Tűzhasználó hangyák és globális gépezetek

John D. Barrow amerikai fizikus azt írja a Lehetetlenről szóló könyvében, hogy "a hangyák nem képesek tüzet használni, mert számukra legkisebb stabil láng is túl nagy ahhoz, hogy biztonságosan megközelítsék és táplálják". A valóságban azonban bonyolultabb a helyzet.

Barrow abból indul ki, hogy a méret egyáltalán nem közömbös, és miközben mi vagyunk a legnagyobb, két lábon felegyenesedve járó földi állat, aközben elég erősek vagyunk ahhoz, hogy képesek legyünk "széttörni a molekuláris kötéseket a szilárd anyagokban". Felülről az korlátoz minket, hogy ha sokkal nagyobbak lennénk, akkor a testünk nem bírná el a saját súlyát; lefelé haladva pedig - mondja - egy idő után a hangyaproblémába ütköznénk. Vagyis: technikai civilizáció egy bizonyos mérettartomány alatt nem képzelhető el.
Legalábbis Barrow szerint. A valóságban ugyanis három különböző dolgot kell megkülönböztetnünk, ha a mostani helyzetünket meg akarjuk érteni.
Először is ott van a biológia, illetve az emberősök agyának fokozatos fejlődése. Jelenleg úgy tűnik, hogy az euszociális állatok (mondjuk a hangyák) közösségben működve messzebbre tudnak jutni, mint magányosan, de a teljesítményük nem mérhető a miénkhez, és még az is megkockáztatható, hogy ha lehetséges lenne az emberéhez fogható bolyintelligencia, akkor annak már éppen elég lehetősége lett volna megjelenni.
A történet másik fele természetesen a technológia fejlődése - ide tartozna, mondjuk, a tűzgyújtás is, és persze ahogy az ember agya egyre összetettebbé vált, úgy készítettünk mind kifinomultabb eszközöket. André Leroy-Gourhan francia őstörténész említette egy helyütt, hogy miközben az emberősök agytömege 500-ról 1000 grammra nőtt, aközben az egy kg kőeszközre eső vágóél-hossz 6-ról 100 m-re.
Végezetül pedig ott van a sztratifikáció, vagyis a társadalom rétegződése, amely a neolitikus forradalmak idején kezdődött, és azóta is tart. Méghozzá úgy, hogy ezzel párhuzamosan a technológiák is látványosan komplexebbé válnak, és Barrow kimondatlanul bár, de minden bizonnyal abból indul ki, hogy ez az egyetlen lehetséges forgatókönyv. Pedig elképzelhető olyan is, ahol a társadalom mind összetettebbé válik, ám a technológia stagnál. Ami viszont legalább elvi lehetőséget jelenthetne a hangyák "tűzgyújtási tilalmának" megkerülésére (ha valóban - miként Barrow tételezi fel - a korlátozás a "természeti törvényekből" származna). Ugyanis a hangyák megtehetnék, hogy ugyanúgy megszervezik ennek a számukra, mint egyes egyedek számára elérhetetlen célnak a megvalósítását, mint ahogy az egyes ember sem lenne képes megépíteni egy hidat (sőt, még egy kenyérpirítót sem).
Vagyis: akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a hangyákat a saját, nem kellőképpen hatékony társadalomtechnológiáik korlátozzák - és ez talán arra vezethető vissza, hogy a rendelkezésükre álló "disztributív biológiából" nem lehet többet kihozni. Ami nem jelenti azt, hogy az emberi típusú, individuális intelligencia nem csupán egyfajta lokális maximum megvalósítása, és a jövőben majd - talán az AI-nál - nem bukkanhatnak fel a miénknél hatékonyabb, párhuzamosított intelligenciák.
Másfelől pedig azért is érdekes ez az egész, mert a társadalomtechnikák fontossága ráirányíthatja a figyelmünket a hagyományos értelemben vett technológiák sajátosságaira is, illetve arra, hogy érdemes ezeken belül több szintet megkülönböztetni.
Az első minden bizonnyal az volt, amikor elkezdtünk viszonylag egyszerűen és különösebben kifinomult társadalomtechnikák nélkül is működtethető eszközöket készíteni - ilyen a kőbalta vagy éppen az eke. Ezek - nevezzük talán így - "lokális gépezetek".
