Állatperek, természeti állandók, robotok

Egy E. P. Evans nevű szerző 1906-ban teljes művet szentelt az állatok ellen a közép- és újkorban lefolytatott pereknek, és az ebben leírtak érdekes kérdéseket vethetnek fel a jövővel, illetve azzal a helyzettel kapcsolatban is, amit az intelligensen viselkedő robotok (vagy általában véve értelmesnek tűnő módon viselkedő, mesterséges rendszerek) megjelenése eredményez.

A könyvben szó van többek között olyan fecskékről, akiket (amiket) kiközösítettek, mert túlságosan hangos csivitelésükkel zavarták az istentiszteletet a templomban; „tojásrakás égbekiáltó bűnéért” megégetett kakasról; gyereket felfaló és ezért bírósági eljárás során halálra ítélt disznóról (az elítélt állatokat sokszor emberi ruhába öltöztetve végezték ki); a szőlő tönkretétele miatt beperelt ormányos bogarakról és így tovább. A vádak a gyilkosságtól az obszcén viselkedésig terjedtek, és nem egyszer az is előfordult a 14. és 19. század között feljegyzett esetekben, hogy a hivatalból kirendelt védő meg tudta menteni a „vádlottat”. Egy Bartholomew Chassenée nevű francia jogász például azzal szerzett magának hírnevet a 16. században, hogy megnyerte azt a pert, amelyben patkányokat azzal vádoltak, hogy szándékosan elpusztították az árpatermést. Egy másik esetben pedig felmentettek egy nőstény szamarat, amellyel egy férfi „fajtalankodott”, mert bár akkoriban ilyenkor mind az emberi, mind az állati vétkest kivégezték, bebizonyosodott róla,hogy eddig minden tekintetben jó erkölcsűnek bizonyult – tehát biztos csak rákényszerítették.
Olykor élettelen dolgok ellen is eljárást indítottak: egy orosz harang pere Szibériába való száműzetéssel zárult; avagy ott van például VI. István pápa: ő az akkor már halott elődje ellen 896-ban indított eljárást (akinek a testét kihantolták, és bíróság elé állították). A példákat még hosszan sorolhatnám, de a lényeg mindenképpen az, hogy Evans szerint ezek a perek arra szolgáltak, hogy biztonságérzést nyújtsanak egy különben kiszámíthatatlan világban, mivel azt demonstrálták, hogy a törvény minden körülmények között működik.
Ami viszont legfeljebb részleges magyarázat, hiszen egy modern államnak sem jutna eszébe elítélni a szemétben turkáló macskákat, ha úgy érzi, hogy a szavazók bizalma megrendült. Inkább arról van szó, hogy az akkoriak máshogy értelmezték a törvény fogalmát, mint mi, akik abból indulunk ki, hogy kétfajta törvény létezik: a természeti, amely nem tőlünk függ; és a társadalmi, amelyet viszont át lehet hágni. Kissé ironikusan fogalmazva: az ember be tud rúgni annyira, hogy tilosban is lelépjen a járdáról, de annyira nem, hogy ne legyen érvényes rá a gravitáció.
Elődeink viszont úgy gondolták, hogy nincs ilyen megkülönböztetés, mivel csupán egyetlen törvény létezik: az, amely Istentől származik. Ez értelemszerűen mindenkire és mindenre érvényes, és aki megsérti, az az isteni törvényt sérti meg akár amikor a termést elpusztító állatról; akár ha a kémény körül „seprűn lovagló” boszorkányról vagy kenyeret lopó tolvajról van szó. Kissé leegyszerűsítve: mivel egyes, Istentől származó törvények (pl. „ne lopj”) áthághatónak tűntek, ezért azt tételezték fel, hogy minden „törvény” ugyanilyen.
A másik véglet az volt, amikor – leginkább a felvilágosodástól kezdődően – azt gondolták, hogy a társadalom működése is leírható ugyanolyan kivételt nem ismerő szabályok/törvények alapján, mint a természeti világ.
Ezen a ponton számunkra kétfelé ágazik a történet: a természeti és a társadalmi törvények felé. John D. Barrow amerikai fizikus a természeti állandók esetében három dolgot tart elképzelhetőnek:

1. állandó konstansokat (bármennyire tautológikusan is hangozzék ez)
2. statisztikusan működő konstansokat (ami megint csak ellentmondásosan hangzik)
3. lassan változó konstansokat (és ez viszont oximoron)

