2012. július 30., hétfő

Az űrkutatás kézműves korszaka után


Több mint ötven évvel azt követően, hogy elhagytuk a Földet, alig ötszázan jártak odakint. Amiből következhet az is, hogy az emberes űrkutatás lecsengőben van – meg az is, hogy valami egészen másról van szó.
Az űrkutatás kezdetben afféle publikus technológia volt (hogy a David Edgerton által a The Shock of the Old c. könyvben használt kifejezést használjam), vagyis kellőképpen látványos volt, kellőképpen ráirányult a figyelem, és alapvető változásokat vártak tőle – mint ahogy az atomenergiától is. Vagy éppen mint ma a számítástechnikától, és amikor a jövőt bekábelezve és intelligens kütyükkel átszőve képzeljük el, akkor érdemes feltennünk magunknak a kérdést, hogy vajon nem ugyanolyan „publikus illúzió” áldozataivá válunk-e, mint azok, akik az ötvenes években atomhajtású vasútról, repülőgépről, autóról; meg olyan olcsó atomenergiáról álmodoztak, amit „mérni sem érdemes”.
Másfelől viszont, bár a korai űrkutatás sem váltotta be a hozzá fűzött – túlzó – reményeket, és az ember nemhogy 1980-ra nem jutott el a Marsra és nem alapított állandóan lakott holdi kolóniákat, de azóta sem, azért mára történt egy alapvető változás. Ugyanis a korai űrkutatás fókuszában az emberes űrutazás állt, és eközben a legtávolabbi pont, ameddig eljutottunk, a Hold volt. Ahol pedig huzamosabban meg tudtunk „telepedni”, az a Föld felszíne felett alig pár száz kilométerre keringő Nemzetközi Űrállomás, és ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy az Apollo-program olyan volt, mint egy távolugró rekord: minden erőnket összeszedve és rendkívül kedvező körülmények között képesek talán vagyunk rá. Viszont ostobaság lenne olyan hidat építeni, amely egymástól távol elhelyezett oszlopokból állna, mert azt reméljük, hogy az emberek majd pillérről pillérre ugrálva fognak közlekedni.
Értsd: az emberes űrkutatás lehetőségei eddigi tapasztalataink szerint – tartósan – nem a Holdig (vagy éppen a Marsig) terjednek, hanem csupán az ISS-ig. És itt nem az a kérdés, hogy technikailag lehetséges lenne-e egy holdbázis, hanem az, hogy – figyelembe véve a társadalmi és gazdasági tényezőket is, melyek nélkül nincs is értelme beszélni a dologról – meg tudjuk-e csinálni.
Ebben az esetben talán nem is csak az a probléma, hogy egyelőre nem, hanem az is, hogy lehet, hogy az emberes űrkutatás rosszul feltett kérdés. Amikor az Apollo-program beindult, akkor egy felől éppen politikai muszklimutogatás folyt a SZU meg az USA között, és embert küldeni a legközelebbi égitestre kellőképpen meggyőzőnek tűnt. Másfelől pedig nem lévén gyakorlatilag semmilyen robottechnika, nem is lehetett volna nagyon mással próbálkozni. Jellemző, hogy az 1966-os „Űrkutatás 2001” című amerikai szuperkonferencián a robotos űrkutatás lehetősége még fel sem merült.
