Amikor az ezredfordulón Paul Crutzen Nobel-díjas kémikus bevezette az antropocén fogalmát, akkor abból indult ki, hogy az ipari forradalom alapvetően változtatta meg az ember és a környezet közötti viszonyt. A helyzet azonban feltehetően bonyolultabb ennél.
Az ipari forradalom Fernand Braudel francia történész terminológiáját használva arról szól, hogy elhagyjuk a biológiai ancien regime-t, ahol minden közvetlenül a földből származik, és ahol ha egy adott területre mondjuk gabonát vetünk, akkor az másra már nem használható, (tehát nem ültethetünk rá fát, hogy legyen mivel tüzelnünk). Vagyis: a közvetlen korlátot a rendelkezésünkre álló földterületek nagysága jelenti.
Az ipari forradalmat követően viszont számos, eddig a földből származó funkciót mintegy ki tudtunk váltani. De azért továbbra is megvannak a rendelkezésünkre álló földterületek nagyságából fakadó korlátok, és az igaz áttörést hosszabb távon az jelentené, ha pl. képesek lennénk az ennivalót ugyanúgy gyárakban előállítani, mint ahogy azt az 50-es évek sci-fijei képzelték. De természetesen még ekkor sem tudnánk akárhány embert eltartani, hiszen ma ha nem is biológiai, de azért - fogalmazzunk talán így - természeti rezsimben élünk. Az, hogy mikorra fogynak el a fosszilis tüzelőanyagok, például erről szól: bár a minden tekintetben a földtől való függés megszűnt, a természettől való függés nem, és az utóbbi évszázadokban lényegében nem történt más, mint az, hogy az ipari forradalom hatására felszabaduló földterületeknek köszönhetően a korábbinál több embert tudtunk táplálékkal ellátni.
ezeket a lehetőségeket azonban régen feléltük volna, és jelenleg kevesebb mint 3 milliárdan lehetnénk csak, ha az 1900-as évek elején a Haber-Bosch szintézis nem állított volna elő ipari mértekben nitrogént, illetve nitrogén alapú műtrágyát. Vagyis bár az ipari forradalom teremtette meg az alapokat, önmagában kevés lett volna.
Eközben azonban nem tehetünk automatikusan egyenlőségjelet a növekvő népesség és a 20. századra jellemző nagyságú környezetrombolás közé. Azt szokás mondani, hogy a fejlődő országokra a demográfiai, a fejlettekre pedig a gazdasági túlsúly jellemző: egy-egy fejlett világbeli konszern nagyobb forgalmat bonyolít le, mint amennyit egy fejlődő ország nemzeti összterméke tesz ki, és a német Észak-Rajna-Vesztfália tartományban a 2000-es évek elején ugyanannyi gépkocsi volt, mint egész Afrikában. Ennek megfelelően elképzelhető olyan forgatókönyv, hogy a Földön csupán kevesen élnek, de olyan nagy az ökológiai lábnyomuk, hogy ez is fenntarthatatlannak bizonyul; és hasonlóképpen: ott van az a lehetőség is, mely szerint nagyon sokan vagyunk, és miközben meglehetősen rosszak a körülményeink, a nagy lélekszám vezet környezeti katasztrófához. Vagyis nem csupán egyféleképpen lehet a környezetet tönkretenni, és ad analogiam: nem csupán egyféleképpen élhetünk összhangban vele.
Még akkor is, ha bármennyire is szeretjük az ipari forradalmat okolni, inkább a 20. századra kellene helyezni a hangsúlyt. Paul Kennedy amerikai történész szerint ugyanis ez volt az a kor, amikor a különböző mérőszámok igazán megugrottak. A lakosság „négyszeresére, a globális gazdaság tizennégyszeresére, az energiafelhasználás tizenhatszorosára, az ipari termelés pedig a negyvenszeresére nőtt... ezzel egy időben a széndioxid-kibocsátás is tizenháromszorosára, míg a vízfelhasználás kilencszeresére emelkedett”. Ráadásul a II. Világháborút követő 50 évben termelték ki az összes valaha kivágott fa 50 százalékát, és miközben a történész Michael Williams egyenesen a „Nagy Csapásról” beszél ezzel kapcsolatban, aközben általában is elmondható, hogy a II. Világháború utáni évek voltak azok, amelyek alapvető változást hoztak a környezetrombolásban. Ami mögött minden bizonnyal a három, ekkoriban megjelenő, az ember és környezete viszonyát is meghatározó gazdasági felfogás áll (konzumerizmus a kapitalista; produkcionizmus a szocialista és developmentalizmus a harmadik világ országaiban). Értsd: ismét csak az derül ki, hogy az ipari forradalom csak lehetővé tette, de önmagában nem volt elégséges a mostani környezetromboláshoz, és innentől kezdve kérdés, hogy elképzelhető-e, hogy a történelem valamikor az ipari forradalmat követően más irányt vesz, és nem jutunk el a mai állapothoz.
