2011. március 28., hétfő

Agyillesztés: nyelvek és vallások

Terrence Deacon harvardi nyelvész szerint a nyelv nem csupán változik, hanem fejlődik is. Matthew D. Lieberman amerikai pszichológus megfogalmazásával élve „generációról generációra szinte midig úgy módosul, hogy egyre könnyebben tanulható legyen egy kétéves gyerek számára”.
Azaz egyre inkább az agyunk már meglévő struktúrájához idomul, és ez azért lehetséges, mert jóval gyorsabban változik, mint a biológiánk. Tehát a jövőben lesz egy pont, amikor az agy és a nyelv tökéletesen összhangba kerül, és feltéve (de meg nem engedve), hogy történnek is további, véletlen változások, ezek nem teszik majd könnyebben tanulhatóvá a nyelvet. Kérdés persze, hogy a „tökéletesség elérése” azt jelenti-e, hogy a létező nyelvek egyre inkább hasonlítani fognak egymásra (ha nem is feltétlenül a szavak, de a nyelvtan szintjén mindenképpen); vagy pedig azt, hogy többféle nyelv is egyformán jól illeszthető ugyanahhoz az agyhoz. Másfelől az is elképzelhető, hogy erre az állapotra már nem is olyan sokat kell várnunk, és a nyelvészet első sorban leíró tudományból („így néz ki a nyelv”) első sorban előíró tudománnyá válik („így kell kinéznie”), mert egyszerűen hozzáillesztjük majd a nyelvet az agyunk szerkezetéhez. Sőt, akár egyfajta "szupernyelvművelő" bizottságot is létrehozhatunk, amely évről évre eldönti, hogy milyen változásokat enged vagy nem enged meg, hogy ezáltal meggátolja az immár valóban jelentéssel bíró nyelvromlást (miközben ironikus módon azok, akik eddig a nyelvromlás miatt akartak fellépni, valójában a nyelvfejlődést próbálták meggátolni).
Az úgynevezett Deacon doktrína a fentebb vázolt, „agyillesztéses” koncepciót kiterjesztve azt mondja ki, hogy a „nagy eszmék” azért maradnak fent olyan szívósan (függetlenül attól, hogy tudományosan mennyire fogadhatóak el), mert jól illenek az agyunk szerkezetéhez. Tehát a Descartes-féle dualizmus például azért, mert az agyletapogatásos kísérletek szerint más régiók aktivizálódnak a fejünkben, ha valaki testének a mozgására gondolunk, mint akkor, ha azon tűnődünk, hogy mit érezhet az illető, állapítja meg Lieberman Mitől lesznek ragadósak a nagy eszmék című tanulmányában. Ezért van az, hogy a test és a lélek közötti különbség ugyanolyan alapvetőnek tűnik a számunkra, mint a számok és a színek különbsége. Hiszen (hacsak nem vagyunk szinesztéziások, akkor) nem keverjük össze, és az agyunk külön kezeli őket.
Sőt, Lieberman egyik tanítványa, Badwin Way azt is kimutatta, hogy minden bizonnyal nem véletlenül különbözik egymástól annyira a „keleti” és a „nyugati” gondolkodás. Vagyis nem véletlen, hogy míg az előbbiek a közösségi, addig az utóbbiak inkább az individuális értékekre helyezik a hangsúlyt. Ugyanis az agyban egy transzporter génnek különböző verziói jellemzőek az egyik, illetve a másik kultúrára, és az ázsiaiak kétharmadánál elforduló verzió azt eredményezi, hogy az ottaniak jobban függ a társadalmi környezettől, mint a nyugatiak, és ennek megfelelően nagyobb jelentőséget is tulajdonítanak neki.
Ismét csak ennek megfelelően a „közösségi” értékeket hangsúlyozó buddhizmus, illetve az individuálisabb kereszténység elterjedése is arról szól, hogy a különböző vallások a létrejöttük után azokon a földrajzi területeken lettek sikeresek, ahol az egyik, illetve a másik génverzió volt a meghatározó.
Philip Pullman Az arany iránytűben egy olyan világot ír le, ahol a test – lélek dualizmus helyett a test – lélek – állatdaimón hármasság a meghatározó. Ha egyszer lesznek nem humán eredetű, de velünk legalábbis egyenrangú intelligenciák (akár pl. robotok, akár augmentált állatok), akkor vajon ugyanúgy test – lélek dualizmusban fognak gondolkodni, mint mi? Azaz: szükségszerű-e, hogy ilyen az agyunk felépítése, vagy történeti véletlenek eredménye csupán (miként én is hajlamos vagyok feltételezni)? És például nagyon hosszú távon az ember millió évek múlva élő utódainak agyfelépítése a miénktől teljesen eltérő világértelmezésekhez fog-e majd vezetni?

