Soha többé világháború?

És forradalom sem? Némi iróniával talán akár azt is mondhatnánk, hogy talán szerencsénk volt, mert 1956-ban a világ a szuezi válsággal volt elfoglalva, nem pedig a magyar forradalommal, és ez átvezet ahhoz a kérdéshez, hogy vajon a jövőben lesznek-e még világháborúk.

Ugyanis a 18. század óta az volt a tendencia, hogy az európai nemzetállamok konfliktusai globális konfliktusokká válhatnak még akkor is, ha egy itteni ellentét nem szükségképpen és nem mindig vezetett világméretű összecsapáshoz. Másfelől viszont ha máshol volt a gócpont, akkor az egészen biztosan nem vált világégéssé: sem az amerikai polgárháború, sem Vietnam vagy éppen egy afrikai vérengzés, és így tovább. érdemes tehát eltűnődnünk azon, hogy vajon az Óvilág globális háborúkban játszott szerepe nem azt mutatja-e, hogy ekkoriban a világ súlypontja ide esett. Ma hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egypólusú világban élünk, ám ha az USA ellentétbe kerül egy másik országgal, akkor az nem vezet világháborúhoz – ami viszont lehet, hogy azért van, mert az egész rendszer – a különböző szabályozásokkal együtt – mostanra alapvetően megváltozott.
Mint ahogy a „háborús networkök” újkori történetének különben is több fejezete van.
1. A nagy váltást nagyjából a Vesztfáliai Béke jelenti 1648-ból. Előtte Európa két háborús rendszerre oszlott, és a nyugati rész (franciák, olaszok, angolok) stb. leginkább egymással háborúzott, míg a keleti rész (oroszok, lengyelek, törökök) ismét csak egymás között „rendezték le” a fegyveres konfliktusokat, és egyedül a Habsburg Birodalom volt az, amely mindkét rész összecsapásaiba belekeveredett.
2. A Vesztfáliai Béke után viszont az európai háborús networkok – mondhatni – egyesültek (és innentől kezdve mindenki mindenkivel háborúzott).
3. A harmadik fázist pedig az jelentette, amikor a 18. század közepén a 7 éves háború már nem csupán egy, hanem több kontinensre terjed ki, és ami ekkor történt, az nem egy történész szerint a tulajdonképpeni első világháborúnak (vagy legalábbis annak főpróbájának) tekintendő. Ez az angolok látványos győzelmével és a franciák nem kevésbé látványos térvesztésével ért véget – ami viszont nem jelenti azt, hogy innentől a szigetország lett volna a legerősebb globális játékos.
Amikor lord Macartney 1793-ban Nagy-Britannia nevében különböző kérésekkel fordult a kínai császárhoz, akkor az még nyugodtan megtehette, hogy mindegyiket figyelmen kívül hagyja, ekkoriban ugyanis még Kína volt a legnagyobb hatalom. De nem a legkiterjedtebb: a kínai fegyveres konfliktusok nem gyűrűztek túl a világrégió határain.
Aztán az 1840-es évekre az angolok – lásd: ópiumháborúk – a kínaiaknál is erősebbé váltak.
A fegyveres erőszak persze sosem volt kizárólagos állami monopólium, és Robert B. Marks amerikai történész egyenesen azt mondja, hogy az ún. biológiai ancien regime: nagyjából az 1800 előtti időszak felkelései (gondoljunk csak akár a német parasztháborúra, akár a Pugacsov-felkelésre) valójában nem anomáliák voltak, hanem a kor politikai/hatalmi dinamikáját is meghatározó és a rendszerhez integránsan hozzátartozó elemek. Viszont rendszerint képtelenek voltak átstrukturálni a hatalmat – ellentétben a felkelésként induló francia vagy éppen a bolsevik forradalommal.