Ezt megválaszolandó érdemes abból kiindulnunk, hogy általában véve sem csupán egyetlen megoldás létezik. Robert Fogel amerikai közgazdász szerint amennyiben a „fejlődés motorjának” kikiáltott vasútnem létezett volna is, az 1890 január 1-i GDP-t legfeljebb néhány hónapon vagy éven belül akkor is elérik az USA-ban. Ugyanis a csatornán, illetve az állati erővel történő áruszállítás hatékonyan helyettesítette volna a mozdonyt, vagyis: nem az volt a helyzet, hogy ha ez nincs, akkor nincs semmi. „Az invenció termékenysége miatt általában vannak alternatívát jelentő megoldások”, állapítja meg ezzel összhangban David Edgerton angol történész. Rendszerint „egynél több megoldás van a macska megnyúzására; a háború megnyerésére és az energiatermelésre”, és nagyon sokféleképpen lehet távolsági kommunikációt kiépíteni: telegráffal csakúgy, mint telefonnal vagy számítógéppel.
Tehát eljátszhatunk azzal a gondolattal, hogy milyen lenne, ha nem létezne internet, nemzetközi kommunikációs hálózat viszont ennek ellenére is lenne. Csak éppen arról ne feledkezzünk el, mondja Edgerton, hogy „egy komputerek nélküli világ nem kínál alternatívát a számítógépekre, ehelyett alternatív megoldásokat használ, és másképpen csinálja a dolgokat”. Ami megkérdőjelezi azt a felfogást, mely szerint csupán kevés olyan alapvető és „általános célú technológia” létezik, mint amilyennek az elektromosság és az infokommunikációs technológiák mellett a gőzgépet is tekinteni szokás; és hasonlóképpen megkérdőjelezi azt a felfogást is, hogy ezen innovációk megjelenése szükségképpen drámai hatással volt a történelem menetére.
Vagyis érdemes újragondolni a gőzgép jelentőségét is.
Különösen, mivel csupán az egyik tényező volt. Ahhoz ugyanis, hogy sikeres legyen, a szénbányák megfelelő elhelyezkedésére is szükség volt (közel a felszínhez és a fővároshoz hogy érdemes legyen elkezdeni a kiaknázásukat – ez Franciaországban például nem volt meg). Illetve arra is, hogy Nagy-Britannia legyen az első számú tengeri hatalom, és így ki tudja használni az újvilági „szellemhektárokat”. Robert B. Marks amerikai történész egyenesen azt állítja, hogy az ipari forradalom lényege nem a munka-, hanem a földtakarékosság volt, és a biológiai ancien regime-ből azért sikerült kitörni, mert a brit gőzgépek a más földeken megtermelt nyersanyagot dolgozták fel. Máskülönben nem állt volna rendelkezésre elegendő terület, hogy például annyi gyapotot ültessenek rajta, amely folyamatosan képes működtetni a gyárakat.
Tehát ha nincs együtt minden tényező, és nem megfelelő a szénlelőhelyek elhelyezkedése vagy nem az angolok a legerősebbek Európában, akkor az ipari forradalom nem indulhatott volna be, és akár még az is lehetséges, hogy most egy ipari forradalom nélküli világban élnénk.
Ami viszont azt jelenti, hogy az ipari forradalom nem valamiféle történeti szükségszerűség volt. A fejlődés nem feltétlenül vezetett el hozzá, és egy hipotetikus idegen civilizáció talán sosem halad keresztül ezen a fázison. Másfelől pedig mi miközben megcsináltuk a sajátunkat, talán elszalaszthattunk más, hasonlóan alapvető változáshoz vezető lehetőségeket.
