2011. február 25., péntek

Demokráciagépet építeni

Méghozzá nem is akármilyet. Alvin Toffler azt mondja A harmadik hullámban, hogy a négyévenkénti szavazások léte „azt a gondolatot ültette az emberek fejébe, hogy mivel a választások lebonyolítása rendszeresen, gépszerű szabályossággal történt, ennélfogva azok egyben racionálisak is voltak”. Valójában azonban a rendszeres választások nem elégséges, hanem jobb esetben is csak szükséges feltételek, ha demokráciát akarunk csinálni.
Toffler szembeállítja egymással a szakaszos meg a folyamatos üzemű gépeket: az előbbire a sajtológép hozható fel példaként, amely akkor csak dolgozik, amikor éppen belepakoljuk a feldolgozandó fémlapokat és elindítjuk; a folyamatos üzemelésű gépekre pedig a folyamatosan működő olajfinomító. A választási rendszer a szakaszos üzemű gépnek feletethető meg; azok viszont, akiket megválasztunk, folyamatos üzemű gépet működtetnek, „amely párhuzamosan (bár gyakran ellentétes célokat szolgálva) működik”, mint a négy évenként bekapcsolt választási rendszer.
A kérdést tehát mintha az lenne, hogy miként lehetne egy folyamatos üzemű demokráciagépet létrehozni, és ennek korábban nyilvánvalóan technikai akadályai (is) voltak. Az ókori, korlátozott méretű (és nem mellékesen csupán viszonylag kevés kérdésben döntéseket hozó) görög városállamok esetében talán még működhetett is a dolog. De vegyük észre, hogy itt valójában két kérdésről van szó: a szavazórendszerhez való folyamatos hozzáférésről, valamint a meghozandó döntések számáról és bonyolultságáról. Az időben előre haladva a szavazásra jogosultak, illetve az eldöntendő kérdések számának párhuzamos növekedése miatt egyszerűen túlságosan nehézkes lett volna állandó lehetőséget biztosítani a folyamatos véleménynyilvánításra (miközben annak, hogy négy évenként vannak választások, egyfelől feltehetően történeti okai vannak; másfelől biztosan reflektál arra is, hogy hozzávetőleg mennyi időre van szükség ahhoz, hogy a társadalom megvalósítson vagy legalább megpróbáljon megvalósítani egyes, kívánatosnak tekintett célokat).
Ma már  a technika lehetővé tehetné, hogy ugyanúgy folyamatosan az egész társadalmakat érintő kérdésekben hozzunk döntéseket (szavazzunk), mint ahogy folyamatosan lájkoljuk a FaceBook-on az ismerőseink tevékenységét is. Csak éppen ha valakinek csupán néhány száz ismerőse van is, már akkor is olyan mennyiségű információ zúdul rá, hogy képtelen folyamatosan nyomon követni az eseményeket, és  ugyanez lenne a helyzet akkor is, ha nap mint nap, sőt, percről percre az országos, a megyei, a városi (és így tovább) kérdésekről kellene véleményt nyilvánítanunk - és akkor a szakértelem kérdésére még nem is tértünk ki. Vagyis a dolog semmiképpen sem működhetne, és ehhez képest a képviseleti demokrácia nem is tűnik olyan rossz ötletnek.
Az viszont kérdés lehet, hogy bízunk-e a „tömegek bölcsességében”. Amikor Galton 1906-ban egy ökörsúly-becslő versenyen vett részt, akkor azt figyelte meg, hogy az összesen 800 résztvevő együttesen (noha közöttük a szakértők: mészárosok mellett természetesen számos nem szakértő is volt) mindössze egyetlen font eltéréssel tudták megbecsülni a végeredményt (1197 fontra tippeltek 1198 helyett). Másfelől viszont a közelrekedési dugók azt mutatják, hogy a koordinálatlan döntéshozatal korántsem mindig hatékony, és innentől kérdés lehet, hogy a végső soron a tömegek bölcsességén alapuló demokrácia melyik modellhez áll közelebb, és egy Le bon nevű francia író A tömegek lélektana című könyvében már 1895-ben azt állította, hogy a tömegek „sohasem képesek olyan tetteket végrehajtani, amelyekhez magas fokú intelligencia szükséges”, és a tömegben lévők „mindig alacsonyabb rendűek az elkülönült egyénnel szemben”.
Kétségtelenül vannak dolgok, amire a tömegek nem képesek: amikor a Penguin kiadó néhány évvel ezelőtt wikiregényt akart íratni  az önként vállalkozókkal, akkor a dolog tökéletes kudarcba fulladt. Másfelől viszont az eddigi tapasztaltok szerint a „tömegek bölcsességén” alapuló demokráciák általában még mindig jobban működnek, mint a diktatúrák. Egy törzsi társadalomban (többé – kevésbé) működhetett az egyszemélyi döntéseken alapuló rendszer; a görög poliszok méreteinél pedig a közvetlen részvételen alapuló döntéshozatal, egy modern és kellőképpen komplex ipari társadalomban azonban nem. Ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy a képviseleti demokrácia – a modern értelemben vett politikusokkal együtt - annak az ipari forradalom utáni kornak az eredménye, amikor nem állt a rendelkezésünkre jobb megoldás.
 Viszont  érdemes különbséget tennünk két különböző dolog között. Attól, hogy tudjuk, mi a célunk (jelen esetben a demokrácia), nem biztos, hogy az oda vezető utat is meg tudjuk tervezni. Ám mint ahogy az új technológiák (értsd: az információs forradalom eszközei) lehetővé tennék a közvetlen képviseleten alapuló demokráciát (még akkor is, ha a fentebbiek értelmében ennek nem sok értelme lenne), ismét csak az új technológiák egyre inkább lehetővé tehetik majd a már kijelölt célok elérését is. Például úgy, hogy a jelenlegi döntéshozókat döntéshozó rendszerekkel helyettesítik. Ami valójában csupán az augmentáció újabb foka lenne: az ipari forradalom előtt az egyéni döntéshozók voltak a meghatározóak; második lépésben, leginkább valamikor az ipari forradalom környékén elkezdtünk olyan társadalmi eszközöket/struktúrákat létrehozni, amelyek hatékonyabbá teszik a társadalom működtetését; most pedig miért is ne használnánk fel az információs forradalom eszközeit? Elvégre mint ahogy az ipari forradalom társadalmát sem a feudalizmus eszközeivel működtettük, miért is hagyatkoznánk most az előző korszak megoldásaira.

