Belökjük-e az etikát a vonat kerekei alá?

Képzeljük el, hogy egy vonaton ülünk, amit nem tudunk megállítani, és az el fog ütni öt embert. Hacsak nem az utolsó pillanatban – mert erre módunk van – átirányítjuk egy másik sínre, ahol csupán egy embert gázol el. A kérdés természetesen az, hogy megtennénk-e – illetve az is, hogy mennyire vannak biológiai alapjai az „etikának”, és ebből a szempontból hogyan alakulhat a jövő.

Ott van ugyanis egy másik gondolatkísérlet is, ahol az öt ember felé robogó szerelvényt csak akkor tudjuk lefékezni, ha az egyik utastársunkat belökjük a kerekek alá. Miként az ilyen esetekben szokásos, persze itt is kizárjuk az összes lehetséges kibúvót (és így például azt is, hogy „inkább a saját életemet áldozom fel”). Ez az egész azért érdekes a számunkra, mert Joshua D. Greene amerikai kognitív neurotudós és filozófus (akinek a Fruit Flies of the Moral Mind című tanulmányát most kiindulási pontként használom) azt mondja, hogy az ilyen helyzetekben kétféle válasz adható. Az egyik természetesen az érzelmi alapú (amikor valószínűleg nem áldozzuk fel az utastársunkat); a másik pedig a kognitív (amikor valószínűleg „bevállaljuk” a másik sínen ácsorgó egyetlen ember halálát azért, hogy ötöt megmentsünk). Márpedig a „perszonális” és a „nem perszonális” döntéseinket az agy két különböző (természetesen az érzelmi, illetve a kognitív döntésekért felelős) része irányítja. „Ha igazam van – írja Greene -, akkor ezek az egymással versengő neurális hálózatok találhatóak meg nem csupán az olyan, évszázados viták mögött, mint amilyen [az utilitarista] Mill-követők és [ a deontológikus megközelítés valló] Kant hívei között folyik, de az olyan, manapság aktuális viták mögött is, hogy… szabad-e megkínozni a terroristagyanúsakat.”
Majd azt is hozzáteszi, hogy az emberek általában gyorsan arra a következtetésre szoktak jutni, ha az egyik, illetve a másik esetben kell dönteniük (és általában ugyanazt válaszolják, vagyis: átirányítás: igen, kerekek alá lökés: nem). Ám a dolgot meg is lehet csavarni. Méghozzá azzal, hogy képzeljük el, hogy egy háború során másokkal együtt rejtőzködünk, és a kezünkben tartott csecsemőnk sírni kezd. Ha a szájára tapasztjuk a kezünk, akkor megfullad – ha nem tesszük, akkor mindnyájan meghalunk. Nos, mi legyen?
A válasz pedig az, hogy ki tudja: ezen a problémán – a fentebbiekkel ellentétben – az emberek hosszú ideig szoktak gondolkozni, és az esetek felében döntenek az egyik, míg az esetek másik felében a másik „megoldás” mellett. A „síró gyermek problémája” ugyanis „konfliktust okoz az agy kognitív, illetve emocionális részei között”, és Greene-nek még azt is sikerült kimutatnia, hogy amennyiben utilitarista választ adnak („a többek élete fontosabb, mint egyetlen csecsemőé”), úgy valóban a kognitív részek aktívabbak. Sőt, azt is, hogy ha a kognitív részt túlterheljük, akkor lassabban fognak utilitarista válaszokat adni – miközben ez a deontológus válaszokat nem lassítja le. Azok pedig, akik előtte szórakoztató filmet láttak, majdnem négyszer voltak hajlandóbbak „lelökni” az utastársukat a vonatról – minden bizonnyal azért, mert a pozitív érzések mintegy neutralizálták a negatívokat. És persze azt is tudjuk, hogy ha az agy egyszerre kétféle dolgot próbál csinálni (mert mondjuk a síró gyermek problémájánál mindkét központ bekapcsol), akkor az ilyen „belső konfliktusokért” felelős régió tevékenysége élénkül meg.
