Ugyanis korábban az volt a jellemző, hogy az egyes területeken kialakuló változások tovább hömpölyögtek más területekre is. Az 1500 utáni könyvnyomtatás alapvető szerepet játszott abban, hogy 1650 körül lejátszódott az úgynevezett tudományos forradalom; majd pedig újabb száz évvel később következett az ipari - de ez a tudomány eredményeit még mindig nem használta fel, csak a természettudományokra jellemző, a problémákat különálló részekre bontó, analitikus gondolkodást (és a gőzgépet nem a termodinamika ismeretében fejlesztették ki). Most viszont az információs forradalommal párhuzamosan a technika és a tudomány is átalakul.
Az ilyen léptékű változások persze a társadalmat sem hagyják érintetlenül. Susan Greenfield brit agykutató egyenesen úgy fogalmaz, hogy a jövőben „te magad sem leszel jól definiált entitás”, mivel egyre kevésbé leszünk képesek értelmezni magunkat a velünk folyamatosan kommunikáló és ránk interaktívan reagáló környezet nélkül. Azaz ha eddig úgy fogtuk fel a világot, hogy egyfelől vagyunk mi, másfelől pedig van a tőlünk függetlenül létező környezet, akkor most az lesz a tapasztalatunk, hogy ez nem így van. És persze minden más is megváltozik.
Az oktatást például ma alapvetően két dolog jellemzi, és ennek megfelelően ezek alakulhatnak át.
1. Egyfelől a térben és időben lokalizáltan (jelenleg tanteremben) folyó oktatást felválthatja egy olyan konstrukció, ahol nem egy, az ipari forradalom után létrejött oktatási intézmény közvetíti, hogy mit kell tudni/megtapasztalni, hanem az interaktív környezet. A „tudásmegszerzés” mobilizálódása persze már ma is folyik (ez esetben még leginkább a mai értelemben vett tartalmak mobilizálásáról van szó, pl. előadás-videók okostelefonon keresztül).
2. Másfelől a megbízható forrásból (oktatótól) származó információközlést vagy „gondolati folyamatot”, hogy ismét Greenfieldet idézzem) felválthatja a tapasztalaton/megtapasztaláson alapuló tanulás, illetve a „a tények helyett az összefüggések” előtérbe kerülése. Ami azt jelenti, hogy a hagyományos, „egy ember beszél sokhoz, és elmondja, hogyan is van” típusú oktatás meg fog szűnni. Illetve ennél sokkal többet is jelent.
Greenfield az ipari forradalom korával kapcsolatban a „könyv embereiről” beszél, akiket az információs forradalomban „a képernyő emberei” fognak felváltani. Könnyen lehet azonban, hogy már most is érdemesebb lenne a „mobil embereit” emlegetni, ami már csak azért is érdekes a számunkra, mert eközben kérdés, hogy egyes kommunikációs rendszerek mennyire alkalmasak az adott társadalom technológiai/infrastrukturális fejlettségének mérésére.
Az első ilyen mérőszám az ipari forradalom után kialakult posta teljesítménye volt. Alvin Toffler A harmadik hullámban azt írja, hogy egy Edward Everett nevű 19. századi szónok szerint a posta „a kereszténység mellett a modern civilizáció jobb keze. Jellemző, hogy 1960 körül egy fejlett ipari országban egy állampolgár évente 141 postai küldeményt kapott, egy malajziai vagy ghánai viszont csak 12-őt, és egy kolumbiai alig 4-et.
Aztán jött az internet és az internet-peneráció mint mérőszám, és persze az sem véletlen, hogy Finnországban 2010 júliusa óta mindenkinek alapjog az 1 MB-s internet-hozzáférés.