Az ipari forradalom Fernand Braudel francia történész terminológiáját használva arról szól, hogy elhagyjuk a biológiai ancien regime-t, ahol minden közvetlenül a földből származik, és ahol ha egy adott területre mondjuk gabonát vetünk, akkor az másra már nem használható, (tehát nem ültethetünk rá fát, hogy legyen mivel tüzelnünk). Vagyis: a közvetlen korlátot a rendelkezésünkre álló földterületek nagysága jelenti.
Az ipari forradalmat követően viszont számos, eddig a földből származó funkciót mintegy ki tudtunk váltani. De azért továbbra is megvannak a rendelkezésünkre álló földterületek nagyságából fakadó korlátok, és az igaz áttörést hosszabb távon az jelentené, ha pl. képesek lennénk az ennivalót ugyanúgy gyárakban előállítani, mint ahogy azt az 50-es évek sci-fijei képzelték. De természetesen még ekkor sem tudnánk akárhány embert eltartani, hiszen ma ha nem is biológiai, de azért - fogalmazzunk talán így - természeti rezsimben élünk. Az, hogy mikorra fogynak el a fosszilis tüzelőanyagok, például erről szól: bár a minden tekintetben a földtől való függés megszűnt, a természettől való függés nem, és az utóbbi évszázadokban lényegében nem történt más, mint az, hogy az ipari forradalom hatására felszabaduló földterületeknek köszönhetően a korábbinál több embert tudtunk táplálékkal ellátni.
ezeket a lehetőségeket azonban régen feléltük volna, és jelenleg kevesebb mint 3 milliárdan lehetnénk csak, ha az 1900-as évek elején a Haber-Bosch szintézis nem állított volna elő ipari mértekben nitrogént, illetve nitrogén alapú műtrágyát. Vagyis bár az ipari forradalom teremtette meg az alapokat, önmagában kevés lett volna.
Eközben azonban nem tehetünk automatikusan egyenlőségjelet a növekvő népesség és a 20. századra jellemző nagyságú környezetrombolás közé. Azt szokás mondani, hogy a fejlődő országokra a demográfiai, a fejlettekre pedig a gazdasági túlsúly jellemző: egy-egy fejlett világbeli konszern nagyobb forgalmat bonyolít le, mint amennyit egy fejlődő ország nemzeti összterméke tesz ki, és a német Észak-Rajna-Vesztfália tartományban a 2000-es évek elején ugyanannyi gépkocsi volt, mint egész Afrikában. Ennek megfelelően elképzelhető olyan forgatókönyv, hogy a Földön csupán kevesen élnek, de olyan nagy az ökológiai lábnyomuk, hogy ez is fenntarthatatlannak bizonyul; és hasonlóképpen: ott van az a lehetőség is, mely szerint nagyon sokan vagyunk, és miközben meglehetősen rosszak a körülményeink, a nagy lélekszám vezet környezeti katasztrófához. Vagyis nem csupán egyféleképpen lehet a környezetet tönkretenni, és ad analogiam: nem csupán egyféleképpen élhetünk összhangban vele.
Még akkor is, ha bármennyire is szeretjük az ipari forradalmat okolni, inkább a 20. századra kellene helyezni a hangsúlyt. Paul Kennedy amerikai történész szerint ugyanis ez volt az a kor, amikor a különböző mérőszámok igazán megugrottak. A lakosság „négyszeresére, a globális gazdaság tizennégyszeresére, az energiafelhasználás tizenhatszorosára, az ipari termelés pedig a negyvenszeresére nőtt... ezzel egy időben a széndioxid-kibocsátás is tizenháromszorosára, míg a vízfelhasználás kilencszeresére emelkedett”. Ráadásul a II. Világháborút követő 50 évben termelték ki az összes valaha kivágott fa 50 százalékát, és miközben a történész Michael Williams egyenesen a „Nagy Csapásról” beszél ezzel kapcsolatban, aközben általában is elmondható, hogy a II. Világháború utáni évek voltak azok, amelyek alapvető változást hoztak a környezetrombolásban. Ami mögött minden bizonnyal a három, ekkoriban megjelenő, az ember és környezete viszonyát is meghatározó gazdasági felfogás áll (konzumerizmus a kapitalista; produkcionizmus a szocialista és developmentalizmus a harmadik világ országaiban). Értsd: ismét csak az derül ki, hogy az ipari forradalom csak lehetővé tette, de önmagában nem volt elégséges a mostani környezetromboláshoz, és innentől kezdve kérdés, hogy elképzelhető-e, hogy a történelem valamikor az ipari forradalmat követően más irányt vesz, és nem jutunk el a mai állapothoz.
