2010. július 30., péntek

Legyünk survivonauták!

Laurence C. Smith amerikai földrajztudós azt kérdezi egy tanulmányában, hogy a felmelegedés hatására milyen változásokra számíthatunk az északi régiókban. Még valamikor a 2000-es évek elején én is aláírtam a Mars Society által a Mars lakhatóvá tételééért indított online petíciót vagy húsz ezer más emberrel együtt, de most azt hiszem, érdemes újragondolnom.
Smith szerint három terület jöhet számításba az éghajlatváltozás „haszonélvezőjeként”: az észak-amerikai: itt első sorban a II. Világháború alatt építettek ki infrastruktúrát például utak és repülőterek formájában; kitermelhető természeti értékekben gazdag és a helyi populáció jelenleg is folyamatosan nő. Skandinávia még jobban áll kikötőinek, egyetemeinek és fejlett úthálózatának köszönhetően; az oroszokhoz tartozó szibériai területeken viszont korántsem ilyen kedvező a helyzet. Sőt: Sztálin 1929-től a Gulágon hozta létre munkatáborait, azok pedig, akik túlélték az ott töltött éveket meg a bányákban, fakitermeléseken, útépítések során végzett munkát, nem térhettek vissza a Szovjetunió más részeire, hanem a helyben kellett letelepedniük. Az eredmény: egyfelől nagyvárosok (Omszk, Novoszibirszk, Jekatyerinburg stb.) jöttek léte a világ leghidegebb vidékein; másfelől viszont a rendszer fenntartása olyan terheket rótt az államra, hogy a Fiona Hill – Clifford Gaddy szerzőpáros szerint a „hideg ára” (angolul jobban hangzik: the cost of the cold”) még a Szovjetunió széteséséhez is jelentős hozzájárult, mivel teljesen ésszerűtlen módon próbálták Szibériát kolonizálni. Ma az ottani gyárakat nem működteti senki; a nagyvárosok kiürülnek; a lélekszám folyamosan csökken stb.
Ami nem csak azért érdekes a számunkra, mert megmutatja, hogy a marsihoz képest kimondottan barátságos körülmények között, a Marshoz képest gyorsan és egyszerűen elérhető helyen, a szovjet állam ha nem is végtelen, de mindenképpen óriási erőforrásai birtokában is látványosan bele lehet bukni egy ilyen vállalkozásba.
Hanem azért is, mert elég ránézni a térképre, és azt fogjuk látni, hogy néhány amerikai, európai és ázsiai városövezettől eltekintve a Föld ma is jórészt lakatlan (Bill Bryson egyenesen azt mondja, hogy legfeljebb a felszínének néhány százalékán élünk). Tehát aki a Mars vagy még ennél is idegenebb helyek kolonizálását tervezi, az miért nem próbálkozik előbb itthon? Miért nem kolonizálja az addig lakatlan területeket a tundráktól a sivatagokig? Sokkal egyszerűbb, olcsóbb és gyorsabb lenne, és az a technológia, amely segítségével kupolavárosokat tudnánk építeni odaát, ideát is ugyanúgy beválna.
