2010. december 29., szerda

Az információs tájkép 2011-ben

Noha Randy Johnston technológiai szakértő úgy fogalmaz, hogy ami jövőre ránk vár, az „nem revolúció, hanem evolúció“, azért minden bizonnyal sok minden meg fog majd változni. Talán még az is, hogy mit értünk internet alatt.
A felhasználók felől nézve ez többek között azt jelenti, hogy a a „nagy“ böngészők (Internet Explorer, Mozilla, Chrome; meg persze a Safari és az Opera is) új verziói már html5 támogatással jönnek majd ki, és az élesedő versenynek köszönhetően valójában egyre kevésbé lesz lényegi különbség közöttük a tudásukat és teljesítményüket tekintve. És mivel a html5 egyben a RIA-t (Rich Internet Applications) is jelenti, ezért amikor  elkezdik  web lapokat html5-re átírni, akkor az internet minden korábbinál „alkalmazás gazdagabbá" és multimédiásabbá válik. Innentől kezdve viszont az eddigi „szöveg alapú internettől“ egyre inkább elmozdulunk a „multimédia internet“ felé, és ez azt a kérdést is felveti, hogy a keresőkkel mi lesz. Ezek ugyanis az alapelveket/alaptechnikát tekintve a Google megjelenése óta (vagyis a 90-es évek vége óta) nem változtak meg igazán.
A számítástechnikában több, mint egy évtized persze óriási idő, és ez a változatlanság minden bizonnyal ara vezethető vissza, hogy nem lehet (vagy legalábbis egyszerűen nem lehet) jobban csinálni a keresést - legalábbis addig, amíg szövegekben keresünk. A tartalom jellegének megváltozása azonban azonban szükségessé fogja tenni új keresési módszerek alkalmazását is, bár arra nem igazán számíthatunk, hogy néhány év múlva ugyanúgy egy ma még névtelen garázscég fogja a piacot uralni, mint ahogy annak idején a Google meg a Facebook is mintegy a semmiből bukkant elő. Ugyanis ők még egy-egy kialakulóban lévő területeken váltak meghatározóvá, most viszont például a keresőgépek piacára való belépés is kimondottan tőkeigényes a dolog (nem véletlen, hogy a Google mintegy 70 százalékos részesedése mellett lényegében csak a Yahho! meg a Bing van jelen a nyugati piacon). Mondhatni, a keresést tekintve az információs vadnyugat kora vége tért.
A másik, témánk szempontjából alapvető jelentőségű (és egyáltalán nem mellékesen az előzőt erősítő) tendencia eközben az, hogy az emberek egyre inkább okos telefonokat és tábla gépeket fognak használni az internet elérésére, és mivel az eszköz visszahat a célra, ezért ez is komoly mértékben fogja befolyásolni a felhasználói szokásokat. Például egy okos telefonon nem írunk meg szívesen egy olyan hosszú bejegyzést, mint amilyen ez is. Sőt, megkockáztatom, hogy egy alapvetően multimédiára kihegyezett tábla gépen sem, és így ez a felhasználók által előállított szöveges tartalmak csökkenését fogja eredményezni - miközben a beépített web kameráknak köszönhetően egyszerűbb lesz egy videó bejegyzést közzé tenni, és ez ismét csak az internet multimédiás felfogását fogja erősíteni. És bár nem gondolom, hogy a hagyományos, számítógépen keresztül történő internetezés az egyik napról a másikra megszűnne (sőt, az egyik évről a másikra sem), távlatilag azért arra számíthatunk, hogy a hagyományos „számítástechnikai számítástechnika“ egyre inkább el fog válni a „felhasználói számítástechnikától“, és a két terület egyre inkább különböző lesz.
Mármint ha igazam van, mert ez természetesen egyáltalán nem biztos. Az viszont igen, hogy a számítástechnikai tájkép 2011-ben (meg meg még sokáig azután is) eléggé változékony lesz ahhoz, hogy érdemes legyen odafigyelni rá; illetve az is, hogy jósolgatni mindig szórakoztató dolog.
A többi pedig előbb-utóbb majd úgyis kiderül.

2010. december 28., kedd

Polikróm időben írni

Stephen Colbert amerikai humorista szerint „a USA Today-t inkább USA Yesterday-nek kellene hívni“. Ami alatt az értendő, hogy az eddigi, szakaszos működésű sajtótermékeket az internetnek köszönhetően folyamatos működésű hír site-ok váltották fel, és ennek nagyon is komoly következmények vannak. A dologban az a legironikusabb, hogy amikor a USA Today 1982-ben megindult, akkor a technikai haladás zászlóshajójának számított: műholdon keresztül sugározták szét, hogy egyszerre 17 városban lehessen kinyomtatni.
Amikor a Google elkezdte a hagyományos könyvek millióit bedigitalizálni, akkor ezzel mintegy azt sugallta, hogy „a könyv örök“, és tíz vagy kétszáz év múlva is ugyanazok a formák és tartalmak lesznek érdekesek a számunkra, mint most (vagy - mondaná Colbert - mint tegnap). Valójában azonban ilyesmiről szó sincs, és azok a formák a modern értelemben vett regénytől az enciklopédiáig bezárólag, melyek a nyomtatás elterjedésével emelkedtek fel, a nyomtatás visszaszorulásával együtt minden bizonnyal ugyanúgy el fogják veszíteni a jelentőségüket, mint ahogy a klasszikus görög tragédiával meg a hősénekkel is történt. A hagyományos megoldás mellett például már itt van a Wikipedia, amely nem jobb vagy rosszabb mondjuk egy akadémiai lexikonnál, hanem teljesen más. De ugyanez a helyzet a hírekkel is: az online megjelenés minden korábbinál inkább a folyamatos frissülés felé való eltolódást jelenti, cserébe pedig azért, hogy percekkel az esemény után már olvashatjuk a róla szóló beszámolót (majd pedig a folyamatos frissítéseket), mind a terjedelemmel, mind pedig a részletességgel, pontossággal stb. kapcsolatos elvárásokat egyre inkább fel kell adnunk. Ami persze nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne maradna hely a komoly elemzéseknek: azt viszont igen, hogy szükségképpen a rövid formák fognak dominánssá válni - annak minden lehetséges előnyével és hátrányával együtt.
És ehhez járul az is, hogy az interneten máshogy olvasunk és dolgozzuk fel az információt, mintha papír alapon olvasnánk.
Cory Doctrow egy 2007-es, az olvasásról szóló írásában (You Do Like Reading off a Computer Screen) többek között arról is beszámol, hogy miközben elvileg éppen az adott esszéjén dolgozott volna, aközben alig tíz perc alatt megnézte a leveleit; törölt két spam-et; letöltött egy Sptephen Colbert-videót a Youtube-ról - és így tovább. Aki szokott hálózatba kötött számítógéppel dolgozni, az pontosan ismeri ezt a jelenséget, és a következtetés olyan kézenfekvő, hogy majdhogynem fölösleges leírni: „nem szeretünk hosszú szövegeket olvasni a monitoron“, mondja Doctrow. Ugyanis egy ilyen sok lehetőséget (és sok választást) kínáló környezetben miért is korlátoznánk magunkat egyetlen témára. Korábban, az „olvasás korában“ valójában persze nem nagyon volt más lehetőségünk, mint az asztalnál üldögélni egy könyvvel a kezünkben - ma viszont nem ez a helyzet.
Ebben az is szerepet játszik, hogy az ember számára - evolúciós múltjából kifolyólag - nem az egyetlen tevékenységnek szentelt, ún. monokróm idő a természetes: ez csak nagyjából az ipari forradalommal (és egyáltalán nem mellékesen a modern olvasási szokások kialakulása idején) párhuzamosan jelent meg, amikor a gyárak szükségessé tették, hogy ne a saját, hanem a gépek által megkívánt ritmusban dolgozzunk. A polikróm időben viszont éppen úgy élünk, mint ahogy egy vadászó-gyűjtögető (később pedig többek között Doctrow is) töltötte napjait, vagyis: többé-kevésbé ötletszerűen váltogatva, hogy éppen mit csinálunk, és egy adott tevékenység - ellentétben a gyári munkával - nem sajátítja ki teljesen az adott időtartamot.
Ehhez a Penguin szakembere, Jeff Gomez Print is Dead című könyvélben (amit persze nyomtatott formában olvastam:-) azt teszi hozzá, hogy teljesen „mindegy, hogy az emberek mennyire »szeretik a könyvet«, [már ma is] a számítógépek világában élünk“. És ez bizony polikróm időt jelent.
És bár nem arról van szó, hogy ez „jobb“ a monokróm időnél, az azért egészen biztos, hogy „természetesebb“ az ember számára, tehát könnyen átállunk rá, és nem nehéz megjósolni, hogy egyre inkább ez válik majd meghatározóvá. Viszont sem a polikróm időben való létezéssel, sem pedig a polikróm időben való olvasással nincs összhangban a hagyományos regény, elvégre nagyon hosszú időt és kizárólagos figyelmet követel. A Háború és békét nem lehet úgy olvasni, mint ahogy az interneten kattintatunk, és ebből akár az is következhet, hogy a hagyományos regény napjai meg vannak számlálva (legyen az klasszikus mű, krimi vagy éppen science-fiction). Továbbá az is, hogy a viszonylag közeli jövő a rövid, önmagukban is gyorsan elolvasható, különálló egységekből felépülő narratíváé lesz. Mármint ha egyáltalán megmarad az igény a hagyományos történetmesélésre, mert ismét csak Gomez szerint „a televíziós valóságshow felemelkedése megmutatja, hogy az embereknek immár nincs türelmük a cselekményszálakhoz, karakterekhez és plotokhoz“. És akkor viszont ki tudja, mi jön.
De én azért inkább kíváncsian, mint aggodalommal figyelem, hogy mi történik, és titokban (vagy nem is annyira titokban) arról is meg vagyok győződve, hogy most lesz csak igazán izgalmas és kihívást jelentő dolog „írónak“ lenni. Most ugyanis bátran nekiállhatunk a kísérletezésnek. Bátrabban, mint eddig bármikor.

