2011. augusztus 26., péntek

Egerek és pluszkortex emberek


Az alábbiakban egy neologizmust szeretnék bevezetni az emberi agy lehetséges (bár korántsem szükségszerű) jövőbeni biológiai fejlődésével kapcsolatban.
„Ha az egeret megfosztjuk agykérgétől – írja Eudardo Punset A lélek az agyban van című könyvben –, ugyanúgy mozog tovább”, az embernél viszont az „agykéreg nevű szörnyeteg... a funkciók többségét elorozta a primitív agytól”, és a kézmozgástól a beszédig és a szociális interakciókig meg a jövő „előrelátásának képességéig” bezárólag számtalan feladat tartozik hozzá.
Méghozzá olyanok, amelyek az egérnél leginkább nincsenek jelen, hiszen annak alig bélyegnagyságú (és ennek megfelelően nem különösebben jelentős szerepet játszó) agykérge nem igazán sok mindenre jó. Ami másfelől azt jelenti, hogy az embernél a neokortexszel együtt teljesen új képességek jelentek meg, miközben ezen új agyi struktúra méretét többek között az korlátozza, hogy a világra jövő gyerek fejének át kell haladnia a szülőcsatornán. Az agykéreg lényegében azért olyan barázdált, mert egy papírlap is sokkal kisebb nyíláson fér át, ha összegyűrjük. Ami pedig magát az agyat illeti, Steven Mithen amerikai ősrégész említi, hogy huszonkétszer több energiára van szüksége, mint a vele megegyező tömegű izmoknak, vagyis egyáltalán „nem olcsó” a működtetése. H. G. Wells a 19. század végén már eljátszott a gondolattal, hogy milyen lenne egy gyakorlatilag egyetlen, óriási agyból álló értelmes lény, de ezek szerint a dolog vagy teljesen lehetetlen, vagy a mostani metabolizmusnál mérhetetlenül hatékonyabb energiaforrást kellene biztosítani a számára; vagy pedig a jellegitől eltérő módon működő, sokkal energiatakarékosabb agyra lenne ehhez szükség.
Mert máskülönben kénytelenek lennénk egy elefántagy mérető gondolkodó szervhez az elefántéhoz fogható méretű emésztőrendszerrel ellátni, bár azzal valamennyire csökkenthetnénk a mérteket,ha az adott élőlény nem növény-, hanem húsevő lenne. De a földi metabolizmus mindenképpen korlátozza a nagyságot, és érdekes lenne tudni, hogy máshol vajon kialakulhatna-e valamilyen sokkal hatékonyabb megoldás.
De az azért biztos, hogy nem alakíthatjuk át kizárólag a szervezet egy részét a többi változatlanul hagyásával.
A nagyobb test persze azt is lehetővé tenné, hogy az utódok nagyobb méretű aggyal szülessenek, illetve innentől kezdve azzal a gondolattal is eljátszhatunk, hogy mi lenne, ha a jövőben akár mesterséges módosítások, akár pedig az evolúció eredményeként nem egyszerűen jóval nagyobb agyunk lenne, hanem a neokortex után kialakulna egy újabb „agyréteg-réteg”, amit nevezzünk most pluszkortexnek. És ez már csak azért is érdekes kérdés, mert mint ahogy a neokortex új funkciókkal ruházott fel minket, ugyanígy legalábbis nem zárható ki, hogy a pluszkortex olyan, új képességeket tenne elérhetővé a számunkra, amit jelenleg ugyanúgy nem tudunk elképzelni, mint ahogy egy egérnek sem jutna eszébe a jövőn töprengeni.
Vagy éppen azon, hogy majd milyen lesz az agya.

2011. augusztus 20., szombat

Úton egy új vadászó-gyűjtögető életmód felé?