2011. február 16., szerda

Számítástechnika helyett EU-k

Voltaire annak idején arra panaszkodott, hogy „mialatt keresztülutazta Európát, aközben olyan gyakran kellett váltogatnia a törvényeket, mint a lovakat”, írja Alvin Toffler A harmadik hullám című könyvében. Majd pedig azzal folyatja, hogy a két dolog (a törvények és a lovak váltogatása) valójában nagyon is összefügg, hiszen „a közlekedés és a kommunikáció primitív szintje” gyakorlatilag lehetetlenné tette a nagyobb területek ellenőrzését.
Aztán persze jött az ipari forradalom, és az eredmény egyfelől egy többé-kevésbé globális kommunikációs és közlekedési rendszer, másfelől egy globális kereskedelmi hálózat kiépülése lett – miközben a társadalom legmagasabb szintű szerveződési egységeként a nemzetállam jött létre (vagyis egy egyre inkább globalizálódó rendszerben egy korántsem globális formáció). „Az új technológiák kifizetődővé válása érdekében a helyi gazdasági közösségeknek nemzetgazdaságokba kellett tömörülniük”, mondja Toffler. Amennyiben úgy gondoljuk, hogy kitörőben van vagy akár már zajlik is az információs forradalom, úgy érdekes kérdés, hogy mi fogja felváltani a nemzetállamokat (vagy legalábbis mi válthatja fel) .
1. Az egyik lehetséges válasz természetesen az, hogy semmi, mivel az, hogy az előző nagy átalakulás új államformát is létrehozott, nem jelenti szükségképpen, hogy most is ez fog történni. Az pedig teljesen más – bár legalább ugyanilyen érdekes – probléma, hogy a távolabbi jövőben milyen államformák között élünk majd mondjuk ha/amikor kirajzunk a Naprendszerbe vagy azon is túl. Én mindenesetre nem hiszem, hogy a változatlanságon alapuló forgatókönyv fog megvalósulni. Azt viszont nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy mint ahogy a korábbi, meghatározó államforma: az eurázsiai nagy birodalmak (az orosz, a kínai, az ottomán birodalom  stb. volt) meggyengülésére és visszaszorulására az ipari forradalom kitörését követően még 100 – 150 évet kellett várni, a nemzetállam sem fogja az egyik pillanatról a másikra átadni a helyét valami másnak. Eközben persze nem mindegy, hogy a váltásra néhány évtizedet vagy több, mint egy évszázadot kell várnunk.
2. Kiindulhatunk abból is, hogy valamilyen, mai szemmel nézve szélsőséges forgatókönyv valósul meg: például az új információs technológiákat kihasználva kicsiny, autonóm közösségek veszik át a mai nemzetállamok szerepét. Vagy például a globalizált világ létrejötte globalizált világkormány létrejöttéhez vezet (amely ismét csak az új információs technológiákban rejlő lehetőségekre építene). Ezeket ismét csak nem tartom valószínűnek (de persze ismét csak lehet, hogy tévedek, és csak azért nem akarom elfogadni őket, mert túlságosan mások, mint amihez szokva vagyok).
3. Végezetül pedig ott van egy harmadik lehetősség is. Bár ma a nemzetállamokat érezzük „természetesnek”, az ipari forradalom előtt Eurázsiában  – miként fentebb már érintettük - a nagy kiterjedésű formációk domináltak. Anglia, illetve Nyugat-Európa jelentős részben a technológiának köszönhetően tudott kiugrani a világ többi részéhez képest, viszont onnantól kezdve, hogy a a technológiai konvergenciának köszönhetően mindenki nagyjából ugyanarra lesz képes, a műszaki-természettudományos fejlettség a sikernek csupán szükséges, de nem elégséges feltételévé válik.
Azaz egy rövid interregnum után mintha visszatérnénk ahhoz az ipari forradalom előtti állapothoz, amikor leginkább az egyes politikai formációk nagysága és lélekszáma volt a meghatározó, és a jövő történészei számára is ezek fognak számítani (nem pedig a számítástechnika meg a biológiai tudományok), amikor megírják a 21. század történetét.
Jelenleg tehát úgy tűnik, hogy a 21. században azok a formációk lesznek a meghatározóak, akik területének méretei a valahai nagy birodalmakéhoz foghatóak: az USA mellett például Kína, India, Oroszország – és persze az EU. Viszont miközben nemzetállami alapokon nem, az utóbbi megoldást követve kisebb országok is erős rendszereket építhetnek ki.
Azaz ha fogadni kellene, akkor leginkább arra fogadnék, hogy a következő évszázadban egyre inkább ez lesz a meghatározó modell.

2011. február 6., vasárnap

harmadik magyar jövőkutatás meetup


Hely és idő:
BME Q épület B. 105. (Magyar Tudósok Körútja 2.)
2011. február 14., hétfő, 19:00
A 10 perces előadásokat vita követi.
Moderátor: Bacsárdi László, a Magyar Asztronautikai Társaság (MANT) főtitkára és a Jövőobszervatórium Kutatócsoport alapító tagja.
Minden érdeklődőt szeretettel látunk!

