Tűzhasználó hangyák és globális gépezetek

John D. Barrow amerikai fizikus azt írja a Lehetetlenről szóló könyvében, hogy "a hangyák nem képesek tüzet használni, mert számukra legkisebb stabil láng is túl nagy ahhoz, hogy biztonságosan megközelítsék és táplálják". A valóságban azonban bonyolultabb a helyzet.

Barrow abból indul ki, hogy a méret egyáltalán nem közömbös, és miközben mi vagyunk a legnagyobb, két lábon felegyenesedve járó földi állat, aközben elég erősek vagyunk ahhoz, hogy képesek legyünk "széttörni a molekuláris kötéseket a szilárd anyagokban". Felülről az korlátoz minket, hogy ha sokkal nagyobbak lennénk, akkor a testünk nem bírná el a saját súlyát; lefelé haladva pedig - mondja - egy idő után a hangyaproblémába ütköznénk. Vagyis: technikai civilizáció egy bizonyos mérettartomány alatt nem képzelhető el.
Legalábbis Barrow szerint. A valóságban ugyanis három különböző dolgot kell megkülönböztetnünk, ha a mostani helyzetünket meg akarjuk érteni.
Először is ott van a biológia, illetve az emberősök agyának fokozatos fejlődése. Jelenleg úgy tűnik, hogy az euszociális állatok (mondjuk a hangyák) közösségben működve messzebbre tudnak jutni, mint magányosan, de a teljesítményük nem mérhető a miénkhez, és még az is megkockáztatható, hogy ha lehetséges lenne az emberéhez fogható bolyintelligencia, akkor annak már éppen elég lehetősége lett volna megjelenni.
A történet másik fele természetesen a technológia fejlődése - ide tartozna, mondjuk, a tűzgyújtás is, és persze ahogy az ember agya egyre összetettebbé vált, úgy készítettünk mind kifinomultabb eszközöket. André Leroy-Gourhan francia őstörténész említette egy helyütt, hogy miközben az emberősök agytömege 500-ról 1000 grammra nőtt, aközben az egy kg kőeszközre eső vágóél-hossz 6-ról 100 m-re.
Végezetül pedig ott van a sztratifikáció, vagyis a társadalom rétegződése, amely a neolitikus forradalmak idején kezdődött, és azóta is tart. Méghozzá úgy, hogy ezzel párhuzamosan a technológiák is látványosan komplexebbé válnak, és Barrow kimondatlanul bár, de minden bizonnyal abból indul ki, hogy ez az egyetlen lehetséges forgatókönyv. Pedig elképzelhető olyan is, ahol a társadalom mind összetettebbé válik, ám a technológia stagnál. Ami viszont legalább elvi lehetőséget jelenthetne a hangyák "tűzgyújtási tilalmának" megkerülésére (ha valóban - miként Barrow tételezi fel - a korlátozás a "természeti törvényekből" származna). Ugyanis a hangyák megtehetnék, hogy ugyanúgy megszervezik ennek a számukra, mint egyes egyedek számára elérhetetlen célnak a megvalósítását, mint ahogy az egyes ember sem lenne képes megépíteni egy hidat (sőt, még egy kenyérpirítót sem).
Vagyis: akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a hangyákat a saját, nem kellőképpen hatékony társadalomtechnológiáik korlátozzák - és ez talán arra vezethető vissza, hogy a rendelkezésükre álló "disztributív biológiából" nem lehet többet kihozni. Ami nem jelenti azt, hogy az emberi típusú, individuális intelligencia nem csupán egyfajta lokális maximum megvalósítása, és a jövőben majd - talán az AI-nál - nem bukkanhatnak fel a miénknél hatékonyabb, párhuzamosított intelligenciák.
Másfelől pedig azért is érdekes ez az egész, mert a társadalomtechnikák fontossága ráirányíthatja a figyelmünket a hagyományos értelemben vett technológiák sajátosságaira is, illetve arra, hogy érdemes ezeken belül több szintet megkülönböztetni.
