Nem élhetek irányított ökoszisztéma nélkül

Vajon miért van az, hogy miközben vannak, akik felemelik a szavukat az állatok megölése és megevése ellen, aközben senki sem tiltakozik, ha a róka széttépi a nyulat, kérdezi Paul Graham Raven, a Futurismic főszerkesztője. Ebből a problémából kiindulva  akár a világűr kolonizálására vonatkozó terveket is érdemes újragondolni.

Jeremy Bentham angol filozófus valamikor a 19. század fordulója körül úgy vélte, hogy az állatokkal kapcsolatban elsősorban nem azt kellene megválaszolnunk, hogy képesek-e beszélni vagy gondolkodni, hanem azt, hogy „tudnak-e szenvedni“. Julian Baggini mai angol filozófus viszont A tányérra kínálkozó malac című könyvében azt mondja, hogy az igazi probléma nem is annyira a pillanatnyi fájdalom (elvégre az úgyis pillanatnyi és elmúlik), hanem az, hogy emlékeznek-e rá az állatok, és „tudják-e előre, hogy be fog következni... elképzelhető-e például, hogy a horgászbot végén himbálódzó hal tulajdonképpen nem is szenved a lassú és fájdalmas haláltól, csupán egymástól független, fájdalmas pillanatok sorát éli át?“
Vagyis érdemes lehet eltérő módon kezelni az „alacsonyabb“ meg a „magasabb rendű“ életformákat, és ez akár még azt a felfogást is megalapozhatja (mármint ha egyetértünk a fentebbi megkülönböztetéssel), amely az embert az állatvilág részélnek tekinti ugyan, de egyben az összes többi állattól eltérőnek és másnak, és ennek megfelelően nem csak a szenvedésének szentel nagyobb figyelmet, hanem úgy általában is.
Ami azért nem mindegy a számunkra, mert az űr kolonizációjával kapcsolatos elképzelések mintha szándéktalanul bár, de egy olyan „nyúl és róka“ helyzetet eredményezhetnének, ahol talán nem is mi lennénk a ragadozó. Viszont a fentebbiek értelmében más súllyal esik latba egy rovar vagy egy hal, mint az emberi faj eltűnése. Egyszerűen más kategória.
Viszont ahhoz, hogy a Földön kívül bárhol tartósabban megvethessük a lábunkat, önfenntartó ökoszisztémát kellene létrehoznunk, és ez két problémát is felvet. Az egyik az, hogy nem tudjuk, hogy miként kellene ezt csinálni még akkor sem, ha az egyetlen általunk ismert önfenntartó ökoszisztéma: a Föld valóban működik (és az ember legfeljebb kisebb anomáliákat képes ugyan okozni benne, de a működését egészen biztosan nem fogja leállítani). Ebből azonban nem következik szükségképpen, hogy viszonylag kicsiben: akkorában, mint egy önfenntartó űrállomás, holdbázis vagy marsi település is megvalósítható. A zárt és önfenntartó üvegház-világként megépített Bioszféra 2 látványos kudarca a 90-es évek elején, ahol a kísérlet során a megporzó rovarok kipusztultak, és innentől a rendszer is működésképtelenné vált, mintha arra utalna, hogy nem. És még ha sikerülne is, akkor is ott van az, amit Pálfy József úgy fogalmaz meg a Kihaltak és túlélők című könyvében, hogy „szinte minden faj kihalt“. Értsd: a természetes környezet nem éppen biztonságos hely, és még ha megépítenénk is egy mesterséges bioszférát, és még ha beletörődnénk is abba, hogy a működőképes bioszféra nem feltétlenül egyenlő a kellemes bioszférával (és egyáltalán nem biztos, hogy ki tudjuk belőle hagyni a számunkra nem kívánatos elemeket, mint amilyenek a legyek meg a szúnyogok), akkor még mindig fennállna annak a lehetősége, hogy nem a nekünk kedvező irányban zajlanak benne a változások. Például az ökoszisztéma ugyan fennmarad, de mi is ugyanúgy eltűnünk, mint a Bioszféra 2-ből a méhek.
Vagyis a cél nem egyszerűen egy működőképes és kis méretű ökoszisztéma megépítése kellene, hogy legyen, ha egyszer el majd akarjuk hagyni a Földet, hanem egy olyan, amely úgy működik ugyan, mintha természetes lenne, ám eközben úgy tudjuk irányítani/szabályozni, mint egy gépet. Nem esküdnék ugyan meg rá, hogy ez lehetetlen; arra viszont igen, hogy semmiképpen sem olyan egyszerű, mint ahogyan szeretnénk.

http://futurismic.com/2010/12/14/what-could-be-worse-than-human-extinction/