A társadalmi kommunikációs technológiák nyomában

Az evolúciós közgazdaságtannal foglalkozó amerikai közgazdász, Richard Nelson szerint léteznek egyfelől fizikai technológiák (ilyen pl. a gőzgép), és nem véletlen, hogy az ipari forradalommal együtt gyorsult fel a gazdasági növekedés is. Másfelől viszont ugyanilyen fontosak a társadalmi technológiák is (mint amilyen pl. a gyár mint intézmény), és ez a kétféle technológia kölcsönhatásban van egymással. A „Spinning Jenny” nevű fonógép feltalálása a 18. század közepén a fizikai technológiát képviselte, míg az ennek hatására létrejövő nagy, 19. századi szövőgyárak a társadalmi technológiát, ami aztán megint visszahatott a fizikai technológiára, és így tovább. Ami azért fontos a számunkra, mert megtehetjük, hogy az információs technológiák fejlődése mellett a társadalmi technológiák változásaira is rákérdezünk. Egészen pontosan azokra a „társadalmi kommunikációs technológiák” változásaira, melyek legalább ugyanolyan fontosak, mint mondjuk a telefonra, televízióra vagy az internetre való áttérés.

Ulrich Beck német társadalomtudós 1992-ben vezette be a kockázattársadalom fogalmát, és eközben abból indult ki, hogy a társadalom első lépésben ráébredt a kockázatok és veszélyek létére – második lépésben pedig elkezdődött az ezzel kapcsolatos társadalmi párbeszéd. A kérdés itt tehát az, hogy kinek és milyen közvetlenül van joga és lehetősége véleményt nyilvánítani az egész társadalmat érintő problémákkal kapcsolatban, és ez jó kiindulási pont a társadalmi kommunikációs technológiák eddigi történetének felvázolásához.

1. Az ó- és a középkorban nem voltak nagy és komplex rendszerek, és ezért nem nagyon voltak tovaterjedő hatások sem (leszámítva persze az olyanokat, mint az 1347-es Fekete Halál, amelyet ennek megfelelően nem is voltak képesek az akkori emberek feltartóztatni). Amikor viszont összetett technológiai és társadalmi rendszerek kezdtek kiépülni, akkor szükségessé vált a megjelenő problémák kezelése is, és ez elvezetett a specializálódott szakértői rétegek kialakulásához, akik megpróbáltak fellépni a nem kívánatos hatások ellen.

Nem véletlen, hogy 1947-ben a Bulletin of the Atomic Scientists szerkesztői és a Chicago-i Egyetem kutatói alkották meg az az „Ítéletnap-órát”, amely azt mutatja,hogy hány perc van még hátra az atomháború kataklizmájáig. Az pedig más kérdés, hogy lassanként érdemes lenne csinálni egy olyan ítéletnap-órát is, amely a radioaktív fenyegetés mellett a környezetszennyezést, a fajkihalást és az egyéb, az emberiség hosszú távú fennmaradását veszélyeztető tényezőket is figyelembe venné.

Természetesen a társadalmi szakemberek közé számítandóak a demokratikusan megválasztott politikai rendszerek képviselői is, akik lépéseket tehetnek a vélt vagy valós kockázatok megelőzésére. De még a 20. század első felében is ha valaki nem volt valamiféle pozícióban, úgy legfeljebb azt tehette meg, hogy olvasói levelet ír egy lapnak, ahol a szűk keresztmetszet – ellentétben mondjuk az internettel - a terjedelem volt. Márpedig egy olyan rendszerben, ahol a szakértők dolga, hogy véleményt nyilvánítsanak a szakmájukkal kapcsolatos kérdésekről, másoknak kevés lehetősége maradt. De eközben a technikai korlátok szerepét sem szabad túlbecsülni. Ugyanis a szűk keresztmetszet ellenére is elképzelhetőek lennének – legalább elvileg - olyan sajtótermékek, amelyek kizárólag az „utca emberének” véleményét közlik le, vagyis ebben az esetben is a társadalmi rendszer határozza meg, hogy miként élünk a technika által meghatározott lehetőségekkel.

2. A következő lépésben előtérbe kerülnek a civil szervezetek. Nem mintha korábban nem léteztek volna, de az azért árulkodó adat, hogy az USA-ban 1892-ben alapított környezetvédő Sierra Clubnak 1958-ban 15 ezer, 1970-ben viszont már 114 ezer tagja volt. Ma pedig a nonprofit szervezetek vezetői olykor egyenrangú félként tárgyalnak politikai vezetőkkel, és az más kérdés, hogy miközben az egyes NGO-k fellépnek különböző célok érdekében, aközben annak, aki nem csatlakozik hozzájuk, még kevesebb ellenőrzési lehetősége van felettük, mint egy demokratikusan megválasztott kormány felett. Viszont mivel túlságosan sok cél létezik, ezért fel sem merülhet, hogy az összes, valamilyen társadalmi probléma megoldását magára vállaló csoporthoz csatlakozzunk. Ezért nagyjából itt is olyan a helyzet, mint a Wikipédia esetében, ahol lényegében előszűrés nélkül bárki szerkesztővé, amennyiben hajlandó elvégezni a munkát. Azt pedig csak remélni lehet (de garancia nincs rá), hogy ért is hozzá.