Részletes program:

1. Fekete Zsombor: Hogyan változtathatná meg a videojáték a világot, és miért nem teszi?
Az előadásról:
2010 legfelkavaróbb egyénisége Jane McGonigal volt a játékiparban. Állítja, hogy az online multiplayer játékokban szabadulnak fel olyan energiák, amelyek hosszú távon képesek lehetnek megoldani az emberiség problémáit. Egy ilyen pozitív, előremutató hipotézist cáfolni hálátlan feladat, hacsak nem egy másik pozitív forgatókönyv segítségével tesszük azt.
Az előadóról:
Fekete Zsombor szociológus, játékkutató, 1999 óta foglalkozik e-learniggel, ezen belül edutainmenttel. 2002-2006 között a ludologia.hu blogoldal szerkesztője, 2004 és 2008 között a level up videojátékokkal foglalkozó tudományos és kulturális magazinműsor szerkesztő-műsorvezetője a fix.tv-n, 2009-től az Egyszervolt.hu játéktervezője.
Főbb munkái:
Erőszak(ok) a videojátékokban. In: Stachó László, Molnár Bálint: A médiaerőszak. Századvég Kiadó. 2009
Világjáró oktatójáték:
Tengernyi Kaland ARG:
"Amit szülőként feltétlenül tudnod kell a videojátékokról" című könyvét 2007 óta írja, és valószínűleg sosem fejezi be :)

2. Bodó Balázs: Wikileaks, szabadság, szuverenitás
Az előadásról:
A wikileaks több kérdést is felvet, így például a cybertér szuverenitásának kérdését. Ebben a pillanatban úgy tűnhet, hogy a wikileaks ugyanolyan immunis az ellenőrzését célzó erőfeszítésekkel szemben, ahogy a fájlcserélő hálózatok. Hogy ez meddig maradhat így, nem tudni, de ez a tétje az elkövetkező néhány év cyber-háborújának. Ha ebből a küzdelemből a wikileaks kerül ki győztesen, akkor viszont szembe kell néznünk egy új, szuverén hatalommal, mely a Foucault-i panopticon logikáját alkalmazza a hatalommal kapcsolatban. Lesz-e ebből jobb világ, ahogy Julian Assange reméli? Vagy csak a panoptikusság beteljesedéséről van szó? Az előadásból minden kiderül.
Az előadóról:
Bodó Balázs (1975) közgazdász, médiakutató, a Stanford University Center for Internet and Society Non-residential Fellow-ja, a Szerzői Jogi Szakértő testület tagja.
2004-től a BME főállású oktatója. Alapító tagja az új média kortárs kultúrára, társadalomra gyakorolt hatásait kutató Média Oktató és Kutató Központnak (MOKK). A MOKK keretében számos e témában rendezett nemzetközi kongresszus előadója, illetve főszervezője volt a 2005-ben megrendezett RE: Acvivism konferenciának. 2006-2007-ben Fulbright ösztöndíjasként vendégkutató volt a Stanford Egyetemen, azóta a Stanford Center for Internet and Society Non-residential Fellow-ja.
Vezetője a 2005-ben itthon is útjára indított Creative Commons mozgalom magyarországi csoportjának.
Internetmédiával, az online világ gazdaságtanával kapcsolatos tárgyakat oktatott a BME mellett a Corvinus Egyetemen és az ELTE-n is. Számos nemzetközi konferencia résztvevője, plenáris előadója, panelistája, több tucat hazai szakmai fórumon szerepelt mint meghívott szakértő, előadó. Számos, nagy vitát kiváltott közéleti cikk szerzője.
Az évek során számos, a kulturális közkinccsel, a remix-kultúrával, az online kooperációval és kollaborációval foglalkozó nemzetközi kutatás-fejlesztési projekt tagja vagy vezetője volt.
Szakterülete a szerzői jogi kalózkodás, online feketepiacok, online társas termelő hálózatok, digitális közjavak.
Továbbiak:
http://www.warsystems.hu/hu/bio/bio/