Hosszabb távon viszont mégis megjelentek, sőt, kiugróan sikeresnek is bizonyultak az automata szondák meg roverek, és ezzel beléptünk az űrkutatás második korszakába, amikor nem embereket indítunk útnak, viszont a kutatás hatóköre az egész Naprendszerre kiterjed.
Persze ennek a módszernek is megvannak a maga korlátai: jelenleg mindössze hat ember készítette tárgy (a Voyagerek meg a Pioneerek mellett a New Horizons meg egy rakétafokozat) van úton a legközelebbi csillagok felé. Azaz: mint ahogy a jelenlegi feltételek nem alkalmasak arra, hogy űrhajósokat juttassunk a Szaturnusz gyűrűihez, ugyanígy a mostani robotos technológia sem teszi lehetővé a Naprendszeren túli területek felderítését. És miért is tenné, amikor ez utóbbi esetben teljesen más távolságokról, időtartamokról, technikai problémákról stb. van szó.
Viszont ez nem jelenti azt, hogy lehetetlen is – csupán azt, hogy máshogy kellene csinálni.
Tehát érdemes lenne túllépni az eddigi egyedileg gyártott, viszonylag drága robotos űrkutatás „kézműves korszakán”, és más megoldásokat keresni. Nekem a nanoűrhajók tűnnek a legesélyesebbnek, amikor millió és millió parányi (és mai szemmel nézve végtelenül olcsó, esetleg önreplikációra alkalmas) berendezést indítunk útnak, hogy majd csak a töredékük érjen célba. Ha igazam van, akkor ez egyben azt is jelentheti, hogy a hipotetikus idegen civilizációk nyomai után kutatva talán érdemesebb lenne valamiféle „bolygóközi lepkehálóval” keresgélni az ilyeneket a Naprendszerben ahelyett, hogy valamiféle Csillagok Háborúja jellegű monstrumra számítanánk.
Persze elképzelhetőek más, a mostanitól gyökeresen eltérő megoldások is. És ha azt nem tudjuk is, hogy végül mi fog beválni, abban – szerintem – azért biztosak lehetünk, hogy ez alapvetően el fog térni a maiaktól.
Másfelől: az emberes űrkutatás felfutása (Gagarintól Armstrongig) kevesebb, mint tíz évig tartott. Az, hogy a Naprendszer robotos űrkutatását legalább hozzávetőleg kipipálhassuk, még évtizedeket fog igénybe venni, és ennek megfelelően nem várhatjuk, hogy a harmadik hullámra: a Naprendszeren túli térségek felderítésére az egyik napról a másikra sor kerüljön. Sőt, azt sem, hogy legalább az ehhez szükséges technológiák viszonylag rövid időn belül megjelenjenek, tehát ezért abból, hogy az ilyesminek egyelőre nem látni a nyomát, nem következik szükségképpen, hogy mondjuk egy évszázad múlva is ugyanez lesz a helyzet.
Miként én például nagyon remélem, hogy nem torpanunk meg a Naprendszer határán, hanem folytatjuk.

