2011. szeptember 29., csütörtök

Soha többé világháború?


És forradalom sem? Némi iróniával talán akár azt is mondhatnánk, hogy talán szerencsénk volt, mert 1956-ban a világ a szuezi válsággal volt elfoglalva, nem pedig a magyar forradalommal, és ez átvezet ahhoz a kérdéshez, hogy vajon a jövőben lesznek-e még világháborúk.
Ugyanis a 18. század óta az volt a tendencia, hogy az európai nemzetállamok konfliktusai globális konfliktusokká válhatnak még akkor is, ha egy itteni ellentét nem szükségképpen és nem mindig vezetett világméretű összecsapáshoz. Másfelől viszont ha máshol volt a gócpont, akkor az egészen biztosan nem vált világégéssé: sem az amerikai polgárháború, sem Vietnam vagy éppen egy afrikai vérengzés, és így tovább. érdemes tehát eltűnődnünk azon, hogy vajon az Óvilág globális háborúkban játszott szerepe nem azt mutatja-e, hogy ekkoriban a világ súlypontja ide esett. Ma hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egypólusú világban élünk, ám ha az USA ellentétbe kerül egy másik országgal, akkor az nem vezet világháborúhoz – ami viszont lehet, hogy azért van, mert az egész rendszer – a különböző szabályozásokkal együtt – mostanra alapvetően megváltozott.
Mint ahogy a „háborús networkök” újkori történetének különben is több fejezete van.
1. A nagy váltást nagyjából a Vesztfáliai Béke jelenti 1648-ból. Előtte Európa két háborús rendszerre oszlott, és a nyugati rész (franciák, olaszok, angolok) stb. leginkább egymással háborúzott, míg a keleti rész (oroszok, lengyelek, törökök) ismét csak egymás között „rendezték le” a fegyveres konfliktusokat, és egyedül a Habsburg Birodalom volt az, amely mindkét rész összecsapásaiba belekeveredett.
2. A Vesztfáliai Béke után viszont az európai háborús networkok – mondhatni – egyesültek (és innentől kezdve mindenki mindenkivel háborúzott).
3. A harmadik fázist pedig az jelentette, amikor a 18. század közepén a 7 éves háború már nem csupán egy, hanem több kontinensre terjed ki, és ami ekkor történt, az nem egy történész szerint a tulajdonképpeni első világháborúnak (vagy legalábbis annak főpróbájának) tekintendő. Ez az angolok látványos győzelmével és a franciák nem kevésbé látványos térvesztésével ért véget – ami viszont nem jelenti azt, hogy innentől a szigetország lett volna a legerősebb globális játékos.
Amikor lord Macartney 1793-ban Nagy-Britannia nevében különböző kérésekkel fordult a kínai császárhoz, akkor az még nyugodtan megtehette, hogy mindegyiket figyelmen kívül hagyja, ekkoriban ugyanis még Kína volt a legnagyobb hatalom. De nem a legkiterjedtebb: a kínai fegyveres konfliktusok nem gyűrűztek túl a világrégió határain.
Aztán az 1840-es évekre az angolok – lásd: ópiumháborúk – a kínaiaknál is erősebbé váltak.
A fegyveres erőszak persze sosem volt kizárólagos állami monopólium, és Robert B. Marks amerikai történész egyenesen azt mondja, hogy az ún. biológiai ancien regime: nagyjából az 1800 előtti időszak felkelései (gondoljunk csak akár a német parasztháborúra, akár a Pugacsov-felkelésre) valójában nem anomáliák voltak, hanem a kor politikai/hatalmi dinamikáját is meghatározó és a rendszerhez integránsan hozzátartozó elemek. Viszont rendszerint képtelenek voltak átstrukturálni a hatalmat – ellentétben a felkelésként induló francia vagy éppen a bolsevik forradalommal.