3. Dombi Ákos: A magyar gazdaságpolitika sarokpontjai: közelmúlt és közeljövő
Az előadásról:
Az előadás a magyar gazdaságpolitika elmúlt 20 és következő 20 évének fontosabb sarokpontjaival foglalkozik. A „Jelen a jövő múltja” fogalmaz találóan Muraközy László. És valóban, mennyire igaz ez Magyarországra… Az elmúlt két évtized gazdaságpolitikai hibái ugyanis súlyosan determinálták a gazdaságpolitika következő két évtizedét, persze csak ha az – szakítva a magyar virtussal – nem hajlandó végre felelősen és legalább középtávra előretekintve hajlandó cselekedni.
Az előadás első részében áttekintem azokat a történéseket, melyek nehéz terhet raktak az országra – legalább is egyesek szerint. Ezen belül is elsősorban két időszakra, a rendszerváltás gazdaságpolitikájára és a 2001-2006 –os időszakra fókuszálok. Előbbi kapcsán sok a kérdőjel, a valós vagy vélt baklövés. A main stream gondolkodók szerint ha nem is minden lépés, de a fő irány legalább helyes volt ekkoriban. A nem main stream megközelítés szerint viszont az utóbbi sem igaz.
A 21. század eddigi történéseinek megítélése kevésbé ellentmondásos, hiszen, mint azt Veress József megfogalmazta: 2001-2006 között a gazdaságpolitika megszűnt létezni Magyarországon. Ez súlyos, de összességében igaz megállapítás.
Az előadás második része a napjainkra felgyülemlett, és részben vagy egészben
a közelmúltnak is köszönhető problémákat (államadósság, duális gazdaság, nagy elosztórendszerek fenntarthatósága) mutatja be, illetve ezekkel kapcsoltban fogalmaz meg ajánlásokat a következő két évtized magyar kormányainak.
Az előadóról:
Dombi Ákos 2003-ban diplomázott a Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi karán, majd ezt követően 2006-ig a BME GTK doktori iskolájának PhD hallgatója volt. 2006-tól egyetemi tanársegéd a BME Pénzügyek Tanszéken. A doktori képzés alatt 5 hónapot töltött Olaszországban (Universita di Pisa) és 3 hónapot Bécsben (Universitaet Wien) egy-egy kutatási ösztöndíj keretében. 2005-ben a megtakarítások és a gazdasági növekedés kapcsolatáról szóló pályamunkájával elnyerte az Erős Gyula díjat.
Főbb kutatási és oktatási területei: gazdaságpolitika, ökonometria, gazdasági
növekedés. Disszertációját a közép-kelet-európai országok feltételes konvergenciájának empirikus vizsgálatából írja. Több, gazdaságpolitikával foglalkozó könyvrészlet mellett fontosabb publikációi a Közgazdasági Szemle, a Külgazdaság és a Pénzügyi Szemle hasábjain jelentek meg.

4. Mink András: A Nyugat alkonya?
Az elődásról: 
A nyugati civilizáció hanyatlását és elkerülhetetlen bukását az elmúlt bő évszázadban legalább tucatszor megjósoltak. A jóslatok hátterében olyan eszmerendszerek és filozófiák állnak, amelyek így vagy úgy kétségbe vonják a nyugati civilizáció alapjainak tekintett erkölcsi és politikai képzetek koherenciáját és őszinteséget. A Nyugat alkonya ma ismét divatos jelszó vagy kétségbeesett vészkiáltás. Vajon igaz-e?
 Az előadóról: 
Mink András (1965) történész, újságíró, az OSA Archivum munkatársa, a Beszélő szerkesztője (egy időben főszerkesztője). 1989-ben az ELTE Bölcsészkarán diplomázott, 1992-93-ban a Közép-Europai Egyetemen tanult alkotmányjogot. Tagja a Magyar Helsinki Bizottságnak. (Könyvei jelentek meg Petriről, a helsinki mozgalom tortenetéről, az 1956-os tanúvallomásokról, a Kádár korszak éveiről). PhD-jét történelemből védte meg 2003-ban „Kopjások: az ellenforradalom kultúrája" címmel a CEU-n.