2010. december 27., hétfő

Túllépni az íráson

Az emberiség a beszéddel feltalálta‭ „‬a folyamatos társadalmi emlékezést‭“‬,‭ ‬írja a filozófus F.‭ ‬C.‭ ‬S.‭ ‬Schiller Tantalus vagy az ember jövője című tanulmányában az‭ ‬1920-as években,‭ ‬majd pedig azzal folytatja,‭ ‬hogy erre a találmányra épült aztán rá‭ „‬az írás,‭ ‬amely a társadalmat arra képesíti,‭ ‬hogy mindent feljegyezhet,‭ ‬amit értékesnek tart‭“‬.‭ ‬Amely kijelentés talán nem tűnik nagyon meghökkenőnek,‭ ‬viszont mégis érdemes végiggondolni,‭ ‬mert több kérdést is felvet.
Így például az,‭ ‬hogy ha a beszéd volt az első lépcsőfok,‭ ‬akkor vajon szükségképpen az írás Kellett-e, hogy a második legyen.‭ ‬A modern értelemben vett szóbeli kommunikáció talán már‭ ‬100,‭ ‬de‭ ‬40‭ ‬ezer éve egészen biztosan megjelent,‭ ‬az írás viszont csupán‭ ‬5‭ ‬ezer éve‭; ‬és az,‭ ‬hogy lényegében mindannyiunk életéhez hozzátartozik,‭ ‬csupán a‭ ‬20.‭ ‬századra vált jellemzővé (és nem is mindig volt népszerű: Szókratész például még egyszerűen egy,‭ ‬az emlékezetet gyengítő technikát látott benne).
Az írott nyelv persze nem pontosan fedi le a beszéltet‭ (‬kezdetben valószínűleg nem is beszédet,‭ ‬hanem fogalmakat rögzítettek vele‭)‬,‭ ‬és‭ „‬erényei‭" ‬közé tartozik amellett,‭ ‬hogy később is hozzáférhető,‭ ‬az is,‭ ‬hogy rendszerint jobban megszerkesztett,‭ ‬tömörebb és magasabb információ tartalmú a szóbeli közlésnél‭; ‬ráadásul olyan vizuális megoldásokat is használ,‭ ‬melyeknek nincs szóbeli megfelelője‭ – ‬és így tovább.
Ezek a‭ „‬jó tulajdonságok‭" ‬viszont legalább részben abból fakadnak,‭ ‬hogy írni bizony nehézkes és lassú folyamat,‭ ‬teljes odafigyelést és minden más szempontból is nagyon sokat követel tőlünk‭ ‬-‭ ‬mondhatni,‭ ‬egyáltalán nem felhasználóbarát.‭ ‬De még ha azt gondoljuk is,‭ ‬hogy a beszédet követően csakis ebbe az irányba lehetett továbblépni,‭ ‬mert‭ ‬-‭ ‬mintegy cserébe a nehézkes használhatóságért‭ ‬-‭ ‬a gondolatok ilyen módon történő rögzítésére technikailag meglehetősen egyszerű,‭ ‬ebből nem következik,‭ ‬hogy örökre meg kell ragadnunk ebben az állapotban.
A jelek szerint írás nélkül nem lehet igazán komplex dolgokat létrehozni:‭ ‬egyetlen olyan vadászó-gyűjtögető társadalmat sem ismerünk,‭ ‬amelynek ez sikerült volna.‭ ‬Mára viszont eljutottunk arra a technikai szintre,‭ ‬hogy akár ki is válthatjuk valamivel.‭ ‬Elvégre eddig sem azért használtunk,‭ ‬mert ez volt a legjobb,‭ ‬hanem azért,‭ ‬mert nem volt más.‭ ‬Most viszont könnyen lehet,‭ ‬hogy már nincs is szükségünk rá, mert az új technikai megoldások kényelmesebben és kézhez állóbban helyettesítik.‭ ‬Valahogy úgy,‭ ‬mint amikor a ház felépítése után sincs szükség az állványzatra.
Bár persze az is igaz, hogy eközben az új megoldások teljesen másra tesznek majd képessé minket:‭ valahogy úgy, ‬mint ahogy az állványzat is másra való,‭ ‬mint a már megépített házban működő lift.

2010. december 18., szombat

A valakiagytól a több dimenziós gondolkodásig

Az olvasás – és persze ezzel együtt az írás – volt az, amely létrehozta a modern értelemben vett személyiséget, mondja Susan Greenfield brit agykutató. Ha pedig az olvasás korának végéhez közeledünk, akkor a modern értelemben vett személyiségnek: a „valakiagynak” is vége lesz – ami azonban egyáltalán nem biztos, hogy baj.
Greenfield abból indul ki, hogy „ha egyéniek tapasztalataink, akkor mi magunk is egyéniek vagyunk”, és mivel „lehetséges..., hogy a gondolkodás fő megkülönböztető jegye a puszta ébrenléttel szemben az, hogy az embereket/tárgyakat/tényeket/szavakat meghatározott sorba, valamiféle időbeli narratívába rendezzük”, ezért az is lehetséges (sőt), hogy ebben az olvasás és az írás játszanak kulcsszerepet. Elvégre az agy megformálásához és „behuzalozásához” időre, illetve „vetélytárs nélküli inputra” van szükség, és az írás meg olvasás éppen erről gondoskodik. Egyiket sem lehet úgy csinálni, hogy közben mással is foglalkoznánk, illetve, hogy közben ne lineáris szekvenciákat építenénk ki (mivel mindkettő hosszú szimbólumláncok lineáris manipulációján alapul). Úgyhogy innentől kezdve nem is olyan meglepő az az állítás, hogy a modern értelemben vett emberi gondolkodás leképzelhetetlen nélkülük.
Ami viszont azt a kérdést veti fel, hogy mi lesz (vagy legalábbis mi lenne) a következménye, ha az olvasás ugyanúgy jelentéktelenné válna, mint ahogy a 18. század közepe és a mai értelemben vett individuum megjelenése előtt is volt. És minden bizonnyal az a válasz, hogy a modern fogalmi gondolkodás – és ezzel együtt a modern individuum – eltűnése lesz a következmény,  de ez könnyen elképzelhető, hogy nem egyfajta visszaesés, hanem egyfajta felemelkedés kezdetét jelenti majd.
A jelenlegi gondolkodás ugyanis kétségkívül hatékony eszköz bizonyos dolgok és fogalmak (méghozzá absztrakt fogalmak) megragadására, és az is hasonlóképpen kétségtelen, hogy ezeket máshogy nem is lehet megragadni. Viszont az egyik eszközkészlet elvetése nem szükségképpen jelenti azt, hogy nem választhatunk helyette másikat. Az írás és olvasás lényegében egydimenziós gondolkodást jelent (aki próbálta már a fejében kavargó gondolatokat leírni, az biztos tapasztalta ezt), és ennek vannak kétségtelen előnyei. De attól, hogy történetileg ez jelent meg előbb; és hogy alapvető hatással volt az egész emberi kultúrára, nem kell azt hinnünk, hogy nem létezhetnek – fogalmazzunk talán így - két, három vagy akár több dimenziós gondolkodást lehetővé tevő eszközök is. És talán még használni is tudjuk majd őket – bár ezt nem garantálja semmi. Viszont ha igen, akkor jelenlegi, egydimenziósra behuzalozott agyunk számára elképzelhetetlen lehetőségek nyílnak meg előttünk. Ha pedig nem, akkor talán majd egy jövőbeni vagy egy biológiailag módosított ember. Vagy esetleg majd egy másik értelmes lény.

2010. december 16., csütörtök

Moby Dicktől a gépi megértésig

Az első információkezelési forradalomra akkor került sor, amikor – még a földművelésre valóáttérés előtt – az emberek átlagéletkora eléggé megnőtt ahhoz, hogy az utódaik számára átadható mennyiségű tudást gyűjtsenek össze. A másodikra pedig akkor, amikor az írásnak köszönhetően az  információkat képesek voltunk a biológiai entitástól (értsd: az embertől) függetlenül rögzíteni.
Ami az elsőt illeti a kőkorszakban az átlagéletkor 20 év körül volt, és ez azt jelentette, hogy a nők csupán 5-8 éven keresztül szülhettek. Tehát ez egy olyan kor volt, amikor „a demográfiai feltételek nem kedveznek a szellemi felfedezések generációk közötti továbbadásának”, mondja Herwig Birg német demográfus. Ugyanis a szülők és gyerekek túlságosan rövid ideig éltek egymás mellett.
A második nagy váltás, az írás jelentőségét valószínűleg nem kell hosszan taglalni, úgyhogy ehelyett tegyük is fel azt a kérdést, hogy mi lesz a harmadik információkezelési forradalom. Az írás megjelenése óta persze sor került előrelépésekre: például a könyvtárak létrejöttére (amelyek a történelem folyamán először gyűjtöttek össze nagyobb mennyiségű tudást, mint amit egy ember nem hogy felhalmozni, de akár csak befogadni képes). Illetve a 18. sz. közepére megjelentek az enciklopédiák is, melyeknek az volt a célja, hogy mintegy  „szupersűrű könyvtárként” szolgálva gondoskodjanak róla, hogy „az elmúlt évszázadok erőfeszítései ne vesszenek kárba”, de ez persze nem változtatott meg mindent, és ha a „hogyan tovább”-ra keressük a választ, akkor valószínűleg Borges Bábeli Könyvtárából érdemes kiindulni. Ebben olyan rendszerrel van szó, ahol minden, meghatározott terjedelmű (vagyis esetünkben mintegy négyszáz oldalas) könyvet megalkotnak - ez a filozófus Quine megfogalmazásával élve „hipercsillagászati számosságú” művet jelent. A továbbadandó információk létrehozásánál eddig az „előbb szűrd meg, utána tedd közzé elvet” alkalmaztuk: az ember kiválasztotta, hogy akár szóban, akár pedig írásban továbbadott. A jövőben azonban elvileg miért is ne tehetnénk meg, hogy megpróbálunk legenerálni egy adott szabályrendszer és nyelv figyelembe vételével minden, meghatározott terjedelmű könyvet, majd pedig megpróbáljuk kiszűrni azokat, amelyek használhatóak? Ezzel az eddigieket megfordítva az „előbb tedd közzé, aztán szűrd meg” elvet alkalmaznánk – valahogy úgy, mint ma az interneten, ahová leginkább bárki és bármit feltehet.
Gondot fog jelenteni persze, hogy viszonylag alacsonyan tartsuk a létrehozott verziók számát: a Moby Dick-nek például mintegy száz millió olyan változata van, amely csupán egyetlen karakterben különbözik az eredetitől. És persze – mint ahogy a mai internetes keresőknél is ez az egyik központi kérdés - gondot fog jelenteni az is, hogy a látszólag érdekes és használható információk közül kiszűrjük azokat, amelyek valóban használhatóak, relevánsak és újak, de innentől kezdve az adatbányászat egy egészen új válfaja is kialakulhat, és a tudományos (méghozzá természettudományos) kutatás egyik formájává válhat a szövegek Bábeli Könyvtárában (vagy ha úgy jobban tetszik: fázisterében) való keresgélés.
Amihez minden bizonnyal valamiféle gépi megértésre lesz szükség – de végső soron miért is ne próbálnánk meg?