Amire persze azt lehet válaszolni, hogy azért nem, mert ez csak tovább rombolná a természeti környezetet, tovább gyorsítaná a fajkihalást stb., és ezek még akkor is tökéletesen védhető érvek, ha a kolonizátorok persze nem azért akarnak a Vörös Bolygóra menni, hogy megkíméljék a Földet, hanem rendszerint vagy arra hivatkoznak, hogy a túlnépesedés malthusi fenyegetése miatt; vagy pedig, hogy mert „nem jó minden tojást egy kosárban tartani”.
Ami az első érvet illeti, ez egy olyan probléma, amely sajnos vagy nem sajnos, de várhatóan magától meg fog oldódni. 1750 óta folyamatosan nő a földi populáció, ám George Friedman például a Stratfortól úgy számolja,hogy 2050 körül ez a népességrobbanás véget fog érni, és apály következik (mások néhány évtizeddel későbbre teszik globális  népességcsökkenés kezdetét, de arra, hogy csökkenés jön, a jelek szerint bízvást számíthatunk). Vagyis jobb esetben is mire oda jutnánk, hogy megvessük a lábunkat a Marson, addigra értelmét veszíti a dolog.
Persze ki tudja, hogy mi lesz a 22. vagy a 70. században – csak éppen amennyiben a Marsot olyan populációs túlfolyóként akarjuk használni, mint amilyen annak idején Európa számára Amerika volt, akkor ehhez nem az kell, hogy ott éljenek egy csomóan, hanem az, hogy oda vándoroljanak ki a Földön megszülető „felesleges” emberek. És ez a népességszabályozásnak felettébb drága módja lenne. Meg felettébb rövid életű is, hiszen ha „kihízzuk” a Földet, akkor ugyanúgy pillanatok alatt túl fogjuk népesedni a Marsot is.
Ami pedig a „biztonsági” érvelést illeti: minden bizonnyal egyszerűbb, ha hatékony bolygóvédelmi rendszerek kiépítésével próbálunk védekezni egy esetleges kozmikus becsapódás ellen. Amit azzal is kiegészíthetünk, hogy a Föld két ellentétes oldalán olyan földalatti bunkervárosokat építünk a marsi kolonizáció árának töredékéért, ahol – mintegy a magvakat tároló Global Seed Vault analógiájára –  folyamatosan 150 – 180 „”survivonauta” (ez persze egy neologizmus) férfi és nő tartózkodna évtizedekre elegendő levegő, víz és élelmiszer meg az újjáépítéshez elengedhetetlen információk birtokában, hogy szükségesetén legyen, aki majd újra benépesíti a Földet. Az ellen persze ez sem védene meg, ha továbbra is módszeresen pusztítjuk a környezetüket, de azon a Mars kolonizálása sem segítene, ugyanis akik itthon nem tudtak vigyázni a természeti értékekre, azok miért tudnának pár száz millió kilométerrel odébb?
Mindent egybevetve tehát amondó vagyok, hogy ne menjünk sehová, hanem az itthoni problémáinkat próbáljuk meg itthon megoldani.