5. Kánai András: Csillogó metropolisz vagy átokverte pusztaság?
A Golden Age és a modern sci-fi jövőképe
Az előadásról:
Kánai András előadása azt vizsgálja, hogyan változott az emberiség jövőjével, sorsával, szerepével kapcsolatban a science fiction irodalom látásmódja. Az előadás első részében rövid sci-fi irodalomtörténettel találkozhatunk, bemutatva a Golden Age esztétikáját. Ezután megismerkedünk az idáig legnagyobb hatású mozgalommal, az 1960-as években kibontakozott New Wave-vel. Ezután a cyberpunk irányzat ismertetése következik, végül az előadó kísérletet tesz a napjainkra szinte átláthatatlanul gazdag tematikájú science fiction irodalom jövőképének vázlatos áttekintésére.
Az előadóról:
Kánai András számítástechnikai programozóként végezte el a középiskolát, majd az ELTE BTK magyar nyelv és irodalom szakát abszolválta. Egyetemi évei óta reklámszövegíróként dolgozik. Hobbija a sci-fi irodalom, több előadást is tartott ebben a témában, mellette pedig az ismét megjelenő Galaktika magazin közölte novelláit, szám szerint kilencet. Szabadidejében első regényén dolgozik, illetve többedmagával megalapította az ún. speculative fiction-nel foglalkozó SFmag.hu weboldalt.