Az első minden bizonnyal az volt, amikor elkezdtünk viszonylag egyszerűen és különösebben kifinomult társadalomtechnikák nélkül is működtethető eszközöket készíteni - ilyen a kőbalta vagy éppen az eke. Ezek - nevezzük talán így - "lokális gépezetek".
Barrow rámutat, hogy, hogy az időben előrehaladva a gépek egyfelől mind kompaktabb információtároló eszközökké válnak (lásd: számítógép), másfelől eközben mind komplexebbeké is. Azt azonban nem teszi hozzá - pedig érdemes lenne -, hogy ezzel párhuzamosan nem csupán a fizikailag létező elemek száma nő, hanem a gépezetnek egyre inkább a részévé válnak a különböző társadalomtechnikai megoldások is, és ennek messzemenő következményei vannak. Jó példa erre a vasút, hiszen nem működhetne, ha nem lenne megfelelő szabályok is mögötte az időzónáktól a vasutasok munkabeosztásának szabályozásáig. Vagyis a fizikailag létező berendezés (sínek, mozdonyok, vasúti kocsik, hidak stb.) önmagukban kevesek lenének, és egy, a vasúthoz hasonló "globális gépezetben" valójában az alkatrészek közé számíthatjuk a különböző társadalomtechnikákat is, és a gépesítés jelenleg ebbe az irányba halad.
A megastruktúra fogalma ugyan legalább az 1980-as évek óta létezik, és a Szuezi- meg a Panama-csatorna, illetve transzkontinentális kőolajvezetékek mellett egyelőre leginkább olyan, hipotetikus építmények tartoznak ebbe a kategóriába, mint amilyen az űrlift is lenne, de ezekre mindeddig úgy volt szokás tekinteni, mintha mindössze hatalmas lokális gépezetek lennének, noha azoknál valójában jóval többek.
Ennek megfelelően a felmelegedés is értelmezhető úgy, mint egy nem megfelelően használt globális gépezet működésének eredménye, és érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy milyen, hasonlóképpen globális és a technikai mellett társadalomtechnikai elemekből is felépülő globális gépezet jelenthetné a megoldást (elvégre itt már nem elég, ha van gép is meg üzemanyag is - szükség van hozzá például nemzetközi szinten összehangolt jogi szabályozásra is).
Miközben az első globális gépezetek csupán a 19. század második felére jelentek meg, aközben érdekes lenne tudni, hogy ha egyszer esetleg majd a Földet elhagyva látunk neki minden eddiginél nagyobb konstrukciók megépítéséhez, akkor ezek vajon ugyanúgy a mai globális gépezetekben még nem szereplő elemeket is tartalmazni fognak-e, mint ahogy a globális gépezetekben megtalálható társadalomtechnikai elemek a lokális gépekben még nincsenek jelen.
De persze elképzelhető, hogy más szempontból fognak különbözni a mostaniaktól. Jelenleg például a különböző gépeket (legyenek azok számítógépek vagy vonathálózatok) csupán többé-kevésbé megbízhatóan tudjuk működetni, és mindig számítanunk kell rá, hogy elromolhatnak. Még akkor is, ha a nagy New York-i áramszünetet nem követték az egész USA-t a barbárság állapotába visszavető összeomlások, és általában véve is igaz, hogy ma egy nagy és összetett rendszer sokkal biztosabban működtethető, mint a 19. század végén. A New York-i metrót például alig egy nap alatt elöntené a talajvíz, ha leállnának a szivattyúk.
Ebbe az irányba aztán tovább is haladhatunk (bár nem szükségszerű, hogy ezt tegyük). Az úgynevezett űrszökőkút például azon az elképzelésen alapul, hogy ahelyett hogy a világűrbe "felérő", stabil struktúrát hoznánk létre, mágnesek segítségével folyamatosan mozgásban tartott fémgolyók megfelelő pályán történő áramoltatásával gátoljuk meg, hogy az egész összeomoljon a saját súlya alatt. Itt persze akár csak egy rövid energia-kimaradás is katasztrofális lenne, viszont eljátszhatunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha egyszer majd olyan struktúrákat tudnánk létrehozni, amelyek - a jelenlegivel ellentétben - ugyanolyan megbízhatóak lennének, mint a "mindig érvényes" természeti törvények, és inkább lennének folyamatosan működő gépek, mintsem épületek. Ez minden bizonnyal az űrszökőkútnál is meghökkentőbb megoldásokat eredményezne, és olyan perspektívák nyílnának meg előttünk, amelyekre most nem is gondolunk.