3. A harmadik fázist az internet jelenti, ahol bárki véleményt nyilváníthat bármiről még akkor is, ha egyáltalán nem biztos, hogy oda is fognak figyelni rá. Vagyis: a technológia ismét csak az elvi lehetőséget teremti meg, de nem többet ennél, és a megfelelő számítástechnikai eszközök mellett a megfelelő társadalmi technológiákra ez esetben is szükség van. Ha pedig ezek nincsenek meg – mondjuk egy nem demokratikus rendszerben –, akkor az internet sem fog a szabad véleménynyilvánítás eszközeként működni.

A demokratikus társadalmak megjelenése óta persze igaz, hogy – ismét csak elvileg – bárki hallathatta a hangját egy adott kérdéssel kapcsolatban már az internet megjelenése előtt, a valós életben is. Ám ehhez vagy megfelelő papírokat (végzettséget) kellett szereznie, vagy egy megfelelő csoporthoz kellett csatlakoznia. Mostanra viszont a „belépési költségek” nagyon alacsonyak lettek, és a társadalmi rendszerek fejlődése felfogható akár úgy is, mint ezeknek a folyamatos csökkenése, amely aztán oda vezetett, hogy ma már gyakorlatilag mindenki előtt ugyanúgy nyitva áll a véleménynyilvánítás lehetősége. Ez a folyamat mintegy párhuzamba állítható azzal, ahogyan a szintén a társadalmi kommunikációs rendszernek tekinthető választási rendszer a cenzushoz kötött szavazástól eljutott a mindenkit megillető általános választójogig, amellyel együtt persze megjelent az a probléma is, amit a tájékozatlan szavazó jelent.

4. Ami pedig a jövőt illeti, már nem az a kérdés, hogy valaki képes-e véleményt nyilvánítani, hanem az, hogy miként lehetne kiválasztani a releváns véleményeket. Több mint elgondolkoztató, hogy amikor néhány napja rákerestem a 2012-es állítólagos világvégére, akkor a Google (nagymértékben figyelembe véve az internethasználók preferenciáit) az első helyen nem a NASA web lapját hozta fel, hanem egy áltudományos prófécia-oldalt. Azaz jelenleg egy algoritmus „dönti el”, hogy az adott témakörben mi a mérvadó és mi nem az. Egy cikk lehet alapvető fontosságú, de ha a találati lista kétszázadik helyén szerepel, akkor senki sem fogja elolvasni.

Amire három dolgot mondhatunk.

• Vagy azt, hogy itt az ideje átértékelni a dolgokat, és innentől kezdve nem a hagyományos kritériumok alapján döntjük el, hogy mi a fontos, hanem az alapján, hogy a keresőgépek (felhasználók) hogyan sorolják be. Természetesen ez is egy lehetséges megoldás, ám amennyiben ez a megközelítés nem csupán általánossá, de egyeduralkodóvá is válna (amit egyébként legalábbis a közeljövőre nézve nem tartok valószínűnek), akkor ez a mai értelemben vett civilizáció végét jelentené. Elvégre egy házat nem lehet nem a szakemberek, hanem a hozzá nem értő többség véleménye alapján felépíteni.
• Úgyhogy a másik lehetőség elvileg az lenne, hogy mivel ilyen kiemelkedő jelentősége van annak, hogy kiszűrjük az immár bárki által hangoztatott vélemények közül azt, ami tényleg fontos (miként erre pl. a Google Scholar is kísérletet tesz), ezt a területet nem hagyjuk a magáncégek kezében. Talán az ENSZ, talán valamiféle „világkormány” vagy más szervezet határozhatná meg az elfogadott keresési algoritmusokat legalább a tudományos kérdésekkel kapcsolatban, és így elkerülhető lenne, hogy egy ostobaságokat terjesztő weblap megelőzzön egy tudományosat. Természetesen ez sem tökéletes megoldás, de talán még mindig jobb a jelenleginél.
• És végül ott van az is, hogy – tekintettel az alapvetően megváltozott körülményekre – alapjaiban alakítjuk át azt az oktatási rendszert, amely még a 19. században épült ki, és amelytől hiba lenne azt várni, hogy a 21. század megváltozott társadalmi kommunikációs körülményei között is képes legyen ellátni a feladatát. Bár azt persze nem tudom, hogy ezt miként lehetne.