A mobilnál viszont már csak azért sem válik be fejlettségi mutatóként, mert viszonylag kevés infrastruktúra is elég hozzá, és ez a technológia – mondhatni – kívülről bepumpálható a technológiailag elmaradottabb területekre is. 2000-ben az negyede; 2009 elején viszont a 4 milliárd működő SIM-kártya háromnegyede (!) volt fejlődő országokban, és Paul Romer stanfordi közgazdász egy előadásán olyan képet mutatott be, ahol afrikai gyerekek az utcai lámpák fényében ülve írják a házi feladatukat, mivel otthon nincs áram – miközben mobiljuk viszont minden bizonnyal van. És persze teljesen máshogyan is használják, mert lényegében minden modern kommunikációs célra kizárólag ez érhető el nekik (az időjárás-jelentésig és a pénz-átutalásig bezárólag). És ezt persze nem hagyhatjuk figyelmen kívül, ha az infokommunikáció jövőjéről gondolkodunk (amelybe egyre inkább beleágyazódik az oktatás is): egy Bill Thompson nevű kutató már az internettel kapcsolatban is úgy fogalmazott, hogy azt „eddig a nyugatiak határozták meg… [hamarosan azonban] a mi kis tavunkat új internethasználók millióinak óceánja fogja elönteni”. Azóta például, hogy a legnagyobb internethasználó nemzet a kínai, át kell értelmeznünk a fogalmakat, hiszen ők nem úgy neteznek, mint a nyugati demokráciákban: nem otthonról és nem is naponta sok órát.
De ez bármilyen furcsa megoldásnak tűnjék is a szemünkben, azért számolnunk kell vele – mint ahogy azzal is, hogy mint ahogy különböző modellek lehetségesek az internet- vagy a mobilhasználattal kapcsolatban (noha talán hajlamosak vagyunk csak a miénket figyelembe venni), azért különböző modellek képzelhetőek el a tudásátadással kapcsolatban is. Eközben azonban a közeg visszahat magára a tudás jelentésére is – és lehet, hogy miként már utaltam rá, legalább ugyanolyan alapvető változásokhoz fog vezetni, ha interaktív környezetben tanulunk, mint az, amikor áttértünk a nyomtatott könyvre.
Egyfelől ugyanis ha eltekintünk az ilyen irányú katonai kutatásoktól, akkor egyetlen modell áll a rendelkezésünkre az interaktív virtuális környezetekkel kapcsolatban, és ez a számítógépes játék. Tehát várhatóan ennek a mintájára épülnek majd ki az interaktív tanulási környezetek is, amelyek ezek szerint nem a szöveges információkra fogják helyezni a hangsúlyt (sőt), és ezen a ponton érdemes a televízió példájához fordulnunk.
Hagyományosan ugyanis kétféle sugárzási modell létezett: az amerikai „keresleti televíziózás”, ahol a nézők igényei voltak meghatározóak; illetve az európai „kínálati televíziózás” (ahol olyan műsorokat sugároztak, melyekről a döntéshozók azt gondolták, hogy kell vgay legalább érdemes). Aztán a 80-as évektől (először Olaszországban) megjelent az úgynevezett neotelevízió, amely többek között a különböző kategóriák: közéleti és privát, politikai és személyes, jelentős és nevetséges összeolvadásáról szól.
Az pedig külön kérdés, hogy legalábbis a nyugati demokráciákban (bár épültek ki egyetemi hálózatok) az internet-szolgáltatásra mindig is a nem állami, hanem keresleti megközelítés volt a jellemző. Tehát ha erre fog ráépülni az újfajta tanulást is lehetővé tevő interaktív környezet, akkor ez valószínűleg „céges” lesz, és az elsajátítható tudást első sorban az alapján fogják biztosítani, hogy mire van igény – nem pedig az alapján, hogy a társadalomnak mire lenne szüksége.
Persze hacsak nem közben a nyugati kormányok megváltoztatják eddigi hozzáállásukat, és nem tesznek valamit azért, hogy ennek a területnek az ellenőrzése ne csússzon ki ugyanúgy a kezükből, mint ahogy a televíziónál történt, ahol egyébként „az információ ellenőrzése… az információ megrendezésévé fajul”, mondja a Frederic Barbier – Catherine Bertho Lavenir szerzőpáros A média történetét tárgyaló könyvükben. Az 1994-es szomáliai partraszálláskor előbb a kamerákat rakták ki, és hajnalig vártak a támadással, hogy megfelelő fényviszonyok mellett lehessen lefilmezni az egészet; a ruandai mészárlásokról pedig már kizárólag az infotaitment szabályaival összhangban számoltak be a televíziók. És persze azzal is számolnunk kell, hogy a vizuális közegbe átkerülő információ – még ha nem „manipulálják” is – szükségképpen megváltozik, mert azokat az absztrakt fogalmakat, melyekre az ipari forradalom után a könyv embereinek társadalma épült (haza, demokrácia, őszinteség, szerelem, és így tovább) értelemszerűen csak vizualizálva: vagyis nem absztrakt módon tudja megjeleníteni. És ebből már sejthetjük, hogy mi fog történni az interaktív környezetben megjelenő adatokkal: hogy teljesen átalakulnak.