2011. március 26., szombat

Űrimperatívusz – más léptékben és nagyon máshogyan

Kraft Ehricke német származású amerikai űrkutató 1978-ban fogalmazta meg az úgynevezett űrimperatívuszt. Eszerint előbb-utóbb mindenképpen el kell hagynunk a Földet, és mindeddig én is úgy gondoltam, hogy Ehrickének igaza van. Most azonban úgy, hogy érdemes még egyszer végiggondolni a dolgot.
Az űrimperatívusz értelmében kissé leegyszerűsítve bár, de lényegében két okunk lehet arra, hogy elhagyjuk a Földet: természetiek vagy társadalmiak. Az előbbiek alatt azt értjük, hogy egy esetleges kisbolygó-becsapódás elpusztíthatja az itteni emberi életet, de ha mondjuk a Marson is vannak emberek, akkor „nem tartunk minden tojást egy kosárban”, és ha mi nem is, de legalább az emberi faj megmenekül.
Ezzel kapcsolatban azonban többek között azon érdemes eltűnődni, hogy vajon nem olcsóbb-e „becsapódásálló” bunkereket építenünk itt lenn, és jelenleg mintha már kialakulóban is lenne egyfajta „katasztrófa-építészet”, melyre jó példa a cunamiálló bunkerek terve (de ott v annak a tornádóálló házak tervei is). Továbbá: egy marsi kolónia (vagy űrváros) csak az ott élőket védené meg egy földi katasztrófától, tehát akkor már inkább keressünk olyan megoldást, amely mindannyiunk túlélését lehetővé teszi. Amennyiben pedig a katasztrófa minden életet elpusztít (mondjuk egy közeli szupernóva-kitörés), akkor az ellen az sem védene meg, ha áttelepülnénk a Naprendszeren belül máshová.
Ami a kérdés társadalmi vetületét illeti, Ehricke annak idején abból indult ki, hogy bármennyire vigyáznánk is a földi környezetre, az itteni erőforrások előbb-utóbb ki fognak merülni. Tehát hosszú távon vagy elkezdjük a ma még „természetesnek” tekintett jogokat korlátozni: a tiszta vízhez való korlátlan hozzáférést; a tetszőleges számú gyerek vállalását (és így tovább), vagy pedig kilépünk a világűrbe, ahol gyakorlatilag korlátlan hely, energia és anyag áll a rendelkezésünkre.
Csak éppen bármennyire jól hangozzék is, ez így nem pontos. Ugyanis semmi sem garantálja, hogy ezeket a javakat egyszerűn és biztonságosan be is tudjuk majd gyűjteni. Ráadásul Ehricke idején még nem volt természetes, hogy fenntartható környezetben/fejlődésben gondolkodjunk, ma viszont már az. És ha ezt jól csináljuk, akkor teljesen felesleges belátható időn belül a kitelepedésben gondolódni – ha pedig felesleges, akkor miért is mennénk?