2010. december 12., vasárnap

Ami az anomáliák tudománya után következik

A kvantumelmélet annak idején, az 1920-as években olyannyira érthetetlennek tűnt, hogy „Bohr úgy vélte, ez azt jelenti, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyekre a tudomány nem képes választ találni. Einstein számára pedig azt jelentette, hogy valami nem stimmel az elmélettel” - írja Michael Brooks a 13 rejtély című könyvben. Számunkra viszont jelentheti akár azt is, hogy hamarosan talán egy teljesen új korszak fog kezdődni a világ megismerésében. Hacsak el nem kezdődött máris.
Nagyjából az 1600-as évekig ugyanis nem volt modern értelemben vett természettudomány. Amikor viszont létrejött, akkor gyorsan elvezetett egy új, matematizált eszközrendszer létrejöttéhez is, amelyet lényegében „gondolatfokozásra” használtunk. Nem tudjuk ugyan enélkül kiszámítani, hogy a newtoni mechanika szerint miként mozognak a bolygók, de megfelelő képletek segítségével igen, és eközben legalább azt képesek vagyunk megérteni, hogy mire vonatkoznak a számítások. Vagyis kissé leegyszerűsítve: értjük a számítási szabályokat, és az eredményeket is össze tudjuk hasonlítani a megfigyelésekkel, tehát meg tudunk róla győződni, hogy helyesek-e. Ám eközben a megértésre valójában nincs is feltétlenül szükség: Kepler például anélkül is meg tudta fogalmazni a Kepler-törvényeket, hogy értette volna a mögöttük meghúzódó összefüggéseket.
Innentől kezdve három út képzelhető el. A hagyományos „megértem, és leírom” típusú megoldásoknak nyilvánvalóan korlátokat szab az, hogy Wigner Jenő megfogalmazásával élve „egy kutya sok mindent megtanulhat, de a szorzótáblát lehetetlen neki megtanítani”. Értsd: az emberi megértésnek is ugyanígy megvannak a korlátai, és ha esetleg most még nem is, előbb-utóbb azért biztosan el fogjuk érni ezt. És próbálkozhatunk ugyan a Kepler-féle megoldással is (vagyis azzal, hogy megértés nélkül tárjuk fel a szabályokat), ám ahogy a dolgok bonyolultabbá válnak, valószínűleg egyre kevésbé tudjuk majd, hogy egyáltalán mit kellene megfigyelni, mérni stb. Edison próba-szerencse alapon (úgy, hogy egyszerűen minden, a keze ügyébe akadó anyagot végigpróbált) meg tudta alkotni a szénszálas izzólámpát, de valamiféle atommotort – amivel szintén megpróbálkozott – már nem.
Úgyhogy – szerintem – marad a harmadik megoldás. Vagyis az, hogy az emberi megértést mással helyettesítjük: például a gépivel, és innentől kezdve majd ugyanúgy egyszerűen kérdéseket teszünk fel ennek a „gépi megértésnek” (anélkül, hogy átlátnánk a válasz mögötti logikát), mint amikor két nagy számot szorzunk össze számítógéppel, és fogalmunk sincs arról, hogy a válasz konkrétan milyen folyamatokon keresztül jön létre. Semmi okunk sincs azt képzelni, hogy az emberi megértés egyben a megértés végső határait is jelenti, és lehetetlen lenne meghaladni. Egy következő lépésben pedig talán majd eljutunk arra szintre is, ahol már a kérdések feltétele is meghaladja a képességeinket, és akkor majd azt is másokra bízzuk. Akár valamiféle mesterséges intelligenciára, akár biológiailag módosított emberekre (értelmes lényekre).
Brooks úgy fogalmaz, hogy a többi fizikai anomáliával együtt „a sötét energia [is] valójában nem óriási gond, hanem a fizika előtt álló legnagyobb lehetőség arra, hogy megvizsgáljuk [a modern tudományt megalapozó] leegyszerűsítéseket, és kijavítsuk őket, és ezáltal a tudást új szintre emeljük”. De elképzelhető egy olyan olvasat is, hogy már elértük az agyunk által nyújtott lehetőségek határait. Ez nem azt jelenti, hogy „vége van”, hanem csupán annyit, hogy a jövőben talán nem mi fogjuk csinálni a tudományt.  Ami talán nem igazán hangzik jól – egészen addig, amíg úgy nem kezdünk gondolni a dologra, mint egy beláthatatlan és a szó szoros értelmében felfoghatatlan fejlődés kezdetére.
És én személy szerint nagyon remélem, hogy tényleg ez a helyzet.

2010. december 5., vasárnap

Volt-e a dínóknak űrkutatása?

Egy Chris McKay nevű NASA-kutató szerint amennyiben a dinoszauruszok fejlett technológiával rendelkeztek,  akkor ennek a nyomait a Holdon kell keresnünk. Ugyanis akár el is juthattak oda, és ott akár 65 millió éven keresztül is fennmaradhatnának egy esetleges dino-leszállóegység maradványai, míg a Földön felettébb valószínűtlen, hogy bármi hasonlót megtalálnánk.
Ami elsőre kétségkívül meggyőzően hangzik; a helyzet azonban – mint általában – most sem egyszerű. Bill Bryson azt írja a Majdnem minden rövid történetében, hogy állítólag „egy milliárd csont közül csak egy kövül meg. Ha ez igaz, akkor a ma élő összes amerikaiból – 270 millió ember egyenként 206 csonttal – körülbelül ötven csont marad meg, vagyis egy csontváz egynegyede”. De az, hogy fennmarad-e, csupán szükséges, de nem elégséges feltétel, hiszen még meg is kell találni, és ha 9 millió négyzetkilométeres területen kell keresnünk ezt a bizonyos egynegyed csontvázat, akkor kevés az esélyünk. Úgyhogy talán nem is olyan meglepő, hogy „becslések szerint a kihalt fajok közül csak minden tízezredikből van őskövületpéldányunk”.
Paul Crutzen Nobel-díjas légkör-kémikus viszont 2000-ben azt vetette fel, hogy egy új földtörténeti korszakot: az antropocént kellene bevezetni, mert a gőzgép elterjedése óta az ember olyan mértékben alakítja át környezetét, hogy ez akár év százmilliók múlva is kimutatható lesz. Vagyis: amennyiben a dinoszauruszok hozzánk hasonlóan egy ipari forradalmon keresztül jutottak volna el a holdutazáshoz szükséges technológiáig, akkor ha a városaik, hídjaik és gyorsforgalmi útjaik eltűntek volna is mostanra a Föld felszínéről az erózió és egyéb környezeti hatások miatt, például annak a nyomait, hogy nagy mennyiségű szenet használtak fel (és eközben erősen szennyezték a környezetet), ma is látnunk kellene. Ezért aztán abban egészen biztosak lehetünk, hogy nem volt valamiféle dino-ipari forradalom.
Abban viszont nem, hogy nem volt dino-űrkutatás sem. Ugyanis mi van akkor, ha náluk a változások nem lényegében az egyik pillanatról a másikra mentek végbe, és nem terjedtek ki az egész bolygóra, hanem mondjuk egy szigeten akár év-tíz- vagy százezeredekig kísérletezgettek hozzánk hasonlóan szén és vas alapú megoldásokat használva? Egy ilyen lokális megoldás számunkra ugyan nem tűnik valószínűnek, de mi persze csak a saját példánkból tudunk kiindulni, és bár abban biztosak lehetünk, hogy robbanásszerű fejlődést követően tényleg el lehet jutni a Holdra (hiszem a mi esetünkben ez történt), az még akkor sem elképzelhetetlen, hogy a másik modell is működőképes lehet, ha egyelőre nincs rá bizonyíték.
Sőt, egy lépéssel tovább menve akár még azzal a gondolattal is eljátszhatunk, hogy nem a 65 millió évvel ezelőtt kihalt, hipotetikusan intelligensnek tekintett dinoszauruszok voltak az egyetlen értelmes, technológiát alkalmazó faj a múltban. Elvileg létezhettek volna mondjuk 100 vagy akár 200 millió évvel ezelőtt is lokális technikai civilizációt létrehozó képviselőik, melyek szenet használtak, és melyek aztán ilyen vagy olyan okból eltűntek (nem feltétlenül kell ehhez kisbolygó-becsapódás).
Az efféle gondolatkísérleteket – merthogy ez legfeljebb annak tekinthető – persze korlátozza, hogy 500 millió vagy éppen egy milliárd évvel ezelőtt egészen biztosan nem volt kőszén, és még ennél is nagyobb súllyal esik latba, hogy magasabb rendű élet sem. Mert bár mondhatjuk azt, hogy – és itt jussanak az eszünkbe a Bill Bryson által említett adatok -, hogy a legtöbb dolog egyszerűen nem marad fenn, de azért több, mint valószínűtlen lenne, hogy egy olyan korból, amikor egyaránt élnek magasan fejlett, illetve egyszerű felépítésű állatok, kizárólag az utóbbiak maradványait találjuk meg.
Ami azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes a Holdat egy dínó-technológia maradványai után alaposabban is átfésülni, hiszen belátható időn belül esélyünk sincs arra, hogy máshol találjuk meg egy idegen civilizáció alkotásait.
Esetleg többét is egyszerre.

http://www.overcomingbias.com/2008/02/dinos-on-the-mo.html

2010. november 28., vasárnap

Onkalo és a csillagok

A finnországi Onkalóban olyan atomhulladék-tároló épül, amely tízszer hosszabb ideig fog fennmaradni, mint a jelenlegi rekorder: az USA-ban található és nem ezer évszázadra, hanem „csupán” tíz ezer évre tervezett WIPP (vagyis Waste Isolation Pilot Plant). Számomra most nem is annyira a technikai részletek érdekesek, hanem inkább az, hogy  a ma megszokottal ellentétben, amikor is rendszerint rövid távra tervezünk, ennek az objektumnak már csak a megépítése is az emberéletnél hosszabb időszakot fog át, ugyanis 2100 előtt egészen biztosan nem lesz kész. Az pedig még érdekesebb számomra, hogy amennyiben a tároló valóban fennmarad a tervezett ideig, úgy hozzávetőleg egy nagyságrenddel tovább lesz „működőképes”, mint a ma leghosszabb ideje létező és nem csupán romjaiban fennmaradt emberi építmény (mondjuk a Stonehenge), és innentől kezdve több dolgon is érdemes elgondolkoznunk.
Egyfelől azon, hogy száz ezer évvel ezelőtt még nyoma sem volt a mai emberi kultúrának, vagyis: ilyen időbeli távolságból nem csupán a nyelvek vagy a vallások (hogy az olyan társadalmi formákról, mint amilyen az „állam” meg a hasonlók, már ne is beszéljünk) nem maradtak fenn, hanem általában véve semmi más sem. Sőt, maga a homo sapiens mint biológiai entitás is nagyságrendileg mindössze ennyi ideje létezik. Joggal számíthatunk tehát arra, hogy még ha nem avatkozunk is be genetikailag, mire az onkalói atomhulladék-lerakóhely „bezár”, addigra egy biológiai értelemben véve másmilyen ember fog a Földön élni (mármint ha fog egyáltalán).
Másfelől azt is érdekes lenne tudni, hogy ha képesek vagyunk száz ezer évig  fennmaradó építészeti alkotást létrehozni, úgy képesek vagyunk egy vagy tíz millió évig (vagy még sokkal tovább) fennmaradót is.
Amennyiben ez lenne a célunk, akkor megpróbálkozhatunk egy, a világűrben lebegő mesterséges konstrukcióval – nem ismerek ugyan ilyen számításokat, de biztos vannak (vagy legalábbis elvégezhetőek) azzal kapcsolatban, hogy milyen vastag falak, milyen pálya stb. kellene ahhoz, hogy az mondjuk 10 vagy százmillió év múlva is használható legyen.
De maradhatunk a Földön is. Arthur C. Clarke A város és a csillagok című tudományos-fantasztikus regényében már 1956-ban leírta azt a Diaspart, amely több mint ezer millió éven át létezett, miközben „a Föld óceánjai kiszáradtak és az egész földgolyót immár sivatag borította. A szél és eső az utolsó hegyeket is porrá őrölte, és s a világ túlságosan fáradt volt, hogy újakat alkosson”. Egy ilyen város persze nagyon is más, mint Onkalo, ez utóbbinak ugyanis éppen az lenne a célja, hogy emberi beavatkozás nélkül, „önjáró módon” létezzen (és senkinek se kelljen a radioaktív hulladék közelében tevékenykednie). Egy millió évekig fennmaradó „Megaonkalót” a már jelenleg is rendelkezésünkre álló technológiákkal több, mint valószínű, hogy nem tudnánk megvalósítani. Ehelyett valamiféle folyamatos hibajavításra képes rendszerre lenne szükség.
Egy Diaspar esetében azonban valójában az is elég, ha folyamatosan lakott: százmillió évek alatt ugyan a lemeztektonikától kezdve számos más olyan tényezővel is számolnunk kellene, amellyel a számos nagyságrenddel kisebb időskálákon nem, de a lakosság képes lehetne az adott pillanatban megfelelően reagálni. Vagyis valójában nem is lenne más dolgunk, mint „csupán” arról gondoskodni, hogy egy civilizáció nagyon-nagyon sokáig ne szűnjön meg, és akkor ez a civilizáció majd minden bizonnyal majd működésben tartja a várost. Akár földtörténeti korokon át is, és csak akkor lesz majd minőségileg más a helyzet, amikor a Nap elviselhetetlenül fényessé és forróvá válik, és nem maradhatunk tovább a Földön. Addig azonban év százmilliók vannak hátra. Akár mondjuk Budapest számára is, tehát miért is ne kezdenénk úgy gondolni kedvenc városunkra, mint ami akár még ennyi idő múlva is létezhetne majd.

