2011. december 13., kedd

A vallások jövője


A vallások jövőjével kapcsolatban nem csak arra érdemes rákérdeznünk, hogy mi lehet a jövőjük, hanem arra is, hogy milyen tényezők határozták meg a múltjukat. Ebből ugyanis sok minden kiderül még akkor is, ha eközben a vallást mint olyat létező jelenségként tárgyalom, és nem foglalkozom vele, hogy van-e isten, mivel ebben a kérdésben nem vagyok kompetens.
Abban viszont igen, hogy amikor Abraha, Felix Arabia helytartója az abesszinok ellen fellázadva és Justinianus császár támogatásával megindult a muszlim kor előtti Mekka ellen, akkor egy történeti véletlenen múlt, hogy az elefántjai elpusztultak a város előtt (talán valamilyen fertőzés végzett velük), és a támadás összeomlott. Az iszlám kultúrában 571-et máig „az elefántok évének” nevezik, és nem kétséges, hogy ha Abhara győz, akkor Mohamed vallása sosem jön létre. Mint ahogy az is fordulópont lehetett volna, ha 717-ben az araboknak sikerül bevenniük Bizáncot, és azért nem sikerült, mert a keresztényeket vezető szíriai Leó császár a szokásosnál jobb hadvezér volt, és egy váratlanul hideg tél is a segítségére sietett. Máskülönben J. J. Saunders iszlámkutató szerint az ommajidák seregei a Dunán felhajózva Európa jelentős részét is meghódíthatták volna, és ma a kereszténység talán nem nem lenne más, mint egy „obskúrus” vallás a német erdőkben. De említhetnénk az is, amikor 988-ban a kijevi Vlagyimir herceg végül a bizánci kereszténységet mellett döntött, bár korábban latolgatta mind a nyugati kereszténység, mind az iszlám felvételét.
A példákat még folytathatnánk, de az valószínűleg így is látszik, hogy egyes estekben a történeti helyzeteknek és a véletleneknek nagyon is alapvető szerepe volt, és alakulhatott volna úgy is, hogy nem a kereszténység meg az iszlám lesz a két legnagyobb mai vallás. Eközben azonban – véletlenek ide vagy oda – többféle szabályszerűséget is felfedezhetünk.
Először is azt, hogy miként az adherents.com összefoglalója is megjegyzi, az újabb vallások rendszerint (még ha a scientológia például kivétel is ezen szabály alól) valamelyik már létező „vallási keretrendszerből” emelkednek ki. A történelem iránya mintha a politeistától a monoteista vallások felé mutatna: az ókorban a mezopotámiaiaktól és az egyiptomiaktól a görögökig és a rómaiakig gyakorlatilag mindenki tömbistenhívő volt, ma viszont a kereszténység különböző formái és az iszlám együttesen több, mint az emberiség felét fedik le, míg a hinduk, buddhisták és a tradicionális kínai vallás követői és egyéb politesták együttesen sem tesznek ki többet egyharmadnál. Viszont a kereszténység – az akkoriban inkább kivételnek számító módon – a monoteista judaista; második lépésben pedig az iszlám pedig az Európán és egyes Közel-keleti részeken kívül hosszú időn át nem különösebben jelentősnek számító „keresztény keretrendszerből” nőtt ki. Vagyis nem arról van szó, hogy a monoteizmus per definitionem „sikeresebb” lenne, hanem arról, hogy az egyistenhit előretörésében a fentebb már emlegetett történeti okok és véletlenek játszottak meghatározó szerepet.
Eközben viszont megtévesztő lenne az aktuális sikerességből kiindulni. A bizánciak által eretneknek tekintett nesztorianizmus a 9. és a. 14. század között a legelterjedtebb keresztény vallás volt – és még olyan mongol törzs is akadt, amely áttért rá, miközben a nyugati kereszténységet (az iszlámmal ellentétben) egyszer sem választották. Értsd: egy vallás aktuális sikeressége nem biztos, hogy indikátora a későbbieknek.