2012. július 26., csütörtök

Ami az őrült szabó matematikája után jöhet


„Képzeljünk el egy őrült szabót, aki megvarr minden elképzelhető ruhát… A világ nem érdekli, nem tanulmányozza… de pontosan meghatározott alapelvekhez tartja magát, és arra törekszik, hogy ezekből ne jöjjön létre ellentmondás”, írja Lem a Summa Technologiéban. Az eredmény egy olyan raktár lenne, amelyben egyes ruhák fákra, lepkékre, kentaurokra stb. illenének rá – mások pedig olyan, képzeletbeli lényekre, melyeket még sosem képzelt el senki (és esetleg el sem lehet képzelni).
Ez az őrült szabó természetesen a matematika, amely „struktúrákat teremt, csak azt nem tudni, kinek a részére”, és amikor a természettudósoknak egy új probléma megoldásához új eszközökre van szükségük, akkor abban a bizonyos raktárban kezdenek kotorászni – hátha találnak valamit, ami éppen passzol. Ilyen például a mátrixszámítás, amely egészen addig „üres struktúra” volt (vagyis nem volt a valóságra vonatkozó jelentése), amíg Heisenberg rá nem jött, hogy a kvantummechanikában nagyon is jól használható.
Ugyanekkor ismét csak Lem szerint az az egyik alapprobléma, hogy nincs „a valóság minden elemének… pontos megfelelője (matematikai ’alteregója’)”, és így bár vannak, amik igen, korántsem minden írható le matematikailag.
De vannak további problémák is. Például az, hogy ez a bizonyos szabó rengeteg használható vagy éppen valamiféle képzeletbeli torzszülöttre illő ruhát generál le, de korántsem minden lehetségest – elvégre a lehetséges ruhák (matematikai területek, kutatási irányok stb.) száma végtelen. Legalábbis elképzelhető, hogy miközben a mátrixelmélet jól használható a kvantummechanikában, aközben léteznek olyan, nem kevésbé hasznos matematikai eszközök is, amelyeket nem alkottunk meg. És nem is fogunk, mert a matematikusok érdeklődése; ízlése meg az útfüggés: az, hogy az egymásra építkező tételek merrefelé viszik el a kutatást, ez ellen hat. Nagyjából olyan ez, mint az itatóspapírra öntött kávé, amely nem tölti ki az egész lapot (miként ezt bárki maga is kipróbálhatja). Mindig maradnak benne lyukak, és mivel az őrült szabó matematikája a lehetőségek végtelen tárházát kínálja, ezért erős a gyanúm, hogy lévén szó viszonylag új dologról, ezért inkább a hézagok, mint a kitöltött részek jellemzik.
Egy szinttel feljebb lépve pedig további problémát jelent, hogy mindössze a szabó alkotásai állnak a rendelkezésünkre, de nincsenek bútorkészítőink, belső építészeink és kerámiaművészeink stb. a maguk alkalmasint nem kevésbé őrült kollekcióival. Ami alatt valami olyasmit értek, hogy elkezdhetnénk azzal is eljátszani, hogy nem csupán a jelenlegi matematikán belül (ahol az őrült szabó az úr :-) keressük a lehetőségeket, hanem az alapokat is megváltoztatva próbálunk új rendszereket kreálni. Ian Stewart például azt írja A végtelen megszelidítésében, hogy „a matematikai érvelésnek két fő típusa van: a szimbolikus és a vizuális”. Az előbbi „a számjegyek világában gyökerezik”, és az algebra is ezen alapul az utóbbi pedig a geometria.
Számunkra természetesnek tűnhet ez a felosztás – ebből azonban nem következik, hogy nem építhető fel teljesen más felosztás alapján is az egész. És ugyanígy: eljátszhatunk azzal a gondolattal is, hogy mivel a jelenlegi matematika axiomatikus, ezért miért ne létezhetne akár egy nem axiomatikus, akár pedig egy részben axiomatikus, részben pedig nem axiomatikus rendszer (akármit is jelentsen ez). Sőt, mint ahogy a Stewart-féle példa esetében, itt is kísérletezhetnénk azzal, hogy teljesen más tipológiát választunk (ahol nem az a szempont, hogy axiomatikus-e). És így tovább: innentől kezdve valóban végtelenek a lehetőségeink.

