2011. október 27., csütörtök

A malthusinál is rosszabb?

Mármint a jövő, ami esetleg ránk vár. Malthus A népesedés törvényéről szóló 1798-as tanulmányában azt állította, hogy a lélekszám négyzetesen, az élelemtermelésre felhasználható területek nagysága viszont csak lineárisan nő, tehát hamarosan éhínség vár az emberiségre. Ő persze nem számolhatott az ipari forradalom hatásaival.
1. A Malthus-i modell szerint amikor megjelenik egy új, első lépésben a jólétet növelő megoldás, akkor a populáció is nőni kezd, és a „malthusi plafont” elérve a többletet is feléljük. A végeredmény pedig az lesz, hogy a korábbinál több ember kerül ugyanolyan körülmények közé.
2. Az ipari forradalom viszont – a történelem folyamán először – azt eredményezte, hogy a folyamatos népességnövekedés a jólét folyamatos növekedésével társult, és így Paul Kennedy amerikai történész megfogalmazását kölcsönvéve a Preparing for the Twenty-First Century című művéből ez „közepestől hosszútávig terjedő megoldást jelentett a gyorsan növekvő brit populáció számára”, illetve amikor az ipari forradalom hatásai tovább gyűrűztek, akkor a többi, fejlődésbe bekapcsolódó országnak is. Ez tehát a második lehetséges modell, és mintegy kétszáz évnyi fejlődés után hajlamosak lehetnénk azt gondolni, hogy a továbbiakban is ez lesz a jellemző.
3. Valójában azonban elképzelhető egy harmadik forgatókönyv is – különösen, mivel a jelenlegi rendszer építőkövei megváltozóban vannak. Egészen mostanig az volt az alapszabály, hogy egy adott terület fejlettségének meglehetősen jó mérőszáma, hogy egyfelől hány embert képes eltartani; másfelől mennyire urbanizálódott. Csak éppen a 21. század elejére a korábban jellemző mintázattal ellentétben nem az iparilag fejlettebb területekről (pl. Angliából) irányul a kevésbé fejlett területek felé a migráció, hanem éppen fordítva, és eközben a határ fogalma is átalakulóban van.
A nemzetállam kialakulása óta úgy gondoljuk, hogy az adott országot ellenőrzése alatt tartó központi hatalom egyben a teljes területet is ellenőrzése alatt tartja, csak éppen ez korábban nem mindig volt így, és legalábbis kérdéses, hogy a jövőben így lesz-e. Idantürosz szkíta hadvezér annak idején azt válaszolta Dareiosz perzsa uralkodónak, hogy „ha tudni akarod, miért nem vagyok hajlandó harcolni, megmondhatom: a mi országunkban nincsenek városok és földek, amiknek az elvesztésétől vagy feldúlásától való félelem rávenne egy csata elsietett vállalására”. Értsd: egyáltalán nem mindegy, hogy mik az adott területet ellenőrző (bár ezt a fogalmat a szkíták esetében csupán fenntartásokkal használhatjuk) céljai – és emellett nem mindegy az adott hatalom jellege sem.
A európai rendszerben az az ellenőrzés hatékonysága nem csökken a középponttól (fővárostól) távolodva – viszont Indonéziában például igen. Peter Haggett brit geográfus azt mondja, hogy a „modern nézetek szerint az állam a Föld felszínének egy darabja, amelynek területi határai feszültségi állapot következtében maradnak fenn”. Illetve nem maradnak fenn akkor, ha az államnak nem célja a határok fenntartása –vagy éppenséggel nincsenek meg rá az eszközei, mert mondjuk a két, egymással határos ország közötti jóléti és populációs különbségek olyan mértékű