Az Into Eternity c. film trailere

2010. november 24., szerda

A jövő házassági partnere

A házasság jelenleg átalakulóban van, és a jövőben még nagyobb változások várhatóak – vagy legalábbis képzelhetőek el.
Ma ugyan a „biológiailag adottból”, vagyis az emberi testből és lehetőségeiből indulunk ki, de eközben a szaporodás egyáltalán nem feltétlenül elsődleges (ellentétben az emberiség korábbi történelmével). Az azonos neműek közötti házasság például nyilvánvalóan nem reprodukciós célokat szolgál, és ebbe a tendenciába illenek bele az a „puma nők” is, akik (évekkel, sőt akár egy évtizeddel) idősebbek a férjüknél: az USA-ban mintegy 3 millió ember él ilyen házasságban. Ezt egyfelől a nők minden korábbinál nagyobb anyagi és szexuális függetlensége teszi lehetővé, másfelől pedig – és itt már belép a képbe a biológia – a heti hét napon át folytatott fitnesz gyakorlatok, melynek köszönhetően sokkal tovább maradnak fiatalosak és a férfiak számára vonzóak, mint korábban bármikor, írja Mark J. Penn a Mikcrotrends-ben. Illetve ide illene az is, amit egy Norman Haire nevű szerző azon, 1927-es felvetése, mely szerint megengedetté válhatnának a vérfertőző kapcsolatok abban az esetben, ha felnőttek között és a gyermeknemzés elkerülésével történnek. Ez bennem is erős ellenérzéseket (sőt, viszolygás és undort) szül, de legalább elvileg elképzelhető, hogy valamikor a jövőben ezt a kérdést is ugyanúgy fogják kezelni, mint ma az azonos neműek szexuális kapcsolatát.
És – ismét csak elvileg – elképzelhető az is, hogy nem emberekkel, hanem robotokkal kötünk majd házasságot, miként ezt egy David Levy nevű kutató is feltételezi. Amihez persze arra is szükség lesz (vagy lenne), hogy a vonzódáson túl a robotokat (mesterséges intelligenciákat, virtuális teremtményeket, bármiket) jogi személyiségnek is tekintsük – elvégre jelenleg egy pornó magazinnal vagy vibrátorral sem lehetséges egybekelni.
Adott esetben persze több mint sajátos helyzethez vezethetne, ha mondjuk egy szuperszámítógép egyszerre számos, az ember számára házassági partnerként is vonzó avatárt/partnert/bármit lenne képes megteremteni/megjeleníteni, mivel innentől kezdve megint csak kérdésessé válik annak a „személyiségnek” az értelmezése, amellyel legalább egy időre „összekötnénk az életünket”, és egyáltalán nem biztos, hogy a hagyományos jogi kategóriák értelmezhetőek lesznek rá.
Mint ahogy hasonlóképpen megbonyolítaná a dolgot az a Freeman Dyson által felvetett forgatókönyv is, ahol az egymással összekapcsolódni képes „Nagy Agyak” kollektív társadalma jönne létre, amely esetében aztán hasonlóképpen nem tudnánk mit kezdeni a ma még meghatározónak számító kategóriákat (mint amilyen mondjuk a személyiség is).
Ehhez képest viszonylag egyszerű lenne, ha azzal a gondolattal játszanánk el, hogy mi lenne, ha megjelennének majd egyszer valamikor a jövőben olyan, augmentált (képességjavított) állatok, melyek intelligenciája az emberéhez mérhető, és melyekkel akár szexuális kapcsolatra, akár pedig házasságra is léphetünk majd.

http://www.scientificamerican.com/article.cfm?id=humans-marrying-robots

2010. november 23., kedd

Második Magyar Jövőkutatás Meetup: november 29.

Szeretettel meghívunk mindenkit a Második Magyar jövőkutatás Meetup-ra.
Időpont: 2010. november 29., hétfő, 19:00
Helyszín: 1117 Bp. Magyar Tudósok Körútja 2, BME Q épület, A szárny 3. Emelet 323.

Részletes program:

Csiszér Béla: A vírusírás jövője
Jelenleg még hajlamosak vagyunk a vírusokkal kacsolatban (első sorban) a pc-kre gondolni. Kérdés azonban, hogy ha a hangsúly majd áthelyeződik máshová és más eszközökre, akkor miként lesz. A váltás ugyanis többek között az operációs rendszerek eddiginél jóval nagyobb változatosságát is eredményezheti.
Az előadóról:
Csiszér Béla közel tíz éve foglalkozik vírusirtással. A Sicontact ügyvezető igazgatója és az év ifjú informatikai vállakozója (2007). A BME-n szerzett villamosmérnöki diplomát, és elvégezte az MBA-t is. A Jövőobszervatórium Kutatócsoport (BME) alapító tagja.

Szedlák Ádám: Adatrohadás
A jövő egyik fontos szempontja, hogy mennyire tudjuk megőrizni a jelenlegi információkat. Az ilyesmiről általában csak akkor szoktunk hallani, ha valamit végleg elvesztettünk, vagy ha valamit sikerült bravúrosan megmenteni (esetleg akkor, ha egy cég elhagyta a bankkártyaszámunkat, de ez most mellékszál.) Pedig amellett, hogy valóban elvesztek-e a holdraszállás adatai, vagy hogy ördögi ügyesség kellett-e a III/III-as szalagok elolvasásához, érdekes kérdés az is, hogy a regényem.doc vagy a Családi fotók mappa mennyire van biztonságban.
Az előadóról:
Szedlák Ádám az [origo] Techbázisának újságírója, civilben az SF Portal Meetup szervezője és a jelenleg tetszhalott állapotban létező cyberculture.hu technikatörténeti blog szerzője.

Bán László: Száz év múlva - a Titanic állandó
A szerző legújabb interjúkötetét mutatja be, amelyben 21 "magyar Nostradamus" - ismert tudósok, művészek, közszereplők - próbálják meg elképzelni, mi lesz velünk, a világgal, Magyarországgal 100 év múlva. link
Az előadóról:
Bán László tudományos újságíró; a Magyar Rádió Tudományos Szerkesztőségének vezetője 1989 és 2008 között; jelenleg az ELTE tudományos munkatársa, oktatója. Előző kötete: Óriások vállán. Tudósportrék.

Dr. Bodrogi Bence: A budapesti tömegközlekedés jövője
Ezzel a témával kapcsolatban legalább két forgatókönyvet érdemes felvázolni: egy olyan valószínűt, ahol figyelembe vesszük - politikia prefrenciáktól függetlenül - a rövid távű politikai gondolkodásból fakadó következményeket is. De persze másfelől legalább ugyanilyen izgalmas az is, hogy milyen lenne egy, a budapesti tömegközlekedés sztempontjából ideális modell.
Az előadóról:
Dr. Bodrogi Bence (BME) 15 éve foglalkozik foglalkozik - speciálisan a járműtörténetre fokuszálva - a fővárosi tömegközelekedés egyes aspektusaival, és jelenleg is a közlekedési alágazatok (mint amilyen pl. a troliközlekedés) történetét tanulmányozza. A témában több szakcikke jelent meg, illetve könyvet adott ki a magyarországi trolibusz történetéről. link

Dr. Hargitai Henrik: Természetföldrajzi jövőkutatás
Jelenlegi tudásunkkal a múltbeli, hosszú időskálán keresztül megbízhatóan zajló, lassan változó geológiai és csillagászati folyamatok extrapolálhatók a hosszú távú jövőre is. Így előrejelzéseket tehetünk azzal kapcsolatban, hogy milyen lesz a Föld vagy éppen más bolygók állapota milliárd éves időskálán. A Naprendszerben zajló lassan változó folyamatok irreverzibilisek, azaz a változások egyirányúak lesznek. A modellek a váratlan katasztrófákat természetesen nem tudják figyelembe venni, és bár statisztikai valószínűség ezekre is megadható, a statisztikailag véletlen kataklizmákkal alapvetően nem foglalkozunk.
Az előadóról:
Dr. Hargitai Henrik bolygókutató, bolygótérképezéssel foglalkozik, az ELTE adjunktusa és jelenleg a devecseri Közös Hullámhossz Rádió koordinátora. Publikációi a Cartographica, Természet Világa, Médiakutató, Magyar Média folyóiratokban jelentek meg. Részt vett a Mars Society marsbázis-szimulációs kísérletében. link

Orgel Csilla: Pulispace
"2014-ben saját készítésű egységet küldünk a Holdra, ezzel teljesítve a Google Lunar X PRIZE kihívását. A Google Lunar X PRIZE célja, hogy elősegítse a következő a Holdralépést (amit Moon 2.0-nak is neveznek) azáltal, hogy 30 millió dolláros keretéből megjutalmazza az első magáncégeket, melyek sikeresen elérik a Hold felszínét." link
Az előadóról:
Orgel Csilla geológus-hallgató, a MANT, az MCSE és a SETI-Műhely tagja. A Pulispace Mission Planning-jén belül az ő feladata a leszállási hely kijelölése. link

Az előadások 10 percesek, és vita követi őket.
Az est koordinátora: György László (BME), a Jövőobszervatórium Kutatócsoport tagja. link

2010. november 17., szerda

A negyedik hullám

Nagyon is védhető az az álláspont, írja Alvin Toffler A harmadik hullám című könyve bevezetésében, amely „a civilizáció történetét csak három részre osztja fel – az első hullám mezőgazdasági szakaszára, a második hullám ipari fázisára, és a harmadik hullám időszakára, ami most kezdődik”, és amely utóbbi nem lenne más, mint az információs forradalom. Ez kétségkívül meggyőzően hangzik, de eközben azért kérdéseket is felvet.
Egyfelől: az ipari forradalom a gőzgéppel kezdődött – de nem azzal ért véget. Hanem a gőzalapú közlekedést követően megjelent például a belsőégésű motor, a Krupp-művek meg a műtrágyagyártás (és így tovább), és nekem erősen az a gyanúm, hogy a számítástechnika jelenlegi helyzete nagyjából a vasút elterjedésének idejére hasonlít. Tehát ennek megfelelően érdekes lenne tudni, hogy milyen területekre fog ugyanúgy átcsapni, mint ahogyan annak idején az ipari forradalom is teljesen új területeken is végigsöpört – sőt, nem csak végigsöpört, de sokszor létre is hozta őket.
A másik kérdés az, hogy bár első és második hullám kétségkívül létezett, vajon tényleg lesz-e harmadik is. Én ugyan arra fogadnék, hogy igen, de amíg nem teljesedett ki, és - képletesen szólva – nem csapott át tényleg a fejünk felett, addig azért nem lehetünk benne teljesen biztosak. És végül ott van az is, hogy vajon – mármint ha lesz ilyen, akkor – mi lesz a negyedik hullám.