Járványok a 21. századnak?

A történelem folyamán eddig három nagy járványhullám volt, és még az is elképzelhető, hogy a következő nagy, az emberiséget a 21. században sújtó csapás „biológiai, nem pedig atmoszferikus [éghajlati] vagy pénzügyi lesz”, véli David Orrel oxfordi kutató.
Majd pedig azzal folytatja, hogy ez azért képzelhető el, mert mindössze „egy vagy két mutációnyira vagyunk egy modern járványtól”, és miközben „nem tudható, hogy [ennek kitörése] mibe kerülne nekünk... aközben a védelmi network költségei jól megbecsülhetőek”, és ennek megfelelően megérné felkészülni egy esetleges járványkatasztrófára.
Mielőtt azonban ezt tennénk, érdemes azzal kezdeni, hogy átnézzük az eddigieket. Az első, egész Eurázsiát sújtó járványhullám a pestis, vagyis az ún. Fekete Halál volt (méghozzá eredetileg nem is „fekete”, hanem atra mors”, vagyis: szörnyű, és egy félrefordítás révén nyerte el mai nevét). Az  elterjedését pedig az tette lehetővé, hogy a mongolok egységes eurázsiai kereskedelmi térséget hoztak létre, és ennek a Pax Mongolicának köszönhetően aztán nem csak a kereskedők tudtak nagy távolságokat megtenni viszonylagos biztonságban, de a fertőzést terjesztő élőlények (rovarok és rágcsálók) is. Tehát ez egyfajta, korábban nem létező geográfiai globalizáció eredménye volt.
A második járványhullámban a bengáli területeken régóta ismert kolera érkezett 1817-ben Európába, hogy az 1830-as évekre az USA-t és Mexikót egyaránt elérje (és közben többek között a filozófus Hegellel is végezzen). Itt valószínűleg a közlekedésnek a Felvilágosodást követő globalizációja játszott kulcsszerepet. A hatás – a Fekete Halállal ellentétben – immár minden kontinensre kiterjedt, és nagyjából a 19. század végéig tartott, amíg az ellenintézkedések elvezettek a történelem folyamán először a populációsan önfenntartó városokhoz (miként erről már volt szó egy korábbi bejegyzésben). Érdekes lenne tudni, hogy a kolera nélkül mikor került volna sor a korszerű higiéniai megoldások bevezetésére.
A harmadik nagy járvány kitörését pedig az I. Világháború által okozott „szupermigráció” eredményezte, amikor amerikai, afrikai és európai katonák tömegei találkoztak Észak-Franciaországban. A spanyolnátha nagyjából minden (!) embert megfertőzött a Földön; több halálos áldozata volt, mint az I. Világháborúnak, és hatására az egészségügyi rendszerek egyszerűen összeomlottak.
Azóta viszont egyetlen igazán komoly járvány sem tört ki, bármennyire globalizálttá vált is a világ, és mivel jelenleg mindannyian ugyanazon a „fertőzéskészleten” osztozunk (és ennek megfelelően ugyanazokkal a védettségekkel rendelkezünk), a jövőt illetően két katasztrófa-forgatókönyv látszik elképzelhetőnek – még ha nem is különösebben valószínűnek.
Az egyikben egy olyan mutáció szerepel, amelynek köszönhetően egy eddig kizárólag állatról emberre terjedő fertőzés megtanul emberről emberre is tovaterjedni: a madárinfluenza is így lehetett volna igazán veszélyes. Ilyen ugyan nem volt az utóbbi időben, de pl. vízi emlősökre átterjedő (bár nem végzetes) madárinfluenza járványról azért tudunk.
