Onkalo és a csillagok

A finnországi Onkalóban olyan atomhulladék-tároló épül, amely tízszer hosszabb ideig fog fennmaradni, mint a jelenlegi rekorder: az USA-ban található és nem ezer évszázadra, hanem „csupán” tíz ezer évre tervezett WIPP (vagyis Waste Isolation Pilot Plant). Számomra most nem is annyira a technikai részletek érdekesek, hanem inkább az, hogy  a ma megszokottal ellentétben, amikor is rendszerint rövid távra tervezünk, ennek az objektumnak már csak a megépítése is az emberéletnél hosszabb időszakot fog át, ugyanis 2100 előtt egészen biztosan nem lesz kész. Az pedig még érdekesebb számomra, hogy amennyiben a tároló valóban fennmarad a tervezett ideig, úgy hozzávetőleg egy nagyságrenddel tovább lesz „működőképes”, mint a ma leghosszabb ideje létező és nem csupán romjaiban fennmaradt emberi építmény (mondjuk a Stonehenge), és innentől kezdve több dolgon is érdemes elgondolkoznunk.
Egyfelől azon, hogy száz ezer évvel ezelőtt még nyoma sem volt a mai emberi kultúrának, vagyis: ilyen időbeli távolságból nem csupán a nyelvek vagy a vallások (hogy az olyan társadalmi formákról, mint amilyen az „állam” meg a hasonlók, már ne is beszéljünk) nem maradtak fenn, hanem általában véve semmi más sem. Sőt, maga a homo sapiens mint biológiai entitás is nagyságrendileg mindössze ennyi ideje létezik. Joggal számíthatunk tehát arra, hogy még ha nem avatkozunk is be genetikailag, mire az onkalói atomhulladék-lerakóhely „bezár”, addigra egy biológiai értelemben véve másmilyen ember fog a Földön élni (mármint ha fog egyáltalán).

Másfelől azt is érdekes lenne tudni, hogy ha képesek vagyunk száz ezer évig  fennmaradó építészeti alkotást létrehozni, úgy képesek vagyunk egy vagy tíz millió évig (vagy még sokkal tovább) fennmaradót is.
Amennyiben ez lenne a célunk, akkor megpróbálkozhatunk egy, a világűrben lebegő mesterséges konstrukcióval – nem ismerek ugyan ilyen számításokat, de biztos vannak (vagy legalábbis elvégezhetőek) azzal kapcsolatban, hogy milyen vastag falak, milyen pálya stb. kellene ahhoz, hogy az mondjuk 10 vagy százmillió év múlva is használható legyen.
De maradhatunk a Földön is. Arthur C. Clarke A város és a csillagok című tudományos-fantasztikus regényében már 1956-ban leírta azt a Diaspart, amely több mint ezer millió éven át létezett, miközben „a Föld óceánjai kiszáradtak és az egész földgolyót immár sivatag borította. A szél és eső az utolsó hegyeket is porrá őrölte, és s a világ túlságosan fáradt volt, hogy újakat alkosson”. Egy ilyen város persze nagyon is más, mint Onkalo, ez utóbbinak ugyanis éppen az lenne a célja, hogy emberi beavatkozás nélkül, „önjáró módon” létezzen (és senkinek se kelljen a radioaktív hulladék közelében tevékenykednie). Egy millió évekig fennmaradó „Megaonkalót” a már jelenleg is rendelkezésünkre álló technológiákkal több, mint valószínű, hogy nem tudnánk megvalósítani. Ehelyett valamiféle folyamatos hibajavításra képes rendszerre lenne szükség.
Egy Diaspar esetében azonban valójában az is elég, ha folyamatosan lakott: százmillió évek alatt ugyan a lemeztektonikától kezdve számos más olyan tényezővel is számolnunk kellene, amellyel a számos nagyságrenddel kisebb időskálákon nem, de a lakosság képes lehetne az adott pillanatban megfelelően reagálni. Vagyis valójában nem is lenne más dolgunk, mint „csupán” arról gondoskodni, hogy egy civilizáció nagyon-nagyon sokáig ne szűnjön meg, és akkor ez a civilizáció majd minden bizonnyal majd működésben tartja a várost. Akár földtörténeti korokon át is, és csak akkor lesz majd minőségileg más a helyzet, amikor a Nap elviselhetetlenül fényessé és forróvá válik, és nem maradhatunk tovább a Földön. Addig azonban év százmilliók vannak hátra. Akár mondjuk Budapest számára is, tehát miért is ne kezdenénk úgy gondolni kedvenc városunkra, mint ami akár még ennyi idő múlva is létezhetne majd.

Az Into Eternity c. film trailere