Másfelől viszont a vallások ugyanúgy „nem halnak ki”, mint ahogy a nyelvek sem (amennyiben megfelelően dokumentáltak), és a jövőben visszatérhetünk hozzá. Ma nem csak a nesztorianizmusnak van web lapja az interneten (noha a 20. század elején még „halottnak” tűnt), de pl. a neopogányság is megerősödőben van.
A vallás a történelem folyamán persze mindig is jelen volt. Alexis de Tocqueville francia gondolkodó A demokrácia Amerikában című könyvében ugyan azt írta az 1830-as évek végén, hogy „az iszlám nem lesz képes hosszú távon megtartani az erejét a felvilágosodás és demokrácia korában, míg a kereszténység arra rendeltetett, hogy uralkodjon ezekben a korokban”. Azaz szerinte legalábbis a vallás egyes formái nem képesek ellenállni a racionalitás eszméinek, de ebben ugyanúgy nem lett igaza, mint ahogy azoknak sem, akik a felvilágosodástól a tartós szekularizációt várták, és innentől kezdve érdemes azzal a feltételezéssel élnünk, hogy a helyzet a belátható időn belül nem fog megváltozni. Elvégre a világtörténelem során eddig sosem szorult jelentős mértékben vissza a vallásosság.
Úgyhogy idáig érve több kérdést is feltehetünk. Az egyik arra vonatkozik, hogy vajon mennyire „bonyolult dolog” a vallás, és az egyik válasz szerint több (számos) különböző megoldás ugyanúgy kielégítheti vallásos igényeinket. Eszerint az óegyiptomi hitrendszer ugyanolyan „jó” volt, mint egy mai, és csupán történeti okai vannak, hogy az idők folyamán eltűnt.
A másik válasz viszont az, hogy a különböző vallások a hívők megnyerésért egyfajta „darwini versenyfutást” folytatva egyre jobban „illeszkednek” a hívők agyához, és az időben előrehaladva ugyanúgy tökéletesednek (és ebben az esetben valóban tökéletesedésről értelmes beszélni), mint ahogy a nyelvek esetében történik. Ekkor azt lenne érdekes tudni, hogy vajon a jövőben válhatnak-e még a mostaninál is „jobbá”, és az alapján, hogy a jelenleg meghatározó vallások jelentős része „erőpozícióból” terjedt el, nem pedig azért, mert az emberek egyszerűen vonzóbbnak tartották őket, és áttértek rájuk, arra a feltételezésre hajlok, hogy az igazi „szupervallásra” még várni kell, mert eddig túlságosan kevés „valláskísérlet” történt. Amennyiben ez a forgatókönyv helyes, úgy ez a bizonyos „szupervallás” előbb-utóbb meg fog jelenni, és néhány száz, ezer vagy tízezer év múlva a maival ellentétben nem több, nagy irányzat lesz, hanem egyetlen – noha mellette persze valószínűleg mindig lesznek kis egyházak is. Elvégre mindig akadnak, akiknek eltérnek az átlagtól a preferenciái.
Még hosszabb, mondjuk millió éves távon pedig az is elképzelhető, a vallás sem marad fenn. Abból, hogy ilyen vagy olyan formában, de azóta van, hogy a homo sapiens létezik, az sejthető, hogy valamiképpen az agyfelépítésünknek is szerepe van benne: mintha csak lenne valamilyen mentális szervünk az isten/istenek elképzelésére függetlenül attól, hogy az létezik-e. Viszont mint ahogy Freeman Dyson amerikai fizikus fogalmaz: „bármelyik irányba induljunk is az időskálán, egymillió évnél távolabbra jutva többé nem tartozunk az emberi fajhoz”. Ugyanis ennyi idő alatt  – még ha nem avatkozunk is be genetikailag – biológiailag teljesen át fogunk alakulni (mint ahogy az hominidák korában is másmilyen volt a testünk és agyunk felépítése, mint most), és így lehet, hogy a ma ránk jellemző biológiai vonásainkkal együtt ez a „mentális szervünk” is el fog tűnni. Talán azért, hogy valami olyasmi jelenjen meg helyette, ami számunkra még ugyanúgy elképzelhetetlen, mint egy korai és egyáltalán nem emberszerű emberősnek a vallás.

A bejegyzés a 2011. december 8-án az SF Portál Meetup-on elhangzott előadás módosított verziója.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.