A válságrezsimektől a szuperválságokig

Az ipari forradalmak előtt a „gazdasági válságok” természete teljesen más volt, mint utána, és mostanra a jelek szerint ismét változás következett be.

A biológiai ancien régime-ben minden alapja a föld volt: ha egy adott területen fát ültettünk, akkor azon nem tudtunk élelmiszert termelni. Vagyis ez zéró összegű játék volt, és a populációt és a produktivitást egyaránt a rendelkezésre álló föld mennyisége korlátozta (ezért is gondolta Malthus a 18. század végén, hogy hamarosan „túl fogjuk szaporodni” a rendelkezésünkre álló területeket). Eközben a fellendülések és visszaesések értelemszerűen első sorban az időjárás ingadozásaitól függtek. A napsugárzás éves ingadozása mellett a hosszabb távú időjárási/éghajlati változások határozták meg, hogy mennyire élünk jól (és eszerint a logika szerint az sem véletlen, hogy a neolitikus forradalmakra is egy felmelegedési periódus elején került sor).
A második korszak kezdetét az ipari forradalom jelentette. Itt már nem a természet rövid távú ingadozásai, hanem az ipari termékek mennyisége és a kereslet, kínálat, túltermelés stb. határozta meg a felfutásokat és a recessziókat. Az első modern értelemben vett gazdasági válságra 1857-ben került sor, de ide sorolható az 1929-es Nagy Gazdasági Válság is, amelyet ugyan pénzügyi problémák robbantottak ki, ám az alapvető problémát az jelentette, hogy az I. Világháború mezőgazdasági és ipari túltermeléshez vezetett.
Mostanra pedig mintha beléptünk volna a harmadik korszakba, amikor egy speciális társadalomtechnika: a pénzügyi rendszerek válnak a válságok elsődleges okává. Niall Ferguson brit történész úgy fogalmaz A pénz felemelkedése című művében, hogy „a társadalom felemelkedése szempontjából... éppen olyan fontos a hitel és az adósság fejlődése, mint bármelyik technikai újítás”, és a pénzügyi innovációk persze éppúgy nem biztos, hogy sikeresek (vagy legalábbis elsőre sikeresek) lesznek, mint ahogy egy „hagyományos” találmány esetében sincs erre garancia (sőt). A papírpénz bevezetése  Kínában először ugyanúgy kudarcnak bizonyult (és a Mingek ezért is tértek vissza az ezüstalaphoz), mint ahogy az 1300-as évek három legnagyobb itáliai bankja: a Bardi, a Peruzzi és az Acciaiuoli is megbukott. És ebbe a sorba illik az is, hogy 2008-ban pedig az „értékpapírosított hitelezés” (ahogy Ferguson fogalmaz), illetve általában véve a globális pénzpiacok nem megfelelő működés okozott (időjárástól és túltermeléstől függetlenül) globális problémákat.
Soros György szerint az az egyik fő probléma, hogy bár globális gazdaságban élünk, ennek a létét nem alapozza meg valamiféle globális társadalom; ismét csak Ferguson pedig azt mondja, hogy „a pénzügyi rendszer hibája mindig az emberi természetről árulkodik, illetve azt nagyítja fel”. Tehát érdemes lehet eltöprengeni rajta, hogy nagyon-nagyon hosszú távon ez a bizonyos „emberi természet” miként változhat meg. Elvégre ugyanúgy, mint ahogy egy millió évvel ezelőtt biológiai és mentális értelemben sem voltunk emberek, bízvást számíthatunk rá, hogy még ha nem is állunk neki az embermódosításnak, a távoli jövőben sem leszünk azok, és kérdés, hogy a vadászó-gyűjtögető korszakból örökölt, az akkori és ottani körülményekhez való alkalmazkodást segítő mentális szerveink miként fognak megváltozni/módosulni.
Egyelőre azonban inkább az a kérdés, hogy a nagyon is közeli jövőben sikerül-e megfelelően kezelni a pénzügyi rendszer működéséből származó problémákat. A 21. századot ugyanis várhatóan nem annyira a számítás-, mint a társadalomtechnikák sikerei vagy kudarcai fogják meghatározni.
A ránk váró helyzetet persze nem lesz egyszerű kezelni – különösen, hogy a különböző válságrezsimek „magukban foglaló” természetűek: az ipari társadalomba való belépés nem jelenti automatikusan a biológiai ancien régime függőségeitől való hosszú távú megszabadulást (még ha a 20. században leginkább úgy tűnhetett is a fejlett országokban); és persze a 21. században is jelenthet gondot a túltermelés még akkor is, ha jelenleg leginkább a pénzügyi mechanizmusok nem megfelelő működése van reflektorfényben.
Ráadásul nem is kell különösebben pesszimistának lennünk ahhoz, hogy az úgynevezett termoglobalizációval kapcsolatban arra számítsunk, hogy ismét az eddig inkább a biológiai ancien régime-re jellemző problémákkal kell majd szembenéznünk a környezeti problémák súlyosbodásával Ad absurdum még egy olyan „szuperválság-forgatókönyv” is elképzelhető, ahol a felmelegedés okozta problémák a pénzügyi rendszerek problémáival egyszerre eszkalálódnak, és függetlenül attól, hogy ezt egy esetleges túltermelési válság is kiegészítené-e őket, ennek súlyos következményei lehetnének.
Amivel viszont még mindig nincs vége a történetnek. A pénzügyi válságok a 17. században még leginkább a gazdagokat érintették (elvégre nekik volt csak elég tőkéjük,hogy befizessék magukat mondjuk a tulipánőrületbe), és csak a 20. századra jutottunk oda, hogy a „kisember” is beszállhatott egy financiális pilótajátékba – és elveszíthette a pénzét, miközben az ebből fakadó problémák globálissá váltak. Azaz: az időnyíl irányát újabb válságtípusok megjelenése jelöli ki, és bízvást számíthatunk rá, hogy a jövőben olyan, új válságtípusokkal kell majd szembenéznünk, amire most nem is gondolunk.