Egy: evolúció; kettő: kultúra; három: AI

Norbert Wiener már az 1940-es években azt tanulmányozva, hogy az informatikának milyen hatása lehet a társadalomra egy 19. század végi utópikus felfogást vitt tovább, amely szerint a távíró elterjedése el fog vezetni a világméretű demokráciához. Ez ugyan nem történt meg (mint ahogy Wiener elképzelései sem oldották meg a problémákat), ám ebből nem következik szükségképpen, hogy ne lenne ideje újragondolni az információs technológiák lehetséges alkalmazásait és hatásait.
Wiener abból indult ki, hogy „a társadalmat belülről emésztő bomlási folyamatra” az jelentheti a megoldást, ha „az információ akadálytalan áramlását lehetővé tevő szerkezetekre” épülő kutatásokat felhasználva egy „új társadalom elméleti alapjait” rakjuk le (hogy a Fréderic Barbier – Catherine Bertho Lavenir szerzőpárosnak A média történetéről szóló művét idézzem). Ami persze az óta sem igazán történt meg, és Wiener elképzelései bizonyos értelemben nem is jelentettek olyan nagyon nagy előrelépést a 19. század végéhez képest, hiszen lényegében abból indult ki, hogy amennyiben megfelelő mennyiségű és minőségű információ áll a rendelkezésünkre, úgy mi magunk is képesek vagyunk a megfelelő döntéseket meghozni.
Korábban már írtam egy hipotetikus demokráciagép megépítéséről, ahol a célokat ugyan jobb esetben tudjuk, de az oda vezető utat nem; most tehát miért ne játszanánk el azzal a gondolattal, hogy a mesterséges intelligenciára kellene majd (mármint ha lesz ilyen valaha is) rábízni a dolgot. Nem csak a demokrácia létrehozását, hanem ad absurdum mindent. Ami viszont felveti azt a kérdést, hogy jelenleg milyen keretek között tevékenykedünk, és mik határozzák meg lehetőségeink fázisterét.
Daniel Lord Smail amerikai történész A mély történelem és az agy viszonyáról írva a darwini és a lamarcki evolúció szerepét vizsgálja, és ez a megközelítés számunkra két szempontból is érdekes. Egyfelől azért, mert a skála egyik végpontján a legáltalánosabb értelemben vett „kultúrával” nem rendelkező fajok (mint amilyenek mondjuk az ecet muslicák) találhatóak; a másikon pedig az ember, akinél egyre inkább a lamarcki módon működő, tanult tudás átadása a jellemző (amely ennek megfelelően jóval gyorsabb tud lenni, mint a darwini).
Másfelől Smail úgy véli, hogy az emberi kultúra kialakulásában kulcsszerepet játszottak a paleolitikum vége előtti éghajlati ingadozások, ugyanis: „a kultúra sokféle megoldást tud kínálni a környezeti hatásokra”.  Ez viszont a neolitikumban az emberiség növekvő lélekszámával és a növekvő társadalmi komplexitással párhuzamosan azt eredményezte, hogy a kultúra „egyre fontosabb szerepet kezdett játszani az emberi filogenezisben”, és egy olyan, összetett rendszer jött létre, melyet képtelenek vagyunk teljesen átlátni – hogy az irányításáról már ne is beszéljünk. És feltehetően – bármit is remélt Wiener – a jövőben sem leszünk rá képesek.
Legalábbis nem elképzelhetetlen azonban, hogy ha fajunk történetében az első lépés a darwini evolúció (és a biológia); a második pedig a lamarcki evolúció és a kultúra meghatározóvá válása volt, akkor a harmadik az lehet, amikor a mesterséges intelligencia is megjelenik ezen a területen. És ezen a ponton érdemes észrevenni, hogy mint ahogy a kultúra is képes az eredetileg kizárólag a darwini evolúciónak alávetett emberi biológikumot módosítani, ugyanígy az AI is képes lehet emellett megváltoztatni a jelenleg a lamarcki evolúció szabályainak alávetett kultúrát is – miközben sem a darwini, sem a lamarcki evolúciónak nem lesz alávetve. Ami persze gyökeresen új helyzetet teremtene – még el sem tudjuk képzelni, hogy mennyire, akkor is.