2012. július 20., péntek

Állatperek, természeti állandók, robotok


Egy E. P. Evans nevű szerző 1906-ban teljes művet szentelt az állatok ellen a közép- és újkorban lefolytatott pereknek, és az ebben leírtak érdekes kérdéseket vethetnek fel a jövővel, illetve azzal a helyzettel kapcsolatban is, amit az intelligensen viselkedő robotok (vagy általában véve értelmesnek tűnő módon viselkedő, mesterséges rendszerek) megjelenése eredményez.
A könyvben szó van többek között olyan fecskékről, akiket (amiket) kiközösítettek, mert túlságosan hangos csivitelésükkel zavarták az istentiszteletet a templomban; „tojásrakás égbekiáltó bűnéért” megégetett kakasról; gyereket felfaló és ezért bírósági eljárás során halálra ítélt disznóról (az elítélt állatokat sokszor emberi ruhába öltöztetve végezték ki); a szőlő tönkretétele miatt beperelt ormányos bogarakról és így tovább. A vádak a gyilkosságtól az obszcén viselkedésig terjedtek, és nem egyszer az is előfordult a 14. és 19. század között feljegyzett esetekben, hogy a hivatalból kirendelt védő meg tudta menteni a „vádlottat”. Egy Bartholomew Chassenée nevű francia jogász például azzal szerzett magának hírnevet a 16. században, hogy megnyerte azt a pert, amelyben patkányokat azzal vádoltak, hogy szándékosan elpusztították az árpatermést. Egy másik esetben pedig felmentettek egy nőstény szamarat, amellyel egy férfi „fajtalankodott”, mert bár akkoriban ilyenkor mind az emberi, mind az állati vétkest kivégezték, bebizonyosodott róla,hogy eddig minden tekintetben jó erkölcsűnek bizonyult – tehát biztos csak rákényszerítették.
Olykor élettelen dolgok ellen is eljárást indítottak: egy orosz harang pere Szibériába való száműzetéssel zárult; avagy ott van például VI. István pápa: ő az akkor már halott elődje ellen 896-ban indított eljárást (akinek a testét kihantolták, és bíróság elé állították). A példákat még hosszan sorolhatnám, de a lényeg mindenképpen az, hogy Evans szerint ezek a perek arra szolgáltak, hogy biztonságérzést nyújtsanak egy különben kiszámíthatatlan világban, mivel azt demonstrálták, hogy a törvény minden körülmények között működik.
Ami viszont legfeljebb részleges magyarázat, hiszen egy modern államnak sem jutna eszébe elítélni a szemétben turkáló macskákat, ha úgy érzi, hogy a szavazók bizalma megrendült. Inkább arról van szó, hogy az akkoriak máshogy értelmezték a törvény fogalmát, mint mi, akik abból indulunk ki, hogy kétfajta törvény létezik: a természeti, amely nem tőlünk függ; és a társadalmi, amelyet viszont át lehet hágni. Kissé ironikusan fogalmazva: az ember be tud rúgni annyira, hogy tilosban is lelépjen a járdáról, de annyira nem, hogy ne legyen érvényes rá a gravitáció.
Elődeink viszont úgy gondolták, hogy nincs ilyen megkülönböztetés, mivel csupán egyetlen törvény létezik: az, amely Istentől származik. Ez értelemszerűen mindenkire és mindenre érvényes, és aki megsérti, az az isteni törvényt sérti meg akár amikor a termést elpusztító állatról; akár ha a kémény körül „seprűn lovagló” boszorkányról vagy kenyeret lopó tolvajról van szó. Kissé leegyszerűsítve: mivel egyes, Istentől származó törvények (pl. „ne lopj”) áthághatónak tűntek, ezért azt tételezték fel, hogy minden „törvény” ugyanilyen.
A másik véglet az volt, amikor – leginkább a felvilágosodástól kezdődően – azt gondolták, hogy a társadalom működése is leírható ugyanolyan kivételt nem ismerő szabályok/törvények alapján, mint a természeti világ.
Ezen a ponton számunkra kétfelé ágazik a történet: a természeti és a társadalmi törvények felé. John D. Barrow amerikai fizikus a természeti állandók esetében három dolgot tart elképzelhetőnek:

  1. állandó konstansokat (bármennyire tautológikusan is hangozzék ez)
  2. statisztikusan működő konstansokat (ami megint csak ellentmondásosan hangzik)
  3. lassan változó konstansokat (és ez viszont oximoron)