illegális migrációhoz vezetnek, mint például az amerikai – mexikói határon, ahol a világ vezető gazdasági hatalma sem boldogul a problémával. Kennedy szerint „a fejlett migrációkontroll... valószínűtlen, hogy sikeres lenne a globális demográfiai ellentétek korában”. Bár volt egy időszak, amikor a meglévő technológiai és társadalomtechnikai megoldások lehetővé tették a nemzetállamok számára a területeik (és ennek megfelelően határaik) hatékony ellenőrzését, ennek a népességnövekedés várhatóan előbb-utóbb véget fog vetni.
Eközben a korábbiakkal ellentétben már nem a fejlett, hanem a kevésbé fejlett területek népessége növekszik rohamosa, és ezért érdemes azon, hogy egy, a nyugaton megszokottakhoz képest túlnépesedett világban az államhatalom képes lesz-e a mostanihoz hasonlóan hatékony ellenőrzést gyakorolni területei felett, illetve ha nem (és ha ez a jelenlegi nemzetállam végét fogja jelenteni), akkor a jövőben milyen új megoldások bukkanhatnak fel. Kissé leegyszerűsítve ugyanis azt mondhatjuk, hogy a jelenlegiek nem bármilyen körülmények között működőképesek, és a növekvő populációval szemben feltehetően nem lesznek hatékonyak.
Ráadásul, hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, eközben a másik, fentebb már említett „sikerességi” mutató, az urbanizáció is egyre inkább nem a fejlett, hanem a fejlődő országokra jellemző, és a 21. század első felében a legnagyobb megapoliszok Mexico City, Sao Paulo, Calcutta, Bombay és Sanghai lesznek – nem pedig London, Párizs vagy New York. Azaz: a városiasodás eddig azért volt fontos indikátor, mert egyben az iparosodás (és jólét) mértékét is mutatta. Most viszont az iparosodás (jólétnövekedés) és az urbanizáció már nem kapcsolódik össze.
Mindent egybevetve tehát az mondható, hogy nagyjából a Felvilágosodással és a nyugati értelemben vett technika (illetve a tudomány) felemelkedésével párhuzamosan elkezdtük a jólét növekedését mintegy szükségszerűnek tekinteni. Az ipari forradalom alatt és után ez indokoltnak is tűnhetett.
Most viszont két problémával kell szembenéznünk.
Egyfelől Kennedy egyenesen azt kérdezi, hogy „vajon a 'nyugati értékek'... megőrzik-e a fontosságukat egy olyan világban, amelynek túlnépesedett társadalmai nem tapasztalták meg a Felvilágosodás racionális tudományosságát és liberális alapelveit?”
Másfelől mi van akkor, ha a „pozitív” fejlődési modell, illetve a malthusi plafonon alapuló modell helyett most egy olyan következik, ahol a folyamatosan növekvő népesség nem azt eredményezi, hogy végül majd többen élnek vagy jobban, vagy pedig legalább ugyanolyan életszínvonalon, mint addig, hanem azt, hogy az időben előre haladva egyre többen leszünk ugyan, de egyre rosszabbul élünk? Vagyis ahol az esetleges további tudományos/technikai áttörések is csupán ennyire elegendőek, mert a populációnövekedés mintegy maguk alá temeti a hatásaikat?
A „jólét” a neolitikus forradalmaktól kezdve egészen a 18. századig lényegében stagnált, és nem tudjuk, hogy Aquinói Szent Tamás idején jobbak voltak a körülmények, mint Nagy Sándor korában, az ipari forradalom óta folyamatosan javuló életszínvonal pedig talán egy nagyon is jól behatárolható korszak jellegzetessége volt. Nem pedig valamiféle általános törvényé.