Ám ez még mindig nem jelenti, hogy tényleg szükségtelen ezen a kérdésen tűnődnünk – mármint egészen hosszú távon. Mintegy 800 millió év múlva ugyanis a Föld az egyre forróbbá váló Nap miatt lakhatatlan lesz. Tehát mindenképpen el kell majd költöznünk (ha még létezünk akkoriban), és ebben az esetben tényleg lesz értelme valamiféle nagy időskálájú űrimperatívuszról beszélni.
Ez persze eléggé távoli probléma ahhoz, hogy noha nem árt, ha már most a tudatában vagyunk, annak sem árt a tudatában lennünk, hogy ebben az esetben érdemesebb az „amit ma megtehetsz, halaszd el holnapra” elvet alkalmazni. Ez eredetileg a számítástechnikából származik, és azt mondja ki, hogy az exponenciális fejlődésnek köszönhetően célszerű egy számítástechnikai probléma megoldását minél tovább halogatni, mivel az időben előre haladva egyre nagyobb és nagyobb (meg persze egyre olcsóbb) számítástechnikai kapacitás áll majd a rendelkezésünkre. Ami a mi esetünkre alkalmazva valami olyasmit jelent, hogy még ha a tudomány fejlődése nem lesz is exponenciális, bízvást remélhetjük, hogy számunkra ma még elképzelhetetlen lehetőségek fognak megnyílni az utánunk jövők előtt.
De annak felismeréséhez, hogy egy olyan világmindenségben, ahol vannak változások, egy adott környezet csupán véges ideig marad eléggé állandó ahhoz, hogy például a számunkra élhető legyen, még csak különösebben sokat sem kell várnunk. Mint ahogy az is nyilvánvaló lehet már ma is, hogy a változások szempontjából csupán néhány alapvető szint létezik.
Egy nagyobb földi terület (mondjuk egy kontinens) attól függően lakható vagy nem lakható a számunkra, hogy éppen mikor nézzük (hacsak nem a jövőben nagyarányú és sikeres környezet-átalakításba kezdünk majd). Vagyis: ezen a szinten akár néhány ezer év is sokat számít. Egy bolygó esetében viszont más a helyzet, és nem tűnik valószínűnek, hogy létezése alatt sokszor átbillenhetne az egyik állapotból a másikba: a lakhatóból a lakhatatlanba vagy éppen vissza. Tehát egy bolygó nagyjából milliárd éves skálán biztosíthat a számunkra otthont, a galaxisunk pedig ennél is jóval tovább: egészen addig, amíg ki nem hunynak a csillagok. Amire viszont ez bekövetkezik, addigra viszont a Világmindenség többi részei is ugyanúgy lakhatatlanná válnak, mint a Tejútrendszer, és így nem jelenthet majd megoldást, ha tovább vándorolunk.
Persze ha csak ki nem találunk addigra valamit. És ismét csak de persze:addig még van időnk – méghozzá nem is kevés.