Fernand Braudel francia történész szerint az emberiség nagyjából a 18. századig az úgynevezett biológiai ancien régime-ben élt, amikor közvetve vagy közvetlenül minden a földből származott, és közben nem használtunk nem megújuló erőforrásokat. Ami azonban korántsem jelenti azt, hogy akkoriban összhangban éltünk volna a természettel, és innentől kezdve érdemes újragondolni az utóbbi idők történetét. Meg persze azt is, ami most következik.
Ugyanis bár a biológiai ancien régime leginkább a szél-, a víz- és az állati energiára támaszkodott (vagyis megújuló erőforrásokra), és eközben korlátot jelentett, hogy azon a földterületen, amelyen élelmiszert termeltünk, nem ültethettünk mondjuk fákat, hogy aztán eltüzeljük őket. Eközben viszont – miként Kenneth Pomeranz amerikai történész említi World History and Environmental History című tanulmányában - „számos 18. századi társadalom feszegette” a környezet teherbíróképességének határait, és a híres dél-amerikai ezsüstbánya, Potosí környékén csakúgy teljesen tönkretették a környezetet, mint például a cukorszigeteken. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy Kolumbusz meg a többi felfedezők egész kontinensek biótáját alapították át azzal tökéletesen, hogy elterjesztették az eurázsiai állatokat és növényeket is. Alfred W. Crosby amerikai történész arra hívja fel a figyelmet, hogy az Európához hasonló környezeti feltételekkel rendelkező „Neo-Európák” állatvilága (gondoljunk csak a kengurukra, moákra stb.) kezdetben rendkívüli módon eltért a miénktől. De a hódítások egyben azt is eredményezték, hogy a mi növény és állatvilágunk számos helyen kiszorította az ottaniakat, és ma olyan országokból/területekről származik a gabona és a szarvasmarha túlnyomó része, ahol a megérkezésünk előtt nem ismerték őket. „Az európaiak talán azért győztek – mondja Crosby - , mert jobbak voltak a fegyvereik, a szervezettségük és mert fanatikusabbak voltak, de vajon miért nem nyugszik le soha a Nap a pitypang világbirodalma felett?” Vagyis a biológiai tényezőkről sem szabad elfeledkezni - különösen, hogy ott voltak az akaratlanul behurcolt járványok is, melyek egyes helyeken a lakosság jelentős részét kiirtották.
Innentől kezdve akár egy olyan forgatókönyvet is elképzelhetünk, ahol nem indul ugyan be az ipari forradalom, de az európaiak miután a számukra lakható helyeket kolonizálták, a biológiai ancien régime-re jellemző eszközökkel egyetlen gigászi Posívá alakítják azokat, miközben a biótát is sosem látott mértékben átformáljál, és ismét csak miközben a populációhoz mérten páratlan nagyságú – bár részben szándéktalan – genocídiumokat hajtanak végre. Nem hinném, hogy bárki arra szavazna, hogy 2011-ben egy ilyen világban éljen.
Ehhez képest az ipari forradalom két újdonságot hozott: egyfelől azt, hogy a korábban első sorban a Neo-Európákra korlátozódó hódítások (a különböző „mellékhatásokkal” együtt) minden szárazföldre kiterjedtek, és az európaiak által behurcolt marhavész miatt pl. Afrika lakosságának is egy- vagy kétharmada halt ki 1900 előtt (ezzel kapcsolatban nincsenek pontos adataink). Másfelől a technológia olyan szintű környezetrombolást tett lehetővé, amely már a biotának nem csak egyes – jelentős – részeire, hanem az egészére terjedt ki, és ezzel együtt megjelent az ember okozta felmelegedés is.
