Agyillesztés: nyelvek és vallások

Terrence Deacon harvardi nyelvész szerint a nyelv nem csupán változik, hanem fejlődik is. Matthew D. Lieberman amerikai pszichológus megfogalmazásával élve „generációról generációra szinte midig úgy módosul, hogy egyre könnyebben tanulható legyen egy kétéves gyerek számára”.

Azaz egyre inkább az agyunk már meglévő struktúrájához idomul, és ez azért lehetséges, mert jóval gyorsabban változik, mint a biológiánk. Tehát a jövőben lesz egy pont, amikor az agy és a nyelv tökéletesen összhangba kerül, és feltéve (de meg nem engedve), hogy történnek is további, véletlen változások, ezek nem teszik majd könnyebben tanulhatóvá a nyelvet. Kérdés persze, hogy a „tökéletesség elérése” azt jelenti-e, hogy a létező nyelvek egyre inkább hasonlítani fognak egymásra (ha nem is feltétlenül a szavak, de a nyelvtan szintjén mindenképpen); vagy pedig azt, hogy többféle nyelv is egyformán jól illeszthető ugyanahhoz az agyhoz. Másfelől az is elképzelhető, hogy erre az állapotra már nem is olyan sokat kell várnunk, és a nyelvészet első sorban leíró tudományból („így néz ki a nyelv”) első sorban előíró tudománnyá válik („így kell kinéznie”), mert egyszerűen hozzáillesztjük majd a nyelvet az agyunk szerkezetéhez. Sőt, akár egyfajta "szupernyelvművelő" bizottságot is létrehozhatunk, amely évről évre eldönti, hogy milyen változásokat enged vagy nem enged meg, hogy ezáltal meggátolja az immár valóban jelentéssel bíró nyelvromlást (miközben ironikus módon azok, akik eddig a nyelvromlás miatt akartak fellépni, valójában a nyelvfejlődést próbálták meggátolni).
Az úgynevezett Deacon doktrína a fentebb vázolt, „agyillesztéses” koncepciót kiterjesztve azt mondja ki, hogy a „nagy eszmék” azért maradnak fent olyan szívósan (függetlenül attól, hogy tudományosan mennyire fogadhatóak el), mert jól illenek az agyunk szerkezetéhez. Tehát a Descartes-féle dualizmus például azért, mert az agyletapogatásos kísérletek szerint más régiók aktivizálódnak a fejünkben, ha valaki testének a mozgására gondolunk, mint akkor, ha azon tűnődünk, hogy mit érezhet az illető, állapítja meg Lieberman Mitől lesznek ragadósak a nagy eszmék című tanulmányában. Ezért van az, hogy a test és a lélek közötti különbség ugyanolyan alapvetőnek tűnik a számunkra, mint a számok és a színek különbsége. Hiszen (hacsak nem vagyunk szinesztéziások, akkor) nem keverjük össze, és az agyunk külön kezeli őket.
Sőt, Lieberman egyik tanítványa, Badwin Way azt is kimutatta, hogy minden bizonnyal nem véletlenül különbözik egymástól annyira a „keleti” és a „nyugati” gondolkodás. Vagyis nem véletlen, hogy míg az előbbiek a közösségi, addig az utóbbiak inkább az individuális értékekre helyezik a hangsúlyt. Ugyanis az agyban egy transzporter génnek különböző verziói jellemzőek az egyik, illetve a másik kultúrára, és az ázsiaiak kétharmadánál elforduló verzió azt eredményezi, hogy az ottaniak jobban függ a társadalmi környezettől, mint a nyugatiak, és ennek megfelelően nagyobb jelentőséget is tulajdonítanak neki.
Ismét csak ennek megfelelően a „közösségi” értékeket hangsúlyozó buddhizmus, illetve az individuálisabb kereszténység elterjedése is arról szól, hogy a különböző vallások a létrejöttük után azokon a földrajzi területeken lettek sikeresek, ahol az egyik, illetve a másik génverzió volt a meghatározó.
Philip Pullman Az arany iránytűben egy olyan világot ír le, ahol a test – lélek dualizmus helyett a test – lélek – állatdaimón hármasság a meghatározó. Ha egyszer lesznek nem humán eredetű, de velünk legalábbis egyenrangú intelligenciák (akár pl. robotok, akár augmentált állatok), akkor vajon ugyanúgy test – lélek dualizmusban fognak gondolkodni, mint mi? Azaz: szükségszerű-e, hogy ilyen az agyunk felépítése, vagy történeti véletlenek eredménye csupán (miként én is hajlamos vagyok feltételezni)? És például nagyon hosszú távon az ember millió évek múlva élő utódainak agyfelépítése a miénktől teljesen eltérő világértelmezésekhez fog-e majd vezetni?