2010. november 10., szerda

Ugyan kinek kell a matematika?

G.V. Ramanathan amerikai matematikus azt kérdezi, hogy valójában mi szükség van az általános iskolait meghaladó matematikára, ha egyszer az emberek túlnyomó része úgysem használ soha az alapműveleteken kívül semmit.
Majd pedig valami olyasmit válaszol, hogy a matematika oktatásban játszott központi szerepe annak köszönhető, hogy ugyanolyan jól reklámozzák, mint a fogfehérítőt meg a hajnövesztő szereket. Vagyis első lépésben meggyőznek minket, hogy a dús haj, a fehér fog vagy éppen a két ismeretlenes egyenlet elengedhetetlen ahhoz, hogy boldog és teljes életet éljünk; aztán stigmatizálják azokat, akik nem ilyenek – mi pedig inkább megyünk, és megvesszük az adott terméket.
Ennek megfelelően meg kell tanulnunk, noha – mondja Ramanathan – „az irodalommal, történelemmel, politikával és zenével ellentétben a matematikának vajmi kevés köze van a mindennapi élethez”, és bár az alapfokú oktatásban ott a helye, a középfokúban már semmi szükség sincs rá. Az pedig, hogy jelenleg ilyen fontosnak tartjuk, valószínűleg arra vezethető vissza, hogy aki nem ismeri, az nem képes hozzáférni az utóbbi évszázadok „sikertörténetéhez”, a természettudományokhoz sem.
A fentebbiek alapján viszont az is kérdéses lehet, hogy akarjuk-e a továbbiakban a természettudományokat is oktatni az általános iskola után mindenkinek – vagy pedig meghagyjuk szakiskoláknak. Ugyanis mint ahogy nem kell képzett autószerelőnek lennünk ahhoz, hogy vezetni tudjuk az autót, nem kell a termodinamikát sem ismernünk hozzá. És hasonlóképpen: a legtöbben nem azért kezdenek környezettudatosan viselkedni (ha ugyan kezednek), mert megértették a felmelegedés mögött meghúzódó természeti folyamatok működését, hanem azért, mert elfogadták a témával foglalkozó szakértők állításait anélkül, hogy azokat ellenőrizni akarnák. Ad absurdum: még az a kérdés is felvethető, hogy nem idő- és energiapazarlás-e a diákok azon részének a középfokú matematika, fizika, kémia stb. oktatás, akiket hidegen hagyja az ilyesmi (kérdem én ezt annak ellenére, hogy nekem mind a matematika különböző ágai, mind pedig általában véve a természettudományok mindig is nagy – bár olykor viszonzatlan – szerelmeim voltak).
Illetve azon is érdemes elgondolkodni, hogy a jelenlegi oktatási rendszer leginkább olyan kategóriákból építkezik („matematika”, „fizika”, „irodalom”, és így tovább), melyek a 20. században, teljesen más körülmények között még minden bizonnyal jól beváltak, de könnyen elképzelhető, hogy ma már nem rájuk lenne szükségünk. Nem öröktől fogva léteznek, hanem egy adott korszak felfogását tükrözik arról, hogy az egyes területek között hol kell meghúzni a határokat, és leginkább az újkorban jelent meg a modern értelemben vett irodalomtól a modern értelemben vett történelmen keresztül az ismét csak modern értelemben vett fizikáig bezárólag mindegyikük. Tehát miért is hinnénk, hogy mostantól fogva az örökkévalóságig ezek fognak a leginkább megfelelni a céljainknak.

http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/2010/10/22/AR2010102205451.html

2010. október 30., szombat

Időkapszula: amíg világ a világ

Jon Lomberg amerikai művész néhány évvel ezelőtt arra a következtetésre jutott, hogy akár a mai, meglehetősen primitív technológiákkal is tudunk üzenetet küldeni az egy milliárd (!) évvel később élő értelmes lényeknek. Mivel ez egyben a jelenlegi lehetőségeink határait is jelenti, ezért érdemes továbbgondolni, hogy fejlettebb megoldásokat alkalmazva mire lehetnénk képesek, és a válasz minden bizonnyal az, hogy nem lenne akadálya egy olyan időkapszula elkészítésének sem, amely egészen addig létezne, amíg trilliószor trillió évek múltán különböző fizikai folyamatok végeredményeként – a kozmológus Paul Davies megfogalmazásával élve - „az Univerzum egy fotonokból, neutrínókból, valamint egyre fogyatkozó számú elektronból és pozitronból álló nagyon híg levessé” válik, és a mai  „Világmindenség közönséges anyaga már mind eltűnt.”
Lomberg abból indult ki, hogy az „emberiség portréját” egy apró, alig pénzérme méretű gyémántba kellene rögzíteni, majd pedig eljuttatni a Titán nevű Szaturnusz holdra, mivel ott egy milliárd év múlva, amikor a Nap majd a vörös óriás fázisban lesz, akár értelmes élet is kialakulhat. Ezt az időbeli távolságot csak akkor tudjuk meghaladni, ha nem statikus, egyszer elkészített időkapszulát használunk, hiszen ilyen hosszú idő alatt minden elkopik, szétmorzsolódik erodálódik, amortizálódik stb.
Ha viszont olyan önreprodukáló automatákat építenénk egyelőre még nem létező, de már ma is könnyen elképzelhető technológiák segítségével, amelyek a jövőnek szóló üzenetet is tartalmaznák, akkor ehhez „mindössze” megfelelően megbízható másolási módszerekre lenne szükségünk meg egy olyan konstrukcióra, amely most is és az elképzelhetetlenül távoli jövőben is képes lenne energiához jutni (miközben már a mai csillagok is kihunynak); képes lenne megfelelő mennyiségű anyagot begyűjteni a hibátlan másolatok elkészítéséhez, és így tovább. De az is elképzelhető, hogy egyfajta „önreprodukáló-automata ökoszisztémát” hoznánk létre, ahol a a különböző megoldások mintegy evolúciósan versengenének azért, hogy minél jobban alkalmazkodjanak a Világmindenség lassan, de biztosan változó körülményeihez.
Ami az üzenet tartalmát és visszafejthetőségét illeti, az más kérdés, de már most is vannak olyan dolgok, amiket érdemes lenne elmondani a távoli jövőben élőknek. Ilyen például az, hogy – miként  Lawrence M. Krauss és Robert J. Scherrer egy 2007-es cikkben fogalmazott - „az Univerzum fejlődésének egy nagyon speciális korában élünk: egy olyan időben, amikor megfigyelésekkel tudjuk igazolni, hogy az Univerzum fejlődésének nagyon speciális korában élünk”. Mondjuk száz milliárd év múlva (ami persze az önreprodukáló automatán alapuló időkapszula számára nincs olyan sokára) azonban nem lesz módunk észlelni a sötét energia létét, és a kozmikus háttérsugárzás is is észlelhetetlenné válik (és innentől kezdve az Ősrobbanásra sem lesz bizonyítékuk). Tehát miért is ne tájékoztatnánk erről „őket”; az pedig más kérdés, hogy miként lennének vagy nem lennének. képesek az ilyen üzenetet ennyivel utánunk megfejteni. És ez még mindig csak a kezdet lenne.
Mindenesetre furcsa – és számomra valójában megrázó is – belegondolni, hogy a viszonylag közeli jövőben: akár már a 21. században megjelenhet az a technológia, amely majd lehetővé teszi, hogy egészen a jelenlegi, „hagyományos anyagból” álló Világmindenség létének utolsó pillanatáig fennmaradó üzenetet hozzunk létre.

2010. október 24., vasárnap

A jövő a küklopsz-embereké?

Az eugenika megjelenése óta állandóan újra és újra felvetődik, hogy milyen lenne az ember, ha ilyen vagy olyan módon beavatkoznánk a biológiájába. Vagy ha elég ideig hagynánk, hogy "természetes" úton történjenek a dolgok.
Az egyik első előfutár ezen a területen H. G. Wells volt, aki az Időgépben azt mutatja be, amint az emberiség két külön fajra (eloikra és morlockokra) szakad a távoli jövőben. De érdemes idézni J. B. S. Haldane angol evolúcióbiológustól az 1920-as évek elején íródott Daedalus vagy tudomány és jövőt is (Incze György fordítása):

Ha majd egyszer a szaporodás a nemi szerelemtől elválik, akkor az emberek teljesen új értelemben lesznek szabadok. Nemzeti jellemüket ma igen lassan változtatják, olyan természettörvények értelmében, melyeket mi nem ismerünk. A jövőben a szelektív neveléssel talán sikerül a jellemeket éppen olyan gyorsan megváltoztatni, mint az intézményeket. Nagyon jól el tudom képzelni, milyenek lesznek 300 év múlva a választási plakátok, hogy ha ilyen régimódi politikai fogások akkor még meglesznek. „Szavazzatok Smith-re és több zenére” - „Szavazzatok O'Leary-re és több leányra” és végül „Szavazzatok Macphersonra és ükunokáitok kapaszkodó farkára.” Állatfajokat már ma tetszés szerint kitenyészthetünk, csak idő kérdésének látszik, hogy mikor fogjuk ugyanezeket az elveket saját nemünkre alkalmazhatni.

Egy dr. Thomas Shastid nevű amerikai szemorvos a Minnesota-i Duluh-ból szintén azt a kérdést tette fel magának, hogy az milyen biológiai átalakulások várnak (vagy legalábbis várhatnak) ránk a jövőben, és az 1930-as évek elején azt válaszolta, hogy egyszeművé fogunk válni. Ugyanis a két szemünk egyre közelebb kerülve egymáshoz végül egyetlen küklposz-szemmé olvad majd össze, és ugyanúgy két éleslátást biztosító folt lesz majd benne, mint egyes madaraknál is. És bár a látóterünk szűkebb lesz, jobban fogjuk látni a színeket, formákat és mozgásokat.
Meg kell vallanom: nem igazán látom be, hogy miért kellene így történnie.




2010. október 23., szombat

A nagy rakétaelkapó

Nehéz elhinni, de egy 1953-as amerikai szabadalom szerint a Földre visszatérő rakétát a képen látható berendezéssel kellene elkapni leszálláskor.
De bármilyen nehéz is elhinni, azért van, aki tényleg így képzelte (méghozzá egy bizonyos D. B. Driskill San Franciscóból, aki a U. S. Patent 2,592,873. boldog tulajdonosa). Az elv annyira nyilvánvaló, hogy tulajdonképpen magyarázni sem kell: a rakétát radar vezérli célra, és a mondjuk sínen guruló teleszkópos csőrendszer fékezi le.
A jövő persze nagyon másmilyennek bizonyult.

forrás: Modern Mechanix, 1953

2010. október 20., szerda

Első Magyar Jövőkutatás Meetup: 2010. október 27.