2011. október 17., hétfő

A mesterséges intelligenciától a szeletintelligenciáig


A mesterséges intelligencia kutatásának első korszaka jó közelítésben arról szólt, hogy minél inkább emberi értelemmel rendelkező gépeket próbáltunk létrehozni, ám azóta másfajta mesterséges intelligenciák (mármint ha nevezhetjük őket egyáltalán így) konstruálása felé mozdultunk el.
Paul Davies arról ír a Kísérteties csönd című könyvében, hogy (talán) a posztbiológiai értelem megjelenése felé tartunk, mivel a gondolkodás számára a biológiai burok nem éppen a legbiztonságosabb. Tehát a hús-vér intelligencia csupán az első lépés, és egymillió év múlva az értelem hordozói ugyanúgy nem fogják biológiai entitásoknak tekinteni magukat, mint ahogy mi sem úgy gondolunk magunkra, mint akik alapvetően vízi állatok (noha annak idején persze az óceánból másztak ki az őseink). Úgyhogy Davies szerint amennyiben lehetséges kvantumkomputert építeni, akkor a nálunk fejlettebb idegen civilizációkat, illetve azok képviselőit leginkább a számukra zavaró hőtől távol, a csillagok vagy éppen a galaxisok közötti világűrben lebegő szuperszámítógépekként kell elképzelnünk.
Csak éppen túl azon, hogy ez nem szükségszerűség, hanem csupán – esetleg – létező lehetőség, az is kérdéses, hogy miként is kell elképzelnünk ezt a bizonyos mesterséges értelmet. Az 1950-es évek kutatói úgy gondolták, hogy – miként fentebb már említettük – lényegében ugyanolyan lesz, mint az ember, aki az olyan, egymástól tökéletesen különböző problémákat, mint pl. egy egy arc felismerése vagy egy sakkállás elemzése, ugyanazt az „általános értelmet” használva oldja meg. Vagyis AGI-kat képzeltek el (értsd: Artificial General Intelligence).
Csak éppen azóta az ASI-k kerültek az érdeklődés homlokterébe (Artificial Specialized Intelligence. Ezeket bátran nevezhetnénk akár „szeletintelligenciának” is). Kezdetben a kognitív pszichológusok abból indultak ki, hogy vannak „alapdolgok”, amiket mindenki jól csinál (pl. észlelés), és vannak, amelyeket csak nagyon kevesen (sakkozás), és amennyiben egy gép képes lesz ügyesen tologatni a bábokat a 8x8-as mezőn, úgy jó lesz azokban a dolgokban is, melyekben mindenki az. A Deep Blue azonban 1997-ben megverte Kaszparovot. A fentebbiek alapján arra számítanánk, hogy aki/ami a gondolkodás egy speciális válfajában, a sakkozásban kiválóan teljesít, az általában véve is értelmes, az IBM célszámítógépe azonban egyáltalán nem gondolkodott (hanem a nyers erő és nagy számú kombináció végigpróbálásával nyert).
Érdemes észrevennünk,hogy minden biológiai eredetű értelem AGI, elvégre egy kutyának például amellett, hogy megérti a gazdája utasításait, képesnek kell lennie érzékelni a külvilágot; megkülönböztetni az ehető dolgokat az ehetetlenektől stb. Ez persze nem különösebben meglepő: ahhoz, hogy fenn tudjon maradni, minden élőlénynek ugyanannak az „evolúciós egységcsomagnak” a feltételeit kell teljesítenie, és amennyiben nem elég jó az alapdolgokban, úgy nem fog eljutni a „magasabb szintű”, specializált feladatok megoldásához. Azaz azért AGI minden élőlény, mert az evolúció (és azon belül a természetes szelekció) nem teszi lehetővé,hogy egyetlen, specializált területen legyen „rátermett”. Eközben persze van korreláció a különböző, AGI-val megvalósított funkciók kifinomultsága között: egy rovar nem képes olyan jó minőségű „képfeldolgozásra”, mint egy macska, akinek/aminek jóval nagyobb általános célú problémamegoldó berendezés áll a rendelkezésére. Az pedig más kérdés, hogy ezt inkább látásra vagy inkább szaglásra használja, mint a kutya.
A városi legendák egyike szerint az ember csupán agykapacitásának 10 százalékát használja ki, noha mindannyian Einsteinek lehetnénk, ha 100 százalékban használnánk ki. A valóságban azonban agyunk egyfelől nem csupán az olyan specializált feladatok megoldására szolgál, mint amilyen a sakkozás, versírás vagy a fizika nagy egyesített elméletének keresése, hanem a legkülönbözőbb AGI-funkciókat is el kell látnia (érzékelés, egyes testi funkciók szabályozása stb.). Másfelől pedig mivel a nagy méretű agy fenntartása eléggé energiaigényes, ezért nehezen képzelhető el, hogy azt csak úgy, kihasználatlan lehetőségekkel telezsúfolva hordanánk magunkkal. Amivel nem azt akarom mondani,hogy nem jelenhetnek meg benne újabb funkciók (lásd pl. az írásközpontot), de azért több, mint valószínű, hogy leginkább „foglaltak” benne a helyek. Ez nem jelenti azt, hogy a közelebbi-távolabbi jövő embere agyának a szerkezete teljesen ugyanúgy fog kinézni, mint a miénk, és a „mentális szerveink” összeolvadással, átstruktúrálódással stb. változhatnak ugyan, de nincs valamiféle „agyi vadnyugat” a fejünkön belül, ahol üres területeket lehetne elfoglalni. A helyzet inkább a mai világhoz hasonlít, ahol gyakorlatilag minden földdarab az egyik vagy másik államhoz tartozik.
Kérdés persze, hogy az agyunkat mennyivel lehetne jobban megkonstruálni (elvégre az evolúció csupán lokális maximumkeresésre képes). De azért valószínű, hogy a jelenlegi megoldásnak, miközben az nem bánik pazarlóan a kihasználatlan helyekkel, megvannak és a jövőben is meglesznek a maga teljesítménybeli korlátjai – függetlenül attól, hogy milyen vagy milyen lesz a belső struktúrája. Egy adott anyagmennyiség sokféleképpen strukturálható át a gondolkodáshoz, de csak bizonyos komplexitás érhető el, akárhogy is ügyeskedünk.
Egy következő lépés tehát a csináljunk „nagyobb agyat” projekt lehetne, ám itt már különböző biológiai problémákba ütközünk addig bezárólag, hogy a megszületéskor a gyerek fejének át kell haladnia szülőcsatornán. Úgyhogy ha nagyobb méretű agyat szeretnénk, akkor elvileg (de csak elvileg, mert nem biztos, hogy képesek vagyunk rá, és akkor az etikai kérdéseket még csak nem is érintettük) az alábbi lehetőségeink vannak:

  • vagy találjunk arra egy megoldást, hogy a normál fejméretű újszülött agya azt követően növekedjen még vadabbul, mint eddig, hogy elhagyta az anyaméhet;
  • vagy miután nagyobb fejű magzatokat hozunk létre, áttérünk a kizárólag császármetszéssel történő szülésre;
  • vagy pedig az egész emberi testet áttervezzük, hogy a nők meg tudják szülni a jóval nagyobb fejű gyereket.
AZ ASI-knál persze nincsenek ilyen problémák, mert sem a lokális maximumkeresés és útfüggés révén behatárolt feltételek nem korlátozzák őket; sem pedig nem kell azt az „evolúciós egységcsomagot” magukkal hurcolniuk, amely nélkül az élőlények nem boldogulnának. És miért is kellene, elvégre rájuk nem a természetes, hanem a mesterséges szelekció hat, és innentől nem ugyanolyan játékszabályoknak kell megfelelniük. Márpedig a természetes és mesterséges szelekció között nagy különbségek vannak.
Annak például semmi akadálya nem volt, hogy az utóbbi révén szelekció révén olyan tehénfajtát hozzunk létre, amely emberi közreműködés nélkül képtelen világra hozni a borjút (vagyis a természetben nem maradhatna fenn), és egy fordító vagy sakkozó ASI-nál sem követelmény, hogy fejlett képfeldogozásra legyen képes. És innentől kezdve semmi sem teszi indokolttá, hogy a jövő mesterséges intelligenciáját (noha elvileg persze lehet, hogy megvalósítható) olyan AGI-ként képzeljük el, amelyre például Davies is gondolt, amikor a csillagközi térben lebegő kvantumszámítógép-értelemről írt. Eljátszhatunk viszont egyfajta „szeletintelligenciákból” álló AI-ökoszisztéma gondolatával. Ami egyben azt is jelentené,hogy a jövő mesterséges intelligenciája nem is hasonlítana a miénkre, és az általános célú biológiai intelligenciát nem egy szuper-, hanem egy egészen másfajta mesterséges szeletintelligencia megjelenése követné, amitől dőreség lenne azt várni, hogy ugyanúgy civilizációkat hozzon létre, mint ahogy mi tettük a fejünkben lévő AGI-t használva.

2011. október 13., csütörtök

Érzelemgépek?