A másik lehetőség egy ember okozta, mesterséges járvány lenne, és ennek a főpróbáját bizonyos értelemben már meg is tartottuk. Ausztráliában az angolok 1859-ben telepítették be a nyulakat, hogy legyen mire vadászniuk, de mivel azoknak nem voltak természetes ellenségeik, olyan mértékben elszaporodtak, hogy egy idő után a füvet lelegelve már a juhtartást veszélyeztették. Ezért 1901 és 1907 között több mint 3200 km-nyi „nyúlálló”, 90 cm magas kerítést építettek ellenük (vajmi kevés eredménnyel). Emellett próbálkoztak a levadászásukkal; méreggel, csapdával stb. Végül 1950-ben a myxoma vírust (az emberi himlő egy távoli rokonát) vetették be, és az eredmény az első évben 99,8 százalékos pusztulás volt.
A második évben viszont csak 90 százalék, és 7 évvel később már csupán a megfertőződött állatok 25 százaléka pusztult el ebben a „nyúlholokausztban”. 1965-re csupán ötöde annyi ilyen állat élt Ausztráliában, mint korábban, és William H. McNeill amerikai történész szerint legfeljebb nagyon lassan (vagy éppen soha) nem fogják elérni az eredeti lélekszámot.
Másfelől viszont a jelek szerint még egy ilyen célzott járvány sem pusztítja ki egy adott faj összes képviselőjét (még akkor sem, ha jóval kevesebben vannak és jóval inkább egy földrajzi területre összezsúfolva élnek, mint mi), és legalábbis valószínűsíthető, hogy az ember esetében is ugyanez lenne a helyzet - miként egyébként a Fekete Halál vagy éppen a spanyolnátha példája is mutatja. Vagyis: még valamiféle szuper-madárinfluenza sem lenne képes az egész emberiséggel végezni.
Az pedig más kérdés, hogy a társadalom milyen mértékű populációcsökkenést lenne képes elviselni.
Az I. Világháború utáni járvány mintegy 20 – 100 millió embert ölt meg, tehát rosszabb esetben is kevesebb, mint 2 százalékot az akkoriak közül, és a dolognak nem is volt különösebb hosszú távú hatása a társadalomra. A nagy középkori pestisjárvány pedig bár a 80 millió európai közül mintegy 25 millióval végzett néhány év alatt, hasonlóképpen nem eredményezte a társadalmi rend hosszú távú összeomlását és valamiféle barbár állapotba való visszazuhanást.
Elvileg ugyan kiindulhatnánk abból, hogy a mai világ jóval törékenyebb, mint az 1300-as éveké, mert jóval több dologtól függünk az elektromosságig bezárólag, de a jelek szerint a különböző, az idő függvényében mind komplexebbé váló társadalomtechnkák éppen az ellenkező irányba hatnak, és egyre rugalmasabban képesek letompítani a minket érő különböző csapásokat. Egy példával élve: ha a középkorban egy adott területet hurrikán sújtott, akkor az ottaniak magukra voltak utalva – most viszont azonnal különböző társadalmi és technológiai „mentrőrendszerek” lépnek működésbe.
Vagy hogy egy kissé távolabbi példáz hozzak: nem régiben Steven Pinker amerikai evolúcióbiológus arról beszélt, hogy míg a 16. századi Franciaországban még népszerű szórakozásnak számított elevenen megégetni a macskákat, mára az erőszak minden formája világszerte csökkenőben van, és „a törzsi háborúk halálozási arányai mellett eltörpülnek a modern háborúké” még akkor is, ha ez utóbbiak abszolút mértékben több életet követeltek. Leginkább persze a múltban: a Human Security Brief 2006-os jelentése szerint míg az 1950-es években újévtől újévig még 65 ezren haltak meg államközi konfliktusokban, addig az ezredfordulón már évente csupán 2 ezren. A magyarázat pedig valószínűleg abban keresendő, hogy Hobbesnak igaza volt, és valaha az élet valóban szegényes brutális és rövid volt – mégpedig nem az emberiség „vérszomja, hanem az anarchia belső logikája miatt”, mondja Pinker.
