Űrimperatívusz – más léptékben és nagyon máshogyan

Kraft Ehricke német származású amerikai űrkutató 1978-ban fogalmazta meg az úgynevezett űrimperatívuszt. Eszerint előbb-utóbb mindenképpen el kell hagynunk a Földet, és mindeddig én is úgy gondoltam, hogy Ehrickének igaza van. Most azonban úgy, hogy érdemes még egyszer végiggondolni a dolgot.

Az űrimperatívusz értelmében kissé leegyszerűsítve bár, de lényegében két okunk lehet arra, hogy elhagyjuk a Földet: természetiek vagy társadalmiak. Az előbbiek alatt azt értjük, hogy egy esetleges kisbolygó-becsapódás elpusztíthatja az itteni emberi életet, de ha mondjuk a Marson is vannak emberek, akkor „nem tartunk minden tojást egy kosárban”, és ha mi nem is, de legalább az emberi faj megmenekül.
Ezzel kapcsolatban azonban többek között azon érdemes eltűnődni, hogy vajon nem olcsóbb-e „becsapódásálló” bunkereket építenünk itt lenn, és jelenleg mintha már kialakulóban is lenne egyfajta „katasztrófa-építészet”, melyre jó példa a cunamiálló bunkerek terve (de ott v annak a tornádóálló házak tervei is). Továbbá: egy marsi kolónia (vagy űrváros) csak az ott élőket védené meg egy földi katasztrófától, tehát akkor már inkább keressünk olyan megoldást, amely mindannyiunk túlélését lehetővé teszi. Amennyiben pedig a katasztrófa minden életet elpusztít (mondjuk egy közeli szupernóva-kitörés), akkor az ellen az sem védene meg, ha áttelepülnénk a Naprendszeren belül máshová.
Ami a kérdés társadalmi vetületét illeti, Ehricke annak idején abból indult ki, hogy bármennyire vigyáznánk is a földi környezetre, az itteni erőforrások előbb-utóbb ki fognak merülni. Tehát hosszú távon vagy elkezdjük a ma még „természetesnek” tekintett jogokat korlátozni: a tiszta vízhez való korlátlan hozzáférést; a tetszőleges számú gyerek vállalását (és így tovább), vagy pedig kilépünk a világűrbe, ahol gyakorlatilag korlátlan hely, energia és anyag áll a rendelkezésünkre.
Csak éppen bármennyire jól hangozzék is, ez így nem pontos. Ugyanis semmi sem garantálja, hogy ezeket a javakat egyszerűn és biztonságosan be is tudjuk majd gyűjteni. Ráadásul Ehricke idején még nem volt természetes, hogy fenntartható környezetben/fejlődésben gondolkodjunk, ma viszont már az. És ha ezt jól csináljuk, akkor teljesen felesleges belátható időn belül a kitelepedésben gondolódni – ha pedig felesleges, akkor miért is mennénk?
Ám ez még mindig nem jelenti, hogy tényleg szükségtelen ezen a kérdésen tűnődnünk – mármint egészen hosszú távon. Mintegy 800 millió év múlva ugyanis a Föld az egyre forróbbá váló Nap miatt lakhatatlan lesz. Tehát mindenképpen el kell majd költöznünk (ha még létezünk akkoriban), és ebben az esetben tényleg lesz értelme valamiféle nagy időskálájú űrimperatívuszról beszélni.
Ez persze eléggé távoli probléma ahhoz, hogy noha nem árt, ha már most a tudatában vagyunk, annak sem árt a tudatában lennünk, hogy ebben az esetben érdemesebb az „amit ma megtehetsz, halaszd el holnapra” elvet alkalmazni. Ez eredetileg a számítástechnikából származik, és azt mondja ki, hogy az exponenciális fejlődésnek köszönhetően célszerű egy számítástechnikai probléma megoldását minél tovább halogatni, mivel az időben előre haladva egyre nagyobb és nagyobb (meg persze egyre olcsóbb) számítástechnikai kapacitás áll majd a rendelkezésünkre. Ami a mi esetünkre alkalmazva valami olyasmit jelent, hogy még ha a tudomány fejlődése nem lesz is exponenciális, bízvást remélhetjük, hogy számunkra ma még elképzelhetetlen lehetőségek fognak megnyílni az utánunk jövők előtt.
De annak felismeréséhez, hogy egy olyan világmindenségben, ahol vannak változások, egy adott környezet csupán véges ideig marad eléggé állandó ahhoz, hogy például a számunkra élhető legyen, még csak különösebben sokat sem kell várnunk. Mint ahogy az is nyilvánvaló lehet már ma is, hogy a változások szempontjából csupán néhány alapvető szint létezik.
Egy nagyobb földi terület (mondjuk egy kontinens) attól függően lakható vagy nem lakható a számunkra, hogy éppen mikor nézzük (hacsak nem a jövőben nagyarányú és sikeres környezet-átalakításba kezdünk majd). Vagyis: ezen a szinten akár néhány ezer év is sokat számít. Egy bolygó esetében viszont más a helyzet, és nem tűnik valószínűnek, hogy létezése alatt sokszor átbillenhetne az egyik állapotból a másikba: a lakhatóból a lakhatatlanba vagy éppen vissza. Tehát egy bolygó nagyjából milliárd éves skálán biztosíthat a számunkra otthont, a galaxisunk pedig ennél is jóval tovább: egészen addig, amíg ki nem hunynak a csillagok. Amire viszont ez bekövetkezik, addigra viszont a Világmindenség többi részei is ugyanúgy lakhatatlanná válnak, mint a Tejútrendszer, és így nem jelenthet majd megoldást, ha tovább vándorolunk.
Persze ha csak ki nem találunk addigra valamit. És ismét csak de persze:addig még van időnk – méghozzá nem is kevés.