Barrow rámutat, hogy, hogy az időben előrehaladva a gépek egyfelől mind kompaktabb információtároló eszközökké válnak (lásd: számítógép), másfelől eközben mind komplexebbeké is. Azt azonban nem teszi hozzá - pedig érdemes lenne -, hogy ezzel párhuzamosan nem csupán a fizikailag létező elemek száma nő, hanem a gépezetnek egyre inkább a részévé válnak a különböző társadalomtechnikai megoldások is, és ennek messzemenő következményei vannak. Jó példa erre a vasút, hiszen nem működhetne, ha nem lenne megfelelő szabályok is mögötte az időzónáktól a vasutasok munkabeosztásának szabályozásáig. Vagyis a fizikailag létező berendezés (sínek, mozdonyok, vasúti kocsik, hidak stb.) önmagukban kevesek lenének, és egy, a vasúthoz hasonló "globális gépezetben" valójában az alkatrészek közé számíthatjuk a különböző társadalomtechnikákat is, és a gépesítés jelenleg ebbe az irányba halad.
A megastruktúra fogalma ugyan legalább az 1980-as évek óta létezik, és a Szuezi- meg a Panama-csatorna, illetve transzkontinentális kőolajvezetékek mellett egyelőre leginkább olyan, hipotetikus építmények tartoznak ebbe a kategóriába, mint amilyen az űrlift is lenne, de ezekre mindeddig úgy volt szokás tekinteni, mintha mindössze hatalmas lokális gépezetek lennének, noha azoknál valójában jóval többek.
Ennek megfelelően a felmelegedés is értelmezhető úgy, mint egy nem megfelelően használt globális gépezet működésének eredménye, és érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy milyen, hasonlóképpen globális és a technikai mellett társadalomtechnikai elemekből is felépülő globális gépezet jelenthetné a megoldást (elvégre itt már nem elég, ha van gép is meg üzemanyag is - szükség van hozzá például nemzetközi szinten összehangolt jogi szabályozásra is).
Miközben az első globális gépezetek csupán a 19. század második felére jelentek meg, aközben érdekes lenne tudni, hogy ha egyszer esetleg majd a Földet elhagyva látunk neki minden eddiginél nagyobb konstrukciók megépítéséhez, akkor ezek vajon ugyanúgy a mai globális gépezetekben még nem szereplő elemeket is tartalmazni fognak-e, mint ahogy a globális gépezetekben megtalálható társadalomtechnikai elemek a lokális gépekben még nincsenek jelen.
De persze elképzelhető, hogy más szempontból fognak különbözni a mostaniaktól. Jelenleg például a különböző gépeket (legyenek azok számítógépek vagy vonathálózatok) csupán többé-kevésbé megbízhatóan tudjuk működetni, és mindig számítanunk kell rá, hogy elromolhatnak. Még akkor is, ha a nagy New York-i áramszünetet nem követték az egész USA-t a barbárság állapotába visszavető összeomlások, és általában véve is igaz, hogy ma egy nagy és összetett rendszer sokkal biztosabban működtethető, mint a 19. század végén. A New York-i metrót például alig egy nap alatt elöntené a talajvíz, ha leállnának a szivattyúk.
Ebbe az irányba aztán tovább is haladhatunk (bár nem szükségszerű, hogy ezt tegyük). Az úgynevezett űrszökőkút például azon az elképzelésen alapul, hogy ahelyett hogy a világűrbe "felérő", stabil struktúrát hoznánk létre, mágnesek segítségével folyamatosan mozgásban tartott fémgolyók megfelelő pályán történő áramoltatásával gátoljuk meg, hogy az egész összeomoljon a saját súlya alatt. Itt persze akár csak egy rövid energia-kimaradás is katasztrofális lenne, viszont eljátszhatunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha egyszer majd olyan struktúrákat tudnánk létrehozni, amelyek - a jelenlegivel ellentétben - ugyanolyan megbízhatóak lennének, mint a "mindig érvényes" természeti törvények, és inkább lennének folyamatosan működő gépek, mintsem épületek. Ez minden bizonnyal az űrszökőkútnál is meghökkentőbb megoldásokat eredményezne, és olyan perspektívák nyílnának meg előttünk, amelyekre most nem is gondolunk.