 Mindez azért érdekes a számunkra, mert egyfelől az állandók és az őket előíró természeti törvények között értelemszerűen kapcsolat van, tehát legalábbis elvileg elképzelhetőek olyan világok, ahol ezek egyike vagy másika hat – illetve olyan, „kevert világok” is, ahol a különböző törvények „kimeneteként” megjelenő állandók a fentebbi kategóriák közül különbözőkbe tartoznak.
Másfelől a Barrow-féle besorolásnál az első esetben az állandók mögött meghúzódó természeti törvények egyszerre le- és előíróak, vagyis megmondják, hogy hogyan kell a dolgoknak történniük, és azok mindig és minden körülmények között, kivétel nélkül úgy is történnek.
A második esetet valószínűleg nem kell hosszasan magyarázni.
A harmadik eset viszont bonyolultabb: elképzelhető ugyanis olyan univerzum, ahol az állandók időbeli változását egyszerre elő- és leíró természeti törvények határozzák meg – és elképzelhető olyan is, ahol csak statisztikailag szabályozzák. Sőt, egy olyan megoldás sem zárható ki, ahol – horribile dictu – az állandó értékei véletlenszerűen változnak az időben előre haladva (és az más kérdés, hogy egy ilyen világmindenség mennyire lenne életbarát).
Ami a társadalmi törvényeket illeti, itt meg kell különböztetni a leíró értelemben vetetett az előíró értelemben vettől. Az előbbi azt mondja meg, hogy miként működik a társadalom, illetve várhatóan miként viselkednek az egyének a társadalmon belül – nyilván statisztikailag, mert az egyedi esetek bármikor produkálhatnak a normál mintázattól eltérő eredményt. Az utóbbi viszont arról szól, hogy miként kell (kellene) működnie, és akkor szokott gond lenni, amikor a kettő között túlságosan nagy az eltérés – miként pl. a prohibíció idején is történt, mivel az olyan helyzetet teremtett, ahol az amerikaiak nagy része továbbra sem hagyott fel a tiltott alkoholfogyasztással, tehát kriminalizálódott. Viszont az sem biztos, hogy jó megoldás, ha a leírásra alapozunk, és csak olyan előíró társadalmi törvényeket fogadunk el, amelyek összhangban vannak a „szokványos viselkedéssel”, mivel a társadalomtudományokban alapszabály, hogy a „van”-ból nem következik automatikusan a „kell”. Abból, hogy a féltékeny férfiak hajlamosak megölni hűtlen partnerüket, nem szükségképpen következik, hogy a törvénynek enyhébben kell az ilyeneket megítélni (miként egyes amerikai államokban egészen a ’70-es évekig történt). Elképzelhető az is, hogy mivel nem értünk vele egyet, ezért éppen ellenkezőleg: súlyosabban büntetjük. Soha nem csupán egyetlen szabályozás képzelhető el, és ennek megfelelően ezen a területen várhatóan mindig lesznek viták.
És ugyanígy – hogy ezzel végre eljussunk a címben említett „robotjogokhoz” – az általában vett törvények makroszintű értelmezése, vagyis az is változhat, hogy milyen értelmezési rendszeren belül beszélünk róluk. Az első fázis az állatperek „isteni törvénye” volt, a második pedig a természeti és társadalmi törvények megkülönböztetése – egyáltalán nem szükségszerű azonban, hogy a jövőben is kizárólag ebben a két kategóriában gondolkozzunk. Ha megjelennek az értelmesen viselkedő (bármit értsünk is ez alatt) robotok, akkor az egyik lehetőség természetesen az, hogy úgy kezeljük őket, mint akikre (amikre) a már meglévő előíró társadalmi törvények érvényesek. Ami kétségkívül érdekes helyzetekhez vezethet, hiszen mai szemmel nézve legalábbis furcsa lenne egy, a piros lámpán áthaladó autonóm és „intelligens” autót pénzbírságra ítélni.
És persze hasonlóképpen furcsa lenne az is, ha azt mondanánk, hogy mit ahogy annak idején az isteni helyett a természeti és társadalmi törvényeket, most megpróbálkozhatnánk valamiféle robottörvények kidolgozásával, melyek nem a részei lennének a társadalmi törvényeknek, hanem ugyanúgy mások, mint ahogy a társadalmi törvények sem azonosak a természetiekkel. De tulajdonképpen miért is ne, elvégre ez az eddigiekhez képest gyökeresen eltérő helyzet lesz. És hasonlóképpen eljátszhatunk azzal a gondolattal is, hogy ezeket a robottörvényeket nem egyszerűen a már meglévő két kategória mellé biggyesztjük harmadiknak, hanem ugyanúgy az alapoktól átértelmezzük az egészet, mint ahogy annak idején sem egyszerűen az isteni törvények mellé tettük az újakat, hanem ahelyett.