ha csupán ezer vezeték-; valamint ezer középső és ugyanígy ezer keresztnevet engedünk meg (ahol a háromféle név nem egyezik, tehát a John pl. nem lehet vezetéknév), akkor 10 milliárd variációt kapunk - és ez több mint elég lenne az összes földi lakos számára. A következő lépésben pedig miért is ne dolgoznánk ki egy olyan rendszert, amely arról is gondoskodik, hogy innentől kezdve ne viselhesse két ember ugyanazt a nevet még akkor sem, ha időben távol élnek egymástól?
Másfelől viszont az egész probléma abból adódik, hogy az interneten keresztül "látjuk" egymást, az is lehetséges, hogy majd az internet jelenti majd a megoldást is. Példáulha egy ismerősöm rákeres majd a nevemre, akkor a rendszer meg fogja neki mondani, hogy melyik Galántai Zoltán vagyok én. Vagy az eddigi, kizárólag verbális információ más adatokkal (akár fényképpel, akár mással) egészül ki a jobb azonosíthatóság végett a nevünk - és így tovább.

Köszönet Polgár Mátyásnak az inspiráló észrevételekért.

2010. október 1., péntek

Házasság: amíg a halál el nem választ?

1990-ben mintegy 1,7 millió amerikai élt huzamosabb ideig nem egy fedél alatt a házastársával; 2005-ben pedig mintegy 3,5 millió. A magyarázat ez esetben nem a párok összeférhetetlensége, hanem a „dupla karrier”, amikor mind a férj, mind a feleség a saját jövőjét építgeti, és eközben kénytelenek máshol (más városban vagy országban) lakni.
Korábban azért nem nagyon léteztek ilyen különélő párok, mert a nő olyan keveset keresett (ha keresett egyáltalán), hogy nem lett volna értelme nem mennie a férjével, amikor azt a munkája során máshová helyezték, állapítja meg Mark J. Penn a Microtrends című könyvben. Mára viszont a nők is lehetnek anyagilag is sikeresek, és ha ehhez hozzávesszük a mind olcsóbbá váló távolsági közlekedést meg (legalábbis az USA-ban) a jövedelemhez képest olcsón fenntartható lakásokat, akkor érthető a dolog. A statisztikákból azt is tudjuk, hogy az ilyen párok nem válnak el nagyobb valószínűséggel, mint azok, akik együtt laknak. Pedig távolból azért nem ugyanazok a dolgok, mint közelből, és nem csak arra kell megoldást találniuk, hogy a fontos dolgokat/élményeket megosszák egymással, de többek között a távolsági szex művészetét” is el kell sajátítaniuk, mondja Penn.
Hosszabb távon az lehet a kérdés, hogy a házasság megőrzi-e eddigi szerepét. A monogámián alapuló modell a nyugati társadalmakban a keresztényéggel együtt terjedt el, és egy lehetséges értelmezés szerint az volt a célja, hogy még a szegény férfiaknak is jusson házastárs. A jövőben viszont a despotizmus szinonimájának számító „háremek” kiküszöbölésére létrejött rendszer két szempontból is megváltozhat.
Egyfelől – miként a „távoli párok” esete mutatja – fellazulhatnak az eddigi keretek, és  magán a házasságon belül is új megoldások jelenhetnek meg, ahogy változnak a lehetőségek és a társadalmi normák.
Másfelől: bár ma a házasság az uralkodó hosszú távú párkapcsolati forma (és ezért is tulajdonítunk olyan központi jelentőséget az esküvőnek meg a válásnak), az is elképzelhető, hogy a vagyonközösség és az egyszerű összeköltözés mellett újabb és adott esetben jogilag is szabályozott formák fognak megjelenni. Hogy pontosan mik, azzal kapcsolatban nincs igazán ötletem. De arra, hogy lesznek változások ezen a téren is, fogadni mernék.