A változás mértékére valószínűleg jó példa a valóságshow: ez azzal a neotelevízióval együtt emelkedett fel, amely – miként a Barbier – Lavenir szerzőpáros rámutat – nem a hagyományos értelemben vett tartalmat, hanem a nézőt állítja a középpontba, és a valóságshow-ban „az egyén… a televízióból, a képernyőn látott és minden közösségben megvitatott történésekből tudhatja meg, hogyan kell adott helyzetben viselkednie”. Ami viszont a fentebbiek értelmében nem „maga a valóság”, hanem meg van rendezve.
Egy ilyen műsor ráadásul eltér a hagyományos, ismét csak az ipari forradalom óta leterjedt, szöveg alapú történetmesélés szabályaitól is, amely nem demonstráló (mint ahogy a valóságshow pl. az), hanem dramatizáló, és arról szól, hogy egy kezdőponttól elindulva drámai eseményeken keresztül miként jutunk el a végpontig, és egy-egy cél megvalósításáról szól (legyen az akár egy gyilkos elfogása, akár a szeretett nő meghódítása, akár pedig a világ megmentése). Eközben lineárisan (merthogy írásban nem is lehet máshogy), az ok-okozati összefüggések láncolatán keresztül mutatja meg az eseményeket.
Az ilyesminek viszont sem egy interaktívan reagáló virtuális környezetben, sem a valóságshow esetében nincs értelme.
Ami persze nem csak azt jelenti vagy legalább jelentheti, hogy az új típusú interaktív környezetben élőktől igencsak távol fog állni a hagyományos regényfelfogás mellett a „célorientált” világfelfogás is – illetve általában a hasonlóképpen a linearitásra és analitikus megközelítésre támaszkodó tudományos gondolkodás is. Hanem azt is jelentheti, hogy az eddigi, a világ leírására szolgáló eszközt: azt az írást valami új váltja fel, amely egyébként linearitása miatt csak egy nagyon sajátos (és egyáltalán nem a valóságnak megfelelő) ábrázolásra alkalmas. Egy regényben egyszerre csak egy dolog történhet (és még azt sem tudjuk megmutatni valós időben, hogy két ember egymás szavába vág). Ami persze lehetséges, hogy – éppen absztrakt mivoltából fakadó korlátainál fogva – olyan kérdések feltételéhez és olyan problémák megoldásához segített hozzá minket, melyek különben kívül estek volna a hatókörünkön.
Az viszont nem következik belőle, ez az egyetlen járható út. A Greenfield által is használt, a hagyományos tanulás és a készség/tapasztalat megszerzésének szembeállítása még nagyon is a könyv embere korának szemléletében gyökerezik – mi viszont akár tovább is léphetünk.
Eddig többek között azért kényszerültünk rá az írás használatára, mert miközben ugyanúgy lineáris, mint a beszéd, aközben az írásnak sokkal kevesebb technikai feltétele van, mint a filmkészítésnek. Most már viszont sok minden mással együtt meg tudjuk mutatni, amikor valaki nem várja meg, hogy a másik befejezze a mondatot – és ad absurdum miért is ne tételeznénk fel, hogy azt követően, hogy a valós idejű ábrázolásra képessé váltunk, az új és interaktív környezetben valamiféle, az írást felváltó, a gondolatainkat teljesen más módon kifejezni képes vizuális rendszer is meg fog jelenni?
A bejegyzés részben a Telenor Jövőkutató Szimpóziumon elmondottakon alapul
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.