És ha eddig arról beszéltünk, hogy miként változik a háborúk, illetve általában véve a fegyveres konfliktusok mintázata, akkor ezen a ponton arra is rákérdezhetünk, hogy és a forradalmakkal mi lesz? Ugyanis az utolsó nagy európai váltás 1989-ben a szocialista rendszer összeomlásakor Románia kivételével (ahol Caucescut kivégezték), a világtörténelemben eddig egyedülálló módon mindenütt vértelenül zajlott.
Méghozzá minden bizonnyal azért, mert míg a felkelés kissé leegyszerűsítve annyit jelent, hogy nem vagyunk hajlandóak elviselni a fennálló rendet, a forradalom esetén viszont valami újat is akarunk a helyébe. Ám kezdetben még nem tudtuk, hogy ezt ki és hogyan fogja megvalósítani (hiszen ilyen irányú tapasztalatunk még nem volt); illetve azt sem, hogy valójában mi lesz a kimenet. A dolognak nem csak az a tanulsága, hogy a Tajping lázadás ebből az értelmezésből kiindulva forradalomnak tekinthető (mert a 19. századi mandzsu rendszer helyett teljes egyenlőséget akart bevezetni Kínában. Hanem az is, hogy 1989 már csak azért is más volt, mint a korábbi forradalmak, mert pontosan tisztában voltunk vele, hogy hová akarunk eljutni, és az egész olyan környezetben zajlott, ahol a rendelkezésünkre álltak modellek (és akár még arra is számíthattunk, hogy a modellül szolgáló nyugati demokráciák támogatni fognak minket. Elvégre korábban azért nem terjesztették ki a befolyásukat ezekre a régiókra is, mert a szovjetek ennek útját állták).
Kérdés persze, hogy a jövőben lesznek-e efféle „társadalomváltó” forradalmak, és ha igen, akkor mire fognak irányulni. Egy mai forradalmár valószínűleg egy létező modell megvalósítását tűzné ki maga elé – ám a 20. század többek között a működőképesnek tekintett megoldások száma csökkenéséről szólt. Az 1930-as évek végén sokak számára úgy tűnhetett, hogy a fasizmus is járható út, lévén Hitler birodalma gazdaságilag is sikeres – de csupán néhány év kellett hozzá, hogy kiderüljön, hogy mégsem működőképes. A II. Világháború után a szovjet megoldás még mindig reális alternatívának tűnt, ma viszont már nem tekintjük annak, vagyis az „élettartama” a fasizmussal ellentétben nem néhány évre, hanem néhány évtizedre korlátozódott; és így egyedül a kapitalizmus maradt a porondon
 Amiből viszont nem következik automatikusan, hogy ha eddig és a másik kettőnél hosszabb időn át „bevált”, akkor nem fogja valami más leváltani a későbbiekben. Mint ahogy az sem, hogy nem válhatnak a jövőben a felkelések és a forradalmak után más típusú fegyveres „megoldások” a társadalmat befolyásoló erővé (amire ma talán a terrorizmus látszik a legesélyesebbnek).
Hasonlóképpen fontos az is, hogy miként fog a háborúk mintázata megváltozni. A nemzetállamok felemelkedésével együtt járt, hogy – miként már említettük – a több kontinensre kiterjedő háborúk Európából indultak ki. A jövőben viszont elképzelhető például, hogy nem európai, hanem más vagy éppen több gócpontú háborús rendszer alakul ki – különösen, hogy az a korszak, amikor mi voltunk a világégések kiváltói, egybeesett a nemzetállamok felemelkedésével. Viszont amennyiben ezek valami másnak adnák át a helyüket, úgy talán az egész áthuzalozódna.
Sőt, még az is elképzelhető, hogy a belátható jövőben nem lesznek világháborúk – elvégre bár általában a technika fejlődésével (és a technológiák komplexebbé válásával) szoktunk foglalkozni, ezzel párhuzamosan azért a társadalmi rendszerek is mind összetettebbé válnak. Ami viszont nem feltétlenül jelenti azt, hogy sérülékenyebbé is válnak: egy autó is jóval megbízhatóbb ma, száz évvel ezelőtt, és miért ne játszódna le hasonló folyamat a társadalmi rendszerek esetében is.