2011. március 20., vasárnap

Kozmikus világítótornyok és vallásmérnökök (updated)

Amikor azt a kérdést tesszük fel, hogy ha lennének földönkívüliek, akkor vajon miért is vennék maguknak a fáradságot, hogy hatalmas energiabefektetéssel üzenetet küldjenek nekünk, akkor nagyon is földi módon gondolkodunk.
Ugyanis lényebében abból indulunk ki, hogy egy nálunk idősebb civilizáció minden bizonnyal „fejlettebb” is nálunk, és a „fejlettség” alatt hajlamosak vagyunk azt érteni, hogy nem csupán a természettudományos ismeretei jóval fejlettebbek, mint a mieink, de nem csupán racionálisan, hanem még racionálisabban is gondolkodik nálunk. Vagyis mintha a „nem racionális” viselkedést valami olyasminek tekintenénk, mint amilyen a rabszolgaság, amely a történelem korábbi szakaszára volt jellemző. Ám elképzelhető olyan modell is, amely szerint a felvilágosodás óta tartó szekularizációs folyamat bizonyul majd átmeneti jelenségnek: afféle interregnumnak, és a 21. században a vallás (esetleg megváltozott módon, de) nem kevésbé meghatározó szerepet fog játszani, mint korábban.
Ami egyfelől azért lehet fontos a számunkra, mert mindig is a vallás volt az egyik nagy, az emberiséget mozgató erő (gondoljunk csak azokra az épületekre, melyeket vallási indíttatásból emeltek vagy arra, hogy hányan szentelték a teljes életüket a vallás szolgálatának). Legalábbis elképzelhető, hogy egy hipotetikus idegen civilizáció is rendelkezik vallással – azzal, hogy van-e tudományuk, és hogy az milyen lehet stb. valószínűleg azért szokás annyit foglalkozni, mert rendszerint az egész kérdéskörrel is tudósok foglalkoznak, akik számára ez tűnik fontosnak.
És hasonlóképpen elképzelhető az is, hogy egy kozmikus jeladó (egy „világító torony”) folyamatos üzemeltetése mögött nem valamiféle racionális, hanem vallási meggyőződések húzódnak meg. Sőt, számomra még könnyebben is elképzelhető, mert „racionálisan” nézve úgy tűnik, hogy még egy technikailag fejlett civilizáció számára is túlságosan drága, bonyolult stb. lenne a fenntartása. Amivel persze nem azt akarom mondani, hogy biztosan így van – azt viszont igen, hogy érdemes számolni azzal a lehetőséggel is, hogy ha felvennénk „velük” a kapcsolatot, akkor náluk a tudomány esetleg „a vallás szolgáló lánya” lenne.Kérdés persze, hogy ez milyen vallás lenne; és hasonlóképen kérdéses az is, hogy a jövő földi vallásai milyenek lesznek. Amikor Dawkins vagy általában véve a szkeptikusok megpróbálnak fellépni az egyébként számomra is elutasítandó kreacionizmus ellen, akkor bizonyos értelemben ugyanúgy járnak el, mint a SETI-vel foglalkozó szakemberek:  arra koncentrálnak, ami a számukra a fontos – vagyis a tudományra és tudományosságra. Nem pedig arra, ami a meggyőzendőknek fontos, és innentől kezdve nem nehéz arra gyanakodni, hogy ez a megközelítési mód nem lesz különösebben hatékony.
Lehetséges azonban más megoldás is. A The Church of Nano Bio Info Cogno például 2006-ban jött létre afféle ironikus művészeti projektként, amikor Praba Pilar performansz művész arra a következtetésre jutott, hogy az „új tudományok” egyes képviselői lényegében a vallás által kínált megváltást (örök életet és hasonlókat) ígérik az embereknek. De említhetnénk a Church of Life After Shopping-ot is – és miért ne  lenne elképzelhető például egy olyan, „igazi” és komolyan vehető vallás, amelyben a felebaráti szeretet mellett a tudomány eredményeinek tisztelete is központi szerepet játszik? Vagyis: ha vallások mindeddig – a többi társadalmi formációhoz hasonlóan – spontán módon, tervezettség nélkül alakultak is ki, nem képzelhető-e el, hogy a jövőben valamiféle tervezés eredményeként jönnek majd létre?
Ami persze legalább két dolgot jelenthet. Egyfelől azt, hogy afféle „vallásmérnökökként” megpróbálhatjuk majd eldönteni (különösen, ha majd az információs forradalomnak köszönhetően alapvetően új eszközök állnak a rendelkezésünkre), hogy szerintünk milyen vallás lenne a legcélravezetőbb/leghasznosabb/legüdvözítőbb stb. Másfelől viszont innentől kezdve ez is ugyanúgy előzetes és tudatos döntés eredménye lehet, mint az, hogy mi kerüljön be az alkotmányba, és ezzel a tudomány és a vallás jelenlegi kapcsolata is teljesen átértelmeződhetne.
Az pedig megint más kérdés, hogy semmi sem garantálja, hogy akár egy idegen civilizáció, akár pedig az emberiség a jövőben ugyanúgy ossza fel a gondolkodás egyes területeit, és ugyanúgy "tudományról", "vallásról" és hasonlókról beszéljen, mint mi.
Sőt, számomra éppen ennek ellenkezője tűnik valószínűnek.

2011. március 11., péntek

Túl a kvantumkomputeren?