A meetup-on a Jövőobszervatórium Kutatócsoport (BME) tagjai által tartott rövid, kedvcsinálónak szánt előadások fognak elhangzani.
Helyszín: 1117 Budapest, Tudósok Körútja 2. Q. épület A. 323.
Kezdés: 18:00; befejezés kb. 19:30

Tóth Attiláné dr. (MTA Jövőkutatási Bizottság alelnöke): A hazai jövőkutatás helyzete
Bacsárdi László (Magyar Asztronautikai Társaság főtitkára) : Nanotech és jövő
György László (egyetemi tanársegéd, BME): A magyar oktatási rendszer jövőjéről
Winkler-Nemes Gábor (képzőművész): Művészet és jövőkutatás
Túri Anikó (közgazdász - jogász hallgató): Gazdaságdiplomácia a 21. században
Dr. Galántai Zoltán (egyetemi docens, BME): Futurepunk: vissza a múltba

Minden érdeklődőt szerettel látunk!


2010. október 17., vasárnap

A Szovjetunió széthullásától a jövő államáig

A nemzetállam eltűnése már nincs is olyan messze – vagy legalábbis a történelem eddigi, „nagyon hosszú hullámú” mintázata alapján erre következtethetünk.
Eddig két, az egész emberi társadalmat átalakító forradalom zajlott le: a neolitikus, majd pedig az ipari. Az első azt eredményezte, hogy az addigi vadászó-gyűjtögető társadalmak mellett (illetve egyre inkább: helyett) megjelentek az államok, és innentől kezdve egészen az 1800-as évek elejéig a „nagybirodalom” volt a meghatározó államforma Ázsiában csakúgy, mint mondjuk Közép- és Dél-Amerika magas kultúráiban is a spanyolok megjelenéséig. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a biológiai ancien régime-nek (ahol közvetve vagy közvetlenül minden a termék, energia és bármi más is a földből származott) ez volt a messze legsikeresebb államformája, és az európai államok, melyek a Francia Forradalom után kezdtek „nemzetállamként” tekinteni magukra, csupán az ipari forradalommal együtt váltak meghatározóvá (ekkor viszont olyannyira, hogy ma még a palesztinok is önálló nemzetállam létrehozására törekszenek). Vagyis az eddigi két nagy „forradalom” két teljes államforma-váltással is járt. Ami persze nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy amennyiben tényleg az alapoktól huzalozza át egy változás az egész társadalmat, akkor nyilván ez a rész sem maradhat változatlan.
Tehát ha úgy véljük, hogy az információs társadalom ugyanolyan mértékben fog különbözni az ipari forradalom hatására létrejött világtól, mint amennyire az a biológiai ancien régime-től különbözött, akkor minden okunk megvan arra, hogy feltételezzük, hogy ezt a váltást a nemzetállam nem fogja túlélni. És az eredmény legalább annyira el fog térni a mostani nemzetállamtól, mint az az inka birodalomtól az Amerikai Egyesült Államok.
Toffler A harmadik hullám című könyvében azt írja, hogy eközben kétféle erő fog szerepet játszani, és „az egyik... arra törekszik majd, hogy a politikai hatalom az országos szintről lekerüljön az országon belüli régiók és csoportok szintjére. A többi pedig arra..., hogy a hatalmat a nemzetállamok szintjéről följebb, transznacionális, nemzetek fölötti ügynökségek és szervezetek kezébe juttassák”, és az eredmény „kisebb és kevésbé erős egységek” kialakulása lesz.
A szovjet Andrei Amalrik 1970-ben, vagyis jócskán az információs társadalom kiépülésének kezdetei előtt azt jósolta, hogy 1984-re a Szovjetunió egy Kínával folytatott háború mellett az etnikai feszültségek miatt szét fog hullani, és Toffler is úgy gondolta, hogy „ahelyett, hogy új nemeztek alakulnának, a régieket az a veszély fenyegeti, hogy darabokra hullanak”.
Ami azonban nem következett be, és valószínűleg már nem is fog (ha tényleg átlépünk az információs társadalomba). Ugyanis mint ahogy a biológiai ancien régime régi nagybirodalmainak bukásához sem egy új, a biológiai ancien régime-n alapuló nagybirodalom felemelkedése vezetett, most is valami hasonlóra kell számítanunk. Vagyis arra, hogy nem a jelenlegi kategóriák: „transznacionális szervezetek”, nemzet, „országon belüli régiók” és hasonlók alapján lehet majd értelmezni azt, ami most következik. Ugyanis teljesen más lesz, bár azt, hogy hogyan és miben, egyelőre elképzelni sem tudom.

2010. október 9., szombat

Sok az eszkimó és kevés a név [updated]

A személy- és keresztnév együttes használata csak a késő középkorban vált Európában általánossá, Magyarországon pedig II. József írta elő kötelezően mindkettőt – nyilvánvalóan azért, hogy biztosan meg lehessen különböztetni egymástól az embereket. Ha azonban a FaceBook-on rákresek a saját nevemre, jelenleg legalább öt másik „Galántai Zoltánt” találok, és bár amikor erre rájöttem, sürgősen kiírtam a nevem mellé a „PhD”-t, ez azt mutatja, hogy a hagyományos megoldás immár nem működőképes (a mellékelt képen a FaceBook-on jelenleg található Galántai Zoltánok láthatóak).
Vagyis kérdés, hogy hogyan tovább. Ugyanis bár kiindulhatunk abból, hogy a személyi meg a TAJ-számunk, illetve néhány további adat az, amely pontosan azonosíthatóvá tesz minket, de mivel a valóságban úgyis leginkább a nevünket használjukt, miért is ne alkalmaznánk olyan megoldást, amely kiküszöböli a problémákat.
Az USA-ban a vezeték- és keresztnév mellett ott van a középső név is (ezt a név első betűjével szokták jelölni), és így több, mint meghússzorozzák a John Smith-ek egymástól megkülönböztethető verzióit (ami persze még mindig nem olyan nagyon sok). Ha pedig a középső nevet is ugyanúgy kiírjuk, mint a John-t vagy a Smith-t, akkor legalább három nagyságrenddel nő a lehetséges verziók száma (különösen, hogy az USA-ban – a mi gyakorlatunkkal ellentétben – nincs valamiféle utónév könyv, amelyből választani kellene, hanem mindenki úgy hívja a gyerekét, ahogy kedve tartja).
De persze ez a módszer sem tökéletes, hiszen bármikor megtörténhet, hogy két (vagy több) családnak is ugyanaz a kombináció tetszik meg, és a FaceBook-on (illetve általában véve az interneten) majd össze lehet keverni őket. Úgyhogy én egy olyan adatbázisra gondolok, ahová a gyerek születésekor be kell pötyögni a nevet, és a rendszer – a Gmail-hez hasonlóan – nem engedi kiválasztani, ha az már foglalt. Nem hinném, hogy az ilyesminek akár technikai, akár más akadálya lenne. Tulajdonképpen akár még meg is valósulhat.
Sőt, akár azzal a gondolattal is eljátszhatunk, hogy ha csupán ezer vezeték-; valamint ezer középső és ugyanígy ezer keresztnevet engedünk meg (ahol a háromféle név nem egyezik, tehát a John pl. nem lehet vezetéknév), akkor 10 milliárd variációt kapunk - és ez több mint elég lenne az összes földi lakos számára. A következő lépésben pedig miért is ne dolgoznánk ki egy olyan rendszert, amely arról is gondoskodik, hogy innentől kezdve ne viselhesse két ember ugyanazt a nevet még akkor sem, ha időben távol élnek egymástól?
Másfelől viszont az egész probléma abból adódik, hogy az interneten keresztül "látjuk" egymást, az is lehetséges, hogy majd az internet jelenti majd a megoldást is. Példáulha egy ismerősöm rákeres majd a nevemre, akkor a rendszer meg fogja neki mondani, hogy melyik Galántai Zoltán vagyok én. Vagy az eddigi, kizárólag verbális információ más adatokkal (akár fényképpel, akár mással) egészül ki a jobb azonosíthatóság végett a nevünk - és így tovább.

Köszönet Polgár Mátyásnak az inspiráló észrevételekért.

2010. október 1., péntek

Házasság: amíg a halál el nem választ?

1990-ben mintegy 1,7 millió amerikai élt huzamosabb ideig nem egy fedél alatt a házastársával; 2005-ben pedig mintegy 3,5 millió. A magyarázat ez esetben nem a párok összeférhetetlensége, hanem a „dupla karrier”, amikor mind a férj, mind a feleség a saját jövőjét építgeti, és eközben kénytelenek máshol (más városban vagy országban) lakni.
Korábban azért nem nagyon léteztek ilyen különélő párok, mert a nő olyan keveset keresett (ha keresett egyáltalán), hogy nem lett volna értelme nem mennie a férjével, amikor azt a munkája során máshová helyezték, állapítja meg Mark J. Penn a Microtrends című könyvben. Mára viszont a nők is lehetnek anyagilag is sikeresek, és ha ehhez hozzávesszük a mind olcsóbbá váló távolsági közlekedést meg (legalábbis az USA-ban) a jövedelemhez képest olcsón fenntartható lakásokat, akkor érthető a dolog. A statisztikákból azt is tudjuk, hogy az ilyen párok nem válnak el nagyobb valószínűséggel, mint azok, akik együtt laknak. Pedig távolból azért nem ugyanazok a dolgok, mint közelből, és nem csak arra kell megoldást találniuk, hogy a fontos dolgokat/élményeket megosszák egymással, de többek között a távolsági szex művészetét” is el kell sajátítaniuk, mondja Penn.
Hosszabb távon az lehet a kérdés, hogy a házasság megőrzi-e eddigi szerepét. A monogámián alapuló modell a nyugati társadalmakban a keresztényéggel együtt terjedt el, és egy lehetséges értelmezés szerint az volt a célja, hogy még a szegény férfiaknak is jusson házastárs. A jövőben viszont a despotizmus szinonimájának számító „háremek” kiküszöbölésére létrejött rendszer két szempontból is megváltozhat.
Egyfelől – miként a „távoli párok” esete mutatja – fellazulhatnak az eddigi keretek, és  magán a házasságon belül is új megoldások jelenhetnek meg, ahogy változnak a lehetőségek és a társadalmi normák.
Másfelől: bár ma a házasság az uralkodó hosszú távú párkapcsolati forma (és ezért is tulajdonítunk olyan központi jelentőséget az esküvőnek meg a válásnak), az is elképzelhető, hogy a vagyonközösség és az egyszerű összeköltözés mellett újabb és adott esetben jogilag is szabályozott formák fognak megjelenni. Hogy pontosan mik, azzal kapcsolatban nincs igazán ötletem. De arra, hogy lesznek változások ezen a téren is, fogadni mernék.

2010. szeptember 23., csütörtök

Kutatók a neten (Kutatók Éjszakája 2010)


és persze a Jövőobszervatórium is ott lesz

Hol:2010. szeptember 24-én, pénteken 21:30-tól: Millenáris (Budapest II. ker.) B csarnok (az egykori Jövő háza kiállítás helyszíne), a bejárattal szembeni galéria
Mikor:Holnap - 21:30 és 23:00 között
a nanopaprika.eu szervezésében

2010. szeptember 21., kedd

Jó nap ez a mesterséges nyelvek tanulására?

