Érzelemgépek?

A mesterséges intelligencia kutatásának első korszakát az a bízvást dualistának nevezhető elképzelés határozta meg, mely szerint az értelem és érzelem (vagy ha úgy jobban tetszik: a racionalitás és az irracionalitás) két különböző dolog, és ha értelmes gépeket akarunk építgetni, akkor az előbbi létrehozása (vagy inkább imitálása) is elég. A most kialakulóban lévő lovotika (love+robotics) szerint viszont nem, és ez amellett, hogy teljesen átértelmezi a mesterséges intelligencia célkitűzéseit, új problémákat is felvet.

Antonio Damasio amerikai agytudós szerint azok, akik „érzelmi defektusban” szenvednek, még az olyan egyszerű kérdésekre sem képesek válaszolni, hogy legközelebb kedden vagy szerdán találkozzanak-e a kezelő orvosukkal. Ez nagyon leegyszerűsítve valami olyasmit jelent, hogy nem tudunk dönteni, ha nem jelölik ki az érzelmek, hogy mi a fontos a számunkra, és mi nem az. Vagyis amennyiben azt szeretnénk, hogy egy mesterséges intelligencia ne csupán végrehajtsa az utasításainkat, de a szó jó értelmében „szolgáljon” is minket, úgy valamiféle, iránytűként szolgáló érzelmekre is szüksége lesz, és ezen a ponton eszünkbe juthat az az ajtó a Galaxis útikalauz stopposoknakból, amely mindig nagyon örült, ha keresztülment rajta valaki.
Tehát úgy tűnhet, hogy nem is olyan nehéz elképzelni egy olyan jövőt, ahol a különböző, többé-kevésbé intelligens használati tárgyaknak „érzelmeik” vannak a mobil jövőbeni utódjaiig, az ajtókig meg az üdítős ital palackjáig bezárólag, amely örömteli feladatának tekinti majd, ha figyelmeztethet minket, amennyiben nem optimális az általa tárolt ital hőmérséklete.
Ami viszont lehet, hogy túlzás, ugyanis innentől kezdve kérdés, hogy viszonylag egyszerű feladatok megoldásához szükség van-e egyáltalán ilyesmire, vagy elég lenne egy egyszerű hőmérséklet-jelző szenzor vagy egy LED, hogy jelezze, ha lejárt a szavatosság. Elvégre az élővilágban is minél komplexebb egy élőlény és minél magasabb szintű az intelligenciája (bármit is értsünk ez alatt), annál bonyolultabbak az érzelmei is. És ez fordítva is igaz: egyszerűbb konstrukció = egyszerűbb érzelmek. Ezen alapul az a meggyőződés is, mely szerint egy hangyát bántani nem akkora bűn, mint egy kutyát – elvégre egyszerűen nem tudunk akkora szenvedést okozni neki.
Innentől kezdve persze kiindulhatunk abból, hogy egy, a hangyáénál is alacsonyabb szintű és kevésbé összetett feladatot ellátó üdítős palacknak nincsen szüksége a hangyáénál mélyebb érzelmekre. Mint ahogy annak a bizonyos ajtónak sem, noha egyszer talán majd semmi elvi akadálya nem lenne, hogy viszonylag magas szintű intelligenciával (meg persze az ezzel járó érzelmekkel) lássuk el.
Amit már csak azért is megtehetünk, mert az élővilág és a mesterséges intelligencia közötti párhuzamba állításokkal mindig vigyázni kell. Ugyanis az előbbi – ellentétben az utóbbival - nem ismer olyan „célzott intelligenciát” (nevezzük talán így, bár valójában nem intelligenciáról van szó), amely képes ugyan megverni sakkban Kaszparovot, ám a legegyszerűbb hétköznapi tevékenységekkel sem boldogulna. Tehát amennyiben ennyire különböznek, miért is ne lehetne megpróbálkozni „specializáltan gondolkodó gépek” helyett olyan „érzelemgépek” építésével, ahol az egyik vagy másik érzelmi képesség ugyanúgy túlteng, mint a Deep Ble-nál a sakktudás.
Az pedig más kérdés, hogy vajon mire lennének jók az ilyen konstrukciók.
És azon is érdemes eltűnődnünk, hogy ha magas szintű intelligenciát imitálni képes berendezéseket hasonlóképpen magas szintű „érzelmekkel” látjuk el, akkor vajon ez nem oda fog-e vezetni, hogy epfenoménként: afféle mellékjelenségként ugyanúgy meg fog jelenni a szeretet mellett például a harag vagy éppen a gyűlölet, mint ahogy a kutyáknál is ott van a hűség mellett a féltékenység is? Én arra tippelek, hogy igen, de lehet, hogy ugyanúgy tévedek, mint azok is, akik néhány évtizeddel ezelőtt elképzelhet lennek tartottak egy olyan, szűk területre koncentráló, „célzott intelligenciát”, mint amilyen a Deep Blue.