A hagyományos titkosításra három dolog jelenthet veszélyt: az, ahogyan a társadalom; ahogyan a matematika és végül ahogyan a fizika működik. De ez egyben lehetőségeket is jelenthet.
1. Ami az elsőt illeti, itt lényegében arra  érdemes gondolnunk, hogy egy emberek által fenntartott rendszer annyira megbízható, mint amennyire azok, akik fenntartják. A social engineering ezt használja ki, és teljesen mindegy, hogy mennyire jó egy kód, ha valaki nem elég gondosan kezeli az információkat, és pl. hozzá tudunk jutni a kettős kulcsú titkosításban használt privát kulcsához.
2. A matematika azért érdekes a számunkra, mert ismét csak a kettős kulcsú titkosítás azon a feltételezésen alapul, hogy vannak dolgok, amelyeket az egyik irányba nagyon könnyű elvégezni, míg a másik irányba a számok növekedésével exponenciálisan válik nehezebbé. Ilyen lenne például két prímszám összeszorzása (amit bárki meg tud csinálni), majd pedig annak kikeresése, hogy az adott szám melyik két prímszám szorzata - ez utóbbi kellőképpen nagy számok esetében hatalmas számítási kapacitást igényel. Vagy legalábbis azzal a feltételezéssel szoktunk élni, hogy így van, és ezért biztonságos a két prímszám összeszorzásán alapuló titkosítás. De akadnak olyanok is, akik úgy vélik, hogy kell valamilyen szabályosságnak lennie a prímszámok eloszlása mögött. Vagyis egyes matematikusok intuíciója az egyik, másoké a másik álláspontot támogatja, de eddig sem az egyiket, sem a másikat nem sikerült bebizonyítani, és így bátran kijelenthetjük, hogy  a modern kriptográfia egy alá nem támasztott matematikai meggyőződésen alapul (amely ennek megfelelően vagy igaz, vagy nem).
3. Majdnem végezetül ott vannak az egyelőre nem különösebben hatékony kvantumkomputerek. Ezek azt használnák ki, hogy a kvantumszinten mások a fizikai törvények, mint a makroszkopikus testek világában, és a Peter Shor amerikai matematikus által által 1994-ben közzétett algoritmus megfelelő (egyelőre leginkább nem létező) kvantumszámítógépeken alkalmazva lehetővé tenné, hogy pillanatok alatt megtaláljuk az adott titkosításban használt prímszámokat.
4. A Fred Adams – Greg Laughlin csillagász szerzőpáros a The Five Ages of the Universe című könyvben azt írja, hogy az Univerzumra „négy ablak” nyílik: a bolygók, a naprendszerek, a galaxisok és az egész világmindenség szintje. Sir Martin Rees, a Royal Society jelenlegi elnöke néhány évvel ezelőtt arról beszélt, hogy egy, a galaxisok közötti térben, minden nagy tömegtől távol lebegő laboratórium kutatója nem lenne képes kimutatni a gravitáció létezését, és ennek analógiájára élhetünk azzal a feltételezéssel, hogy léteznek olyan természeti törvények, amelyek olyan kis lépték mellett, mint amennyire az emberiség tapasztalatai jelenleg kiterjednek, hasonlóképpen nem mutatható ki. Illetve feltehetjük azt a kérdést is, hogy vajon nem lehetséges-e, hogy a bolygószintnél magasabb szinteken a természeti törvények ugyanúgy másfajta logika szerint működnek, mint a kvantumszinten is, és ezeket felhasználva esetleg ugyanúgy a hagyományostól eltérő elven működő számítógépeket lehetne építeni, mint ahogyan a kvantumfizika sajátosságainak kihasználásával is?