Hollandiában egy klingon nyelvű Operát mutattak be „U” címmel, és az, hogy ezzel a média is foglalkozott, valószínűleg nem csupán azt mutatja, hogy a Star Trek mesterséges nyelve (melyre egyébként a Hamletet és a Gilgamest is lefordították) sokak számára érdekes, de azt is, hogy általában véve a mesterséges nyelvek is egzotikusnak számítanak. Pedig 1964-ben   két jövőkutató:  T. J. Gordon és Olaf Helmer az úgynevezett Delphi-módszer segítségével (amely lényegében a szakértői véleményeket gyűjti össze és szűri le) még arra a következtetésre jutott, hogy 2000-ben „univerzális nyelven fogunk” csevegni egymással.
Ami persze azóta sem következett be, és én arra számítok, hogy nem is fog. Bár mesterséges-nyelv tervezetek korábban is voltak, a gondolat (mármint, hogy használjunk egy mindenki által gyorsan és könnyen megtanulható nyelvet) a 19. század utolsó negyedétől vált népszerűvé, és ebben jelentős szerepet játszott, hogy addigra kialakult az írásbeliségre és a könyvekre meg az iskolai tanulásra támaszkodó közoktatás.  Vagyis ekkoriban már a rendelkezésünkre állt az az eszköz, amely lehetővé tette, hogy egy nyelvet annak ellenére is megtanuljunk, hogy annak kezdetben nincsenek beszélői. Elvégre ott voltak hozzá a tankönyvek (legyen bár az nyelv a volapük: az első, szélesebb körben leterjed mesterséges nyelv vagy az eszperantó, amely első körben jelentős mértékben a volapükistákat szívta fel).
Eközben a mesterséges nyelvnek két feladatot kellett (volna) ellátnia. Természetesen lehetővé kellett tennie az ember és ember közötti kommunikációt, és ennek a célnak jó néhány mesterséges nyelv tökéletesen meg is felel (néhány évvel ezelőtt d'Armond Speers a Klingon Language Institute-tól megpróbálta újszülött gyerekét anyanyelvi klingon beszélőként felnevelni, de ez többek között azért sem sikerült, mert lehet, hogy egy Shakespeare-dráma lefordításához elég gazdag volt a szókincs, de a hétköznapi élet tárgyai – asztal, üvegpalack és hasonlók – leginkább hiányoztak belőle. Néhány másik mesterséges nyelvnél  ez nem lett volna probléma: jelenleg például mintegy ezer eszperantó anyanyelvi beszélő van).
Másfelől viszont a nyelveknek van egy olyan funkciója is, amely csak az a nyomtatás elterjedését követően vált jelentőssé és nehezen meghaladhatóvá: vagyis a rögzített információhoz való hozzáférés. Ismerünk persze a 20. században végrehajtott írásváltást (ilyenek voltak Kemal Atatürk törökországi reformjai 1928-ban, amikor a latin betűket vezették be), de ez olyan környezetben történt, ahol az olvasás nem volt elterjedt, és ennek megfelelően nem jelentett igazi problémát, hogy nem lesznek elérhetőek a korábbi írásrendszerrel rögzített szövegek. Amennyiben viszont valaki ma egy mesterséges nyelvet tanul meg, úgy az lesz az egyik fő gondja, hogy még egy olyan, nem különösebben nagy nyelvhez viszonyítva sem fog olvasnivalókat találni, mint a magyar. Vagyis nem fog tudni geológiát, színháztörténetet, jövőkutatást vagy szinte bármi mást olvasni, és innentől kezdve azt mondhatjuk, hogy miközben a mesterséges nyelvek elterjedését a modern, könyv alakú oktatási rendszer tette lehetővé bő száz évvel ezelőtt, aközben ugyanez a rendszer eleve sikertelenségre is ítélte. És ezen már az sem segít, hogy az interneten keresztül több tartalom érhető el az egyik vagy a másik mesterséges nyelven, mint valaha. Illetve az sem, hogy a különböző kis mesterséges nyelvek beszélői is könnyebben egymásra találnak (én például a 2000-es évek elején latino sine flexionét használva kommunikáltam egy valamiféle vulgáris latint használó orosz egyetemistával pusztán a kommunikáció öröméért).
A jövőben viszont a gépi (és minden bizonnyal mindinkább valós idejűvé váló) fordítás elterjedése várhatóan azt fogja eredményezni, hogy egyre kevésbé lesz értelme éveken keresztül küszködni egy nehezen megtanulható, irregularitásoktól hemzsegő természetes nyelvvel csak úgy szórakozásból, miközben az anyanyelviek behozhatatlan előnyben lesznek velünk szemben. És bár minden bizonnyal akadnak majd, akiket az ilyen nehézségek fognak vonzani, annak, aki csupán a nyelvtanulás kedvéért akar nyelvet tanulni, innentől kezdve alternatívát fognak jelenteni a mesterséges nyelvek. Tehát még az is elképzelhető, hogy ha nem is afféle közvetítő, hanem hobbi nyelvként népszerűbbek lesznek, mint valaha.

Köszönet Ertl Istvánnak az észrevételekért és kiegészítésekért

2010. szeptember 18., szombat

A női egyenjogúságtól a népszerűségtársadalomig

A The Sufragette című angol lap 1913. december 26-i számában az év „jelentősebb akciói” közül a következőket említik: egy Hamsted Garden-i templom felgyújtása; egy ház felgyújtása Chroley Wood-ban; bombarobbantás az oxfordi vasútállomáson; egy üres szerelvény felrobbantása bombával Davenportnál; gyújtogatás és festmények megrongálása Machesterben; a York Herald című lap irodájának felrobbantására tett kísérlet.... Vagyis, mondja az író és esszéista Geert Mak, ekkorra „lassanként kialakult egy jól szervezett női gerillamozgalom”, amely aztán az I. Világháború kitörését követőn viszont úgy szűnt meg, „mintha elvágták volna”. Majd pedig azt kérdezi, hogy „mi lett volna a folytatás, ha nem jön a háború?” Számunkra azonban még ennél is érdekesebb, hogy a szüfrazsettek miért ekkoriban váltak ilyen aktívvá; illetve, hogy azokat a tendenciákat figyelembe véve, melyek ezt eredményezték, milyen következtetéseket vonhatunk le a viszonylag közeli jövő társadalmával kapcsolatban.
A választ valami olyasmivel érdemes kezdeni, hogy a neolitikus forradalmak előtt az emberek közötti különbségek leginkább életkoriak és nemiek voltak, és már csak azért is a férfiak domináltak, mert ők voltak erősebbek. És azért ők, mert az ivarosan szaporodó fajoknál rendszerint a hímek versengenek, a nőstények pedig választanak – versengéshez és az azonos neműekkel való harchoz pedig előnyös a nagyobb testtömeg.
De persze nem mindig ez maradt a meghatározó. A neolitikus forradalmakat követően olyan osztálytagozódás jött létre, ahol az úrnő már magasabb szinten állhatott, mint akár a harcos is. De azért ha különben egyenlőek voltak a feltételek, akkor a nő helyzete volt rosszabb.
A harmadik lépésben, sz ipari társadalom kialakulásával aztán csökkenni kezdtek a „magas” és az „alacsony” státuszok közötti különbségek, és ennek megfelelően a férfiak meg nők helyzete közötti különbségek is. Eközben pedig megjelentek a különböző egyenjogúsági mozgalmak is a szó szerint harcos feminizmusig bezárólag.
Ma a tudás felértékelődésével párhuzamosan logikusnak tűnne az alapján megítélni az embereket, hogy mire és milyen személyes teljesítményekre képesek. Mennyire sikeresek mondjuk az üzleti életben vagy éppen mekkora a tudásuk – és így tovább. De a jövőben lehet, hogy más fog számítani.
Amennyiben ugyanis a social networking az eddigieknél is fontosabbá válik, akkor máshová fognak kerülni a hangsúlyok. Mivel a világháló lesz az elsődleges közeg, ezért leginkább az ott megfigyelhető „tulajdonságok” alapján fogunk véleményt alkotni. Márpedig az anyagi sikeresség nem ilyen. Illetve a tudás sem: ha nem ismerjük az adott területet, akkor nem igazán tudjuk megítélni, hogy az illető mennyire ért vagy nem ért hozzá – különösen, hogy közben mindenki mindenről véleményt mond.
Azt viszont jól látható, hogy valaki mennyire népszerű: hogy hány ismerőse, barátja, követője vagy bármije van; hogy hányan olvassák a megjegyzéseit és hányan reagálnak rá, tehát én arra tippelek, hogy valami ilyesmi válik fontossá, és ennek következtében nem csupán az olyan „kapcsolatcsalók” fognak megjelenni, akik ismerősöket és kommentelőket vásárolnak vagy azt hazudják, hogy ismerjük egymást, de a különböző, a mindenféle rangsorolásokat nyilvántartó szoftverek is – és így tovább. És persze ennél sokkal bonyolultabban, mint ahogy most felvázolom.
Persze nagyon is könnyen lehet, hogy tévedek. De abban azért szinte teljesen biztos vagyok, hogy más dolgok fognak számítani, mint ma. Elvégre mind a neolitikus, mind pedig az ipari forradalom alapvetően átformálta a dolgokat; és most éppen egy ezekhez foghatóan fontos átmenet zajlik, ha minden igaz.

2010. szeptember 14., kedd

A jövőkutatásról. Molnár Csaba interjúja a Magyar Nemzet Magazinban

"Galántai Zoltán a forgatókönyvírásról, a XXI. századi újságcikkekről és a szerzői jogról (2010. szeptember 4.)
Bár a futurológusok jól tudják, hogy a jövő megjósolhatatlan, titkon mégis mindegyikük erre vállalkozik – és elbukik, árulja el Galántai Zoltán jövőkutató. Szerinte, ahogy a történelem során mindig, ma is képtelenek vagyunk kitekinteni a mából, így elképzelni sem tudjuk, merre tart a világ akár néhány évtized múlva."
http://www.mno.hu/portal/734281?searchtext
Köszönet Molnár Csabának az interjúért.