De mindez még mindig a biológiai ancien régime módszereinek továbbvitele – különösen, mivel a biológiai ancien régime arról szólt, hogy a föld révén a rendelkezésünkre ilyen vagy olyan formában rendelkezésünkre álló erőforrások (tűzi fa, megtermelhető élelmiszerek mennyisége stb.) végesek, és hiába újulhatnak meg, adott idő alatt egyszerűen nem tudunk többet felhasználni belőlük (és ez jelentette a plafont). Az ipari forradalom után pedig ugyan lényegében tetszőleges sebességgel használhattuk fel a meg nem újuló erőforrásokat, de azok – értelemszerűen – véges mennyiségűek voltak. És bár Gerard O'Neill amerikai fizikus például az 1980-as években úgy gondolta, hogy az űrvárosok gyakorlatilag korlátlan mennyiségű napenergiával lennének képesek a Földet ellátni, előbb-utóbb valójában itt is megjelennének a korlátok, ha túlságosan gyorsan növekedne az energiaigény. De ugyanez lenne a helyzet a Naprendszer „teljes energiakészletének” felhasználásakor is”, és így tovább. Azaz: vagy annyiból gazdálkodunk, amennyi a rendelkezésünkre áll, vagy pedig folyamatosan növeljük a bevont erőforrásokat – mint ahogy lényegében az ipari forradalom is erről szólt. De ekkor (miközben hamarosan jelenleg legfeljebb a sci-fi írók képzeletében létező megoldásokat kellene alkalmaznunk) néhány száz vagy akár több millió év múlva, de végül mindenképpen számunkra energiaszegény körülmények között találnánk magunkat, és ebből már egyenesen következik, hogy hosszú (esetleg nagyon hosszú) távon ez nem jelent megoldást. Persze hacsak fel nem tételezzük, hogy egyszer majd olyan megoldások lesznek a birtokunkban, melyeket gyakorlatilag sosem leszünk képesek „kinőni”.
De hogy visszakanyarodjunk az időben közelebbi problémákhoz meg a biológiai ancien régime és az ipari forradalom összehasonlításához, mindkettőre jellemző volt az általunk elfoglalt evolúciós fülkék akaratlan vagy akaratlagos módosítása. Ebbe a bióta átalakítása mellett persze beletartozik az egyes fajok megváltoztatása is, és ehhez képest - céljait tekintve - a génmódosítás sem jelent különösebb újdonságot (mint ahogy bizonyos értelemben az a darwinizmus megjelenését követően felbukkanó eugenika sem, amely „csupán” az immár az állatvilág részének tekintett emberre is ki akarta terjeszteni a már meglévő módszereket).
Ebbe a még mindig biológiai ancien régime-hez kapcsolódó, „módosító felfogásba” jól beleillik az úgynevezett geomérnökség is, amely a felmelegedés káros hatásait azzal szándékozik kivédeni, hogy különböző eszközökkel módosítaná az általunk elfoglalt, immár nem csupán egyes világrégiókra kiterjedő, hanem globális evolúciós fülkék működését. Ami viszont nem csupán azt a kérdést veti fel, hogy ez valóban jó ötlet-e, hanem azt is megmutatja, hogy még most, a 21. században is ugyanúgy gondolkodunk, mint évszázadokkal ezelőtt.
Úgyhogy innentől kezdve többféle szcenárió képzelhető el. Az egyik szerint bár mindeddig valóban súlyos következményekkel járt az ancien régime megoldásainak továbbvitele és kiterjesztése, ez a jövőben mégsem így lesz - akár mert mondjuk az AI valami leginkább csodaszerűnek tűnő módon megoldást kínál, akár valamilyen más okból. Ezt a forgatókönyvet ugyan nem tartom valószínűnek, de persze lehet, hogy tévedek.
Másfelől viszont az nagyon is elképzelhető (sőt), hogy ugyanígy folytatva az egész emberi civilizációt megrendítő (vagy akár elsöprő) környezeti katasztrófát idézünk elő.
És végül ott van a harmadik lehetőség: az, hogy felhagyunk az eddigiekkel, és valami más megoldást keresünk. A történet a neolitikus forradalmak óta arról szólt, hogy a civilizáció mintegy per definitionem környezet-átalakítást jelent, tehát a megoldást talán az jelentené, ha nem is egyszerűen „környezetbarát” módon próbálnánk élni, miközben ez értelemszerűen lehetetlen (lévén jelenleg „környezetalakítók” vagyunk), hanem egyfajta hi-tech és mesterséges intelligenciával segített „új vadászó-gyűjtögető életmódra” térnénk át?
Akár idelent a Földön, akár pedig például odakint, a világűrben. De persze nem a hely a lényeg.