2010. július 28., szerda

Big science szteroidokon

Állítólag amikor Einstein feleségét körbevezették az amerikai Mount Wilson Obszervatóriumban, és elmondták neki, hogy az ottani óriástávcső segítségével meg tudták határozni az Univerzum alakját, akkor az asszony annyit válaszolt, hogy „ezt az én férjem egy használt boríték hátoldalán is megteszi”.
Ez az anekdota – függetlenül attól, hogy mennyire hiteles - jól szemléltei a nagyjából a 20. század elejéig jellemző „kis” és az azt követő „nagy tudomány”: a „small” meg a „big science” közötti különbségeket. Az előbbi leginkább egyetlen ember erőfeszítésein és ha eszközöket használt, akkor nagyjából mindenki számára megfizethető eszközökön alapult: sem Faraday, sem Mengyelejev, Darwin, Maxwell vagy Einstein kutatásaihoz nem volt szükség hatalmas összegre meg rengeteg szakember együttműködésére.
A II. Világháborúban viszont már minden korábbinál nagyobb szerepet játszottak az államilag finanszírozott, nagy léptékű, katonai célú kutatások (a német V-1 és V-2, az angol radar, az amerikai atombomba jó példa ezekre), és utána egyre meghatározóbbá váltak azok nagy költségvetésű, számos (egyre inkább network-ben dolgozó) tudományos kutató bevonásával és mások számára drágaságuknál fogva elérhetetlen berendezéseket (pl. részecskegyorsítók, Hubble Telescope) használó tudományos programok, melyek a benne résztvevők tudományos életpályája hosszával összemérhető ideig tartanak. Az afféle big science  – lévén szó akkora beruházásokról, melyek egyes esetekben a világ leggazdagabb országait is megterhelik – a kutatási lehetőségek beszűküléséhez is vezetnek, ugyanis a különböző programok ugyanazokért a véges erőforrásokért versenyeznek. Arról persze szó sincs, hogy a korábbi kis tudomány teljesen eltűnne, de vannak egyes területek, amelyek nem művelhetőek olcsón. Ebbe a képbejól beleillik a „citizen scientist”-ek feltűnése is, akik gyakorta az adat- és emberi figyelemigényes big science kutatásokat segítő, hálózatba szerveződő amatőrök.
Ami a jövőt illeti, egyfelől arra számíthatunk, hogy – legalábbis John D. Barrow amerikai fizikus szerint – a „problématudományok” fognak előre törni, és a tudományos költségvetések egyre nagyobb hányadát fogjuk azoknak a „nagy környezeti, társadalmi és orvosi problémáknak” a megoldására szánni, „amelyek az emberiség létét” fenyegetik, és ez két dolgot jelenthet. Egyfelől az eddigi megközelítés továbbvitelét: elvégre a nagy tudomány is abból nőtt ki, hogy a II. Világháború alatt felmerülő (igaz, akkoriban még csupán egy nemzetet, nem pedig az egész emberiséget) fenyegető problémákra próbáltak megoldást találni.
Másfelől ismét csak az eddigi vonalat tovább víve megtehetjük azt is, hogy a jelenleg sok embert foglalkoztató és nagy költségvetésű kutatásokat időben is minden eddiginél jobban kiterjesztjük. Elvégre ha nem csupán egy vagy néhány, egyszerre élő tudós vehet benne részt, akkor miért is ne találnánk ki olyan kutatási programokat is, amelyeket nem limitál az emberi átlagéletkor, hanem egymást követő generációk dolgoznak a megoldáson? Ez minden bizonnyal azt tenné lehetővé, hogy minden korábbinál komplexebb (vagy legalább hosszabb ideig tartó kutatást igénylő) kérdésekre tudjuk megtalálni a választ. De persze eközben a kérdésfeltevések természete is megváltozna, hiszen korántsem minden problémát érdemes ekkora léptékű vizsgálatoknak alávetni. Mint ahogy már a big science is megváltoztatta a tudományos kérdésfeltevést.

2010. július 27., kedd

Felejtsd el a Kardasov-civilizációkat!

