Mindörökké filozófia?

Azok a kérdések, hogy „milyen a valóság természete, honnét származik minden, szüksége van-e az univerzumnak teremtőre... hagyományosan a filozófiához tartoztak, de a filozófia halott” - jelenti ki Hawking Az idő rövid történet folytatásának is tekinthető A nagy terv első oldalán. Ugyanis szerinte „a filozófia nem tartott lépést a tudomány és különösen a fizika modern fejlődésével”, és ezért a természettudósok vették át a filozófusok helyét. 
Ami azonban nem jelenti azt, hogy immár nem lenne szükség a filozófia (vagy általában véve: a világ értelmezésének) ilyen vagy olyan formájára.
Lawrence Sklar amerikai filozófus A fizika filozófiája című könyvében azt fejtegeti, hogy a filozófia és a természettudományok (illetve általánosabb értelemben: a filozófia és a világ megismerésének) jelenleg háromféle értelmezése ismert.
1. A hagyományos felfogás szerint a minket körülvevő valóság megérthető bármiféle, a természettudományokra jellemző megfigyelés vagy kísérlet nélkül is, és arra, hogy ez valóban lehetséges, és így is igaz eredményekre juthatunk, eszerint az álláspont szerint a logika és a matematika szolgáltatnának példát. Amivel én nem értek egyet, és legfeljebb az biztos, hogy ha egy skálán helyezzük el a filozófiával kapcsolatos elképzeléseket, akkor az egyik végponton a Hawking-féle „csak a természettudomány számít” található, a másikon pedig ez, amely szerint a természettudományok akár ne is léteznének. Ennek Platóntól Kanton át a 21. századig élő hagyományai vannak ugyan, de ma azért inkább szoktuk gondolni, hogy
2. a filozófiának az a feladata, hogy „ne a tudomány alapjául vagy kiterjesztéseként funkcionáljon, hanem inkább mint egyfajta kritikus megfigyelő” legyen, írja Sklar; hogy a segítségével végül majd eljuthassunk a megfelelő értelmezésekhez. Ami egyben azt is jelenti, hogy a hagyományos filozófia kérdései közül azok, amelyek nem dönthetőek el kísérletileg (az olyanok, mint amilyen az is például, hogy „mit jelent létezni”), ebből a szempontból érdektelenné, sőt, értelmetlenné is válnak.
3. Végezetül pedig ott van az a többek között W. V. Quine által képviselt felfogás, mely azt mondja, hogy „a természettudományok, a matematika, sőt, a tiszta logika is a világról alkotott elképzeléseink kontinuumának” részei, írja ismét csak Sklar, és ebben az esetben a filozófia is a „specializált tudományok” egyikének lenne tekinthető.
Ezen a ponton persze felmerülhet a kérdés, hogy a jövőben milyen újabb, a filozófiával kapcsolatos értelmezések jelenhetnek még meg? Elképzelhető-e például, hogy a természettudományok eredményeire támaszkodva majd az alapoktól újraépítik az egész filozófiát? Ami nem pontosan lenne azonos a 2. megoldással, ahol a filozófia szolgál a természettudományok keretrendszeréül, nem pedig fordítva.
John D. Barrow amerikai fizikus mindenesetre azt állítja, hogy ha valaha a sci-fi adhatott is tippeket a tudományos kutatások számára, akkor ennek már vége, mert a tudományok olyan mértékben elhúztak, hogy aki nem ért hozzá, annak esélyes sincs új ötlettel előállni, és minden bizonnyal érvelhetnénk amellett, hogy a tudomány meg a filozófia esetében is hasonló a helyzet. Hawking úgy véli, hogy a fizika mintegy bekebelezi a filozófiát: eszerint a megközelítés szerint azonban bár a filozófia akár önálló diszciplína is maradhat, ideje felhagynunk azzal, hogy az ókori görögök felfogását kövessük, akiknél a kiindulási pont a „láthatatlan valóságot” és a „végső igazságokat” leíró matematika volt – nem pedig a megfigyelés és a természettudományok.
Innentől kezdve azonban kérdés az is, hogy általában véve milyen szerepe lehet még a filozófia különböző formáinak. Schopenhauer annak idején azt mondta, hogy „mindenki azt hiszi, hogy a saját képzeletének határai azonosak a világ határaival”, és azért fontos a számunkra, mert az, hogy „kell-e filozófia”, lehet ugyan kérdéses, de az, hogy szükségünk van-e valamiféle értelmezési keretrendszerre, nem.
