A tudomány tényleg végső korlátai

A tudomány történetét végiggondolva úgy tűnhet, hogy az ismereteinket a megfigyeléshez használt műszerek; az általunk használt elméletek, és természetesen maga a megfigyelő személye képes korlátozni. Ami ez utóbbit illeti, Wigner Jenő megfogalmazásával élve „egy kutya sok mindent megtanulhat, de a szorzótáblát lehetetlen neki megtanítani”, és az emberi értelemnek is ugyanígy megvannak a maga beépített korlátjai - valójában már Kant is valami ilyesmiről beszélt, amikor azt mondta, hogy a valós világot mindig csak agyunk mentális koncepcióin keresztül vagyunk képesek felfogni. De minden bizonnyal nem ez az egyetlen korlát.

Hagyományosan a műszereknek és elméleteknek szokás figyelmet szentelni, és persze minden ok meg is van rá: gondoljunk csak arra, hogy milyen forradalomhoz vezetett Galilei távcsöve a csillagászatban vagy Einstein elméletei a fizikában. Minden bizonnyal vannak azonban olyan berendezések, illetve elméletek, melyeket ugyanúgy nem tudunk még elképzelni sem, mint a Wigner  példájában szereplő állat a kétszer kettőt.
Az eugenikának a II. Világháború óta annyira rossz a híre, hogy az embermódosítással mint lehetőséggel még most, a 21. század elején sem szokás számolni, valójában azonban – legalább elvileg – megtehetnénk azt is, hogy így próbálunk előrelépést elérni, és ha a 2000-es évek tudománya nem is, de kérdés, hogy egy későbbi koré nem éppen erről fog-e szólni. Michio Kaku azt írja, hogy „a mi józan eszünk nagyon is szokatlan,, az Univerzumban rendkívül ritkán előforduló körülmények között a Földön alakult ki; egyáltalán nem meglepő [hát], hogy józan eszünk képtelen felfogni az igazi Univerzumot”. Ezen viszont – ad absurdum – önmagunk átalakításával változtatni lehetne.
Viszont még ekkor is marad majd egy minden bizonnyal végső korlátozó tényező, és ez maga a Világegyetem, amely az emberélethez, illetve az emberi civilizáció létéhez viszonyítva is állandónak tűnik, és mivel jelenleg abban a kivételes helyzetben vagyunk, hogy képesek vagyunk kozmológiai megfigyeléseket végezni benne, azért a távoli jövőben is ez lesz a helyzet. Lawrence M. Krauss és  Robert J. Scherrer egy 2007-es cikkükben azonban úgy fogalmaznak, hogy „az Univerzum fejlődésének egy nagyon speciális korában élünk: egy olyan időben, amikor megfigyelésekkel tudjuk igazolni, hogy az Univerzum fejlődésének nagyon speciális korában élünk”.
Ez azonban korántsem mindig lesz így: nagyjából 100 milliárd év múlva a velünk együtt az úgynevezett Lokális Csoportba tartozók kivételével a galaxisok a tágulás miatt a belátható Világmindenség szélén túlra fognak kerülni; nem lesz módunk észlelni a sötét energia létét és a kozmikus háttérsugárzás is is észlelhetetlenné válik (és persze innentől kezdve az Ősrobbanásra sem lesz bizonyítékuk). Vagyis ha még lesz akkoriban értelmes élet, a megfigyelők egyfajta statikus „szigetuniverzumban” élve képtelenek lesznek észlelni a Világmindenség valódi szerkezetét, mert ebben maga a Világmindenség akkori szerkezete fogja őket meggátolni.
Arra természetesen elvi esély sincs, hogy az ennyire távoli jövőbe időkapszulát küldjünk nekik a mai kozmológiai tudás összefoglalójával. Nem csupán azért, mert elképzelni sem tudjuk, hogy miként lehetne egy ekkora időbeli távolságból is érthető üzenetet megfogalmazni (az olyanokról nem is beszélve, hogy például ha léteznek is majd, biztosan nem a Naprendszerben, hiszen „alig” 13 milliárd év múlva már Nap sem lesz). Hanem azért is, mert olyan adathordozót sem tudunk elképzelni, amely képes lenne közel 100 milliárd évet egyáltalán túlélni.
Az viszont mégis jelenthet esélyt, ha (feltéve) még az előtt értelmes lények fognak élni a tejútrendszerben, hogy kialakulna a „szigetuniverzum”, ők – elvileg – képesek lehetnek az utánuk jövőknek üzenetet küldeni. Az pedig, hogy tényleg fognak-e ilyen értelmes lények létezni a nagyon távoli jövőben, és tényleg fognak-e ilyesmivel bíbelődni, majd kiderül.

http://arxiv.org/abs/0704.0221