2011. augusztus 13., szombat

Megastruktúra-közlekedés?


A közlekedés története – némiképp leegyszerűsítve – a megastruktúrák építésének története. Legalábbis eddig.
A szárazföldön az emberi közlekedés első korszakát a saját izomerő használata jellemezte. A kerék valamikor i.e. 4000 körül jelent meg, és ezzel kapcsolatban arra érdemes felfigyelni, hogy hogy miközben teljesen más elven alapul (nevezetesen a forgó mozgáson), mint az élőlények helyváltoztatása, azóta is lényegében egyeduralkodó, és nem bukkantak fel újabb, sikeresebb megoldások. Az egyik kérdés tehát az, hogy miért; a másik pedig az, hogy vajon a jövőben is ugyanilyen meghatározó marad-e. Különösen, hogy a repülésben például, ahol a kezdetektől ugyanúgy más módszereket használtak, mint az élővilág (szárnyak helyett légcsavart), alig száz évvel azután, hogy a Wright-fivérek gépe először a levegőbe emelkedett, elterjedtek új meghajtási módok is (gondoljunk csak a sugárhajtóműre). A vízen az evezést és a szelet nagyjából a 19. századtól szintén a forgó mozgás váltotta fel (előbb lapátkerék, majd pedig a hajócsavar – vagyis itt is változott a meghajtási mód), a szárazföldön viszont leginkább ugyanúgy kerekeken gurulunk, mint akár Ford idején, akár pedig az ó- vagy a középkorban. Vagyis: itt nem történt váltás, és innentől kezdve többféle forgatókönyvet is felvázolhatunk.

  1. Az egyik szerint belátható időn belül nem is fog megváltozni a szárazföldi közlekedés, és a 21. vagy akár a 22. századot továbbra is a kerék határozza majd meg.
  2. A másik szerint itt is valami ugyanolyan alapvető áttörésre fog sor kerülni, mint amilyen a vitorlát leváltó hajócsavar volt (amihez persze új erőforrás is társult, míg a szárazföldön a gőz-, illetve belső égésű motorok nem eredményeztek ilyesmit).
  3. És végül ott van az a lehetőség is, mely szerint „kiegészítő megoldások” fognak feltűnni: H. G. Wells 1901-ben az autó mellett a mozgójárdában vélte meglátni a jövő közlekedési eszközét, de ha elterjedne a „besétálható város” koncepciója, akkor az emberek tömegei számára ismét a mindennapi élet részévé válna a kerék helyett a gyaloglás.