És bár egyéb magyarázatok is elképzelhetőek (min amilyen az is, hogy ma már első sorban nem zéró összegű játékokat játszunk), valószínűleg leginkább az húzódhat meg a dolog mögött hogy mint ahogy egy modern autó is jóval megbízhatóbb, mint annak idején a hozzá képest nem különösebben komplex T-Modell, hasonlóképpen a társadalmi komplexitás növekedése is a stabilitás növekedését eredményezi.
Mindent egybevetve tehát a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy még ha kitörne is egy globális járvány valamikor a 21. században, és még ha – horribile dictu - több százmillió áldozata lenne is, az életben maradottak számára a sci-fik népszerű forgatókönyveivel ellentétben minden többé-kevésbé ugyanúgy menne tovább, mint addig ahelyett, hogy valamiféle nagy összeomlás következne be.
De remélhetőleg soha sem fog kiderülni, hogy igazam van.

Mégsem információs forradalom?

James A. Dewar amerikai kutató 1998-ban a könyvnyomtatást és az internetet állítva párhuzamba arra a következtetésre jutott, hogy mint ahogy az előbbi is mindent átalakított, az utóbbi is mindent meg fog változtatni. A párhuzam meggyőzőnek látszik – könnyen lehet azonban, hogy a beígért információs forradalomból semmi sem lesz.

Dewar kiindulási pontja az volt, hogy a könyvnyomtatás mint kommunikációs forradalom az egy-a-sokhoz modellt tette hatékonnyá, és ez aztán számos előre nem látott és nem szándékolt következménnyel járt a reformációtól a tudományos forradalomig bezárólag. Mivel pedig az internet a sok-a-sokhoz kommunikációt forradalmasítja, ezért ennek (vagy általánosabban fogalmazva: az információs technológiáknak) is hasonlóan átütő hatása lesz. Ezt a koncepciót kiterjesztve akár még azt is megtehetjük, hogy az emberi tudáskommunikáció történetét három szakaszra osztjuk, ahol az első: a könyvnyomtatás előtti kor az egy-a-kevéshez. Ez lényegében arról szólt, hogy az adott szerző csupán néhány másikkal osztja meg a tudását – és talán még az sem véletlen, hogy egy ilyen rendszer erősen tekintélyelvű, és első sorban a korábbi auktorok munkáinak tanulmányozására koncentrál. A képet persze árnyalja, hogy a „nem tudós” mesteremberek már a 12. század elején írnak könyveket (természetesen latinul), de a vernakuláris (népnyelvi) publikációk csak a nyomtatás elterjedése után válnak általánossá, és ezek a művek témánk szempontjából egyáltalán nem mellékes módon jelentősen kiszélesítik azok körét, akik hozzáférhetnek a tudáshoz (Leonardo például sosem tudott sem görögül, sem latinul megtanulni). Ehhez képest most az angol hipercentrális és vetélytárs nélküli nyelvvé válásával éppen ellenkező irányú folyamat zajlik le.
Ezen a helyzeten a gépi fordítás minden bizonnyal változtatni fog  – de ez nem jelenti azt, hogy az információs technológiák elterjedése szükségképpen a könyvnyomtatáséhoz fogható nagyságú változásokat okozna. A mostani helyzet ugyanis teljesen más, mint amilyen Gutenberg után volt. A könyvnyomtatás bizonyos értelmben az ún. kambriumi robbanáshoz hasonlított, amikor evolúciós léptékkel mérve az egyik pillanatról a másikra megjelentek a ma is létező állat törzsek (példának okáért a gerincesek vagy az ízeltlábúak). Vagyis az élet mindaddig üres evolúciós fülkékbe nyomult be, ahol semmi sem gátolta a terjedését – azóta viszont, hogy ez lezajlott, ugyanúgy nincs igazán hely új törzseknek, mint ahogyan az amerikai Vadnyugat meghódítása óta sincs hely azoknak, akik új és olcsó földeket akarnának elfoglalni.