Személyre szabhatóság: Az utazógépektől a párválasztásig

Néhány évvel ezelőtt Jonathan Zittrain internetjogász azt mondta, hogy az internet rosszabb esetben ugyanúgy fogja végezni, mint annak idején a CB-rádió. Vagyis: miután váratlanul előre tört, eljelentéktelenedik, és valami egészen más veszi át a helyét. Az érvelése kimondottan meggyőző volt (számomra is); mostanra azonban  egyre inkább úgy tűnik (ismét csak számomra is), hogy nem volt igaza, és az internet a jövőben a különböző számítástechnikai kütyükkel együtt egyáltalán nem az „utazógépnek” tekinthető autóra fog emlékeztetni. És ennek talán még a párválasztásra is hatása lesz.
Zittrain azt írja, hogy a CB rádióból 1959-től 1974-ig egymillió darabot adtak el az USA-ban; a következő egymillióhoz már csak 8 hónapra volt szükség, a harmadikhoz pedig mindössze háromra – és így tovább. 1977-ben már 25 millió ember, vagyis kb. a lakosság egytizede használta, és a hagyományos rádió adók már azon aggódtak, hogy mi lesz a reklámbevételükkel. De aztán persze nem így történt, és Zittrain nagyon is elképzelhetőnek tartja azt a forgatókönyvet, ahol az internet is hasonlóképpen fogja végezni, mivel a biztonságtechnikai megfontolások (a spam, a botnetek, a különböző cybertámadások stb.) miatt egyre elfogadhatóbbnak gondolhatjuk az eddigi „generatív” felfogás feladását. Vagyis azt, hogy az eddigi rendszert, amely rugalmasan alakítható operációs rendszereken és hasonlóképpen rugalmasan bővíthető hálózaton alapul, „alkalmazások hálózata” váltná fel, ahol a választásokat illetően kb. annyi szabadsággal rendelkezünk majd, mint egy kábeltévé-előfizetésnél.
Még szerencse, hogy a jelek szerint nem így lesz. Egyfelől a biztonságtechnikai fejlesztéseknél nagyobb súllyal esnek latba a felhasználók elvárásai, és ez nem is különösebben meglepő. Egy autót el lehet azzal adni, hogy mennyire biztonságos – egy operációs rendszernél viszont bár ez is számít, a kézhezállóság és felhasználóbarátság az elsődleges (a biztonságtechnikai megoldások pedig persze jó, ha ott vannak a háttérben, de úgy alapvetően ki kíváncsi rájuk).
Másfelől egy komplexebb rendszert mindig is kétféleképpen lehetett létrehozni: vagy úgy, mint egy autót, amit elkészítenek az autógyárban, és utána persze még lehet a motort bütykölni egy kicsit (vagy legalábbis régebben lehetett), de azért általában az autót mint „utazógépet” készen vettük. Elvégre az ipari forradalommal többek között az a gondolat is elterjedt, hogy míg korábban többé-kevésbé önellátóak voltunk, most az eszközöket (gépeket) egyre inkább erre specializálódott rendszerekben állították elő, és nekünk mindössze az volt a dolgunk, hogy használjuk őket.