2011. március 6., vasárnap

Szuperintelligencia (nagyon) máshogy

Az  amerikai AAAI (Association for the Advancement of Artificial Intelligence) vezetősége 2009-ben azt vetette fel, hogy ugyanúgy meg kellene vizsgálni a mesterséges intelligencia megjelenésének várható következményeit, mint ahogy ezt 1975-ben a biológusok tették, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy lehetséges a DNS-t módosítani. Ennek már csak azért is ideje lenne, mert a jelek szerint még az is elképzelhető, hogy az információs forradalmat követő „negyedik hullám” a mesterséges intelligencia forradalma lesz.
Ami mintha arra utalna, hogy elkezdenek feltorlódni ezek a bizonyos hullámok. Elvégre az előző nagy, IT-alapú változás még ki sem teljesedett, és jó kérdés, hogy mostantól kezdve mindig így fog-e történni, és ezért a jövőben is lesz-e még értelme egymástól időben elkülönülő forradalmakról beszélni. De emellett rákérdezhetünk arra is, hogy milyen lesz vagy legalábbis lehet az a bizonyos mesterséges intelligencia. Ez ugyanis korántsem mindegy.
Nick Bostrom oxfordi filozófus ugyanis arra mutat rá, hogy „az emberek ritkán hajlandóak rabszolgaságba vetni magukat, ám semmi elképzelhetetlen nincs abban, hogy egy szuperintelligencia célja az emberiség vagy éppen egy adott  ember szolgálata legyen”. És ugyanígy az is elképzelhető, hogy valami teljességgel önkényes és számunkra ostoba célt tűzzön ki magának (mint amilyen például „annyi gémkapcsot előállítani, amennyit csak lehetséges”). Másfelől „egy mesterséges intelligencia kognitív architektúrája... lehet, hogy másmilyen [lesz], mint az emberé. Talán könnyen elkerül egyes emberi hibákat és tévedéseket, miközben ki van téve olyanoknak, melyek nekünk nem okoznak gondot”.
Ha viszont Bostromnak igaza van – és én úgy gondolom, hogy ez a helyzet - , akkor érdekes problémával találjuk szembe magunkat. A földönkívüli civilizációk kutatásával kapcsolatban Nicholas Rescher amerikai filozófus arra hívta fel a figyelmet, hogy még akkor sem biztos, hogy „azok” fejlettebbek lesznek nálunk, ha jóval régebben léteznek. Két ember zongorajátékát össze lehet hasonlítani (elvégre ugyanazt csinálják); azt viszont nem tudjuk megmondani, hogy egy kínai tus festmény hogyan viszonyul fekete alakos görög vázához, és melyik a „jobb”, „szebb”, „fejlettebb”, és így tovább. Vagyis hacsak fel nem tételezzük, hogy minden civilizáció kizárólag ugyanazt fejlődési utat futhatja be (márpedig ez nem tűnik védhető álláspontnak), úgy nincs értelme arról beszélni, hogy melyik jár előrébb a másiknál. És ugyanígy: hacsak nem ugyanolyan lesz a jövendőbeli mesterséges értelem intelligenciája, mint a miénk, egyáltalán nem biztos, hogy lesz értelme összehasonlítást tenni, és azt mondani, hogy fejlettebb nálunk. Ugyanúgy teljesen nyitott kérdés tehát az is, hogy mire számíthatunk vele kapcsolatban, mint ahogy egy hipotetikus földönkívüli civilizációról sem lehet előzetesen, „látatlanban” eldönteni, hogy úgy lépne-e majd fel velünk, mint az európaiak az indiánokkal szemben; vagy mondjuk úgy viselkedne, mint a szerető szülő gyermekével.
Vagy pedig – elvégre ez is elképzelhető – egyszerűen nem érdekelnénk ezt a bizonyos szuperintelligenciát, mert annyira mások a céljai és értékei, mint a mieink.

2011. március 2., szerda

Van valaki a Naprendszerben? Vagy esetleg volt?