És most mintha mi is ilyen vadnyugat utáni korban élnénk. Niall Fergusson brit történész Civilizáció című művében egyenesen azt vizsgálva, hogy a Nyugat az utóbbi évszázadokban miért bizonyult annyival sikeresebbnek a konkurens megoldásoknál, azt mondja, hogy „a kulcs... nyilvánvaló módon az intézményekben rejlik”. Vagyis abban, hogy a nyugati „társadalomtechnológiák” más utakon fejlődtek, mint a többiek.
Peter L. Bernstein amerikai gazdaságtörténész úgy véli, hogy az ó- és középkorban az emberek még nem működtettek nagy és összetett társadalmi és adminisztratív rendszereket, és így egyfelől rendszerint nem kellett specializált szakember a a hibák kijavításához; másfelől a hibának nem volt „tovaterjedő hatása”. Amikor viszont a helyzet kezdett megváltozni, akkor szükségessé vált a valószínűségszámítás és a kockázatkezelés bevezetése (nagyjából az 1600-as évek első felétől).
Vagyis a társadalom az időben előre haladva sokkal jobban rétegződöttebb és komplexebb lett, mint amilyen a könyvnyomtatás megjelenése előtt volt. Johan Gouldsbom holland kutató szerint az időnyíl iránya egyenesen a társadalmi sztratifikáció (rétegződés) és komplexszé válás felé mutat.
Amiből számunkra leginkább az az érdekes, hogy innentől kezdve viszont nem tehetünk egyenlőségjelet az akkori meg a mostani helyzet között, és hiba lenne abból kiindulni, hogy – egy mégoly jelentős – technikai változás is, mint amilyen az internet és a sok-a-sokhoz kommunikáció, szükségképpen ugyanolyan alapvető változásokat fog okozni, mint annak idején az egy-a-sokhoz könyvnyomtatás. Elvégre legalábbis lehetséges (és én személy szerint hajlok is rá, hogy így gondoljam), hogy a mostanra kialakult társadalmi komplexitás és a különböző szabályozásoknak (társadalomtechnikai megoldásoknak, ha így jobban tetszik) Gutenberg idején még nem létező rendszere lehetetlenné teszi a hasonló léptékű váltásokat.
Azaz: a hagyományos, „jön az információs forradalom” forgatókönyv mellett egy másmilyen is elképzelhető. Egy példával élve: a szellemi tulajdonjogok szabályozása teljesen más lett a könyvnyomtatás elterjedése után – az „internet korában” azonban könnyen lehet, hogy a már meglévő, „kábel előtti” szabályozásokat terjesztjük ki a cybertérre is (annak idején viszont nem igazán voltak olyan, a tömeges információközlés szabályozásával foglalkozó előzmények, amikre támaszkodni lehetett volna).
John Gilmore internetaktivista valamikor 2000 után azt állította, hogy az internet hibaként fogja fel a szabályozásokat, és kikerüli őket, tehát mintegy per definitionem a „szabadság eszköze”, de ezzel valójában nem tett mást, mint annak a Clinton-adminisztrációnak a felfogását visszhangozta, amely 1993-ban a világhálót mint a szabadság és demokrácia eszközét tette mindenki számára hozzáférhetővé. És eközben mindössze arról feledkezett meg, hogy a technológiák önmagukban nem jók vagy rosszak, hanem az a döntő, hogy mire használjuk őket. Ráadásul a technika megléte önmagában nem is elég: megfelelő társadalomtechnológia is kell hozzá. A nyomtatás Európában például alapvető változásokhoz vezetett – a másmilyen berendezkedésű ottomán birodalomban, alapvetően más körülmények között viszont nem. És ugyanígy: attól, hogy egy kommunikációs technológia a középkorban áttöréshez vezetett, túlságosan is sok a különbség az akkori meg a mostani helyzet között ahhoz, hogy ugyanerre számítsunk.

Köszönet Molnár Csabának az inspiráló kérdésfelvetésért.