És ha eddig arról beszéltünk, hogy miként változik a háborúk, illetve általában véve a fegyveres konfliktusok mintázata, akkor ezen a ponton arra is rákérdezhetünk, hogy és a forradalmakkal mi lesz? Ugyanis az utolsó nagy európai váltás 1989-ben a szocialista rendszer összeomlásakor Románia kivételével (ahol Caucescut kivégezték), a világtörténelemben eddig egyedülálló módon mindenütt vértelenül zajlott.
Méghozzá minden bizonnyal azért, mert míg a felkelés kissé leegyszerűsítve annyit jelent, hogy nem vagyunk hajlandóak elviselni a fennálló rendet, a forradalom esetén viszont valami újat is akarunk a helyébe. Ám kezdetben még nem tudtuk, hogy ezt ki és hogyan fogja megvalósítani (hiszen ilyen irányú tapasztalatunk még nem volt); illetve azt sem, hogy valójában mi lesz a kimenet. A dolognak nem csak az a tanulsága, hogy a Tajping lázadás ebből az értelmezésből kiindulva forradalomnak tekinthető (mert a 19. századi mandzsu rendszer helyett teljes egyenlőséget akart bevezetni Kínában. Hanem az is, hogy 1989 már csak azért is más volt, mint a korábbi forradalmak, mert pontosan tisztában voltunk vele, hogy hová akarunk eljutni, és az egész olyan környezetben zajlott, ahol a rendelkezésünkre álltak modellek (és akár még arra is számíthattunk, hogy a modellül szolgáló nyugati demokráciák támogatni fognak minket. Elvégre korábban azért nem terjesztették ki a befolyásukat ezekre a régiókra is, mert a szovjetek ennek útját állták).
Kérdés persze, hogy a jövőben lesznek-e efféle „társadalomváltó” forradalmak, és ha igen, akkor mire fognak irányulni. Egy mai forradalmár valószínűleg egy létező modell megvalósítását tűzné ki maga elé – ám a 20. század többek között a működőképesnek tekintett megoldások száma csökkenéséről szólt. Az 1930-as évek végén sokak számára úgy tűnhetett, hogy a fasizmus is járható út, lévén Hitler birodalma gazdaságilag is sikeres – de csupán néhány év kellett hozzá, hogy kiderüljön, hogy mégsem működőképes. A II. Világháború után a szovjet megoldás még mindig reális alternatívának tűnt, ma viszont már nem tekintjük annak, vagyis az „élettartama” a fasizmussal ellentétben nem néhány évre, hanem néhány évtizedre korlátozódott; és így egyedül a kapitalizmus maradt a porondon
 Amiből viszont nem következik automatikusan, hogy ha eddig és a másik kettőnél hosszabb időn át „bevált”, akkor nem fogja valami más leváltani a későbbiekben. Mint ahogy az sem, hogy nem válhatnak a jövőben a felkelések és a forradalmak után más típusú fegyveres „megoldások” a társadalmat befolyásoló erővé (amire ma talán a terrorizmus látszik a legesélyesebbnek).
Hasonlóképpen fontos az is, hogy miként fog a háborúk mintázata megváltozni. A nemzetállamok felemelkedésével együtt járt, hogy – miként már említettük – a több kontinensre kiterjedő háborúk Európából indultak ki. A jövőben viszont elképzelhető például, hogy nem európai, hanem más vagy éppen több gócpontú háborús rendszer alakul ki – különösen, hogy az a korszak, amikor mi voltunk a világégések kiváltói, egybeesett a nemzetállamok felemelkedésével. Viszont amennyiben ezek valami másnak adnák át a helyüket, úgy talán az egész áthuzalozódna.
Sőt, még az is elképzelhető, hogy a belátható jövőben nem lesznek világháborúk – elvégre bár általában a technika fejlődésével (és a technológiák komplexebbé válásával) szoktunk foglalkozni, ezzel párhuzamosan azért a társadalmi rendszerek is mind összetettebbé válnak. Ami viszont nem feltétlenül jelenti azt, hogy sérülékenyebbé is válnak: egy autó is jóval megbízhatóbb ma, száz évvel ezelőtt, és miért ne játszódna le hasonló folyamat a társadalmi rendszerek esetében is.