 Mindez azért érdekes a számunkra, mert egyfelől az állandók és az őket előíró természeti törvények között értelemszerűen kapcsolat van, tehát legalábbis elvileg elképzelhetőek olyan világok, ahol ezek egyike vagy másika hat – illetve olyan, „kevert világok” is, ahol a különböző törvények „kimeneteként” megjelenő állandók a fentebbi kategóriák közül különbözőkbe tartoznak.
Másfelől a Barrow-féle besorolásnál az első esetben az állandók mögött meghúzódó természeti törvények egyszerre le- és előíróak, vagyis megmondják, hogy hogyan kell a dolgoknak történniük, és azok mindig és minden körülmények között, kivétel nélkül úgy is történnek.
A második esetet valószínűleg nem kell hosszasan magyarázni.
A harmadik eset viszont bonyolultabb: elképzelhető ugyanis olyan univerzum, ahol az állandók időbeli változását egyszerre elő- és leíró természeti törvények határozzák meg – és elképzelhető olyan is, ahol csak statisztikailag szabályozzák. Sőt, egy olyan megoldás sem zárható ki, ahol – horribile dictu – az állandó értékei véletlenszerűen változnak az időben előre haladva (és az más kérdés, hogy egy ilyen világmindenség mennyire lenne életbarát).
Ami a társadalmi törvényeket illeti, itt meg kell különböztetni a leíró értelemben vetetett az előíró értelemben vettől. Az előbbi azt mondja meg, hogy miként működik a társadalom, illetve várhatóan miként viselkednek az egyének a társadalmon belül – nyilván statisztikailag, mert az egyedi esetek bármikor produkálhatnak a normál mintázattól eltérő eredményt. Az utóbbi viszont arról szól, hogy miként kell (kellene) működnie, és akkor szokott gond lenni, amikor a kettő között túlságosan nagy az eltérés – miként pl. a prohibíció idején is történt, mivel az olyan helyzetet teremtett, ahol az amerikaiak nagy része továbbra sem hagyott fel a tiltott alkoholfogyasztással, tehát kriminalizálódott. Viszont az sem biztos, hogy jó megoldás, ha a leírásra alapozunk, és csak olyan előíró társadalmi törvényeket fogadunk el, amelyek összhangban vannak a „szokványos viselkedéssel”, mivel a társadalomtudományokban alapszabály, hogy a „van”-ból nem következik automatikusan a „kell”. Abból, hogy a féltékeny férfiak hajlamosak megölni hűtlen partnerüket, nem szükségképpen következik, hogy a törvénynek enyhébben kell az ilyeneket megítélni (miként egyes amerikai államokban egészen a ’70-es évekig történt). Elképzelhető az is, hogy mivel nem értünk vele egyet, ezért éppen ellenkezőleg: súlyosabban büntetjük. Soha nem csupán egyetlen szabályozás képzelhető el, és ennek megfelelően ezen a területen várhatóan mindig lesznek viták.
És ugyanígy – hogy ezzel végre eljussunk a címben említett „robotjogokhoz” – az általában vett törvények makroszintű értelmezése, vagyis az is változhat, hogy milyen értelmezési rendszeren belül beszélünk róluk. Az első fázis az állatperek „isteni törvénye” volt, a második pedig a természeti és társadalmi törvények megkülönböztetése – egyáltalán nem szükségszerű azonban, hogy a jövőben is kizárólag ebben a két kategóriában gondolkozzunk. Ha megjelennek az értelmesen viselkedő (bármit értsünk is ez alatt) robotok, akkor az egyik lehetőség természetesen az, hogy úgy kezeljük őket, mint akikre (amikre) a már meglévő előíró társadalmi törvények érvényesek. Ami kétségkívül érdekes helyzetekhez vezethet, hiszen mai szemmel nézve legalábbis furcsa lenne egy, a piros lámpán áthaladó autonóm és „intelligens” autót pénzbírságra ítélni.
És persze hasonlóképpen furcsa lenne az is, ha azt mondanánk, hogy mit ahogy annak idején az isteni helyett a természeti és társadalmi törvényeket, most megpróbálkozhatnánk valamiféle robottörvények kidolgozásával, melyek nem a részei lennének a társadalmi törvényeknek, hanem ugyanúgy mások, mint ahogy a társadalmi törvények sem azonosak a természetiekkel. De tulajdonképpen miért is ne, elvégre ez az eddigiekhez képest gyökeresen eltérő helyzet lesz. És hasonlóképpen eljátszhatunk azzal a gondolattal is, hogy ezeket a robottörvényeket nem egyszerűen a már meglévő két kategória mellé biggyesztjük harmadiknak, hanem ugyanúgy az alapoktól átértelmezzük az egészet, mint ahogy annak idején sem egyszerűen az isteni törvények mellé tettük az újakat, hanem ahelyett.

2012. július 10., kedd

Mindörökké filozófia?