Ezt megválaszolandó érdemes abból kiindulnunk, hogy általában véve sem csupán egyetlen megoldás létezik. Robert Fogel amerikai közgazdász szerint amennyiben a „fejlődés motorjának” kikiáltott vasútnem létezett volna is, az 1890 január 1-i GDP-t legfeljebb néhány hónapon vagy éven belül akkor is elérik az USA-ban. Ugyanis a csatornán, illetve az állati erővel történő áruszállítás hatékonyan helyettesítette volna a mozdonyt, vagyis: nem az volt a helyzet, hogy ha ez nincs, akkor nincs semmi. „Az invenció termékenysége miatt általában vannak alternatívát jelentő megoldások”, állapítja meg ezzel összhangban David Edgerton angol történész. Rendszerint „egynél több megoldás van a macska megnyúzására; a háború megnyerésére és az energiatermelésre”, és nagyon sokféleképpen lehet távolsági kommunikációt kiépíteni: telegráffal csakúgy, mint telefonnal vagy számítógéppel.
Tehát eljátszhatunk azzal a gondolattal, hogy milyen lenne, ha nem létezne internet, nemzetközi kommunikációs hálózat viszont ennek ellenére is lenne. Csak éppen arról ne feledkezzünk el, mondja Edgerton, hogy „egy komputerek nélküli világ nem kínál alternatívát a számítógépekre, ehelyett alternatív megoldásokat használ, és másképpen csinálja a dolgokat”. Ami megkérdőjelezi azt a felfogást, mely szerint csupán kevés olyan alapvető és „általános célú technológia” létezik, mint amilyennek az elektromosság és az infokommunikációs technológiák mellett a gőzgépet is tekinteni szokás; és hasonlóképpen megkérdőjelezi azt a felfogást is, hogy ezen innovációk megjelenése szükségképpen drámai hatással volt a történelem menetére.
Vagyis érdemes újragondolni a gőzgép jelentőségét is.
Különösen, mivel csupán az egyik tényező volt. Ahhoz ugyanis, hogy sikeres legyen, a szénbányák megfelelő elhelyezkedésére is szükség volt (közel a felszínhez és a fővároshoz hogy érdemes legyen elkezdeni a kiaknázásukat – ez Franciaországban például nem volt meg). Illetve arra is, hogy Nagy-Britannia legyen az első számú tengeri hatalom, és így ki tudja használni az újvilági „szellemhektárokat”. Robert B. Marks amerikai történész egyenesen azt állítja, hogy az ipari forradalom lényege nem a munka-, hanem a földtakarékosság volt, és a biológiai ancien regime-ből azért sikerült kitörni, mert a brit gőzgépek a más földeken megtermelt nyersanyagot dolgozták fel. Máskülönben nem állt volna rendelkezésre elegendő terület, hogy például annyi gyapotot ültessenek rajta, amely folyamatosan képes működtetni a gyárakat.
Tehát ha nincs együtt minden tényező, és nem megfelelő a szénlelőhelyek elhelyezkedése vagy nem az angolok a legerősebbek Európában, akkor az ipari forradalom nem indulhatott volna be, és akár még az is lehetséges, hogy most egy ipari forradalom nélküli világban élnénk.
Ami viszont azt jelenti, hogy az ipari forradalom nem valamiféle történeti szükségszerűség volt. A fejlődés nem feltétlenül vezetett el hozzá, és egy hipotetikus idegen civilizáció talán sosem halad keresztül ezen a fázison. Másfelől pedig mi miközben megcsináltuk a sajátunkat, talán elszalaszthattunk más, hasonlóan alapvető változáshoz vezető lehetőségeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.