2010. szeptember 10., péntek

A Szuezi-csatornától a Hosszú Most Órájáig

A későbbi Szuezi-csatorna környékén már II. Nékosz egyiptomi fáraó is megpróbált mesterséges vízi utat kiépíteni. Majd pedig Dareiosz; a Ptolemaioszok; a felemelkedő muszlim hatalom – és így tovább egészen a 19. század második felében végül sikerrel záruló Lesseps-féle vállalkozásig. Amit érdemes párhuzamba állítani azzal, hogy az 1903-ban átadott New York-i metró még akkor is működésképtelenné válna néhány nap alatt az elektromos szivattyúk leállást követően, ha éppen nem lennének esőzések – ez ugyanis rávilágít egy, a régebbi meg a mai technológia közötti alapvető különbségre.
Vagyis arra, hogy bár az ember már legalább 60-80 ezer éve állít elő komplex tárgyakat, csupán az újkőkorban jutott oda, hogy képes legyen nagy méretű és sokáig fennmaradó (bár statikus) dolgokat  készíteni: gondoljunk csak Stomehenge-re (vagy a valamivel későbbi piramisokra). Arra viszont egészen a 19. század második feléig kellett várni, hogy képesek legyünk nagy méretű és folyamatos karbantartást igénylő rendszereket is üzemeltetni – legyen az akár a Szuezi-csatorna, akár valami más. Korábban azért bukott bele mindenki az ilyen vállalkozásokba, mert amíg az ipari forradalom eredményei „le nem csurogtak” a különböző alkalmazások szintjére, addig még ha megcsináltuk is, utána hamar szétesett az egész.
Ma viszont már ott tartunk,hogy a modern társadalomban számos területen várjuk el a folyamatos működést az internettől a csapvízig meg az egészségügyi ellátásig, és nem véletlen, hogy amikor a számítógéptudós Daniel Hillis közzétette a tízezer évig működő „Hosszú Most Órájának” terveit (melynek az lenne a feladat, hogy az embert hosszú távú gondolkodásra serkentse), akkor azt mondta, hogy „azon a véleményen vagyok, hogy az Órát az odalátogató emberek működtessék. Ha megfeledkeznek a létéről, akkor megáll.” Azaz: ugyanúgy folyamatosan és működtetni kell, mint az internetet – vagy éppen a New York-i metrót meg a Szuezi-csatornát, amely állandó karbantartás nélkül hamar hajózhatatlanná válna .
Ez több kérdést is felvet. Először is azt, hogy vannak olyan modern technológiák, ahol jóval kevesebb állandó közreműködésre van szükség: a mobil telefont például le lehet gyártani egy „állandóan működtetett”, fejlett ipari társadalomban, majd pedig – mivel a szükséges átjátszó tornyoktól eltekintve majdhogynem „önjáró” – használni lehet őket a fejlődő országokban is. És ez egyben azt is jelenti, hogy valójában kétféle technológiában kell gondolkoznunk mindaddig, amíg a világ fele nyomorban él, és érdemes eltűnődni rajta, hogy amit „ideát”, a világ gazdagabb részén az egészségügyi ellátástól kezdve a világításig bezárólag folyamatosan működtetett szolgáltatásként biztosítunk, azt miként lehetne megvalósítani „odaát”, ahol az emberek mondjuk napi 1 dollárból élnek.
Másfelől azt se tévesszük szem elől, hogy a technikai komplexitás társadalmi komplexitást is feltételez. Egy  törzsi társadalom nem képes számítógépet előállítani, és innentől kezdve érdekes lenne tudni, hogy a mostani ipari társadalom minek (milyen termékeknek, rendszereknek, szolgáltatásoknak) a létrehozására képtelen ugyanúgy, mint a vadászó-gyűjtögetők a komputerére. És talán azzal a felételezéssel is élhetünk, hogy ha eddig a technikai és társadalmi rendszerek összetettsége – nem különösebben meglepő módon – egymással párhuzamosan növekedett, és ha azt tételezzük fel, hogy a technológia fejlődése a belátható jövőben nem szűnik meg, akkor ugyanerre számíthatunk a társadalommal kapcsolatban is.

2010. szeptember 5., vasárnap

Bioetika után fizikaetika?

A II. Világháború a tömegpusztító fegyvereket tekintve nem csak azért „emlékezetes”, mert ekkor készítették el az első atombombát. Hanem azért is, mert a japánok Mandzsúriában a Unit 731 katonai kutatás keretében a lépfene, a dizentéria, a hastífusz, a kolera és a bubópestis kórokozóiból az emberiség többszörös elpusztításához elegendő mennyiséget állítottak elő. Azaz: minden bizonnyal először fordult elő a történelem folyamán, hogy valaki képes legyen elvileg az egész emberiséget kiirtani.
A következő szint pedig az egész Föld, a harmadik pedig akár az egész ismert Univerzum megsemmisítése lenne, és ez lehet, hogy nem is annyira sci-fibe illő felvetés, mint amilyennek előszörre hangzik. Amikor Peter Michelson a Stanford Universityről a gravitációs hullámok mérésére alkalmas berendezést épített, akkor ehhez közel abszolút nulla fokra lehűtött, egy tonnás rudat használt. Erről később azt mondta, hogy „a leghidegebb tárgy nem csak a Földön, de az egész Világegyetemben” (mármint ha nem bíbelődnek hasonló dolgokkal a földönkívüliek is). Vagyis egy, a természetben különben nem létező dolgot állított elő, és ez azért fontos, mert Martin Rees brit királyi csillagász szerint „amikor az ultraalacsony hőmérsékletet először elérték... a fizikusok nem állíthatták megbízható módon, hogy a katasztrófa valószínűsége kisebb, mint egy a billióhoz”, ugyanis nem ismerték pontosan a lehetséges következményeket.
De említhetnénk mondjuk egyes, a Brrokhaven-i részecskegyorsítóval végzett kísérleteket is, mert ott is ugyanez volt a helyzet. Ráadásul az ilyen és ehhez hasonló esetekben nincs is értelme hagyományos értelemben vett valószínűségről beszélni. Ha az a kérdés, hogy egy pénzdarabbal mekkora valószínűséggel dobunk egymás után tízszer, akkor az ezzel kapcsolatos szabályszerűségeket ismerjük, és hasonlóképpen azt is meg tudjuk mondani, hogy egy adott járvány esetén mekkora valószínűséggel fogunk megbetegedni. De emellett ott van a szubjektív valószínűség is, amely viszont nem a valóságról, hanem arról szól, hogy mit gondolunk (anélkül, hogy a mögötte meghúzódó mechanizmusokat ismernénk) egy bizonyos esemény bekövetkeztéről – és ez a becslés persze vagy jónak fog bizonyulni, vagy nem. Próbálhatjuk például megbecsülni annak a valószínűségét, hogy rajtunk kívül léteznek más értelmes lények is a Világmindenségben, de mivel sejtelmünk sincs róla, hogy ez mitől függ, ezért csak találgatni tudunk, és Bucminster Fuller például arra panaszkodik, hogy „Néha azt gondolom, hogy egyedül vagyunk. Néha azt gondolom, hogy nem. Mind a két gondolat egyformán megrázó”. És eközben nem jut közelebb a megoldáshoz.
Vagyis vélhetjük ugyan úgy, hogy a természetben nem létező, ultraalacsony hőmérséklet előállítása kisebb, mint egy az egy billióhoz valószínűséggel vezet katasztrófához, ám elvileg az is elképzelhető lenne, hogy éppen ellenkezőleg: egészen biztosan tragédiát fog okozni. Sőt, elvileg az sem teljesen elképzelhetetlen, hogy egy ehhez hasonló fizikai kísérlet valamiféle „láncreakciót” kiváltva az egész Univerzumot megsemmisítené.
Tehát amikor valami olyat csinálunk, ami még nem fordult elő a természetben, és közben megbízható elmélettel sem rendelkezünk, akkor valójában nem lehet megmondani, hogy mi lesz a következménye. Ha pedig ez esetleg az egész emberiség létét is veszélyeztetheti, akkor kérdés, hogy ilyen feltétetlek mellett megkockáztatható-e a dolog. Martin Rees amellett érvel, hogy ha minden olyan kísérletet megtiltanánk, amely „újfajta mesterséges körülményeket teremt (kivéve, ha tudjuk, hogy ugyanezek a feltételek természetes úton máshol már létrejöttek”, akkor „ez... végleg megbénítaná a tudományt”.
Ezzel az érveléssel azonban két probléma is van. Egyfelől az orvosi etika tiltja a nem gyógyítási céllal emberen végzett kísérletet. Azaz tudományos célokra hivatkozva tilos az embernek kísérlettel kárt okozni. Márpedig esetünkben elvileg akár az összes embert is veszélyeztethetjük. Viszont mivel nem tudjuk, hogy ennek mekkora a valószínűsége, ezért azt sem tudjuk,hogy a kockázat elfogadhatatlanul magas-e. Vagyis a válasz minden bizonnyal az kellene,hogy legyen, hogy: nem.
Másfelől attól, hogy most nem építünk meg egy berendezést, később még kiderülhet, hogy nem jelent veszélyt. Attól pedig, hogy ez „megbénítaná” a tudományt, legfeljebb akkor kellene tartanunk, ha azt gondolnánk, hogy az olyan, mint a vasúti sín, és ha nem haladhatunk rajta az egyik irányba, akkor nem tehetünk mást, mint megállunk. De a tudomány persze nem ilyen, hanem nagyon is sok különböző irányba haladhatunk, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy egyes területeken most is tiltásokkal találkozunk: nem boncolunk például élő embereket; nem tanulmányozzuk rajtuk, hogy milyen hatásai vannak egy halálos fertőzésnek, és így tovább. De a biológia meg az orvostudomány ennek ellenére is prosperál.
Stephen Hawking szerint „azt, hogy milyen messzire jutottunk az elméleti fizika terén, az mutatja, hogy ma már hatalmas rendezésekre és rengeteg pénzre van szükség egy olyan [szubatomi részecskékkel] folytatott kísérlet elvégzéséhez, amelynek a kimenetelét nem is tudhatjuk előre”. Értsd: mivel csupán nagyon kevés helyen lehet a fizikai tudásunk határain túlmutató kísérleteket elvégezni, és ennek megfelelően könnyen ellenőrizhető a dolog.
Mindezzel természetesen természetesen nem általában véve a „tudományos kutatást” korlátozását akarom szorgalmazni. Hanem csupán úgy gondolom, hogy valamiféle, a bioetika analógiájára megalkotott „fizikaetikára” nagyon is szükségünk lenne. Amíg pedig ez létrejön (vagy nem), addig induljunk ki inkább abból, hogy amennyiben csak szubjektív valószínűségeink vannak arra nézve, hogy egy kísérletnek végzetes következményei lesznek-e, addig egyszerűen nem éri meg.

2010. szeptember 2., csütörtök

Megalakult a Jövőobszervatórium Kutatócsoport [updated]

2010. szeptember 1-én megalakult a Jövőobszervatórium Kutatócsoport (BME).
Charles Kettering amerikai feltaláló megfogalmazásával élve: "mindannyiunknak törődnünk kell a jövővel, elvégre életünk hátralévő részét ott fogjuk eltölteni." Ennek megfelelően a kutatócsoportnak az az egyik célja, hogy felhívja a figyelmet a jövőtudatos gondolkodás fontosságára, hiszen akár az egyes ember élete, akár pedig a társadalom "működtetése" egyre kevésbé képzelhető el enélkül. Emellett a jövőkutatás különböző területeivel (a társadalmi jövő kérdéskörétől a biológiai eszkatológiáig) kívánunk foglalkozni. Természetesen mindenkor az egyes szakterületek eredményeit is felhasználva és a tudományosság keretein belül maradva, ám a magyarországi gyakorlatnál olykor lényegesen szélesebb kitekintéssel.
A kutatócsoport tagjai (ábécé sorrendben):

  • Bacsárdi László, a MANT főtitkára link
  • Csiszér Béla számítástechnikai szakértő, eset.hu link
  • Dr. Galántai Zoltán jövőkutató, egyetemi docens, BME, a kutatócsoport alapítója link
  • György László egyetemi tanársegéd (BME) link
  • Tóth Attiláné dr. jövőkutató, főiskolai tanár, az MTA Jövőkutatási Bizottsága alelnöke link
  • Túri Anikó nemzetközi gazdálkodás - jog hallgató, BME/ELTE-BTK link
  • Winkler-Nemes Gábor festőművész link