A mesterséges intelligencia kutatásának első korszakát az a bízvást dualistának nevezhető elképzelés határozta meg, mely szerint az értelem és érzelem (vagy ha úgy jobban tetszik: a racionalitás és az irracionalitás) két különböző dolog, és ha értelmes gépeket akarunk építgetni, akkor az előbbi létrehozása (vagy inkább imitálása) is elég. A most kialakulóban lévő lovotika (love+robotics) szerint viszont nem, és ez amellett, hogy teljesen átértelmezi a mesterséges intelligencia célkitűzéseit, új problémákat is felvet.
Antonio Damasio amerikai agytudós szerint azok, akik „érzelmi defektusban” szenvednek, még az olyan egyszerű kérdésekre sem képesek válaszolni, hogy legközelebb kedden vagy szerdán találkozzanak-e a kezelő orvosukkal. Ez nagyon leegyszerűsítve valami olyasmit jelent, hogy nem tudunk dönteni, ha nem jelölik ki az érzelmek, hogy mi a fontos a számunkra, és mi nem az. Vagyis amennyiben azt szeretnénk, hogy egy mesterséges intelligencia ne csupán végrehajtsa az utasításainkat, de a szó jó értelmében „szolgáljon” is minket, úgy valamiféle, iránytűként szolgáló érzelmekre is szüksége lesz, és ezen a ponton eszünkbe juthat az az ajtó a Galaxis útikalauz stopposoknakból, amely mindig nagyon örült, ha keresztülment rajta valaki.
Tehát úgy tűnhet, hogy nem is olyan nehéz elképzelni egy olyan jövőt, ahol a különböző, többé-kevésbé intelligens használati tárgyaknak „érzelmeik” vannak a mobil jövőbeni utódjaiig, az ajtókig meg az üdítős ital palackjáig bezárólag, amely örömteli feladatának tekinti majd, ha figyelmeztethet minket, amennyiben nem optimális az általa tárolt ital hőmérséklete.
Ami viszont lehet, hogy túlzás, ugyanis innentől kezdve kérdés, hogy viszonylag egyszerű feladatok megoldásához szükség van-e egyáltalán ilyesmire, vagy elég lenne egy egyszerű hőmérséklet-jelző szenzor vagy egy LED, hogy jelezze, ha lejárt a szavatosság. Elvégre az élővilágban is minél komplexebb egy élőlény és minél magasabb szintű az intelligenciája (bármit is értsünk ez alatt), annál bonyolultabbak az érzelmei is. És ez fordítva is igaz: egyszerűbb konstrukció = egyszerűbb érzelmek. Ezen alapul az a meggyőződés is, mely szerint egy hangyát bántani nem akkora bűn, mint egy kutyát – elvégre egyszerűen nem tudunk akkora szenvedést okozni neki.
Innentől kezdve persze kiindulhatunk abból, hogy egy, a hangyáénál is alacsonyabb szintű és kevésbé összetett feladatot ellátó üdítős palacknak nincsen szüksége a hangyáénál mélyebb érzelmekre. Mint ahogy annak a bizonyos ajtónak sem, noha egyszer talán majd semmi elvi akadálya nem lenne, hogy viszonylag magas szintű intelligenciával (meg persze az ezzel járó érzelmekkel) lássuk el.
Amit már csak azért is megtehetünk, mert az élővilág és a mesterséges intelligencia közötti párhuzamba állításokkal mindig vigyázni kell. Ugyanis az előbbi – ellentétben az utóbbival - nem ismer olyan „célzott intelligenciát” (nevezzük talán így, bár valójában nem intelligenciáról van szó), amely képes ugyan megverni sakkban Kaszparovot, ám a legegyszerűbb hétköznapi tevékenységekkel sem boldogulna. Tehát amennyiben ennyire különböznek, miért is ne lehetne megpróbálkozni „specializáltan gondolkodó gépek” helyett olyan „érzelemgépek” építésével, ahol az egyik vagy másik érzelmi képesség ugyanúgy túlteng, mint a Deep Ble-nál a sakktudás.
Az pedig más kérdés, hogy vajon mire lennének jók az ilyen konstrukciók.
És azon is érdemes eltűnődnünk, hogy ha magas szintű intelligenciát imitálni képes berendezéseket hasonlóképpen magas szintű „érzelmekkel” látjuk el, akkor vajon ez nem oda fog-e vezetni, hogy epfenoménként: afféle mellékjelenségként ugyanúgy meg fog jelenni a szeretet mellett például a harag vagy éppen a gyűlölet, mint ahogy a kutyáknál is ott van a hűség mellett a féltékenység is? Én arra tippelek, hogy igen, de lehet, hogy ugyanúgy tévedek, mint azok is, akik néhány évtizeddel ezelőtt elképzelhet lennek tartottak egy olyan, szűk területre koncentráló, „célzott intelligenciát”, mint amilyen a Deep Blue.