Ami persze nem jelentené a kerék eltűnését – és persze azt sem, hogy mondjuk a „lábakon járó” járművek előretörnének. melyekkel folyamatosan folynak kísérletek – és melyek ennek ellenére sem nemhogy képesek „megvetni a lábukat” a közlekedési megoldások között, de komoly formában mindeddig fel sem merült a gyártásuk. Amin persze a lépegető robotok esetleges elterjedése még akkor is változtathat, ha jelenleg az idegen égitestek felszínére küldött gépek is gurulnak, noha ez nagymértékben korlátozhatja a lehetőségeiket (és a hadászatban is tank terjedt el. Nem pedig valamiféle birodalmi lépegető).
Viszont ha ebből azt a következtetést vonnák le, hogy a „kerék” egyeduralkodó, akkor érdemes azzal árnyalnunk a képet, hogy ez így van ugyan, de a mindennapi életben semmiképpen sem önmagában: Németországban az autópályák az 1930-as években még a Német Vasutak kezelésében voltak. Nem véletlenül, hiszen mindkét esetben ugyanazon van a hangsúly. Vagyis azon, hogy a kerék nem igazán jól használható egyenetlen terepen, és ezért amikor ennek használatát választottuk, akkor ez egyben az útépítés beindulását is jelentette - és persze azért erre indultunk, mert a négy lábon való járás cserébe azért, hogy szinte bárhol jól használható, technikailag mérhetetlenül bonyolultabb.
Innentől kezdve viszont a szárazföldi helyváltoztatás története leírható úgy is, mint a kezdeti, „individuális közlekedéstől” a megastruktúrákon (értsd: útrendszer) alapuló megoldások felé való elmozdulás.
Itt a skála egyik végpontján a teljesen kötött pályás vasút helyezkedik el – nem mellékesen ez volt az a közlekedési eszköz, amely az 1800-as években forradalmasította a szárazföldi szállítást (kötöttségeit tekintve lényegében ide számítható persze a menetrendszerűen közlekedő busz is). Az autó ehhez képest bizonyos szabadságot ad (elvégre akkor indulunk, amikor akarunk, nem pedig akkor, amikor a menetrend szerint kell), de persze csak oda juthatunk el vele, ahová a kerék működését lehetővé tevő megastruktúrák is jelen vannak. Ez tehát köztes megoldás, mivel a megastruktúra használata közben teret hagy az egyéni döntéseknek is; a másik szélső pont pedig egy ugyanolyan „megastruktúra nélküli” megoldás lenne, mint amilyen a lábunk is – vagy mint amilyen egy bárhonnét bárhová eljutni képes repülő kocsi lenne. Már amennyiben ezt nem az ember irányítaná, mert az eddigi tapasztalatok szerint lehet, hogy autóvezetők vagyunk, de pilóták biztos nem.
Viszont nem zárható ki, hogy a jövőben a mesterséges intelligencia-rendszerek képesek lesznek ellátni ezt a feladatot, és akkor nem kell a megastruktúra-közlekedést használnunk. Bár elképzelhető, hogy az ennek ellenére is meg fog maradni, mivel jól (és egyre jobban) ellátja a feladatát, és ezért nem biztos, hogy – még ha a technikai lehetőségek meglesznek is rá – le akarjuk majd cserélni.
Sőt, én egyfelől hajlanék is arra a feltételezésre, hogy nem: a modern hajózás leginkább arról szól, hogy bár az ehhez szükséges fizikai feltételek adottak lennének (elvégre a tengeren nem kell utakat építeni), leginkább úgy viselkedik, mintha megastruktúrákon alapulna. Ami talán arra vezethető vissza, hogy a szárazföldi megastruktúrák kiépítése azért volt lehetséges, mert közben kiépült egy komplex és jól szervezett/szabályozott társadalmi rendszer is, és ilyen feltételek mellett így a legegyszerűbb működtetni a közlekedést is.
Másfelől persze éppen ez az, amin a mesterséges intelligencia változtathat – és éppen ez az, amit nem tudunk, hogy be fog-e következni, elvégre ilyen típusú váltásra mindeddig nem került sor, tehát tapasztalataink sincsenek.

http://jovokutatas.blogspot.com/2010/07/de-hol-van-repulo-kocsi.html

2011. augusztus 5., péntek

Túllépni a biopolitikán (is)