Viszont egyáltalán nem mindegy, hogy az milyen lesz, ugyanis evolúciós nagymértékben befolyásolja, hogy miként értelmezzük a világot. Az, hogy a hagyományos értelemben vett okságot (a HA – AKKOR logikát) természetesnek érezzük, leginkább arra vezethető vissza, hogy vadászó-gyűjtögetőként az volt a leginkább a túlélést segítő stratégia, ha ok-okozati összefüggéseket tételeztünk fel. Mondhatni, az ember okozatkereső állat. Közbevetőleg: ezt a kizárólagos HA – AKKOR logikát követi a klasszikus matematika, illetve ezen alapul a modern számítástechnika is, amikor abból indul ki, hogy egy adott egyenletnek adott kiindulási értékek mellett mindig ugyanaz lesz az eredménye.
Amiből több dolog is következik.
Egyfelől talán még az sem teljesen véletlen, hogy ez első sikeres újkori tudomány a klasszikus, illetve az ebből kinövő égi mechanika volt. Ugyanis ezekre a területekre – ellentétben mondjuk az élő szervezetek vagy éppen a társadalom működésének leírásával – nagyon is jól rá lehetett húzni a vadászó-gyűjtögető agyunk számára adottnak tűnő, szigorú szabályok által működtetett oksági megközelítést.
Másfelől: ismét csak vadászó-gyűjtögető agyunk számára a makrovilág alatti szint logikája nem tűnik természetesnek (ezért is játszottak olyan alapvető szerepet a kvantummechanika kialakulásában a filozófiai viták). Elvileg elképzelhető lenne egy olyan világmindenség, ahol a mikrovilágot is ugyanaz a logika határozza meg, mint a minket körülvevő tárgyakét, de nem ez a helyzet, és érdekes kérdés, hogy vajon miért. Mint ahogy az is érdekes kérdés, hogy vajon az egészen nagy léptékek esetében nem valami hasonló problémába ütközünk-e, és mondjuk a sötét anyag vagy sötét energia megértéséhez nem egy, az eddigiektől eltérő megközelítésre lenne-e szükség. Amire ugyan lehet, hogy az a válasz, hogy nem, de ugyanígy elképzelhetőnek tűnik az is, hogy ebből a szempontból a „valóságnak” nem csupán két szintje (mikro- és makro) van, hanem mondjuk három.
Ám még ha nem így lenne is – és ezzel vissza is értünk ennek a bejegyzésnek a kiindulási pontjához–, az azért vitathatatlannak látszik, hogy a vadászó-gyűjtögető körülményekhez alkalmazkodott mentális szerveink önmagukban, segédeszközök nélkül (mint amilyen a modern értelemben vett tudomány is) képtelenek elboldogulni a világ értelmezésével. Szinte közhelynek számít, hogy Newton óta a matematika teljesen beleépült a modern természettudományokba, és lehetővé teszi, hogy olyan problémákat is kezelni tudjunk, amelyekkel a segítsége nélkül nem boldogulnánk. Eközben azonban hasonlóan fontos szerepet játszik az értelmezés is: az, hogy mit értünk bizonyos fogalmak alatt – gondoljunk csak arra, ahogy Einstein átértelmezte a tér (pontosabban: téridő) fogalmát. Mondhatni, az időben előre haladva és a minket körülvevő, érzékelhető fizikai valóságtól mindinkább eltávolodva a filozófia (vagy ha úgy jobban tetszik: az értelmezés) a matematikához hasonlóan egyre inkább a tudomány „kötőszövetévé” válik.
Paul Davies Az új fizika című könyv bevezetőjében azt írta 1990 körül, hogy bár a kívülállók számára még mindig leginkább a kvantumfizika meg a relativitáselmélet számít az „új fizikának”, ám a témával foglalkozók között „egyre erősödik a meggyőződés”, hogy a newtoni és a 20. század eleji után most egy harmadik „tudományos forradalom zajlik”. Amire azonban, mondja Davies, az a jellemző, hogy az előzőekkel (a newtonival meg a 20. század elejivel ellentétben) nem egy szűk területen megy végbe – ami az én olvasatom szerint annyit jelent, hogy lényegében az eddigiek kiterjesztéséről van szó, nem pedig új értelmezésekről. Vagy nem új filozófiáról, ha így jobban tetszik.