Nikolaj Kardashov szovjet csillagász az 1960-es évek elején alkotta meg azt a később róla elnevezett skálát, amely a lehetséges civilizációkat a lehetséges energiafelhasználás alapján osztályozta. A első kategóriába nála az tartozott, amely egy egész bolygó; a másodikba az, amely egy egész naprendszer és harmadikba az, amely egy egész  galaxis energiáját használná fel (később pedig mások bevezették a IV. típusút is). A cél nyilvánvalóan az lett volna, hogy ugyanúgy „rangsorba” tudjuk állítani a civilizációkat fejlettségük vagy gazdagságuk (illetve esetünkben energiafelhasználásuk) alapján, mint ahogyan közgazdászok annak a GDP-nek az alapján sorolják be az egyes országokat, amelynek a koncepcióját Simon Kuznets mintegy húsz évvel Kardasov előtt tette közzé.
Mai szemmel nézve a Kardasov-féle elképzelésnek persze több nagy gyengesége is van. Egyfelől a technikai fejlődést meg a növekvő energiafelhasználást ő még egyértelműen pozitívumnak tekinti, és miközben mintegy egyenlőségjelet tesz ezek meg a fejlettség közé, aközben fel sem merül benne, hogy káros következményei is lehetnének. Természetesen hiba lenne azt várni Kardasovtól, hogy évtizedekkel a környezettudatos gondolkodás megjelenése előtt eszébe jusson az ilyesmi, de ez attól még olyan hiba marad, amely megkérdőjelezi teszi az egész elképzelést.
Mint ahogy problémás az azzal kapcsolatos, ki nem mondott feltételezése is, hogy a jövőben akkora berendezéseket fogunk építeni (vagy mi, vagy pedig majd más értelmes lények), melyek segítségével begyűjthetjük majd az egyik vagy a másik Kardasov-szint eléréséhez szükséges energiát.
Az ilyenek megépítése olyan, makromérnöki tevékenységnek számítana, amely a definíció értelmében elég nagy léptékű ahhoz, hogy a hatásai ne csupán nemzetek felettiek legyenek, és a hagyományos mérnöki vállalkozásokkal ellentétben ne csupán kisebb-nagyobb változásokat idézzenek elő, hanem teljesen átalakítsák az adott területet. Általában a Szuezi- meg a Panama-csatornát, esetleg a nemzetközi kőolajvezetékeket meg néhány hasonló konstrukciót szoktak ezzel kapcsolatban példaként említeni, amivel az a probléma, hogy az ezek költségei nem „nemzetek felettiek”. Azaz egy gazdagabb nemzet is képes lenne az ilyen vállalkozásokat finanszírozni (mint ahogy a Szuezi-csatorna építését részvényekből fedezték, a Panama-csatorna költségeit pedig végső soron az USA állta), és egyelőre semmi jele sincs annak, hogy a nemzetgazdaságokból álló világban létezne egy olyan, nemzetek feletti összefogás, amely nagyobb pénzeket képes előteremteni, mint egy ország.
Innentől kezdve kérdés, hogy a jövőben ez máshogy lesz-e – akár azért, mert kialakul valamilyen mechanizmus az igazán drága nemzetközi programok kollektív finanszírozására, akár pedig azért, mert majd meg fog jelenni valamiféle világkormány. Kardasov minden bizonnyal egyszerűen abból indult ki, hogy a természeti törvények nem tiltják meg egy I. vagy akár egy III. típusú civilizáció létrejöttét, ez azonban esetünkben korántsem elég. Szükség lenne hozzá a megfelelő társadalmi mechanizmusokra is, de egyelőre sejtelmünk sincs arról,hogy ezeket miként lehet létrehozni. Ha tudnánk, akkor biztosan megoldanánk a segítségükkel a világ mai problémáit is. De amíg erre nem kerül sor, addig egyszerűen nem tekinthetjük bizonyítottnak, hogy a makromérnöki tevékenységekre képesek leszünk összeszedni a szükséges pénzt.
Végezetül pedig ott van az a kérdés is, hogy miközben a Földön abból indulunk ki, hogy amelyik országnak nagyobb a GDP-je, annak az állampolgárai jobban is élnek, ez egyszerűen annak a következménye-e, hogy a jólét egyelőre még nem általános. Egy hasonlattal élve: bár azt nehéz vitatni, hogy egy hajléktalan, akit különböző betegségek gyötörnek, éhezik, és nincs hol aludnia, rosszul él, azt már korántsem ilyen egyszerű eldönteni, hogy egy jól kereső, de magát agyon dolgozó top menedzser él-e jobban a luxuslakásában vagy egy nem különösebben sikeres író, aki ahhoz azért elég pénzt kap, hogy ne kelljen nyomorognia, és közben a családjával is jut ideje együtt lenni. Azaz: egy bizonyos szint fölött nagyon sokféleképpen élhetünk „jól”, és ennek minőségében minden bizonnyal vajmi kevés szerepet játszik, hogy egy egész bolygó, vagy egy egész naprendszer energiakészletét használjuk-e fel. És innentől kezdve viszont ugyan kit érdekel a Kardasov-skála.