A számítógép ehhez képest lapvető újdonságot hozott – méghozzá talán azért, mert eredetileg általános célú (és így a mindenkori céllal összhangban rugalmasan átformálható/átprogramozható) gépnek készült, és ezt a rugalmasságát akkor is megtartotta, amikor az átlagfelhasználók otthonában is megjelent. Azaz: az ipari forradalom korszakát a „kulcsrakész” technikai megoldások jellemezték még akkor is, ha a lakógépként is felfogható lakásokat mindenki többé-kevésbé egyénien rendezte be (mondhatni teste szabta). Ezek viszont statikus rendszerek voltak: ha beállítottunk egy kanapét a fal mellé, akkor az akár évtizedekig ott maradt, és közben nem hatott a rendszer többi elemére meg azok működésére.
Az információs forradalmat azonban ettől eltérő felfogást képvisel. Amikor az ember egy okos telefont használ (amelynek Zittrain modellje szerint teljesen zártnak és rugalmatlannak kellene lennie), akkor a készen kapott szolgáltatások mellett az Apple iStore-ból vagy valami hasonló helyről a legkülönbözőbb programokat töltheti le, és ezzel persze az ízlése szerint alakíthatja a mobilját.
Illetve az internetelérés már önmagában is azt jelenti, hogy, különböző, a hálózaton lévő szolgáltatásokat is igénybe tudunk venni, még ha a készülékünk különben nem képes is rá. Értsd: a hálózat rugalmassága önmagában is rugalmassá teszi az egészet, hacsak nem valamilyen politikai rendszer megpróbálja korlátozni általában véve is a hozzáférést.
 Úgyhogy innentől kezdve az az egyik kérdés, hogy vajon csak azért van-e igényünk az okos telefon vagy bármi más átalakíthatóságára, mert  számítástechnikában ezt szoktuk meg, és miután majd felnő az első olyan nemzedék, amely hagyományos értelemben vett számítógépet csak múzeumban látott, vajon továbbra is így fogunk-e viszonyulni a dologhoz.
 Ha viszont a továbbiakban is ragaszkodni fogunk a rugalmassághoz (mint ahogyan én például erre számítok), akkor  legalább két további dolgon érdemes eltűnődni. Egyfelől, hogy milyen mértékű és mekkora testre szabhatóságra van igényünk? Itt nyilván nem annyira az jelenti a korlátot, hogy csupán véges időt szánunk a különböző applikációk közötti válogatásra: ezt a problémát egy kereső kiválóan meg tudja oldani.
Másfelől pedig azon, hogy milyen, új területeken fog megjelenni a testre szabhatóság. A mai online társkeresők sikere – ahol pontosan meg tudjuk adni, hogy milyen partnert szeretnénk az életkorától és az érdeklődési körétől kezdve a szemszínéig és a családdal kapcsolatos elvárásaiig bezárólag – jó példa az új lehetőségekre. Ha ugyanis kellőképpen nagy adatbázis alapján dolgozik, akkor ez olyan finomhangolást tesz lehetővé, amely a hagyományos, leginkább a véletlen találkozásokon lapuló társkeresésnél egyszerűen lehetetlen, és talán még azt a feltételezést is megkockáztathatjuk, hogy a jövőben a „véletlenül meglátni és megszeretni” ugyanolyan elavult lesz, mint amilyen ma az, ha nem az érintett fiatalok, hanem a családok döntenének arról, hogy ki kivel házasodjon össze. Vagy említhetnénk azokat a jövőben egyszer majd (talán) a mindennapi élethez tartozó „társrobotokat”, amelyek (vagy még inkább: akik) végig fogják kísérni az életünket, és közben tökéletesen az egyéni igényeinkhez és elvárásainkhoz fognak illeszkedni,. És – ad absurdum – talán jobban ki fogják elégíteni a társas igényeinket, mint a húsvér emberek.
És így tovább.