"Napjainkban már bizonyosak lehetünk abban – írja Paul Davies Kísérteties csönd című könyvében -, hogy semmi remény az értelmes életre a Naprendszer bármely más bolygóján”. Ami viszont  felveti azt a kérdést, hogy korábban sem volt-e.
Percival Lowell, a 19. század végi „Mars őrület” központi figurája és a marsi értelmes élet létének talán legismertebb hirdetője abból indult ki, hogy a többi bolygók is hasonlóképpen fejlődnek, mint a Föld, és így az ő nevéhez köthető a planetológia megalkotása. Amihez Michael A. Michaud a Contact with Alien Civizations című könyvében hozzáteszi, hogy „a lowellizmus azt is megmutatja, hogy egy nagy gondolat miként tudja stimulálni a következő generációk gondolkodását”.
Azt azonban nem említi meg, hogy Lowell tevékenységének volt negatív következménye is. Egy David Todd nevű amerikai csillagász, aki már 1909-ben arról beszélt, hogy a marsiak rádiójelekkel üzenhetnek nekünk, 1924-ben megpróbálta fogni a Vörös Bolygóról érkező üzenetet (és közben azt is el tudta érni, hogy a vizsgálódás idejére az amerikai hadsereg meg az amerikai hadi tengerészet egyaránt rádiócsendet rendeljen el). Ez azonban a szabályt erősítő kivétel, ugyanis nagyjából az 1910-es évek végétől a földönkívüli értelem keresésének színhelye már nem a Naprendszer, hanem más csillagrendszerek voltak – a Lowellizmus negatív hatásai hosszabb távon egyszerűen elriasztották a csillagászokat a szűkebb kozmikus környezetünkön belüli kutatásoktól. Ám abból, hogy lowell teljesen tévesen hitte, hogy a Marson a mi korunkban is értelmes lények élnek, még nem következik automatikusan, hogy akár évmilliárdokkal előttünk a Naprendszer más részein nem élhettek értelmes lények, és hogy nem lenne érdemes esetleges technikai civilizációjuk nyomainak megkeresésével próbálkozni. Vagy legalábbis én ebből indultam ki, amikor elkezdtem ezt a bejegyzést írni.
A természetföldrajzi jövőkutatással foglalkozó magyar csillagász, Hargitai Henrik viszont azt mondja,hogy „a Marson és a Vénuszon is lehetett pár tíz-százmillió év folyamatos vizes evolúcióra”, ám ennyi idő nem elég az értelmes élet kialakulásához, ha abból indulunk ki, hogy „a Földön a trilobiták is csak 4 milliárd év után jelentek meg. És még ha minden jól megy is, és a nagy természeti katasztrófák úgy követik egymást, hogy ezáltal optimális módon működtetik az „evolúciós pumpát”, Hargitai szerint „akkor is kell legalább 1 milliárd év egy trilobita szintű értelemhez”.
Vagyis innentől kezdve az az egyik alapkérdés, hogy az élet kialakulása mindenütt ugyanolyan lassan történt-e, mint a Földön (már amennyiben bárhogy is történt másutt egyáltalán), vagy pedig mi vagyunk a kivétel. Davies szerint „a magasan fejlett, földönkívüli civilizációk vagy nagyon gyakoriak, vagy nagyon ritkák: a köztes állapot... [matematikai okokból kifolyólag] eredendően valószínűtlen”, és mintha a földi példák szerint az intelligencia kialakulása nem csupán időigényes lenne, de felettébb valószínűtlen is. Ugyanis miként ismét csak Davies rámutat, a dinoszauruszoknak bőven lett volna idejük értelmessé válni, de nem tették meg (vagy legalábbis nem hoztak létre technikai civilizációt); és persze Ausztráliában 50 millió évnyi elszigeteltség ellenére sem jelentek meg emberi értelemben véve intelligens erszényesek (meg a szintén hosszú ideig izolált Amerikákban ugyanúgy nem, mint ahogy Madagaszkáron sem, amely hasonlóképpen el volt vágva a világtól).
Ami más szavakkal azt jelenti, hogy számos magasabb rendű élőlény rajtolhatott volna a komplexitásnak nagyjából arról a szintjéről az emberi értelemben vett intelligencia felé, ahonnét a primitív ősemlősök a dinoszauruszok kihalása után, de egyikük sem tette meg, és innentől kezdve okkal gyanakodhatunk arra, hogy még ha másutt legalább egy nagyságrenddel gyorsabban: egy milliárd helyett alig 100 millió év alatt eljutott volna is az élet a trilobiták szintjére (amit egyébként nincs okunk feltétezni), akkor sem valószínű, hogy a folyamat értelmes lényekhez vezet. Egy olyan, helyi civilizáció nyomait tehát, mint amilyet Lowell is keresett a Marson, több, mint valószínű, hogy nem fogjuk megtalálni a Naprendszeren belül. Vagyis például a Society for Planetary SETI Research tevékenységének, amely a szűkebb kozmikus környezetünkben akar értelmes idegen tevékenység jeleire bukkanni, ezek szerint leginkább akkor lehetne értelme, ha az „idegen” alatt a „máshonnét származót” értenénk.
Egy valaha a Naprendszerben létező, de kőkorszaki szintű intelligencia tevékenységének nyomait valószínűleg nagyon nehéz lenne megtalálni, mivel ezek nem rínának ki a környezetükből. Egy olyan társadalom azonban, amely képes egy másik csillagtól elindulva eljutni ide, minden bizonnyal technikailag magasan fejlett és időálló megoldásokat használ. Tehát a Naprendszeren belül is ilyet lenne érdemes keresni. Méghozzá nem csak a „lakható” vagy valaha lakhatónak minősülő bolygókon, hanem a kisbolygóövezetben, a Holdon meg nagyjából bárhol máshol is.