2010. július 26., hétfő

Az üzemanyagfa jövője

Freeman Dyson amerikai fizikus A Nap, a genom és az internet című könyvében azt írja, hogy bár általában abból szokás kiindulni, hogy a tudományos forradalmak az alapvető elképzelések megváltozására vezethetőek vissza (lásd mondjuk a kopernikuszi fordulatot), valójában azonban az új tudományos eszközök azok, amelyek képesek teljesen átalakítani a tudományt. Ha pedig ez így van, akkor a társadalmi problémák minden bizonnyal megoldhatóak azzal, hogy megtaláljuk a megfelelő tudományos eszközöket. Esetünkben például ilyen lenne a Nap, amely az olcsó energiát; a genetika, amely a módosított növényeket; és az internet, amely a vidéki elzártság felszámolását jelentené. Egy lépéssel továbbmenve pedig a Dyson-i logikából az is levezethető, hogy a választ a társadalmi problémákra is a természettudósoktól kell várnunk. Elvégre ők azok, akik kifejlesztik a különböző berendezéseket (minden bizonnyal nem véletlen, hogy a fentebb említett könyvnek az az alcíme, hogy a tudományos forradalom eszközei).
És persze ezzel a szemlélettel van összhangban Dyson azon felvetése is, mely szerint a világ energiagondjait úgy lehetne megoldani,hogy a genetika segítségével olyan „fákat [állítunk elő, melyek] a napfényt folyékony üzemanyaggá konvertálják, és és azt közvetlenül... egy földalatti csővezeték-rendszerbe vezetik bele”. Az eredmény pedig ismét csak Dyson szerint minden bizonnyal a nyomor és a társadalmi egyenlőtlenségek csökkenése lenne, hiszen nagyságrendekkel olcsóbbá válna az üzemanyag, és így a szegények számára is elérhetővé válnának az ebből fakadó előnyök.
Ami kétségtelenül szellemes elképzelés, csak éppen két okból sem működik.
Egyfelől azért nem, mert a technológiai megoldások önmagukban semlegesek, nem pedig jók vagy rosszak: nem a társadalmi haladás előmozdítói vagy hátráltatói. Dyson ugyan egy másik tanulmányát egyenesen azzal kezdi, hogy „könnyű történeti példákat találni annak a tézisnek az illusztrálására, hogy a technológia közreműködhet a társadalmi igazságban”, és a Gutenberg által kiváltott társadalmi hatásokra hivatkozik. Az Asa Briggs – Peter Burke szerzőpáros viszont a média társadalomtörténetét tárgyalva arra mutat rá, hogy az általános meggyőződéssel ellentétben „a betű korántsem mindenütt működött független hajtóerőként, és a könyvnyomtatás forradalma nem pusztán a technikán múlott". Kellett hozzá az is, hogy a társadalom megfelelően viszonyuljon az adott eszközökhöz, és Oroszországban például több, mint 250 évig tartott, mire az első nyomda működni kezdett. Vagyis még ha megvalósítanánk is Dyson ötletét, ez akkor sem vezetne automatikusan a jólét növekedéséhez.
Másfelől kissé olyan ez az egész, mintha a számítógépet csupán egy képernyővel ellátott elektromos írógépként akarnánk használni ahelyett, hogy élnénk a kínálkozó új lehetőségekkel. A hagyományos üzemanyagon alapuló modellnek messze nem az az egyetlen hátulütője, hogy előbb-utóbb el fog fogyni a kőolaj, tehát ha már változtatunk, akkor változtassunk úgy, ahogyan tényleg érdemes.