Nem folytatom: a lényeg valószínűleg már így is kiderült. Nem régiben – akkor úgy éreztem, hogy – nehéz morális döntést kellett hoznom, és utána nagyon elégedett voltam magammal, mert „helyesen” jártam el. Ehhez képest persze nem történt más, mint az, hogy végül az egyik központ bizonyult – nem kis tusakodás árán – erősebbnek.
Vagyis: egyfelől lehetek-e büszke a döntésemre? Másfelől: innentől kezdve nem is csak az probléma a kétféle megközelítéssel, hogy egymással összemérhetetlenek, és az egyik következetes végig vitele kizárja a másikat, hanem az, hogy még ennél is esetlegesebb a dolog abban az értelemben, hogy ezek szerint a deontologikus, illetve az utilitarista felfogás is evolúciós múltunkból kifolyólag létezik, nem pedig azért, mert „szükségszerű” vagy „logikus”.
Ami persze magyarázatot ad arra, hogy miért működésképtelenek a következetesen végigvitt mai etikák a gyakorlatban: mert az agyunk nem egyféle központot használ a döntéseihez. Ami viszont felveti azt a kérdést, hogy nem kellene-e „neurotudományosítani” az etikát. Meg azt is, hogy ezek után az etika megőrizheti-e (vagy mennyire őrizheti meg) az előíró jellegét (amely azt lenne hivatott megmondani, hogy „mit kell tennünk”), vagy pedig kezdjük inkább első sorban leírónak tekinteni (és ez esetben viszont inkább arról szólna, hogy „mi van”).
De felmerül az is, hogy az utilitarista felfogás – nagyon leegyszerűsítve – a többség (társadalom) érdekére helyezi a hangsúlyt, míg a kantiánus az egyén fontosságára. Ha nagyon hosszú idő múlva majd az agyunkkal együtt még a jelenlegi szembeállításért felelős, a vadászó-gyűjtögető korszakból örökölt mentális szerveink is másmilyenek lesznek, akkor vajon milyen etikák lesznek elképzelhetőek?
Mármint ha lesznek még ilyenek egyáltalán. Az utóbbi bő évszázadban a történet leginkább arról szólt, hogy a jog és az erkölcs (illetve az erkölcsi döntéseket megalapozó etika) egyre inkább közelített egymáshoz. Vannak ugyan dolgok, amelyek nem ütköznek törvénybe (pl. párkapcsolatban tisztességtelenül viselkedni a másikkal), de etikátlanok. És vannak, melyek törvénybe ütköznek ugyan (pl. Magyarországon egy fél pohár bor megivása után ülni be a volán mögé), ám nem tekintjük etikátlannak. Viszont  általában azért elvárás, hogy a kettő többé-kevésbé átfedje egymást, és nem csak az érdekes probléma, hogy vajon a jövőben az etika és a jog viszonya hogyan fog alakulni (így marad; tovább közelítenek egymáshoz, vagy pedig a jog az eddiginél többet bíz majd az egyéni megítélésre). Hanem az is, hogy lesz-e etika a nagyon távoli jövőben egyáltalán.
Elvégre bármennyire természetesnek is érezzük a létezését, egy millió évvel ezelőtt sem volt. Ami persze magyarázható azzal, hogy az ember mind értelmesebbé válása megteremtette a lehetőséget a mind bonyolultabb társadalmi struktúrák létrehozására, és eközben szükségessé vált a mind bonyolultabb szabályozások kiépítése is. Csak éppen mint ahogy egy idő után már nem újabb és bonyolultabb ösztönök épültek belénk, hogy lehetővé tegyék a megváltozott körülmények közötti társas életet, semmi sem garantálja, hogy ezer vagy éppen egy millió év múlva is a mai megoldásokat fogjuk alkalmazni.