2011. szeptember 18., vasárnap

Milyen lehet mesterséges intelligenciának lenni?


Pontosabban: hogyan érzékelhetik a mesterséges intelligenciák a világot. Thomas Nagel amerikai filozófus azt a kérdést veti fel egy tanulmányában, hogy milyen lehet denevérnek lenni – vagyis, hogy valóban el tudjuk-e képzelni, hogy miként érzékeli a világot egy olyan élőlény, amely a miénktől eltérő érzékszervet használ. Ami mindeddig legfeljebb a filozófusok számára tűnhetett érdekes problémának – most azonban a robotika fejlődésének köszönhetően megváltozóban van a helyzet.
A földi élőlények érzékszerveivel kapcsolatban talán azt érdemes kiemelni, hogy meglepően egységesek: látás, hallás, szaglás, tapintás stb., és ezt a listát egészíti ki néhány olyan extrém (és ennek megfelelően ritka) megoldás, mint amilyen egyes halak elektromos érzékelése vagy éppen a denevér echolokációja. Ennek az egységességnek minden bizonnyal evolúciós okai vannak, és még akkor is éppen ezeken az érzékszerveken keresztül tudjuk a leghatékonyabban beszerezni a minket körülvevő külvilágról az információkat, ha eközben – miként Eduardo Punset említi A lélek az agyban van című könyvében – „a szemből érkező jelek megegyeznek a fülből vagy a bőrből érkező jelekkel”, és az agyunk csinál belőlük képet, hangot, és így tovább. Ez az „átkonvertálhatóság” az, ami lehetővé tette a süketnéma és vak Helen Keller számára, hogy „kizárólag tapintás segítségével a többiekéhez nagyon hasonló modellt” alakítson ki a külvilágról, és a Radcliffe College-t summa cum laude végezze el. De arra is tudunk példát, hogy vakok a hátukkal tanultak meg látni. A Nature 1969-ben számolt be Paul Bach-y-Rita kísérletéről, ahol a mozgatható kamera képét a rendszer 400, egy szék hátába beépített és rezgésre képes „stimulátor” mozgásává alakította, a kísérleti személyek (noha a felbontás nagyon rossz volt) már olyanokat mondtak, hogy „az ott Betty, aki ma leengedve hordja a haját, és nem vette fel a szemüvegét”.
Másfelől viszont ha teljesen mások lennének a körülmények, akkor teljesen más „érzékszervi egységcsomagra” lenne szükség. Jeff Hawkins AI-kutató azt veti fel, hogy egy meteorológiai megfigyelő állomásokkal teli országban egy robot, mesterséges intelligencia vagy bármi más számára „a megfigyelő rendszer pontosan úgy működik, mint az egyik érzékszerv: a szem... a mért adatok olyasmi[k] lenné[nek], mint mint nekünk a fény”, hogy Punset megfogalmazását vegyem kölcsön. Értsd: az érzékszervek tulajdonosa ezek alapján ugyanúgy képet alkotna magának a külvilágról, mint mi a szemünkkel – vagy éppen Helen Keller kizárólag a tapintás segítségével.
William Gibson cyberpunk-regényeiben persze léteznek olyan technológiák, melyek segítségével az ember térbeli objektumokként láthatja az adatbázisokat. A mi esetünkben azonban alapvetően másról van szó. Nagel arra a kérdésre, hogy milyen lehet denevérnek lenni, azt válaszolja, hogy nem tudhatjuk, mert bármennyire közel van is hozzánk az adott állat (lévén melegvérű emlős), ha az agyunk nem úgy van behuzalozva, hogy visszaverődő ultrahang alapján tájékozódjon, akkor legfeljebb hasonlataink és elképzeléseink lehetnek (leginkább a látás analógiájára), de mint ahogy a hallás nem látás, az echolokáció sem az.
Megtehetjük persze, hogy a jövőbeli mesterséges intelligenciákat valamiféle látással ruházzuk fel, és az „agyuk” az adatbázis-információkat (vagy bármi mást) úgy alakítja át, mintha csak a „szemükön” keresztül érnék őket az ingerek (miként a hátukkal látó vakok esetében éppen ez történik), de ez nem igazán tágítaná ki a lehetőségeket.
Viszont megtehetjük azt is, hogy olyan, teljesen új érzékszervekkel ruházzuk fel őket, amelyek még annyira sem emlékeztetek a látásra, mint a hallásra az echolokáció. Ez a lehetőség az ember előtt nem áll nyitva – elvégre mi néhány adott, az evolúció folyamán létrejött csatornán keresztül jutunk információkhoz a külvilágról, és nem is nagyon képzelhető el olyan, a természetes kiválasztódáson alapuló folyamat, amely egyszer majd létrehozná például az „adatbázis-érzékelés” képességét. Vagy azt, hogy „lássuk” az ökoszisztéma változásait vagy éppen külön „érzékszerv” legyen a történelemre – vagy bármi hasonlót. Egy mesterséges intelligenciának azonban ez talán egyszer majd ugyanolyan természetes lesz, mint nekünk az, hogy a szemünket használjuk ezen sorok olvasásakor.