2010. július 24., szombat

GDP-vel a Holdra

A több, mint 50 éve tartó „űrkorszak” kevesebb, mint egytizedére volt igaz, hogy az ember legalább a hozzánk legközelebbi égitestre: Holdra képes eljutni. Az azóta eltelt közel negyven évben viszont még csak komolyabb kísérlet sem történt holdutazásra.
A kérdés, hogy mi tette lehetővé akkor, és miért nem megyünk most, két részre bontható. Az első a természet-, míg a második a társadalomtudományok körébe tartozik, és érdemes azzal kezdenünk, hogy a Föld valójában nagyon is szerencsés helyzetben van. Ugyanis olyan kicsiny a gravitációja, hogy kémiai hajtóanyagú rakétával, vagyis meglehetősen fejletlen technológiával is el lehet hagyni (ami egyáltalán nem szükségszerű). A Hold pedig nagyon-nagyon közel van: a legnagyobb közelség esetén is 140-szer messzebb: kb. 55 millió km-re vagyunk a Marstól és ahhoz, hogy egy embert eljuttassunk oda, nem néhány napra, hanem évekre lenne szükség. De nekünk 1960 körül nem kellett ezzel foglalkoznunk, mert amikor az USA és a Szovjetunió afféle hidegháborús erődemonstrációként űrversenyfutásba kezdett, ott volt az akkori, meglehetősen fejletlen technológiával is elérhető célként a Hold.
A marsutazás viszont valószínűleg (sőt, nem csak valószínűleg, hanem szinte biztosan) túl nagy falat lett volna túlságosan sok megoldandó technikai, orvosbiológiai (és így egyéb) problémáival ahhoz, hogy vagy bele sem fogjanak, vagy pedig nagy valószínűséggel még az 1970-es évek végén – 1980-as évek elején is belebukjanak, és kérdés, hogy a két szuperhatalom közötti rivalizálás kitartott volna-e elég hosszú ideig ahhoz, hogy végül ember léphessen a Vörös Bolygó felszínére.
Mint ahogy az is kérdés,hogy milyen hatása lett volna rövid, néhány éves és közepes, néhány évtizedes távon annak, ha mondjuk az első próbálkozás tragédiával végződik. Innentől kezdve ugyanis az esetleges marsutazást finanszírozó nagyhatalomnak azt kellett volna mérlegelnie, hogy a trillió dolláros beruházásért esetleg csak egy látványos és megszégyenítő kudarcot kap.
Ez persze már társadalomtudományi kérdés, mint ahogy az is ide tartozik, hogy ha nem lett volna az USA és a Szovjetunió közötti űrversenyfutás, akkor – bármennyire is (viszonylag) egyszerű is a holdutazás – biztosan nem kerül rá sor. Ha azt szeretnénk, hogy az emberiség ne csupán a Naprendszer egyetlen bolygóján legyen jelen a jövőben, akkor több dolgot tehetünk.
Egyfelől „reménykedhetünk” abban,hogy hátha egyszer majd hasonló helyzet alakul ki, és hátha majd ez megint holdutazáshoz (sőt, akár marsutazáshoz) vezet. Jelenleg azonban minden jel arra mutat,hogy az 50-es évek kéthatalmi kötélhúzása egyszeri és megismételhetetlen pillanat volt az emberiség történetében (mint ahogy egyébként az összes többi is az), és erre semmi esély.
Másfelől reménykedhetünk abban, hogy majd valamilyen más okból vállalja fel a néhány nagyhatalom egyike a dolgot. Csak éppen az 1972 óta eltelt évek azt látszanak megmutatni, hogy semmi értelme ilyesmiben reménykednünk.
Úgyhogy legfeljebb abban bízhatunk (és persze ezt sem garantálja semmi), hogy az emberiség általános jólétének növekedése a 21. században is folytatódni fog, és eközben az egy főre jutó GDP is folyamatosan nő majd. Ez ugyanis azt jelentené, hogy még ha nem csökkennének is nagyon a holdutazás költségei, relatíve akkor is olcsóbbá válna: ad absurdum egy csupa milliárdosból álló társadalomban majd csak akadnának néhányan, akik – akár hobbiból is, nem pedig azért, mert komoly üzleti lehetőséget látnak benne – összedobnák a szükséges pénzt. Illetve az is elképzelhető, hogy egy ilyen egyre növekvő gazdagság esetén hasonlóképpen akadnának kormányok, amelyek hajlandóak lennének finanszírozni egy tudományos célú hold-, sőt, akár egy marsutazást is. Valahogy úgy, mint ahogy most egy részecskegyorsítót. Csak találgatni tudok, de ha minden jól megy, akkor talán 30 – 40 évnyire lehetünk ettől.
De persze semmi sem garantálja, hogy a jólét-növekedés nem fog megtorpanni, még mielőtt elérnénk a fentebbiekhez szükséges gazdagságot: például azért, mert 2050 körül egyes számítások szerint véget fog érni az az 1750 óta tartó korszak, amelyet a folyamatosan növekvő populáció, vagyis a folyamatosan növekvő mennyiségű munkaerő és hasonlóképpen folyamatosan növekvő fogyasztói piac jellemzett. De persze okozhatja sok más dolog is a majdani visszaesést.
Mindent egybevetve tehát senkinek nem tanácsolom, hogy nagy összeggel fogadjon arra, hogy az emberiség a belátható jövőben issza fog térni a Holdra, és hogy majd eljut a Marsra is.