Azok a kérdések, hogy „milyen a valóság természete, honnét származik minden, szüksége van-e az univerzumnak teremtőre... hagyományosan a filozófiához tartoztak, de a filozófia halott” - jelenti ki Hawking Az idő rövid történet folytatásának is tekinthető A nagy terv első oldalán. Ugyanis szerinte „a filozófia nem tartott lépést a tudomány és különösen a fizika modern fejlődésével”, és ezért a természettudósok vették át a filozófusok helyét. 
Ami azonban nem jelenti azt, hogy immár nem lenne szükség a filozófia (vagy általában véve: a világ értelmezésének) ilyen vagy olyan formájára.
Lawrence Sklar amerikai filozófus A fizika filozófiája című könyvében azt fejtegeti, hogy a filozófia és a természettudományok (illetve általánosabb értelemben: a filozófia és a világ megismerésének) jelenleg háromféle értelmezése ismert.
1. A hagyományos felfogás szerint a minket körülvevő valóság megérthető bármiféle, a természettudományokra jellemző megfigyelés vagy kísérlet nélkül is, és arra, hogy ez valóban lehetséges, és így is igaz eredményekre juthatunk, eszerint az álláspont szerint a logika és a matematika szolgáltatnának példát. Amivel én nem értek egyet, és legfeljebb az biztos, hogy ha egy skálán helyezzük el a filozófiával kapcsolatos elképzeléseket, akkor az egyik végponton a Hawking-féle „csak a természettudomány számít” található, a másikon pedig ez, amely szerint a természettudományok akár ne is léteznének. Ennek Platóntól Kanton át a 21. századig élő hagyományai vannak ugyan, de ma azért inkább szoktuk gondolni, hogy
2. a filozófiának az a feladata, hogy „ne a tudomány alapjául vagy kiterjesztéseként funkcionáljon, hanem inkább mint egyfajta kritikus megfigyelő” legyen, írja Sklar; hogy a segítségével végül majd eljuthassunk a megfelelő értelmezésekhez. Ami egyben azt is jelenti, hogy a hagyományos filozófia kérdései közül azok, amelyek nem dönthetőek el kísérletileg (az olyanok, mint amilyen az is például, hogy „mit jelent létezni”), ebből a szempontból érdektelenné, sőt, értelmetlenné is válnak.
3. Végezetül pedig ott van az a többek között W. V. Quine által képviselt felfogás, mely azt mondja, hogy „a természettudományok, a matematika, sőt, a tiszta logika is a világról alkotott elképzeléseink kontinuumának” részei, írja ismét csak Sklar, és ebben az esetben a filozófia is a „specializált tudományok” egyikének lenne tekinthető.
Ezen a ponton persze felmerülhet a kérdés, hogy a jövőben milyen újabb, a filozófiával kapcsolatos értelmezések jelenhetnek még meg? Elképzelhető-e például, hogy a természettudományok eredményeire támaszkodva majd az alapoktól újraépítik az egész filozófiát? Ami nem pontosan lenne azonos a 2. megoldással, ahol a filozófia szolgál a természettudományok keretrendszeréül, nem pedig fordítva.
John D. Barrow amerikai fizikus mindenesetre azt állítja, hogy ha valaha a sci-fi adhatott is tippeket a tudományos kutatások számára, akkor ennek már vége, mert a tudományok olyan mértékben elhúztak, hogy aki nem ért hozzá, annak esélyes sincs új ötlettel előállni, és minden bizonnyal érvelhetnénk amellett, hogy a tudomány meg a filozófia esetében is hasonló a helyzet. Hawking úgy véli, hogy a fizika mintegy bekebelezi a filozófiát: eszerint a megközelítés szerint azonban bár a filozófia akár önálló diszciplína is maradhat, ideje felhagynunk azzal, hogy az ókori görögök felfogását kövessük, akiknél a kiindulási pont a „láthatatlan valóságot” és a „végső igazságokat” leíró matematika volt – nem pedig a megfigyelés és a természettudományok.
Innentől kezdve azonban kérdés az is, hogy általában véve milyen szerepe lehet még a filozófia különböző formáinak. Schopenhauer annak idején azt mondta, hogy „mindenki azt hiszi, hogy a saját képzeletének határai azonosak a világ határaival”, és azért fontos a számunkra, mert az, hogy „kell-e filozófia”, lehet ugyan kérdéses, de az, hogy szükségünk van-e valamiféle értelmezési keretrendszerre, nem.