Michel Foucault francia filozófus az 1970-es évektől dolgozta ki a biopolitika fogalmát. Eszerint a modern állam immár nem (csak) az állampolgár életéről és haláláról dönt, de foglalkozik is az emberi testtel, illetve a népesség biológiai és társadalmi állapotával is. Ami több irányban is továbbgondolható – és a végeredmény esetleg valami teljesen más lesz, mint az eddigiek.
Foucault – kissé leegyszerűsítve – valami olyasmiből indult ki, hogy a modern állam a 17. századtól megkezdve felemelkedését egyben kezdett figyelmet fordítani arra is, hogy milyen állapotban vannak az állampolgárai. Tette ezt egyfelől úgynevezett anatómiapolitikákon keresztül, vagyis a biológiailag már létező emberi lény szabályozásával és tökéletesítésével (iskola, laktanya stb.); emellett (nagyjából a 18. századtól) megjelent a népességszaporulat biopolitikája is, és a születési-halálozási arányok vizsgálata mellett kezdtek elterjedni a különböző közegészségügyi és demográfiai megoldások is.
A helyzet azonban mostanra megváltozott, és ennek a biopolitikákban is tükröződnie kellene. Egyfelől ugyanis ott van a neurofarmakológia: azok az új, már létező vagy fejlesztés alatt álló tudatmódosító szerek, melyek révén nem csupán az ember „nyilvános viselkedésébe” vagy abba avatkozhatunk bele, hogy milyen fizikai kondícióban legyen (ilyen például az alkoholfogyasztás szabályozása, a kötelező szűrővizsgálatok vagy éppen a különböző kövérségadó-tervek), hanem abba is, hogy például mire emlékszik vagy milyen emlékeit lehet/kell törölni. Ezzel a problémával ma a kognitív szabadság foglalkozik (aminek az amerikai Richard Glen Boire a legjelentősebb képviselője).
Másfelől ha a felemelkedő nemzetállamok korában még lehetett értelme annak, hogy az egyes országok önálló populációpolitikával próbálkozzanak, a globalizált 21. században ez egyre kevésbé lehetséges (gondoljunk csak Európa vagy éppen az USA állandó illegális-bevándorlási problémáira). Ami más szavakkal azt jelenti, hogy a népesedési problémák ma már ugyanúgy nem oldhatóak meg „saját erőből”, az országhatárok mögé húzódva, mint ahogyan a felmelegedéssel kapcsolatosak sem, és ennek megfelelően itt lenne az ideje, hogy ezzel is átfogó, globális szabályozások keretében foglalkozzunk.
Végezetül – és talán ez a legfontosabb - azt se felejtsük el, hogy bár ismét csak az állam a különböző biopolitikák megvalósítására törekedve szereti úgy felfogni, mintha ezek a kérdések kizárólag a politikai döntéshozók szándékain múlnának, korántsem ez a helyzet. A földművelésre és állattenyésztésre való áttérés egyben azt is jelentette, hogy a megváltozott életfeltételek afféle szándékolatlan anatómia-, illetve populációpolitikaként működtek, mert a várható életkortól az egészségig és a gyerekszámig minden megváltozott (még ha „szándékolatlan biopolitika” oximoron is), és persze az ipari forradalomnak is hasonló hatásai voltak - az állam pedig csupán ezen hatások lehetőségeinek fázisterén belül tudhat különböző célokat kijelölni. És akkor arról még nem is beszéltünk, az információs társadalomnak milyen szándékolatlan biopolitikai hatásai lehetnek. Vagyis bármennyire hasznos is Foucault eredeti elképzelése, a politikai szándékoknak a valóság többi részétől való ilyen szintű elkülönítése nem védhető, és ennek megfelelően szükség lenne egy, az eddigieknél jóval komplexebb biopolitika-fogalom kidolgozására.
Sőt, ennél tovább is mehetünk. Bruce Mazlish amerikai történész szerint a társadalomtudományok „különböző verziói különböző körülményekre adott válaszként alakultak ki”: a közgazdaságtan és a szociológia például a modern társadalmak kiépülésével és kapitalizálódásával együtt emelkedett fel. A politikatudományok pedig hasonlóképpen a modern állami intézményrendszer megjelenésével – viszont mivel már tudjuk, hogy az efféle, kizárólag társadalomtudományi felfogás inkább egy adott kor terméke, mintsem hatékony és a valóság működőképes leírására alkalmas módszer (miként a biopolitika példája is ezt mutatja), miért is ragaszkodnánk hozzá?
Vagyis minden bizonnyal itt az ideje, elkezdjünk nem az eddigi, egymástól független társadalom- és természettudományok kategóriáiban gondolkodni, hanem valami egészen másban.