2010. július 23., péntek

De hol van a repülő kocsi?

Az egyik első „repülő kocsit” Glenn Curtiss építette 1919-ben, és az elképzelés azóta is újra és újra felbukkan. Több mint valószínű azonban, hogy a sci-fiben szereplő elképzeléssekkel ellentétben (gondoljunk csak a Szárnyas fejvadászra) soha sem fog elterjedni.
Még akkor sem, ha készül belőle egy valóban sikeres prototípus: akár egy olyan jármű, ami a levegőben közlekedve lényegében az autót váltaná le, akár pedig egy olyan, amely autóként és repülőgépként is tudna funkcionálni.
Jelenleg úgy tűnhet, hogy a fő problémát az jelenti, hogy nem gyártanak ilyet sorozatban. Valójában azonban hiba lenne azt gondolnunk, hogy ha gyártanának, akkor automatikusan megjelenne rá az igény.
Egyszerre gurul és repül?
Kezdjük a repülő autók kétéltűként funkcionáló, egyszerre országúti jármű és légi közlekedési eszköz változatával: erre a jelek szerint egészen egyszerűen nincsen szükség, mint ahogy az egyéb kétéltű megoldások sem terjedtek el. Noha egy amphibiát viszonylag könnyen meg lehet építeni, mi inkább hidat építünk. Mint ahogy általában véve is a járművet és az utat együtt és egymást kiegészítve kell elképzelnünk, és a közúti közlekedés valójában kötött pályás közlekedés, ahol az egyetlen különbség a vasúthoz képest az, hogy a kereszteződésnél mi döntjük el, hogy merre menjünk tovább. De legfeljebb azért támadhat az az érzésünk, hogy bárhová eljuthatunk, mert a kiépített utak a legtöbb helyre elvezetnek. A modern (és nem is annyira modern) közlekedésnek viszont az az alapelve, hogy lehessen eljutni egy bizonyos pontra, de nem szükséges, hogy bármilyen irányból és útvonalon. Mindenki ugyanazon a hídon kel át ahelyett, hogy mindenkinek kétéltű „csónakautója” lenne.
Amire azt lehetne válaszolni, hogy persze, mert viszonylag kevésszer kell csak vízen átkelnünk, de a levegő mindenütt ott van. Ami igaz is, csak éppen rendszerint a terepjárók helyett is a „kocsi + kiépített út” megoldást választjuk.
Autóként a levegőben?
Másfelől a nem a nagy utasszállítókon történő „magánrepülés”  a Wright fivérek első repülése óta eltelt több, mint száz év alatt sem vált még csak népszerű szabadidős tevékenységgé sem, noha közben a technika fejlődése lehetővé tette holdutazást. Még a viszonylag olcsó és egyszerű motoros paplanernyőzés sem vált soha tömegsporttá, tehát joggal tételezhetjük fel, hogy a dolognak nagyon komoly akadályai vannak.
Nem feltétlenül legyőzhetetlenek, de az is biztos, hogy ez a több, mint egy évszázad arra utal, hogy minden modern társadalomban túlságosan stabil jelenség a „nem repülés”. Legyenek bár ennek technikai, financiális, társadalmi/szabályozási vagy akár az ember evolúciós múltjából fakadó gátjai, semmi okunk feltétezni, hogy ezek a belátható jövőben meg fognak szűnni.
Vagyis leginkább arra számíthatunk, hogy marad az autó.