Viszont egyáltalán nem mindegy, hogy az milyen lesz, ugyanis evolúciós nagymértékben befolyásolja, hogy miként értelmezzük a világot. Az, hogy a hagyományos értelemben vett okságot (a HA – AKKOR logikát) természetesnek érezzük, leginkább arra vezethető vissza, hogy vadászó-gyűjtögetőként az volt a leginkább a túlélést segítő stratégia, ha ok-okozati összefüggéseket tételeztünk fel. Mondhatni, az ember okozatkereső állat. Közbevetőleg: ezt a kizárólagos HA – AKKOR logikát követi a klasszikus matematika, illetve ezen alapul a modern számítástechnika is, amikor abból indul ki, hogy egy adott egyenletnek adott kiindulási értékek mellett mindig ugyanaz lesz az eredménye.
Amiből több dolog is következik.
Egyfelől talán még az sem teljesen véletlen, hogy ez első sikeres újkori tudomány a klasszikus, illetve az ebből kinövő égi mechanika volt. Ugyanis ezekre a területekre – ellentétben mondjuk az élő szervezetek vagy éppen a társadalom működésének leírásával – nagyon is jól rá lehetett húzni a vadászó-gyűjtögető agyunk számára adottnak tűnő, szigorú szabályok által működtetett oksági megközelítést.
Másfelől: ismét csak vadászó-gyűjtögető agyunk számára a makrovilág alatti szint logikája nem tűnik természetesnek (ezért is játszottak olyan alapvető szerepet a kvantummechanika kialakulásában a filozófiai viták). Elvileg elképzelhető lenne egy olyan világmindenség, ahol a mikrovilágot is ugyanaz a logika határozza meg, mint a minket körülvevő tárgyakét, de nem ez a helyzet, és érdekes kérdés, hogy vajon miért. Mint ahogy az is érdekes kérdés, hogy vajon az egészen nagy léptékek esetében nem valami hasonló problémába ütközünk-e, és mondjuk a sötét anyag vagy sötét energia megértéséhez nem egy, az eddigiektől eltérő megközelítésre lenne-e szükség. Amire ugyan lehet, hogy az a válasz, hogy nem, de ugyanígy elképzelhetőnek tűnik az is, hogy ebből a szempontból a „valóságnak” nem csupán két szintje (mikro- és makro) van, hanem mondjuk három.
Ám még ha nem így lenne is – és ezzel vissza is értünk ennek a bejegyzésnek a kiindulási pontjához–, az azért vitathatatlannak látszik, hogy a vadászó-gyűjtögető körülményekhez alkalmazkodott mentális szerveink önmagukban, segédeszközök nélkül (mint amilyen a modern értelemben vett tudomány is) képtelenek elboldogulni a világ értelmezésével. Szinte közhelynek számít, hogy Newton óta a matematika teljesen beleépült a modern természettudományokba, és lehetővé teszi, hogy olyan problémákat is kezelni tudjunk, amelyekkel a segítsége nélkül nem boldogulnánk. Eközben azonban hasonlóan fontos szerepet játszik az értelmezés is: az, hogy mit értünk bizonyos fogalmak alatt – gondoljunk csak arra, ahogy Einstein átértelmezte a tér (pontosabban: téridő) fogalmát. Mondhatni, az időben előre haladva és a minket körülvevő, érzékelhető fizikai valóságtól mindinkább eltávolodva a filozófia (vagy ha úgy jobban tetszik: az értelmezés) a matematikához hasonlóan egyre inkább a tudomány „kötőszövetévé” válik.
Paul Davies Az új fizika című könyv bevezetőjében azt írta 1990 körül, hogy bár a kívülállók számára még mindig leginkább a kvantumfizika meg a relativitáselmélet számít az „új fizikának”, ám a témával foglalkozók között „egyre erősödik a meggyőződés”, hogy a newtoni és a 20. század eleji után most egy harmadik „tudományos forradalom zajlik”. Amire azonban, mondja Davies, az a jellemző, hogy az előzőekkel (a newtonival meg a 20. század elejivel ellentétben) nem egy szűk területen megy végbe – ami az én olvasatom szerint annyit jelent, hogy lényegében az eddigiek kiterjesztéséről van szó, nem pedig új értelmezésekről. Vagy nem új filozófiáról, ha így jobban tetszik.